~3.

A nap kellemesen sütött be. Nem otthon vagyok. Kezem a fejem alatt pihen, magzatpózban fekszem a szürkés kanapén. Nyújtózkodva ülök föl.

- Jó reggelt. – suttogom mosolyogva Patricknek címezve, aki a kanapé másik felé törökülésben ül.

- Jó reggelt. – mosolyog vissza kedvesen.

- Haza kellene mennem. – suttogom felhúzva a lábam – Biztos aggódnak mi történt velem.

- Költözz ide. – mondja hirtelen. Teljesen ledöbbenek.

- Mi? – nézek rá kikerekedett szemekkel – Két napja ismerlek titeket, meg nekem nem szabad ideköltöznöm, sőt nem is szabadna ide jönnöm! Amúgy is, hol aludnék? Ez…teljesen kizárt…- habogok.

- Na, ne legyél már ilyen ideges! – nevet föl halkan – Te is tudod, hogy két nap itt egy örökké valóság tud lenni. Nem szabad? Tanácstagok vagyunk, azt majd mi eldöntjük. Hol aludnál? Hát…kétszemélyes az ágyam…- vigyorog rám huncut mosollyal.

- Törvény, hogy az alsóbb rendűek, nem jöhetnek erre a környékre…- motyogom idegesen.

- Akkor bújtatunk. – mosolyog rám.

- Én…nem, nem akarom ezt…- dadogom – a szabad élethez vagyok szokva…maga a pokol lenne egy házba zárva élni…

- Ha szabadságra, vagy magányra vágynál, biztos vagyok benne, hogy ki tudnál szökni úgy, hogy senki nem venné észre. – ilyen jó emberismerő lenne, vagy én voltam ennyire nyitott?

- Jó, az igaz. – vonom meg a vállam halvány mosollyal. – Nem akarom ott hagyni a lázadókat…én oda tartozom. Családommá váltak…

- Bármikor meglátogathatod őket. – ennek mindenre van valami magyarázata?

- Jó. – magam is meglepődök, hogy igent mondtam.

- Ezt megbeszéltük. – bólint mosolyogva. – Van valami, amit el szeretnél hozni onnan?

- Van. Ruhák, fegyverek. Meg…mindenképpen el akarok köszönni és ígéretet tenni, hogy rendszeresen meglátogatom őket. – mosolyodom el.

- Akkor menjünk. – kel föl a kanapéról.

- És a többiek? – nézek végig rajtuk.

- Majd felkelnek. – legyint. Direkt nem a város felé megyünk, hanem a mezőkhöz. Részben rövidebb és persze nyugodtabb.

- Gyere. – mosolygok rá, majd futni kezdek. A messzi, szántóföldön. Ilyenkor szabadnak érzem magam. Minden rossz, szenvedés, fájdalom elillan. Mikor lőnek rám hátulról, a kellemes adrenalin is szétárad bennem. Imádom. Fél úton lassítok, majd megállok. Nem sokkal később Patrick is mellém ér.

- Hogy tudsz te ennyit futni? – kérdezi lihegve a térdén támaszkodva. Felnevetek.

- Évek óta futok. Már halott lennék, ha nem lennék gyors futó. – mosolygok rá, majd elindulok. Utánam fut, majd mellém érve megragadja a karomat és leránt a földre maga alá. Kezeit végig vezeti az oldalamon, majd a karomon, amit a fejem fölé fog.

- Hátulról támad Mr. Stump? – vigyorgok rá.

- Ahogy mondja Miss Morgan. – mosolyog rám önelégülten. Tökéletesen takarásban vagyunk a növények által, így senki sem lát. Csókra duzzadt ajkát a nyakamnak érinti. Résnyire nyitom a szám, felnyögök. Meg akarom csókolni. Fülem tövétől, a mellkasomig végig csókol. Kétszer, mindkét oldalon. Halkan nyögök, nagyokat sóhajtok a jól eső érzéstől. Minden érintésnél melegség árad szét a testemben.  Mikor kinyitom a szemem, a tekintete az enyémbe fúródik. Sóvárogva nézem, újra résnyire nyitom az ajkam, szememet behunyom. Várom az ajkát, amit hamarosan meg is kaparintok. Felső ajkát végig húzza a számon, majd finoman az alsó ajkamba harap. Mind a ketten elmosolyodunk. Puhán nyomja a száját a számra, majd mindketten kinyitjuk, így hozzá férve a másikéhoz. A nyelvünk összeforr, a külvilág megszűnik. Puhák, lágyak, hosszúak a csókjai, amitől csak még jobban élvezem. Percek múlva szakad el az ajkamtól, de szintén lassan, és lágyan – Menjünk. – suttogja, majd elengedi az eddig fönt tartott kezemet. Fölkel a földről, magával húz. Némán sétálunk tovább. Mindketten mosolygunk. Őrhangokat hallok a házak körül. Automatikusan elrejtőzöm. Patrick kuncogva megfogja a kezem, magával húz.

- Mr. Stump. – bólint köszönésképp az egyik. Oh…hát ismeri. Elég unalmas így az élet…semmi harc, verekedés, bujkálás. Oda meg, akkor, amikor akar. Szóvá is teszem ezt.

- Unalmas így az élet…

- Hogy? Talán jó érzés futni a halál elől? – néz rám felvont szemöldökkel. Vállat vonok.

- Nem is tudom. Talán. Az adrenalin a kedvencem az egészben. – felcsillan a szeme. Azonnal elengedem a kezét, mielőtt kitalál megint valamit… . – Jobban verekszem, mint te. Meg ne próbáld.

- Miért, mit csinálsz velem? – egészen közel van hozzám.

- Ami neked legkevésbé sem lenne kellemes. – pördülök meg a tengelyem körül. Már nyújtaná felém a kezét, de én megragadom, és a földdel teszem egyenlővé a testét, majd ráülök. Tapssal díjazzák a faluban lakók, a tettem. Apró mosollyal, fejbiccentéssel „meghajolok”.

- Most…gondoltam valamire…- harap az alsó ajkába vigyorogva.

- Hű, ez aztán teljesítmény! – bólogatok elismerően. Kezét a pólóm alá csúsztatja, ujjai a derekamba vájnak.

- Nyugodtan maradhatsz így rajtam, mondjuk…kevesebb ruhában…- elvigyorodik. Hozzá dörgölöm magam. Élesen szívja be a levegőt.

- Biztos vagy te ebben? – mosolygok rá, majd a bal lábam átvetem rajta, és felállok, ő követ – Egyedül fogok bemenni a házamba, és összepakolni azt a kevés cuccom. Te addig…próbálj nem meghalni. – felnevet. Belépek a házba, biztonság kedvéért bekulcsolom az ajtót. Gyorsan rámolok, majd utoljára körbe megyek. Mindenhol megállok. Szinte mindenhez van valami emlékem. Jó is, rossz is. Szívemhez szorítóm a nyakláncom. Az egyetlen emlékem a családomról. Benne négy kép. Anyáról, apáról, a húgomról és nagymamáról. Felveszem, majd a pólóm alá rejtem. Patrick, éppen Elizabethtel beszélget, mikor kilépek az ajtón. Beth egy hajtincsét csavargatja, közben folyamatosan a száját rágja. Mennünk kéne, mielőtt felzabálja.

- Sziasztok. – lépek melléjük mosolyogva. Patricken látszódik, mennyire kínosan érzi magát a barátnőm társaságában.

- Nehogy felfald a szád Beth. – vigyorgok rá. Hirtelen megrázkódik. Basszus, ez transzban volt?

- Én…csak…- habogja.

- Gondolom, tudod, miért vannak nálam a cuccaim. – sóhajtok. Bólint.

- Patrick elmondta. – mondja ki, majd szorosan magához ölel. – Nagyon vigyázz magadra. – suttogja a fülembe. – Ja, és ha esetleg neked nem kell Patrick, örömmel átveszem. – felkuncogok. A fiúk szoktak ilyen tárgyiasítva beszélni a lányokról… .

- Mindenképpen. – bólintok mosolyogva a könnyeimmel küszködve. Szép lassan, mindenki észreveszi, hogy menni készülök. Beth segítségével elmagyarázzuk mi a helyzet. Mindenkit megölelek, sok jó kívánságot kapok. Thomas, utoljára lép hozzám.

- Remélem, tudod, hogy haragszom rád. – morogja, mély, dörmögő hangján. Mosolyogva bólintok. – Ha egy ujjal is hozzád ér, istenemre mondom, megölöm. – suttogja sejtelmesen, már-már ijesztően. Felkuncogok.

- Átadom neki. – bólintok a vállába. Lábujjhegyen is alig érem föl. nehezen puszit nyomok az arcára.

- Köszönöm, hogy az apukám voltál, és az is maradsz örökre. – mosolygok föl rá.

- Én pedig köszönöm, hogy lehetett egy lányom…- ritka pillanat, mosolyog. Karjait leveszi rólam.

- Amilyen sűrűn csak tudom, meglátogatlak titeket. – hangosabban mondom, hogy mindenki hallja. Egy emberként köszönnek el tőlem. Integetnek, mi elindulunk.

- Thomas üzeni, hogyha egy ujjal is hozzám mersz élni, megöl. – vigyorgok rá.

- És ha kettővel teszem? – huncut mosollyal néz vissza rám. Elkerekedik a szemem. Már egy ideje tervezem, most végre meg is valósítom. Kezem az arcán csattan. – Most…nem annak kéne jönnie, hogy rám ugrasz, szenvedélyesen csókolózunk, és…- nem hagyom, hogy befejezze.

- Nem. Most az a rész jön, ha nem fejezed be, akkor még egyet kapsz. – nézek rá szúrós pillantással.

- Nagyon erőszakos vagy. Mondták már? – kiabál utánam nevetve. Nem fordulok hátra, nem nevetek. Határozott lépésekkel gázolok át a mezőn – Hé! – fut utánam – Most mi a baj? – fogja meg a könyököm, azonnal kibontom a szorításából a kezem.

- Oké, tudom, ezeken a poénokon nevetnem kéne. Sőt élveznem kellene. De sajnálom, nem megy. Túl sok, túl korán. Én már csak ilyen vagyok. Az elején…a kedves szavakat szeretem, gyengéd érintéseket. Ezeket tartogasd későbbre. – magyarázom.

- Minek az elején? – néz rám komoly arccal. Basszus…- Azt gondoltam, te vagy a kemény lány, akinek tetszik ez…

- Nem tudom! Hát nem érted?! Teljesen összezavar ez az egész! Két napja találkoztunk először, és te már magatokhoz költöztetsz. Nem tudom mit mondtam és miért.  Egyszer volt eddigi életembe barátom, nekem nem voltak „pasi ügyeim” nem volt kivel és miért! Az egész éltem rettegésben telt, egy fiú csak egy plusz púp lett volna a hátamon, erre most tessék, kettő is! – amint kimondtam megbántam. Bólint. Ezek szerint megbeszélték… . – én csak…- fogom vissza magam – le szeretnék ülni egy percre. Nyugodtan. – motyogom – ahol egy hímnemű sem zaklat…- tettem hozzá szinte némán.

- Jó. – bólint – Ahogy szeretnéd.

Az út további része némán telik. Az előbbi jó hangulat teljesen odaveszett. Az új otthonom. Remek. Vissza akarok menni az én pici házikómba. Igaz koszos, romos, de ott egyedül lehettem. A srácok vidáman fogadnak, de az arcukról azonnal lehervad a mosoly, mikor meglátnak. A fürdőszoba felé veszem az irányt. Bevágom magam mögött az ajtót. Szinte letépem magamról a ruhát. Beállok a zuhany alá, és csak élvezem a csendes magányt. Olyan jó, végre. Hajam laza kontyba kötöm, csak egy fehér pólót és egy francia bugyit húzok magamra. Nem érdekel, hogy, hogy fognak stírölni. Nem érdekel semmi. Az sem érdekel, hogy miért vagyok ennyire hisztis. Éhes vagyok és szomjas. Ideges, mogorva képpel caplatok le a lépcsőn, majd a konyha felé veszem az irányt. A tekintetüket érzem magamon. Szívesen felpofoznám mind a négyőjüket. Mivel ide lettem költöztetve, otthonosan turkálok a szekrényekbe és a hűtőbe is. Csapkodok. Hirtelen Patrick jelenik meg mellettem…nem bírja ki. Kiveszi a tányért a kezemből, közben hozzám ér.

- Ne, nyúlj, hozzám. – tagolom idegesen. Szúrós szemmel pillantok föl rá.

- Jó, bocsánat, véletlen volt. – néz, rám megbánóan. Egy pohár narancslével és egy szendviccsel sétálok föl az emeletre, majd ki a teraszra. Kényelmesen elhelyezkedem a fotelszerű széken. A tájat kémlelem. Mi lehet arra? Sose jártam ott. Valahogy van egy olyan érzésem, hogy más…más mint itt. Bár előbb éhes voltam, most csak csipegetem az elkészített ennivalót. Nagyjából fél óra telhetett el. Patrick jelenik meg az ajtóban.

- Sajnálom, hogy bunkó voltam. – motyogom magam elé. Térdeim, egészen a nyakamig felhúzom, átkulcsolom rajtuk a kezemet.

- Semmi baj. Bár nem nagyon értettem, a kirohanásod. Egyik pillanatba, szinte könyörögsz, hogy csókoljalak meg, a másikba meg azt akarod, hogy hozzád se érjek. – lövések üti meg a fülem. Egészen közelről. Gyors tempóba öltözöm föl, az utcán elég nagy tömeg gyűlt össze. Átvágok a rajta, egy ismerős arc fekszik a földön holtan. Pontosan céloztak. A szívbe, középre. Albert Jhonson. Idegesen térdelek le mellé. Ő az. Az arca véres, üveges tekintete az égnek mered. Te jó isten, mi történt vele? Minek jött ide? Azok lőtték le, biztos. El kell mennem a faluba, meg kell tudnom, miért járt itt Albert. Szó nélkül rohanni kezdek. Hallom, ahogy a srácok utánam kiabálnak. Biztos vagyok benne, hogy utánam futnak. Idegesen, még gyorsabb vagyok. Kizárt, hogy utolérjenek. Füstöt látok a faluból. Még gyorsabban rohanok. Te jó isten. Megkövesedem. Fel van égetve minden, hullák hevernek szerte szét. Másodpercek leforgása alatt történik, hogy felfogom, mi is történt. Üvöltve rogyok le. Torkom szakadtából, keservesen bőgök. Felfoghatatlan fájdalom mardos. Lassan emészt belülről.

- Ann! – egészen távolinak tűnik. A következő pillanatban Patrick térdel le mellé.

- Miért! – kiabálom. – Megölöm őket! – erőtlenül tápászkodom föl a földről. Futni kezdenék, de visszatartanak. – Engedjetek el! – számomra ismeretlen hangon visítok. – Engedjetek…- újra visszarogyom, immáron Patrick ölébe.

- Shh. – hajamat simogatva próbál nyugtatni.

- Itt kellett volna maradnom! Velük együtt kellett volna meghalnom! – a hangos bőgéstől, egészen úgy hangzik, mintha kiabálnék.

- Nem, neked nálunk van a helyed. Velünk…- suttogja.

- Ők voltak a családom, velük együtt kellett volna meghalnom…- hangom elcsendesedik. Már csak szipogok. – Itt kellene most feküdnöm, véresen, holtan…- már csak suttogok, a szemhéjam elnehezedik. Gyengéden a karjába vesz. Éber vagyok, mégse tudok beszélni se, mozdulni sem. Fejem a vállának döntöm. Érzem, ahogy rázkódom, minden egyes lépésénél. Altatóként hat rám, könnyen álomba merülök, vagy talán elájulok… . Következő emlékem, már a meleg takaró. Sóhajtva nyitom ki a szemem. Egy zöld és egy barna szempár pillant rám.

- Na, ne…- motyogom, majd azzal a lendülettel a fejemre húzom a takarót. Felnevetnek. Nem elég, hogy minden szerettem, meghalt, erre kiknek az arca fogad? Szinte egyszerre nyúl a kezük a takaróm alá. Erősen, cseppnyi kedvesség nélkül megszorítom – Ez most nagyon, de nagyon nem alkalmas. – sziszegem. Fájdalmasan nyöszörögnek, mikor elengedem a kezüket. Lecsapom a fejemről a takarót. Kissé elhamarkodva, ugyanis melltartó nincs a fehér pólóm alatt, és ezek ketten itt ülnek az ágyamon, tőlem nagyjából két centire… . Bal oldalamra fordulok, becsukom a szemem. Agyamba villan újra a kép. Az a sok halott…akik családom lettek, miután az igazi családom meghalt…mindenki halott. Egy könnycsepp gördül végig az arcomon. Sírtam. Nem is akárhogy. Basszus. Már készülnék idegesen letörölni az arcom, amikor Pete a hüvelyujjával, gyengéden letörli, közben kedvesen mosolyog rám. Hirtelen Patrick megpuszilja a tarkóm. Jól eső érzéstől halkan sóhajtok, lassan hátra döntöm a fejem, az ajkam résnyire kinyílik. Pete is rám hajol, a szabaddá vált torkomra ad egy puszit. Számomra teljesen ismeretlen érzéseket váltanak ki belőlem. Hátamra fordulok, úgy folytatják tovább. Felváltva csinálják, ha egyikőjük a nyakamat csókolgatja, szívogatja, addig a másik a számat kényezteti, közben a kezük felfedező úton van a testemen. Halkan nyögök, sóhajtozom.

- Neh…- sóhajtok, közben az alsó ajkamba harapok, elmosolyodom. Oh, miért kell ilyen jó helyen lenni mind kettőjük kezének? Finoman eltolom őket magamtól, majd kikelek az ágyból. Pólómat a földre dobom, háttal állok neki, így csak a meztelen hátam látják. Melltartóért nyúlok, annak felvétele közben oldalra fordítom a fejem, látom, hogy mind a ketten feszülten, vágyakozva figyelnek – Csak mondom, ha nem egy ilyen után csináltátok volna, hagytam volna magam, csak éppen másfél órája tudtam meg, hogy meghalt minden szerettem…- a hangom elcsuklik. Az utálatos könnycseppek újra marják a szemem. Nem érdekel semmi. Muszáj, vigaszt keressek. És a két „vigaszom” az ágyon ülve vár. Hülye lennék, ezt a lehetőséget visszautasítani…nem mintha hagynák. Az érzelmei teljesen bekattantak. A fájdalom mar belülről, de a szívem másik fele hevesen ver, ahogy Patrick karjai között, szinte már fekszem, ő újra a nyakamra tapad, míg Pete a combomra, majd a hasamra. Egy élő halott istennőnek érzem magam. Zombi istennő. Talán egy órán keresztül „vigasztalnak” csókon túl, mással is… . Pihegve fekszem Pete mellkasán, Patrick ül, a pólóm aljával játszik.

- Most mi lesz? – kérdezem, miközben ülőhelyzetbe helyezkedem. Megvonják a vállukat.

- Elviseled mind a kettőnket. – simítja meg Pete a derekamat, kihallom a mosolyát. Patrick is felkuncog.

- De ugye tudjátok, hogy ezt így nem lehet csinálni? Maximum egy ideig…- komoran bólintanak. Újra eszembe jut a gyilkosság. A fájdalmat, kegyetlen bosszúvágy váltja fel. Egyesével kínoznám meg őket. Fájdalmasabbnál, fájdalmasabb kínzások jutnak eszembe, mit is tennék azokkal, akik az összes létező szerettemet megölték. Először a családom, majd a családomként szeretett lázadok. Várjunk csak…hiszen ezek ez egy egész hierarchia szintet kivégeztek. Ezt nem fogják annyiba hagyni a világ többi tájáról se…ahogy én se.

- Jól vagy Annie? – néz rám Patrick felvont szemöldökkel, látva a kissé eszelős tekintetem.

- Nem egészen…- sziszegem. – Háborút kell indítanunk. – mondom ki hirtelen. Kikerekedett szemmel néznek rám.

- Ezt te se gondolhatod komolyan…

- De! Gondoljatok már bele…egy hierarchia szintet mészároltak le, ezt a világ többi tájáról se fogják annyiba hagyni…és ha ti is nekünk segítetek, nem nekik, akkor már csak a talpnyalókat kellene meggyőzni! – mondom izgatottan.

- Igaza van. – néz Pete Patrickre.

- Kizárt, hogy őket meg tudod győzni. Még tőlünk se mindenkit. Azokat meg főleg. Nem borítják fel a nyugodt, undorító, szolga életüket. Leszarják, hogy mással mi van. Önző rohadékok. – hű. Először hallom Patricket így beszélni…hm…tetszik a dühös Patrick.

- Kivétel, ha őket is megtámadják. Megölnek párat…- gonosz vigyor jelenik meg az arcomon.

- Mi okuk lenne, a fő csicskásaikat bántani? – kérdezi felvont szemöldökkel.

- Bemesélni a zenováknak, hogy fellázadtak a befolyásosak, és bár nem találnak semmit, a katonák, mindenkit ölnek. – mondja Pete. Vigyorogva bólintok. Patrick megadva magát csóválja a fejét, elmosolyodik, majd hirtelen végig dönt az ágyon, és a hasamba csókol, amitől ívbe feszül a hátam.

- Legokosabb, legerősebb, legszexibb…- suttogja a fülembe. Elvigyorodom, majd az alsó ajkamba harapok. Forró csókot ad a számra.

- Na, jó elég. Én még nem dicsértem meg. – mosolyog Pete, majd a csuklóm finoman megszorítva felhúz, úgy, hogy térdeljek, terpeszbe nyitja a lábaim, majd a fejem lejjebb húzva hosszan megcsókol. Hajába túrok, egy kicsit meghúzom magam felé, amitől halkan felnyög.

- Jó. – engedem el, hosszan kifújva a levegőt. – Menjünk le, mondjuk el Joenak és Andynek is. – elsőnek lépek ki az ajtón. Végre, egy kis magány…még ha csak pár másodpercnyi. Mind a hárman ziláltak vagyunk, látszik, hogy nem csak beszélgettünk fönt… . Csípős megjegyzéseket meg sem várva kezdek bele a terv elmesélésébe.

- És biztos vagy benne, hogy sikerülni fog ez? – néz rám Joe. Bólintok.

- Igen, szerintünk is. – szólal meg Pete. Mind a ketten sértődötten néznek rá.

- Teljesen felesleges titeket kérdezni. Annie bármit mond, jó ötletnek tartanátok.  – dönti oldalra a fejét. Mind a hátam felröhögünk. A „mind a hármant” rám, Joera és Andyre értem… Tökéletesen igaza van. És őszintén? Nagyon is élvezem a helyzetet. Viszont nem tudom, három nap alatt, hogy értem el, mindezt. Délutánt a tervek átbeszélésével töltöttjük, az estét pedig végig vihogom. Minden mozdulatomat követi Pete és Patrick, Joe és Andy, ezt jó poénforrásnak kihasználva, teszik vidámmá az estém. Nem mintha nem adnám alá, például, direkt beválom a vacsorafőzést, miközben előszeretettel riszálom „véletlen” a fenekem. Fürdőszoba ajtót jól bezárom, hogy legalább itt egyedül lehessek, és csiszolhassam a nőiességem. Ez alatt például értem a szőrtelenítést, haj és arcápolást. Annyi mindent akartam már megcsinálni magamon és most végre sikerült, ugyanis van mivel. Bő egy óra múlva sétálok ki a fürdőből tisztán, illatosan. Kedvem nincs visszamenni hozzájuk, ezért a hálóba megyek. Egy utolsót szaglászok a kinti friss levegőből, majd az ágyba dőlök. Csak bámulom a plafont, ami hamar elálmosít… . Hirtelen felriadok. Egy rossz álom kezdődött. Még időben megszakítottam. Nagyokat pislogok, követem Patricket a tekintetemmel. Elidőzök az enyhén kócos haján, kómás, szemüveges fején. Se erőm, se kedvem vele semmit csinálni, de úgy látom neki se velem, viszont ezt az édes fejet nem hagyhatom annyiba. Mosolyogva, lassan közelebb csusszanok hozzá, kezeim közé fogom a fejét, majd egy puszit nyomok a szájára. Elmosolyodik. Édes, bágyad mosoly… .

- Jó éjt. – suttogom.

- Jó éjt. – mondja, már csukott szemmel. Lassan, erőtlenül dőlök a saját oldalamra, majd egy ásítást követően lehunyom a szemem…H