VI. fejezet

Majdnem, egy hónap telt el azóta, hogy Patricknél voltam és ő azt mondta, legyünk barátok. Változott-e valami? Nem igazán. Ugyan annyit beszélünk, sőt, többet is. Sokkal jobban kinyílt, nekem. Mindent elmondott magáról, a hivatásán kívül. Néha úgy érzem, az egy örök rejtély marad számomra. Igazság szerint, még így is, annyi mindent nem értek vele kapcsolatban. Annyira nyílt, kedves és gondoskodó ember, néha, viszont elutasító, zárkózott. Első időkben pedig, még a vonzódásának kimutatása is társult hozzá, amit, mintha elvágtak volna nála. Ezt váltotta fel a távolságtartás. A kávézó ugyan olyan, azon kívül, hogy Louis és Vicky tudomást sem vesznek Patrickről, amit szintúgy nem értek. Anyának kapott a mentőszolgálatnál, úgyhogy, nulla huszonnégyben dolgozik, és ha hazaér alszik. Bár, több lett a fizetése, a házimunka is rám hárult, plusz azt a keveset is elvesztettem anyából, amim eddig volt. Molly azóta sem hívott. Szóval így állunk. Mindennél jobban szeretek a kávézóba lenni. Azzal a három emberrel, akik igazán törődnek velem.

Pultot takarítom épp, mikor egy nálam nem sokkal fiatalabb lány jelenik meg az ablakban. Teljes sokban. Eszeveszett módon rohan be a kávézóba és azonnal nekem ugrik.

− Jó reggelt! Muszáj itt rendelni, hogy az asztalokhoz menjünk?

Szokatlan lármára, mindenki felénk néz.

− Nem, de miért? – nézek rá felvont szemöldökkel a vörösödő lányra.

− Hűha, lehet orvos kéne. – hallom meg Vic hangját mögöttem.

− Mi történik itt? – lép ki a raktárból a meglepett Louis.

− Ott ül hátul…

− Ki ül hátul? – Patrick jelenik meg a fekete hajú mögött, aki ezáltal teljesen lefehéredik. Elképesztő lassúsággal fordul hátra és egyszerűen elsírja magát. Patrick végig néz rajta, majd kedvesen elmosolyodik, és a karjai közé veszi az ájulás határán lévő lányt. Én is tüzetesen végig pásztázom őt. Tekintetem megakad a pólóján. Egyszerű fehér felső, rajta fekete trapéz, benne három betű, tetején korona. A következő jelenet, a remegő testet eleresztő Patrick kezébe veszi a filcet, amit kapott és egy papírra firkant. És akkor esik le. A rejtőzködés Vic elől. Louis ismerős méregetése, ismerős hangja a rádió után, a lógó.

Te. Jó. Isten.

− Patrick. – kezdek bele remegő hangon, mire mindenki felém fordul – Te vagy annak a bandának az énekese. Aminek Vic a koncertjén volt. Te vagy a Fall Out Boy énekese.

Karba tett kézzel, némán meredek magam elé, a megszokott bokszban, ahol most, Patricken kívül Louis és Vicky tanyázik. A rajongó lány, nemrég távozott a kávézóból, ugyanis, a kalapos lovag, felajánlotta neki, hogy igyon meg vele egy kávét.

− Mégis, miért így kellett megtudnom? – töröm meg a csendet, mérges pillantással végig nézve a három emberen – Tényleg azt gondoltad, hogy másképp fogok rád nézni utána? – emelem a tekintetem Patrickre, aki az asztal pásztázza, mintha olyan érdekes lenne.

− Echo, én tényleg nem…

Nem hagyom, hogy végig mondja, a mondata közepébe vágok.

− Ne Echozzál itt nekem! – förmedek rá – Ilyen rossz embernek nézek ki?

− Echo, nyugodj meg, kérlek. – puhatolódzik tovább Louis.

− Nem nyugszom meg! – hangom, egyre hisztérikusabb – Ti se legyetek magatokkal megelégedve, mert ti is elmondhattátok volna az agyrázkódásom után!

− Patrick megkért minket, hogy ne tegyük…− motyogja Vicky.

 Magam folytatom a mérgelődést, mert erre, igazán nem tudok mit mondani. Gondolataimba merülök, s felvetül benne néhány kérdés. De a legfontosabbal kezdem, ami nem jött még szóba, számomra érthetetlenül.

− Patric, hány éves vagy?

− Harmincegy. – néz föl rám.

Elhomályosul a világ előttem. Harmincegy éves. Rohadtul harmincegy éves, én pedig tizenhét. Az a lány, akivel nem rég ölelkezett, mint fiatal „kis” rajongójával minimum tizenöt volt. Erősen megkapaszkodom az asztalszélébe. Pánik fog el. Tudom, bár barátok vagyunk, de mind a ketten, egyre inkább érezzük, hogy ebből több lesz, erre kiderül, hogy tizennégy év a korkülönbség köztünk.

− Baj van, Cica? – néz rám aggódva. Azért, a becenevem megmaradt. Rázni kezdem a fejem, kissé túl erősen is.

− Echo, te…− döbbent Louis-t is gyorsan csendre intem.

− Ezt majd megbeszéljük.

Nem tudhatja, meg hány éves vagyok. Legalábbis egyelőre. Megint ez a szócska. Már harmadszorra okoz kalibát. Vicky lapít, mert ő ezt is pontosan tudta. Sőt. Igazság szerint, majdnem annyira ismeri Patricket, mint én.

− Na, jó. – nagyot sóhajtok – Meséljetek. – erőltetek mosolyt az arcomra.

Három értetlen szempár néz rám kérdően.

− Miről? – simít végig lila haján Vic.

− Az egészről, amit nem tudtam.

− Mármint… – egyre idegesebb vagyok az értetlenségüktől.

− Ajj, istenem. A bandáról! – majdnem kiabálva mondom. Behúzott nyakkal hallgatnak továbbra is. Feladom, mozdulattal hátra dőlök a műbőrülőn.

− Aki egyszer itt volt velem, ő Pete. A banda basszusgitárosa és egyébként a legjobb barátom. – mosolyodik el a végén.

− Pete Wentz itt volt a mi kávézónkban és én nem tudtam róla? – ugrik fel Vicky, egy asztalra csapással – Bocsánat. – ereszkedik vissza a helyére, látva a csúnya pillantásom.

− Igen. – nevet föl Patrick – Négyen vagyunk a bandába, rajtunk kívül, még Joe a szólógitáros és Andy a dobos.

A piercinges punk álmodozva mered maga elé. Nem tudom, de lehet nem is akarom tudni mi, játszódhat le a fejébe.

− Na, jó. Tisztázzuk. Én a saját bandádról kértem ki a véleményed. Vicky, pedig a te, pontosabban a ti koncerteteken volt úgy, hogy előző nap, rólatok áradozott.

Az említett lány arcra vörösbe borul a második mondatomra.

− Az elsőre igen a válasz. – kuncog – A másodikat nem tudom. − meleg mosollyal jutalmazza a punkot.

− Azért, ez így nem igaz…− kezd bele, életébe először félénken Vic a mondatba, de Louis hatalmas, győztes vigyorral közbe vág.

− Oh, még hogy nem! Egész nap rólatok beszélt! Sőt, régen mindennap! Egyszer szívesen kifejtem miket…− vigyorog. Patrick felnevet, viszont Vicky, olyan erővel üti meg, hogy fájdalmasan eltorzul az arca. Az én arcomon halvány, de őszinte mosoly jelenik meg.

− Uh, lehet, nem érdekelnek a részletek. – rázom a fejem, mintha csak egy zavaró képet akarnék elűzni. A két srác felnevet, Vic pedig, még vörösebb lesz.

− Na, de nekem most mennem kell, srácok. – pillant a telefonjára Patrick, majd feláll – És három napra búcsút kell vennünk egymástól.

− A negyedik nap, viszont mi találkozunk! – szólal föl Vic hatalmas vigyorral az arcán.

− Délelőtt mindenképp, de ezek szerint, veled délután is. – nevet föl.

Értetlenül kapkodjuk Louissal a fejünket. Valamiről lemaradtunk?

− Szombat délután, a LA Radio-ban lesz akusztik. – magyarázza a lány, de értetlen pillantásom láttán, gyorsan hozzá teszi – Akusztikusban. Vagyis gitárral. Tudod, olyan mezei, akusztikus gitárral.

− Igen Vicky, tudom mi az a gitár. – forgatom a szemem.

− Igazság szerint, mind a hárman eljöhetnétek. – teszi hozzá Patrick – Beviszlek titeket.

Az eddig is izgatott lány szeme elkerekedik és olyan „vihar előtti csend” arcot vág.

− Úristen, köszönöm! – veti rá magád Patrickre, aki kis híján felborul. Komolyan, néha elgondolkodom, hogy Vic, tényleg huszonhárom éves-e.

− Pontosabban köszönjük. – teszem hozzá mosolyogva – Bocs, én most nem ugrok így a nyakadba. – húzom el a szám. Újra nevetés harsan, a kis majom módjára csimpaszkodó Vicky csak a vállát vonogatja, de nem engedi el Patricket, továbbra sem.

− Tudjátok, hogy imádok itt lenni veletek, de most már, tényleg mennem kell. – tolja el magától finoman a pincérlányt. Louistól egy kézfogással búcsúzik, Vic-től egy újabb szoros öleléssel, plusz egy homlok puszival amit, kicsit kétséges, hogy túl él. Hozzám lép oda utoljára. Szomorúan nézek rá, mert igazából, hiányozni fog. Még erre a három napra is. Karomnál fogva magához ránt, kezét a csípőmre illeszti. Én, a kezemmel átkulcsolom a nyakát, fejemet a vállába fúrom, és mélyen belélegzem az illatát, elraktározva erre a néhány napra. Én a hajamba kapok puszit, plusz egy derék simit, a felcsúszott pólóm és nadrágom közti bőrfelületre. Végül tőlem is elválik, és elindul kifelé az ajtón.

− Sziasztok. – int hátra egy mosoly kíséretében.

− Olyan, mint egy kölyökkutya. Folyton csak ölelgetném. – néz a csukott ajtó felé Vic.

− Pontosan. – mosolyodok el, hozzá hasonlóan.

− Játszanátok is vele, mi? – kuncog Louis.

− Kuss! – förmedünk rá egyszerre. A majd’ kétméteres srác, behúzott nyakkal elsunnyog a pultok irányába.

− Te, Echo, én úgy rápörögtem erre a szombati dologra! – rogy le Vic újra az ülésre. – Figyelj, én akartam mutatni neked képeket a koncertről, de az utána lévő néhány napban vagy nem volt idő rá, vagy elfelejtettem, aztán Patrick is megkért minket, hogy ne beszéljünk róla neked… de most már nincs akadály! – vigyorodik el, előkapja a telefonját és matatni kezd benne. Helyet szorít maga mellett, ahol kényelmesen elhelyezkedek. Első kép őt ábrázolja, ahogy magát fotózza a kígyózó tömeggel. A következő képen, hátul, négy, ülő alak látszik, de még mindig olyan messze, hogy kivehetetlen kik is ők. A harmadik képtől ellágyul a szívem. Négy ember veszi körbe Vickyt, ölelésükbe vonva. Utána, folyamatosan váltakoznak a képek. Vic középen áll, mindkét oldalról körbeveszik. Innentől, már csak a koncertről vannak képek, de arról millió. Szinte, minden mozdulatukat lefotózta, vagy épp levideózta, bár a videók nagy részéből, csak az ő hangját lehet hallani, de még így is jó. Nagyon érdekes, Patricket gitárral a kezében, mikrofon előtt állva látni. A zenéjükért rajongókkal ellentétben, én a hétköznapi külsejét szoktam meg.

A munkaidő további része, unalmasan telik. Néhány betévedt ember kivételével, semmi érdekes nem történik. A nyáron, először érek haza emberi időpontban, ami egyet jelent a szabad pihenéssel. Egész úton azt tervezgetem, milyen teát fogok inni a vízben üldögélve, az ajtón belépve pedig, hogy milyen filmet fogok megnézni utána. Nappaliból mocorgást észlelek, így az első kezemben lévő tárggyal, vagyis egy esernyővel, lépek be, de legnagyobb szerencsémre nem egy fekete maszkos férfi, hanem nagynéném Maddie fogad, aki ezer éve nem láttam!

− Maddie! – rohanok hozzá. Szorosan ölel át, és millió puszival halmaza el a hajamat.

− Oh, Echo, kedvenc kis unokahúgom! – kuncog még mindig szorongatva. Kisebb koromba, rengeteget vigyázott rám, anyám helyett, anyám volt. De most már tényleg anyuka. Pontosan, két kisfiú és egy nagyobb lányé.

− Hogy-hogy itt vagy egyébként? – teszem, az igazából, leglényegesebb kérdést – És hogy jutottál be?

− Felhívtam anyádat, ő mondta meg hol van a pótkulcs, és azt is megbeszéltem, amiért jöttem, szóval ne aggódj. − veszi föl a földről a kocka alakú dobozt, amin, két, nagyobb lyuk van vágva. Izgatottan veszem át a dobozt, és az mocorogni kezd. Tetőt levéve, egy husis testű, kutyára, legkevésbé jellemző pózban üldögél benne az új jövevény. Kerek, barna szemei érdeklődve néznek föl rám, az új gazdájára. Egyébként, egy barnás Mopszról van szó.

− Ő Percy. – mosolyog az újdonsült jószágra a nagynéném, mikor kiveszem a dobozból – Egy éves a kisfiú.

Két, első mancsát a karomon lógatva figyeli az eseményeket

− Illik rá a neve. – kuncogok.

− Eredeti gazdája, pontosan ezért adta ezt neki. – nevet föl – A gyerekei imádták a Pocahontast. – vakargatja meg a füle tövét, ő ezt, egy kutyás mosollyal és nyelv kinyújtással díjazza – Nagyon okos, jól lett tanítva, elképesztő hálás és kedves.

− Akkor miért adta másnak a gazdája? – nézek rá felvont szemöldökkel. Egy ilyen szuper kutyát még csak a kezébe sem adnék senkinek, nemhogy örökbe…

− Egy barátoméké volt Percy, két Német juhásszal és három macskával együtt. Plusz, nemrég megszületett a harmadik gyerekük is. – magyarázza Maddie.

− Hű. – ámulok el a hallottakon – Akkor nem csodálom.

− Néhány kedvenc játékét is megkaptad, plusz én is vettem néhány dolgot. – mutat a kanapé felé, a roskadásig rakott szatyrokra. Néhány dolog.

− Nem is tudom, hogy köszönjem meg… ezt az egészet. – ölelem ét, vigyázva Percy testi épségére.

− Igazán nem kell semmit megköszönni. – rázza a fejét – Tudtam, hogy milyen régóta vágysz egy Mopsz. Amint meghallottam ezt a lehetőséget lecsaptam rá! – nevet föl – Eszembe sem volt megtartani a többiek mellé. – utal ezzel a Golden Retrieverükre, másik két Mopszukra és Perzsamacskájukra.

− Egyébként, érdekes, hogy anya belement. – huppanok a kanapéra.

− Neked akart örömet szerezni. – mosolyodik el kedvesen Maddie – Mindig a javadat akarja.

− Tudom. – sóhajtok – Én is az övét, de nagyon nehéz így, hogy itthon is nekem kell mindent csinálni, plusz a kávézó. – nagy gombóc alakul a torkomba, ahogy a könnyeimet próbálom visszanyelni. Eddigi nyaramban lévő, rengeteg dolog, most készül föltörni bennem, itt, a nagynéném szemeláttára.

− Echo, szívem, baj van? – helyezkedik el mellettem Maddie. Nagyot sóhajtok, majd darálni kezdem a bennem felgyülemlett érzelmeket. Egészen mélyre megyek, még Patricket is teljes egészében elhadarom neki. Mi kezdett kialakulni, illetve, hogy mit érzek most. Még az eddig számomra is ismeretlen érzések szakadnak ki belőlem. Néhány percig némán ül. Agyal.

− Meg kellene beszélned vele. Anyáddal is. – mondja végül.

− Maddie… Patrick, még mindig nem tudja, hogy hány éves vagyok. – motyogom, szinte némán. Nagynéném, kis híján leesik az ágyról.

− Hogy a fenébe titkolod már több mint egy hónapja előtte?!

Vállat vonok.

− Sose kérdezett rá. Szerintem, azt hiszi, egyetemista vagyok, mint Louis.

− Ez nem lesz így jó, kincsem.

− Tudom. – suttogom. Percy az ölembe mászik, fejét a combomra hajtja, Megértő, szeretetteljes pillantással néz föl rám. Válaszul, halvány mosolyt erőltetek az arcomra, és megvakargatom a puha fejét.

− Anyukáddal pedig, tényleg beszélj. Ha egyszer, van egy kevés ideje…

− Vele, végképp nem fogok. – rázom a fejem – Tudom, hogy sok dolga van, kibírom azt a kevés házimunkát.

− Tizenhét éves vagy Echo, az isten szerelmére! Nem kellene még felnőttként viselkedned. Ez nem mehet tovább! Mi lesz, ha vége lesz a nyárnak?

− Nem tudom. Semmit sem tudok, Maddie. – rázom a fejem.

− Tudod, mire lenne szükséged? Egy nagy bulizásra, utána egy kiadós alvásra. Élj, Echo. Amíg teheted. – szorítja meg a kezemet – Nem is zavarok tovább. Pihend ki magad, és fogadd meg a tanácsom. – kel föl a kanapéról. Percyt a kanapéra teszem, míg Maddie, az ajtóhoz kísérem.

− Nem mondhatsz ellent, tényleg nagyon szépen köszönök mindent! – ölelem át szorosan – És amit mondtam… semmiképp sem mondhatod el anyának.

− Egyszer el kell neki mondanod. Fogalma sincs, mi történik veled.

− Jobb is. – vágom rá azonnal.

Morcosan ingatja a fejét.

− Tégy úgy, ahogy szeretnél. Tudom, hogy jól fogsz dönteni. Felnőtthöz méltó módon. – mondja, mielőtt kilép az ajtón – Bármikor, ha szükséged van rám, csak hívj. – mosolyodik el – Szia, kincsem.

Válaszomat meg sem várva sétál el. Percy cuccainak paskolása közben is folyamatosan agyalok. Eddig olyan jól sikerült mélyen, magamba tartani Patrick iránti érzéseimet. A kiszabadult kis dögök, legalább az ólmos alapfáradtságom elnyomják. Igazság szerint, ami életben tart, ebben a pillanatban, hogy tudom, két nap múlva, végre láthatom Őt a mások által ismert és imádott közegben.