~2.

Csak futok. Nem tudom, merre megyek. Előttem, mögöttem is üres a táj. De én csak futok a végtelenbe. De szabad vagyok. Teljesen szabad. Lihegve ülök föl az ágyba. Csak egy álom volt. Egy jó álom. Felkelek a matracról, magamra rángatom a farmerom, a bakancsom és a bőrdzsekim. Veszélyes, amit csinálok. Ilyenkor járőröznek odakint. Azonnal lelőnek, ha megtalálnak. Halkan nyitom ki a ház ajtaját. Kudarcba fullad a tervem azonnal, mivel a végtelen csendbe fülsüketítő a nyikorgása. Őrök azonnal felém futnak.

- Azonnal álljon meg! – kiáltják utánam. Röhögve kezdek futni a termőföldek felé. Köd van, és sötét. Előttem, mögöttem üres a táj. Ez az álmom. Lövéseket hallok magam mögül, de nem érdekel. Csak futok. Előre, az erdő felé. A fákat hihetetlen gyorsan kerülgetem. Hallom a bakancsokat, a ropogó levéltakaróban. Mögöttem vannak, de én csak futok. Mosolygok. Messze vannak. Sokkal gyorsabb vagyok náluk. Nem hallom őket. Erővel futok neki egy fának, szinte visszapattanok. Nevetve csúszok le a törzsén, egészen a földig. A dús lombkoronák között belesnek a kelő nap sugarai. Elmosolyodom. Utoljára gyerekkoromba láttam nem felkeltét. Apával szöktünk ki. Egy magas fa tetejéről kémleltük az eget. Mesélt nekem arról, hogy a felhőkön jobb az élet. Ott mindenki vidám, gondtalan. Nincsenek háborúk, nincs fájdalom. Oda csak a jó emberek kerülnek. A rosszak, mint a zenovák, le, a föld alá, egészen mélyre. Gyorsan mászom föl az említett fa tetejére. Egészen ki a lombkoronáig. Az egész várost belátom. Gyönyörű, narancssárga minden. Egész távol hegyek, magasabbakon hó. Olyan gyönyörű és gondtalan. Ott szeretnék élni, egy árva kis hegyi virágként. Bár magányos lennék, de boldog… . Fejem a város felé fordítom. Már világos van. Az előbbi gyönyörűség eltűnik. Helyette füst, lövések, romos házak, egészen távol a luxus. Demokrácia mi? Pff… . Szomorúan nyugtázom, hogy vége. Kezdődik a nap. Dolgoznom kell. De persze ez nem rendes munka. Nekünk, lázadóknak nem adnak. Minket ki akarnak irtani. A hierarchia „listában” eggyel fölöttünk vannak családok. Ő művelik a földeket, a boltokban, gyárakban is ők dolgoznak. A fölöttük lévő elitnek. Én csak csicsásoknak hívom őket, rendes nevükön a befolyásosak. Undorítóak. Bárki lehet az, még egy áruló lázadó is. Csak odamegy hozzájuk, feladja magát és behódol nekik. Kap házat, pénzt, ezért cserébe szolgálni kell a zenovákat, úgy kell tenniük, ahogy ők az megszabják. Rosszul vagyok tőlük. Majdnem legfölül a hírességek. Elmosolyodom a gondolattól. Volt szerencsém hozzájuk… . Egy kicsit…minden földlakó olyan akar lenni, mint ők. Nem kell behódolniuk senkinek, mégis zavartalan életet érnek, emellett értékes emberek. Tehetségesek, ennyi év után is. A régiek, akikből már igazán kevés van, vannak közvetlenül a zenovák alatt. Ők beleszólhatnak a föld ügyeibe. Szabályokat írhatnak. Ők különlegesek. Nálam ők vannak legfölül. A zenovák, a talpnyalóikkal együtt legalul. Csodálatos lenne ezt a két szintet kiirtani. A hírességek irányítanának mindent, a családok békében művelhetnék a földet, elláthatnák a munkákat, mi pedig lázadók…mi lennénk a város védői. A szabad, gondatlan védők. De mind ez csak egy álom. Tényleg…mi lehetett az az álom? Megálmodtam a jövőt a jó álmomba…a rosszban a múltat. Marhaság. A családom a múlt, és nem azért álmodom vissza, mert valami különleges erővel rendelkezem, csak egyszerűen megrázott. Ennyi. Város felől zajok jöttek. Lemásztam a fáról, dolgom van. Szokásomhoz hívően futottam. Mint minden lázadó. Nyugtalan az életünk, nem lassulhatunk be. Már mindenki kint volt, mikor hazaértem.

- Hát, te? Hol jártál? – kérdezi mosolyogva Elizabeth.

- Csak sétáltam…- mosolyodok el. – néztem a napkeltét. Egyszerűen csodálatos! Olyan gondtalan és vidám ott minden. – sóhajtok föl. Sokan beszéltük már ezt…ki kellene költözni oda. A hegyekbe.

- Igen, tudom. – sóhajt föl, mintha csak untatnám. – De sajnos nem lehet. Inkább mesélj arról, hogy hol voltál tegnap, és hazaérkezés után, miért voltál olyan zárkózott! – néz rám izgatottan.

- Nézd Beth, én…- kezdem idegesen.

- Nincs Beth! Mond el!

- Szóval…én…elindultam tüntetni, de későn értem oda, és a rendőrök lerohantak. Verekedtem, aztán futni kezdtem, és a hírességeknél kötöttem ki…- harapdálom az alsó ajkam idegesen.

- Te teljesen megőrültél?! – kérdezi fennhangon. – Meg is ölhettek volna!

- Miért, így nem? – nézek a szemébe kérdően. Mereven bólint. – Egy…ház előtt álltam meg, gondoltam betörök…- megint közbe szól.

- Te tényleg bekattantál…te is tudod, hogy nem rabolunk ki házat, csak üzletet! – förmed rám

- Nem vagy az anyám, hogy parancsolgass! – kiabálok rá. Megszeppenve néz rám.

- Én csak védeni akarlak! Féltelek, mint legjobb barátnőd. – biggyeszti le az ajkát. Sóhajtok.

- Felmásztam a kerítésre, valaki elkapta a lábam, lerántott, aztán verekedtünk, én nyertem. A ház egyik tulajdonosa volt. Behívott magukhoz. Négyen laknak együtt. Egykor egy banda voltak. Beszélgettünk, nevettünk, és…majdnem eltörtem az egyikőjük karját…- kuncogok. Ő is felnevet. – Azt mondták, hogy mindenképpen találkozunk még, ma. Aztán az akinek majdnem a keze bánta a találkozásunk, kikísért a kapuhoz és megcsókolt…- végén alig hallható a hangom. – Ellöktem, de…aztán újra megcsókoltam. Utána hazafutottam.

- Remélem, tudod, hogy hatalmas gázban vagy! – néz rám, már legkevésbé sem vidáman. – Nem barátkozhatsz velük! Ha ezt megtudja a tanács, azonnal megölnek! – szinte már suttog, de nagyon ideges a hangja. – És mégis hogy képzelted, hogy megcsókolod?? Biztos lehetsz benne, hogy nem sok nő volt a közelükbe…neked ott véged. – tudtam, hogy érti. Attól én is kissé aggódom…nem félek, az nem az én műfajom.

- Először is ő csókolt meg először, másodszer pedig nem fogom hagyni…- motyogok.

- Aha. Talán meleged van, hogy ennyire elpirultál? Esetleg…miattuk? Egyszer volt barátod. Egy hónapig. Az egyikbe bele fogsz szeretni, és akkor neked annyi!

- Hagyjál már! – kiabálok az arcába. – Nem vagyok egy gyenge kislány, aki minden második pasiba beleszeret!

- Jó, legyen így. – tárja szét a kezét, ami a combján hangosan csapódik el, majd elindul.

- Hé, várj! – ragadom meg a karját. – Sajnálom…- motyogom.

- Nem. – sóhajt föl. – Én sajnálom…csak…féltelek. Tudom hogy erős vagy és nem kellene, de ez te is tudod, hogy veszélyes.

- Igen, tudom. De…második nevem a veszély…- mosolyodom el.

- És mennyire illik rád…- nevet föl. Egyébként…legalább jól néznek ki? Az egyik minimum…

- Talán. – vonom meg a vállam pironkodva. Felnevet, majd magához ölel.

- Nagyon vigyázz magadra! – suttogja. – Amúgy…régiek? – bólintok. A karja megfeszül körülöttem. – Még inkább. – elenged, majd elindul a másik irányba. Nagyot sóhajtok. A házba megyek fegyverért. Nincs kedvem a városon átmenni. A falu jobb oldalán lévő szántok földek felé sétálok. Már bőven folyik rajta a munka. Kedvesen köszönök az ismerős arcoknak. Reggeliképpen eleszegetem, amit kóstolóba kapok. Ilyenkor itt nyugalom van. A városi zaj is némiképp tompul. Szeretem ezt a helyet. Az őrök nem igazán foglalkoznak vele, ki jár, kel a földeken. Fegyveremet megszorítom, mikor a házak közé érek. Innen már veszélyes a terep. Nagyon védik őket. Elbújok egy csapat őr elől. Feljebb érek, egészen a régiek negyedébe. Rajtam kívül…kevés lázadó jár itt csúcsidőben. Vagy ha mégis, az már nem tér vissza a faluba. Egy kisfiú játszik az utcán. Gyönyörű, hatalmas tengerkék szemei vidáman csillognak, szőke haja kuszán áll. Mosolyogva, lassan ülök le mellé.

- Szia. – kedves hangon köszönök neki.

- Szia. – motyogja csilingelő hangon.

- Nem kell félni tőlem…Annie Morgan vagyok, és te? – rázom meg apró kezét.

- Harry Clark. Te lázadó vagy, ugye? – néz föl rám. Bólintok. – Ha nagy leszek, én is olyan bátor és erős szeretnék lenni, mint ti! – néz rám csillogó szemekkel.

- Te leszel a legbátrabb és a legerősebb. – mosolygok, majd megsimítóm szőke fürtjeit. A következő pillanatban egy nő ront ki a házból.

- Lázadó! Egy lázadó! – üvölti, a kisfia felé futva. Rendőrök tűnnek föl. Magához húzza a fiát. Menekülni nincs erőm. Elkapnak, de egy ütéssel leterítem az egyiket. Keményen harcolok, de elkapják a kezeim és lábaim. A kisfiú, az ujját szopva engem figyel. Hatalmasat kiálltok, Patricket látom rohanni felénk.

- Engedjék el, velem van! – kiabál oda. Egyszerű mozdulattal ledobnak a földre. Sajgó fenekem dörzsölöm.

- Idióták…- motyogom magamba, majd fölkászálódom a földről. Némán, szemkontaktussal beszél az őrökkel, akik bólintanak, és elmennek.

- Jó lenne, ha vigyáznál a barátnőddel…- motyogja a nő, a fia fejét simogatva.

- Csak beszélgettem vele! – förmedek rá.

- Az is elég…- néz rám összehúzott szemmel.

- Jó, most már menjünk, gyere Annie. – húz maga után Patrick.

- Szia, Annie Morgan! – integet a picur, szőkeség. Mosolyogva visszaintegetek. Az anyja dühösen csóválja a fejét, majd betereli fiát a házba.

- Szia. – néz rám mosolyogva Patrick, mikor felé fordítom a fejem.

- Szia. – visszamosolygok rá. – Ki ez a kisfiú? Olyan furcsa volt…azt mondta…olyan akar lenni, mint a lázadók.

- Harry…egy furcsa kisfiú. Szigorúan nevelik, de sose engedelmeskedik. – mosolyodik el. Látom, hogy bántja valami.

- Mint a lázadók. – mosolyodok el. – Valami…baj van? – kérdezek rá aggódva.

- Semmi…csak…nekem is volt egy fiam. – mondja keserű mosollyal. Teljesen ledöbbenek.

- Ezek szerint, feleséged is…- motyogom. Bólint.

- Még kisbaba volt Declan, mikor hibernáltak. Alig egy éves volt akkor. Elisával…a feleségemmel, akartunk még gyerekeket…- mosolyog, de látom, hogy teljesen kész van.

- És a többieknek? Nekik is volt családjuk?

- Volt. – bólint. – Pete és Meagan, a barátnője, ők…nem voltak összeházasodva, de volt egy fiúk Saint, és Pete első házasságából, egy másik kisfia Bronx. Neki az anyja, Ashlee is híres volt. Meaganhöz került.

- Úristen…- egy könnycsepp gördül végig az arcomon. – Joe? Andy?

- Joenak, egy kislánya volt, Ruby, és felesége Marie. Andynek barátnője volt. Ne sírj. – mosolyog rám kedvesen, majd a hüvelyujjával letörli a könnyem. Basszus. Sírni lát. Nem. Elapasztom a könnycsatornáim.

- De ugye nem…- nem tudom, hogy kérdezzem meg. Azonnal megérti.

- Nem. Kérésünkre, egy házat kaptak. Ott éltek együtt. – a fájdalom az arcán számomra is gyötrő volt. Hirtelen megállok, majd átölelem. Csak…meg akarom vigasztalni. Szorosan zár a karjaiba.

- Biztos nehéz volt…- suttogom a könnyeimmel küszködve.

- Még mindig az. – hangosan nyel egyet.

- Tizenhét éves voltam. – kezdek bele. – Vacsoráztuk a szokásos sós löttyöt, amit levesnek hívtunk. Ránk törték az ajtót. Először a nagymamám, aztán az apukám ölték meg. Anyával és a húgommal, aki akkor még csak hét éves volt, a kamrába menekültünk, én kimásztam az ablakon, és mikor anyáéknak akartam segíteni, lelőtték őket. – a hangom elcsuklik. A sírás fájdalmasan fojtogat.  – Menekültem. Még aznap este rám talált a lázadók vezetője. Apámként tisztelem az óta is…- motyogom.

- Oh…- lazít az ölelésén, majd a szemembe néz. A zölden csillogó szeme, az én tengerkék szemembe férkőzik.

- Ez olyan romantikus pillanat? – kérdezem mosolyogva. Nevetve elenged.

- Amit egy beszólással elrontottál. Na, gyere. – fogja meg mosolyogva a kezem. Maga mögött vezet a házhoz. Hárman a nappaliba ülnek. Érkezésemre felkapják a fejüket.

- Sziasztok. – köszönök halvány mosollyal.  Peteet keresem a tekintettemmel. Nem tudok semmit kiolvasni a szeméből. – Szóval…- kezdem. – lenne egy…kérésem. – érdeklődve néznek rám. Nem vagyok egy szégyenlős típus, nem zavar meg a négy kíváncsi pillantás. – Ha szabad…lezuhanyozhatok? – kérdően néznek rám.

- Öm…persze, megmutatom, merre van. – ocsúdik föl először Patrick. Követem föl felé. A lépcsővel egyenesen van a fürdő. – Találsz törölközőt, érezd magad otthon. Van egy olyan érzésem, hogy ezzel nem lesz gond. – mosolyog rám.

- Jól érzed. – mosolygok vissza rá, majd becsukom az ajtót. Gyorsan vetkőzök le, majd megeresztem a vizet. A meleg vizet. Hozzá egészen kicsi hideget rakok. Nem is emlékszem mikor fürödtem utoljára normális körülmények között. Talán soha. Tusfürdőt se tudom mikor használtam utoljára. Logikusan férfi van csak, vaktában nyúlok egyért. Sampont is találok, amit használatba is veszek. Egy törölközőt magam köré csavarok, egy másikkal áttörlöm a vizes hajam. Kopogtatást hallok.

- Hm? – szólok ki, majd nyitódik az ajtó. Patrick lép be rajta, ruhával a kezében

- Gondoltam, ezekre szükséged lesz. – teszi le a csap szélére, majd rám mosolyog. Közel lépek hozzá, lejjebb gyűröm a törölközött, éppen csak annyira, hogy a mellem teteje látszódjon. Nem tudom megmondani miért. Résnyire nyitja az ajkát, lassan szívja be a levegőt. – Van tetoválásod? – néz a kulcscsontomon lévő tollra, ami fölött madarak repkednek, alá pedig annyi van írva, hogy „you”. Bólintok. – Hol a párja? – lepillantok.

- Az alhasamon. Elég…lent. – mosolyodok el.

- Mi van alá írva?

- Strong. – mondom komoly arccal. – Esetleg…megmutathatom. – újra előveszem a játékos énem. Elmosolyodik.

- Remélem, egyszer lesz szerencsém látni. – néz rám fél mosollyal, majd kilép az ajtón. Utána vigyorgok. Egy póló, és egy kardigán. A póló sima, fehér, a méretem, a kardigánnal ellentétben. Van egy sejtésem, hogy a szekrényéből van az egyszerű sötétkék ruhadarab. Fésű és hajszárító után kutatok, amit az első fiókba találok. Gyorsan szárítom a hajam, készen vagyok. Hallom, beszélgetnek. Csendben kisettenkedek, úgy döntök, körül nézek az emelten. A fürdő mellett két-két ajtó van, ahogy az emelet két végében is. Mindegyikbe benézek, a ruhák alapján állapítom meg, melyik kié. Peté jobbra a folyosó végén, Patrické jobbra a fürdő mellett, balra Andyé, a folyosó másik végében pedig Joe. Teraszt találok, amit kihasználva, ki is megyek. Körbe nézek, hasonló táj fogad, mint reggel a fa tetejéről. Bár ez nem olyan magas.

- Gyönyörű. – Patrick mögém sétál.

- Az. – kihallom a mosolyát. Meleg levegő vételét, egészen a fülem tövébe érzem. – Az én tusfürdőmmel fürödtél? – mosolyog.

- Ezek szerint. – mosolyodok el én is. Keze a kezem mellett a korláton, de nem ér hozzám. – Remélem, tudod, engem ezzel nem hozol zavarba. – vigyorgok.

- Igen, ezt sejtettem. – suttogja. Lassan a vállamhoz nyúl, majd finoman leemeli róla a kardigánt. A melltartóm pántja kilátszik a póló alól. Megcirógatja a kettő közötti részt. A szívverésem és a légzésem is felgyorsul, de semmiképpen nem annyira, hogy zavaromba elpiruljak.

- Nem fog sikerülni. – hunyom le a szemem. Nem válaszol, benyúl a pólóm alá, majd végig simítja a hasamat, egészen a nadrágom gombos részéig. A gombot kikacsolja, lejjebb tolja, épp annyira, hogy a bugyim csipkéje kilátszódjon. Kezét a derekamra teszi, ezzel is feltűrve a pólóm. Ujjaival megsimítja a hasam. Hajamat félre söpri a nyakamtól, alig hozzáérve megcsókolja. Abbahagyja. A szapora szívverésen és a felgyorsult levegővételen kívül semmi nem történt. Teljesen nyugodtan élveztem az érintését.

- Remélem, tudod, hogy mostantól minden erőmmel azon leszek, hogy zavarba hozzalak. – suttogja a fülembe, mire elmosolyodom.

- Nem fog sikerülni. – fordulok meg a karjában. Mélyen a szemébe nézek, vigyorogva az alsó ajkamba harapok, hasonlóképpen tesz ő is. Mind a ketten a másik száját nézzük.

- Menjünk le. – löki el magát a korláttól, majd elindul kifelé. Nyertes mosollyal követem le a földszintre.

- Van egy olyan érzésem, hogy nem beszélgettetek odafönt. – néz ránk Joe vigyorogva.

- Honnan veszed? – nézek rá felvont szemöldökkel.

- Onnan, hogy Patrick elpirult. – látszik rajta, hogy nehezen tudja visszatartani a röhögést. Patrick a szemét forgatja.

- Na, jó. Inkább gyere. – ragadja meg a kezemet, majd egy lefelé vezető lépcső felé vezet. A többiek követnek. Egy napfényes szobába vezet, ami tele van hangszerrel, majd a kanapéra ültet. – Kérted, hogy mutassunk valamit. – mosolyog rám, miközben átveti magán a gitár hevedert. Négy számot játszanak, amit élvezettel hallgatok. Nagyon jók. Talán a tehetségen kívül, az is rá segít, hogy élvezik.

- Hű…nagyon jók vagytok! – mosolygok rájuk kedvesen. – Régen…hogy is hívták, mikor egy banda zenélt nézőknek?

- Koncertet adnak. – huppan le mellém.

- És az milyen volt?

- Hát…hol is kezdjem. Legtöbbször egy nagy arénában koncerteztünk, de néha fesztiválokon is. A fesztivál…az olyan, hogy több banda, és énekes is koncertezik rajta. Más időpontokban. Legtöbbször egy hétig tartott. De persze más programok is voltak rajta a koncerteken kívül, de az volt a lényege.

- Milyen volt mondjuk az arénában koncertezni?

- Képzelj el, egy hatalmas belsőteret, rengeteg emberrel, akik téged, vagyis a mi esetünkben minket várnak. – szól bele Joe is.

- Van benne egy nagy színpad, amin a hangszerek vannak. Fények, reflektorok. – mosolyog maga elé Pete.

- A tömeg veled énekel, néha, nálad is jobban tudják a dalszöveget. – mondja Patrick egyszerre nevetnek föl, gondolom emlékek… .

- És mindez, akkor sem válik unalmassá, ha az életed része lesz. – mondja végül Andy. Megindított, ahogy meséltek. Nagyon hiányzik nekik ez az egész.

- Meg…azért az se rossz, mikor miattad várakozik a tömeg, akár órákat, hogy csak egy percre is, de találkozhasson veled. – egyszerre mosolyodnak el. – Ők a rajondók. – ad magyarázatot Patrick.

- Milyenek a rajongók? Vagy kik ők?

- Hát…öm…- nevet kínosan.

- Ennyire kényes téma, vagy…- nézek rájuk felvont szemöldökkel.

- Nem, csak furcsa ezt így elmagyarázni. Szóval…ők olyas valakik…voltak, akik értünk rajongtak. A zenénkért és talán…

- Értetek. – végig mosolygok rajtuk. – Értem már. Egyébként…miért nem beszéltétek meg a tanáccsal, hogy szeretnétek…koncertezni?

- Nem egyeznének bele. – vonja meg a vállát Pete. – Vagy ha igen, csak szigorú szabályok mellett, és ilyet szigorú szabályok mellett nem igazán lehet csinálni…- nevet fel. Sóhajtok. Megszakad a szívem értük. Ahogy visszaidézték az emlékeket…eltűnt a jó kedvük. Keserű ízt érzek a számba. Én tehet róla és az a nagy szám.

- Én…sajnálom, hogy miatta kellett visszaidézni mind ezt…- motyogom bocsánat kérően.

- Semmi baj. Jó emlékekre, jó visszagondolni. – mosolyog rám Patrick. Később a nappaliban fojtatjuk a beszélgetést. Rengeteget mesélnek régről. A bandájuk alakulásáról is, ami 2001-ben volt…nálam, azt hívják középkornak. Pedig az volt a legújabb kor. Most kezdem csak igazán megérteni, milyen nekik ez az egész…