IV. fejezet

Forró bőre az enyémnek simul, mind a ketten ziláltan vesszük a levegőt. Minden mozdulatnál összedörzsölődik a bőrünk.

− Patrick…− lehelem a fülébe erőtlenül. Nyakába temetem az arcom, majd finom puszikat nyomok a vállára és a nyakára. Erőteljes nyögés szakad ki belőle, majd egy erőteljesebb lökés követi. Ajkaim elválnak egymástól, fejem hátra vetem…

Csutakosan ülök föl az ágyamba. Hajam a nyakamhoz tapad, zilált vagyok, a testem ernyedt, de a szívem, erőteljesen ver. Mint aki nemrég végzett egy menettel. Csodálatosan illatos, puha bőr és vöröses-barna, tarkónál visszapöndörödő haj villan az agyamba. Álmodtam és nem is akármilyent. Telefonomra pillantok, ami negyed ötöt mutat. Elnehezült végtagokkal esek vissza a párnák közé. Soha nem volt még ilyesfajta álmom… természetesen, hallottam már róla, de képtelen voltam elhinni, hogy ez lehetséges, és most itt fekszem az ágyamban, azokról a rózsás ajkakról és kékes-zöld szemekről álmodozva. Hány napja is ismerem? Négy? Keresztnevén kívül szinte, semmi nem tudok róla, mégis érzem, hogy valami vonz hozzá. Bármilyen bénán is hangzik ez, de így van.

Talán, fél óra agyalás után, felmondtam a szolgálatot és bealudtam, így, nyáron először, ébresztőóra nélkül kelek, negyed tizenegykor. Ablakon át is perzseli a bőröm a napsütés. Már tudom, mit érez, a reggeli tükörtojásom a serpenyőben… Átsétálok a fürdőbe, ahol egy hűvös zuhany után, a szekrényemhez lépek és elgondolkozom, mit is vegyek föl. Talán meg kéne fogadnom Louis tanácsát és el kéne mennem egyet fürdeni. Születésem óta Los Angelesben élek, és utoljára, tizenkét évesen voltam a parton. A fiók hátuljából előkotrom a kék bikinim, rá, sortot veszek, és egy hónalj alatt, mélyen kivágott felsőt. Római stílusú szandálomba bújtatom a lábam, majd egy táskába dobálok néhány szükséges cuccot és egy kevés pénzt, majd elindulok. Az út felénél ugrik be, hogy nem vasaltam ki a hajam, és bizonyára úgy nézek ki, mint egy pulikutya, ugyanis, eredetileg teljesen göndör vagyok. Fekete, göndör haj, általánosságban hófehér bőr. Nem tudom, milyen génekből jöttem össze, de elég érdekes. Mondjuk, ha napra kerülök, pillanatok alatt csoki barnára tudok sülni. De a lényeg, hogy kezelhetetlen a sörényem és még rettentő meleg is. Hajgumi után kutatok a járdán félre állva, aminek a mellettem elrohanó emberek, legkevésbé sem örülnek. Nem járok sikerrel, így, bár nem akartam, de be kell mennem a kávézóba, hátha Vicnek van egy. Onnan is le lehet sétálni a partig, szóval nem gond, bár akkor egy elhagyatottabb részhez érkezek. Fél kézzel felfogom a hajam, másikkal legyezem magam a hőségtől szenvedve. Furcsa érzés ilyen késő délelőtti időpontban belépni a kávézó ajtaján. Ugyan az fogad bent, mint mindennap. Ugyanazok az arcok, ugyanazok az illatok.

− Emo, nem megmondtam, hogy ne gyere ma be? – pillant föl Louis nevetve a pultról.

− Vic miatt jöttem, hátha van hajgumija. Itt van? – kérdezem.

− Vicky, gyere kicsit. – kiált hátra a srác. A punk másodperceken belül kiszökken az ajtó mögül.

− Csajszi, hát milyen a te hajad? – kérdezi kikerekedett szemmel.

− Katasztrófa. Ezért jöttem, mert megyek le a partra, csak érdeklődöm, van-e hajgumid.

− Dehogy katasztrófa! Hát ölni tudnék a hajadért! Komolyan, ilyen szépet még sose láttam! – ugrik mellém csillogószemmel, majd simogatni kezdi. Felvont szemöldökkel nézek rá. – Nem gondoltam, volna, hogy eredetileg, ilyen a hajad! Elég jó hajvasalód van, ha egésznap olyan egyenes marad, mint amilyen szokott lenni, de ezentúl sose vasald! Csodálatos! – tapsikol vidáman. Louis is értetlenül nézi a lányt, de ő is megdicséri.

− Egyébként tényleg szép. Ritkaság, az ilyen haj, de nincs benne meleged? – kérdezi szörnyülködve.

− Szerinted, miért jöttem hajgumiért? – nevetek föl.

− Tessék. – egy egyszerű, fekete hajgumit nyom a kezembe, amivel nagy nehezen, sikerült összefognom a derékig érő loboncom.

− Ha már itt vagyok, iszok egy kávét. – lépek a pult mögé. Egy papírpohárba töltöm ki az elkészült italt. Úgy érzem, mintha folyamatosan figyelnének. A fejem tetejétől, a lábujjamig bizsergek. Majd beugrik. Negyed tizenkettő. Poharammal a kezembe settenkedek a titokzatos hátsó bokszhoz, ahol egy megszokott, mégis szédítő látvány fogad. Kékes-zöld szemeit, mélyen az én barna íriszembe fúrja, végig, míg le nem ülök hozzá.

− Szia. – huppanok le. Arcom paprikapirossá válik, ahogy eszembe jut a hajnali álmom.

− Hiányoltalak. – mosolyodik el kedvesen. Szívem nagyot dobban.

− Sajnálom, csak szabadságot vettem ki. – kortyolok bele a kávémba.

− Tőlem, igazán nem kell bocsánatot kérned. – nevet föl hitetlenül – Szerencsére, a srác kiszolgált. Louis, ugye?

− Ezek szerint, lett egy újabb csatlós pincéred nálunk. – suttogom játékosan.

− Áh. – legyint – Az mindig te maradsz. – lehelete cirógatja a bőröm, ajka, majdnem a fülemet érinti. Parázslani kezd a bőröm, egy halk sóhaj szalad ki a számon. – Nem szeretnél sétálni egyet? – susogja gyengéden, még mindig egy féllevegőnyi távolságról. Szavak nem jönnek a számra, ezért csak bénán bólintok. Lassan hajol el tőlem, majd tüzetesebben végig mér. – Valahogy, más a hajad. – tér vissza a tőle megszokott, kedves érdeklődő, kissé távolságtartó stílusába.

− Hát. – pirosodok el – Elfelejtettem kivasalni és eredetileg göndör, szóval…− nevetek fel szégyenlősen.

− Ki tudnád engedni? Kíváncsi vagyok rá. – az egyszerű kérésében, valami félénk élt vélek felfedezni. Huzakodva rángatom ki a hajamból a pántot, ami azzal a lendülettel el is szakad.

− Basszus − hunyom le a szemem mérgelődve.

− Hű. – nézi ámulva – Gyönyörű. – motyogja. Gyorsan elkapja a fejét, mintha véletlen csúszott volna ki a szó a száján.

− Köszönöm.− mosolyodok el újra vörös arccal – Igazából nem szeretem. – rázom a fejem. Fürtjeim őrült táncba kezdenek az arcom körül.

− Pedig…− keresi a megfelelő szót – elég különleges. – mondja ki végül. Egy vállvonással lerendezem az egészet, nem igazán szeretek erről vitatkozni másokkal.

− Na, mindegy. Nem indulunk?

− De. – bólint, majd felkel a vörös műbőrről – Mehetünk.

Már az ajtót nyitom ki, mikor Louis lép mellénk.

− Na, szép dolog, köszönés nélkül itt hagynál minket!− nevet föl.

− Bocsánat, csak sietünk. Most mennünk kell, mond meg Vickynek, hogy holnap találkozunk. Szia! – fordulok hátra, majd az ajtóhoz lépek újra.

− Olyan ismerős vagy nekem. – fordul Patrick felé Lou, még az utolsó pillanatba.

− Igen? – lusta félmosolyra húzza a már említett személy a száját.

− De nem jut eszembe honnan. – mondja, inkább magának.

− Majd holnap mond el, ha eszedbe jut. Szia! – nagy lépéssel sétálok ki a kávézóból, a pincér válaszát figyelmen kívül hagyva, mögöttem Patrickkel.

− Nem megyünk le a partra? – lép hirtelen mellém.

− Nekem is az volt a tervem. Itt le is tudunk. – bökök a fejemmel a bal kézre eső csendes utca felé. Csöndben sétáljuk végig az utat a partig. Fák mögül kilépve, megpillantjuk a végeláthatatlan, kéklő óceánt. Fél lábon állva húzom le a szandálom, aminek köszönhetően elesnék, ha Patrick nem kapna utánam. Egy másodpercre megállok a mozgásban és talán a légzésben is, ahogy ő a csípőmet tartja. Vörös fejjel, lassan szedem le a cipőmet, kiélvezve meleg keze érintését. Vélhetőleg észre veszi, hogy valójában, nem tart ilyen sokáig a szandálom levétele, ezért folyamatosan vigyorogva figyel. Egy pillanatra úgy érzem, a hüvelyujját végig húzza a derekamon, de inkább, csak a képzeletem játszik velem. Eljön az idő, hogy nem szórakozhatok tovább a lábbelimmel, ezért leemeli a kezeit rólam. Viszont, ahogy felpillantok rá, tüzetesebben is végig tudok nézni rajta. A szívem dobogása és a levegő vételem újra kimarad egy pillanatra. Kékes, kopott hatású, rövid ujjú inget visel, aminek felső kettő, alsó három gombja ki van gombolva. Így pontosan négy gomb fogja össze az anyagot. Fölül, hófehér, puha bőre mellett, kis csomónyi, inkább csak néhány szálnyi mellkas szőre is megmutatkozik. Ha ez nem lenne épp elég, a nadrágjába láthatóan nincs öv, ennek következtében néhány milliméterrel lejjebb csúszott, ezzel megmutatva a fehér alsónadrágjának tetejét. Napszemüvege mögül felvont szemöldökkel pillant rám. Valószínűleg, kívülről érdekesen festhet az üveges tekintetű nyáladzásom. Atyaég, ennél szexibbet életemben nem láttam.

− Szerintem induljunk. – mosolyodik el. Bénán bólintok, majd megindulok az árnyékba hűlt homokon. Néhány néma méter után, ő szólal meg először.

− Mesélj magadról.

Felvont szemöldökkel nézek magam elé. Mit mondjak neki?

− Hát a vezetéknevem Williams…− kezdek bele a legalapvetőbb dolgokba.

− Értem, de nem egészen ilyenekre gondoltam. – nevet fel.

− Jó. – sóhajtok fel – Anyukámmal élek, innen nem messze, egy családi házba, ami még a nagyszüleimé volt. Nem meghaltak, csak elköltöztek Atlantába. – adok magyarázatot – Apukámat nem ismertem, mert még mielőtt megszülettem elhagyott minket. Anya annyira nem sajnálta, állítása szerint egy pöcs volt. – hangos, mélyről jövő nevetésben tör ki a mellettem sétáló. Szinte simogatja a hang a fülemet. – Nagyjából ennyit tudok mondani a családi állapotomról.

− Értem. – bólint visszatartott nevetéssel – Miket szeretsz?

− Ezt hogy érted? Mondjuk, mi a kedvenc színem? – fordulok felé kérdően, mire bólint – Oké, hát az pont a kék. Meg, talán a narancssárga és a zöld. Imádom a kávét és a teát. Szeretek olvasni, zenét hallgatni. Nincs se kedvenc énekesem, de kedvenc bandám, mint Vicnek. – magyarázom visszatartott nevetéssel – Mindenevő vagyok.

Az út felén engem beszéltet, leginkább magamról kell mesélnem.

− Az oké, hogy kiszáradt már a szám a sok locsogástól, de most te jössz. – fordulok felé mű durcásan, mire elmosolyodik.

− Nem vagyok olyan érdekes. – vonja meg a vállát – Chicago külvárosában születtem, szüleim, nekem is elváltak. – itt lezártnak tekinti a magáról beszélést.

− Na? És a többi?

− Ó, istenem! – hajtja hátra a fejét nevetve – Én is szeretem a narancssárgát és a teát.

Egyre jobban kezd felhúzni ez a titokzatossága, minden poén nélkül. Idegesen rivallok rá.

− Mégis miért titkolózol előttem? Oké, hogy alig egy hete ismerjük egymást, de én is eldaráltam neked, szinte mindent magamról! Te meg elintézel két mondattal? Azt már nem!

Meglepetten néz felém, majd lebiggyeszti az ajkát.

− Tudod, miért nem beszélek magamról? Mert rájönnél, ki vagyok. Tudod hányan ismerkedtek velem a nevem miatt? – motyogja szomorúan.

− Mégis ki vagy? Valami híresség? – arckifejezése alapján, fején találtam a szöget. Bólint.

− Zenélek. Egy bandában vagyok énekes.

Kikerekedett szemmel nézek rá.

− Híres vagy…− idióta kérdésemet be sem fejezem.

− Hát. Talán. – vonja meg a vállát, ami azt jelenti, hogy igen rohadtul az, csak én épp annyira vagyok képben ezekkel a dolgokkal, mint egy nyolcvan éves. – Kérlek, nem szeretném még elmondani. Annyira jó érzés, biztosnak lenni abban, hogy magam miatt vagy velem. Nem a nevem vagy, a bankkártyámon lévő összeg miatt.

Bűntudat és szomorúság mar belém.

− Sajnálom. Nem tudtam. – rázom a fejem értetlenül.

− Nem kell ezért bocsánatot kérned. – halvány mosoly jelenik meg az arcán – De egyelőre, tényleg nem szeretnék erről beszélni.

− Rendben. Ezen kívül, minden másról viszont beszéljünk. – vigyorgok – De előtte, keressünk egy napernyőt, mert kezd felforrni a fejem. – lépek előre a már embertömeggel telített strandon. Nem messze tőlünk, megpillantok egy szabad szalma ernyőt, ami alatt egy aránylag nagy, párnázott napágy áll. Patrick ül le rá először, majd hátrébb csúszik rajta, helyet engedve nekem. Tétován álldogálok előtte, ugyanis, még így is forrósítóan közel lennék hozzá, ami legkevésbé sem hiányzik most.

− Tényleg ott fogsz álldogálni? – kérdezi nevetve, közben a napszemüvegének fél szárát, a kigombolt ing résébe mélyeszti. Istenem, de jó annak a napszemüvegnek…

− Talán. – vonom meg a vállam, nem a melegtől pirosan – De fürdőruha van rajtam, szóval be is mehetek a vízbe. – teszem csípőre a kezem.

− Akkor gyerünk. Vetkőzz. – kihívó mosollyal néz végig rajtam. Szavaitól, a fejem búbjától a lábujjamig elvörösödöm. – Vagy segítsek? – harap az alsó ajkába elfojtva egy újabb vigyort. Félek, ha így folytatjuk, elájulok az extra hőségtől. Idegesen a pólóm hátsó részéhez kapok, és addig babrálok vele, hogy kioldódik a fürdőruha felsőm és egy az egybe előre esik. Sikkantva háttal fordulok Patricknek, majd a kezemet magam elé kapom.

− Izé… tudnál segíteni? – sziszegem a fogaimon keresztül – Kioldódott. – szinte már suttogva mondom. Nem látom, de biztos vagyok benne, hogy hatalmas vigyor ült ki a fejére.

− Szíves örömest. – megragadj a csípőmet, majd leránt maga elé a napozóágyra. Nem simul hozzám, de érzem, hogy néhány milliméterre van tőlem. Egyre gyorsabbá válik a légzésem, ahogy ujjait végig futtatja a két pánton. Ő is hangosan, szaporán veszi a levegőt, majd lassan masnira köti. Többször is hozzá ér közben a nyakamhoz, amibe próbálok nem beleremegni. Több kevesebb sikerrel. Talán egy pillanat lehetett az egész, s kívülről nem lehetett túl nagydolog. Csak segített. Ennyi. De nekem egy örökkévalóságnak tűnt, és egy egészen bensőséges pillanatnak, ami olyan volt, mintha sose érne véget.

Köhintett egyet, majd hátrébb csúszott tőlem.

− Köszi. – jobbra teszek egy negyed fordulatot, majd rámosolygok. Bólint, kissé pironkodva. Én tényleg nem értem. Egyik pillanatban csábítóan kihívó, a másikban meg szégyenlős, már-már kisfiús. Csendesen üldögélünk egy darabig, újra ő töri meg a csendet.

− Szeretnél inni valamit? Vagy enni? Esetleg mindkettő? – mosolyodik el a végén.

− Mindkettő? – pillantok rá.

− Akkor gyerünk. – feltápászkodunk a kényelmes ülőhelyünkről, és elindulunk fölfelé. Ismerős arc jön velünk szembe. Sárgás szőke, szög egyenes haj, szürke szem.

− Echo Williams? – lép elém tátott szájjal.

− Molly? – nevetek föl hitetlenül. – Hogy kerülsz te ide?

− Anyáék nem bírták Los Angeles nélkül! – nevet föl vidáman – Istenem, de örülök, hogy látlak. – ölel át elérzékenyülve – Figyelj, amint hazaérek, felhívlak vagy írok, de most tényleg sietnem kell, és úgy látom, te se vagy szabad. – vigyorog rá Patrickre – Sziasztok! – int utánunk mosolyogva, majd elsétál.

− Ő volt… – néz rám, Patrick, válaszra várva.

− A legjobb barátnőm, akik néhány éve San Franciscóba költöztek. – vázolom föl a helyzetet.

− Értem. – mosolyog rám kedvesen – Hová szeretnél menni?

− Ahova viszel.

Huncut vigyor ült ki az arcára, amit nem tudok mire vélni. Hirtelen előkapja a telefonját, pötyög rajta egy keveset, majd újra visszasüllyeszti a zsebébe.

− Hosszabb séta innen, de szerintem megéri. – biccent a fejével a hosszú partszakasz felé. Újra útnak indulunk, és egy bő félórán belül, meg is érkezünk. Kifulladva rogyok le egy szabad helyre, közvetlen az étterem teraszán, ami történetesen a víz felé nyúlik ki. Csónakházra emlékeztet a hely, de olyan nyugis és barátságos, hogy bármeddig itt tudnék üldögélni.

− Sokat jársz ide? – töröm meg kivételesen én meg a csendet.

− Nem igazán. – vonja meg a vállát – Néha jövök le, akkor is kocsival.

Válaszolni már nem tudok, mert egy pincér jelenik meg mellettünk.

− Jó napot kívánok! Mit adhatok? – húzza elő a jegyzettömbjét. Patrick a kezébe kapja az étlapot, majd a pincérhez fordul.

− Grillezett pisztrángot szeretnék kérni, mellette sült burgonyával.

Míg a kiszolgáló felfirkantja a papírra, én az étlapot mustrálom. Hogy őszinte legyek, imádom a halat, így nehéz döntés volt egy valamit kiválasztani. Végül ugyan azt választottam, mint Patrick, viszont az üdítőknél, megakadt a szemem a levendulás limonádén.

− Szeretnék még kérni egy levendulás limonádét is. – pillantok föl az indulni készülő pincérre.

− Akkor már legyen kettő. – teszi hozzá a sétapartnerem. A férfi bólint, és elsiet a rendelésünkkel. Elsőnek a limonádénkat hozzák ki. A pasztell lila folyadék, tényleg levendula illatot árasztott, sőt, a tetején, néhány kisebb darab is úszkált a növényből. Íze teljesen ugyan olyan, mint az illata, csak vegyült a citrommal és egy kevés cukorral. Mire kihozzák az ebédet, nagyjából, a felét fel is iszom. Mentségemre legyen mondva, hogy rengeteget sétáltam, de olyan tempóba lapátoltam be az ebédem, mintha napok óta nem ettem volna és még, így is sikerült egész szépen falnom. Miután Patrick is befejezte a sajátját, normális emberi tempóba, újra beszélgetni kezdtünk. Teljesen átlagos dolgokról. Egy szóval se utaltam a foglalkozására, vagy bármi azzal kapcsolatosra. Beletörődtem, hogy egy ideig, rejtélyes marad számomra.

Öt óra felé járhat, mikor úgy döntünk, ideje indulni. Arany színbe pompázik az egész óceán part, ami még inkább maradásra bír. Mind a ketten az eget kémleljük. Végül, mégis elindulunk.

− Na, merre tovább? – kérdezem, miután kilépünk a vendéglő ajtaján. A kevés autó között, azonnal kiszúrom az ott parkoló, csodaszép, fehér BMW-t. Nagyjából, ennyit tudok megállapítani róla. Mint minden velem korú, tudok vezetni, de sajnálatos módon, nincs rá túl sűrűn lehetőségem. Egy kocsink van, és azzal is anya jár legtöbbször.

− Erre. – lép a már említett BMW felé. Megrökönyödve nézek felváltra, az autóra, majd rá. Mi. A. Szar.

− Echo, gyere már. – nevet föl Patrick, majd egy kattanással kinyitja az autóját. Még mindig néma csodálattal sétálok hozzá. Úriember módjára, kinyitja nekem az anyósülés ajtaját, majd beülök. Ahogy gondoltam, belül is gyönyörű a jármű. Krémszínű, kényelmes, bőrhuzatos üléseivel, fényes, fabetéttel az ajtajában, és extrán felszerelt műszerfalával. Óvatosan végig húzom az ujjam rajta, mintha egy törékeny virágszál lenne. Nem vagyok egy kocsi őrült, de ez az autó tényleg eszméletlen. – Látom, ismerkedsz. – csukja be nevetve az ajtót, mire csipogás üti meg a fülem. Övem bekötése után, elhallgat.

−  Részben, hogy került ez ide, részben pedig, csodálatos ez az autó. – nézek rá csillogó szemekkel.

− Egy barátom hozta el nekem a kávézótól és mondhatjuk. – bólint – De attól még, csak egy autó. – vonja meg a vállát, majd beindítja a motort, aminek a hangjára, bizony felkapom a fejem.

− Érdekes, hogy férfi létedre ezt mondod. – kuncogok −  Még én is olvadozom ettől az kocsitól, pedig elhiheted nekem, nem vagyok egy nagy autórajongó.

− Nem azt mondom, hogy nem szeretem, de nem élvezek el a hangjára. – nevet föl, miközben besorol a forgalomba. Akaratlanul is belepirulok a mondatába. Újra az álmom jut eszembe, ami ebben a helyzetbe, legkevésbé sem bizonyul jónak, tekintettel arra, hogy ott ülök vele kettesben. Szerencsémre, bőszen figyeli az utat, ezért nem veszi észre a zavarom. – Üsd be, hol laksz. – zökkent ki a gondolataimból, fejével a GPS felé bökve. Gyors mozdulatokkal bepötyögöm a címünket, majd az útra emelem a tekintetem, és próbálom kiűzni a vele kapcsolatos képzelgéseimet a fejemből. Fél óra múltán érkezünk meg hozzánk. Patrick amellett, hogy kinyitja az ajtót, még ki is segít a kocsiból.

− Köszönök mindent. Az egész napot.

− Én köszönöm. – gyengéden mosolyog, majd megragadja a karom és magához ránt. Nem ám csókra, csak egy ölelésre. Életem legjobb ölelésére. Kezemet a nyakára vezeti, ő, először a derekamra simítja a kezét, majd a hátamra vezeti, és azt kezdi simogatni. Nem tudom, volt-e eddig is ilyen szó, de most már van. Ő egy gyakorlott ölelgető. Beleremegek az érintésébe. Nyakába fúrom az arcom, és olyan elképesztő illatárad belőle, amibe, azonnal belebolondulok. Bár eddig is éreztem, de ilyen intenzíven még soha. A parfümje édeskés, de mégis férfias, tusfürdője is ehhez hasonló, de mégis más, plusz az öblítő, aminek, szintén megmagyarázhatatlan illata van. Talán orgona? Esetleg levendula? Azt kívánom, bár örökké tartana ez a pillanat, de sajnos ezt az égiek nem akarják, így elválunk egymástól.

− Akkor holnap. – mosolygok rá, kissé kábán.

− Ki nem hagynám. – suttogja, puszit nyom a homlokomra, majd beszáll az autójába, és egy utolsó intés és mosoly után, elindul. Fellegekben járva lépkedek be a házba, ahol anyát találom. Magába roskadva ül a nappaliba. A jó kedvem, azonnal odalesz. Azonnal odarohanok hozzá.

− Anya, mi történt? – szólok hozzá remegő hangon.

− Kirúgtak, Echo. – néz rám, vörösre sírt szemekkel. Az arcom lefehéredik, szinte lezuhanok a kanapéra. Mégis, most mit fogunk csinálni?