Este nyolcig üldögéltünk a faházban, viszont suli az lesz, így muszáj volt mennem. Sajnos Patrick nem aludt nálunk, de hazáig elkísért (hát...nem lesz ilyen problémánk holnaptól). Fáradtan estem be a házba, ahol szendvics eszegetésközben anyával találtam szembe magam.
-Hogy vagy kicsim?-ülte velem szembe az asztalhoz anya.
-Furcsán...úgy érzem szörnyű ember vagyok! Apa halál után szomorúnak kéne lennem és folyamatosan sírnom! De nem!-mondta szomorúan.
-Kicsim! Nem vagy szörnyű ember! Egyáltalán nem! Nincs ezzel semmi baj!-érzékenyült el, és mellém lépve átölelt. Nagyjából még egy órát beszélgettünk, utána gyorsan lezuhanyoztam, hogy lefekvés előtt még tudjak beszélni Patrickkel.
-Szia!-köszönt.
-Jó estét szomszéd! Nincs véletlen egy méze?-kezdtem, mire hangosan felnevetett.
-Méz? Miért pont méz?-kérdezte.
-Innék egy teát de nincs itthon méz! Pedig az azzal finom!-sóhajtottam szomorúságot tettetve.
-Idd méz nélkül! Vagy igyál forró csokit! Ahhoz nem kell méz!
-Ahhoz pillecukor kell, és az sincs! Meg egy tábla csoki is kéne ahhoz, amit külön beleolvaszthatok!
-Miket raksz bele az innivalókba...!-csodálkozott.
-Most jutott! Mit ennék most de nagyon! Nutellát! Húú! Azt még jobban szeretnék mint teát! Sőt! Eperrel! Oh eper! Nyami!-álmodoztam.
-Hope te terhes vagyok hogy ennyit akarsz enni?-nevetett.
-Hm...nem, ez egy egyszerű estém!-mondtam nevetve. Patrickkel fél órát beszélgettünk még ilyen fontos dolgokról, viszont hirtelen megállt, és egy kérdést tett fel.
-Még mindig akarsz epret enni nutellával?-kérdezte.
-Igen! Miért?-kérdeztem vissza furcsállva.
-Jó, akkor engedj be az ajtón!-mondta, és én teljesen elképedtem. Az örömtől amit okozott azzal, hogy este 11-kor csak azért átjön, mert éppen epret és nutellát akarok enni! Amint kimondta kinyomtam, és hatalmas lendülettel lerohanva a lépcsőn kitártam az ajtót, ráugrottam a kezem a nyaka köré, a lábam pedig a derekára kulcsoltam. Körülbelül, mint egy kis majom.
-Na! Jól van! Nyugi!-nevetett, és belepuszilt a hajamba.
-Tényleg hoztál epret és nutellát?-suttogtam a nyakába.
-Igen!
-Imádlak!-mondtam boldogan, s egy hosszú csókkal köszöntem meg a kedvességét. Igazából nem volt kedvem sétálni, ezért rákulcsolt végtagokkal vitt el a konyháig Patrick. Én a konyha pulton üldögélve, ő pedig a bárszéken ülve ettük a nutellába mártott epreket.
-Anyukád és Ebony?-kérdezte suttogva.
-Anya már tuti alszik! Ebony is szerintem, bár lehet még a gépét nyomja!-mondtam, miközben egy hatalmas szem epret belemártottam a csokis finomságba.
-Oh jó!-mosolygott sejtelmesen, amit nem tudtam mire vélni.
-Miért?
-Csak úgy...kérdeztem!-mondta vigyorogva.
-Hát persze...!-ismerem már annyira, hogy tudjam mikor hazudik! Valami oknál fogva kérdezte ezt... .
-Utolsó!-mutatta fel a félig piros, félig barna édességet.-Kéred?-mosolygott.
-Igen!-csillant fel a szemem. Felállt, mellém lépett és az epret filmjelenethez illően megetette velem. Félhomályban láttam, ahogy figyeli a száj mozgásom, és miután lenyelem az utolsó falatot elmosolyodik. Ezután hirtelen mozdulattal felkapott, mire ösztönösen felsikítottam. Szinte némán nevetve puszit nyomott a számra, és felvitt az emeletre, pontosabban a szobámba. Innentől már ami történt az csak a mi dolgunk!
Íme egy rövid rész, ami kivételesen egy estét ír le! Bár nem így terveztem, de gondoltam ma gyorsan hozok egy rövid részt! :) <3 :*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése