3. Wonderwall

Szeptember 2. kedd

Vidáman ébredtem. Ilyen még sosem volt, mikor iskolába kellett mennem. Amilyen gyorsan csak tudtam lezuhanyoztam, megfésülködtem és felöltöztem. Öt perccel a busz érkezése előtt kint voltam a ház előtt. Tegnapi helyemre levágtam magam és izgatottan vártam mikor leszünk már ott végre. Tegnapi "utolsónak leszállok"-hoz képest ma az ajtó kinyitása előtt már ott álltam, és vártam... . Leugorva pásztázni kezdtem a suli előtti részt...sehol nem láttam...idegesen berohantam az épületbe, ahol akkora volt a tömeg, hogy biztosra vettem nem lesz meg a zöldszemű lovagom. Nagy fejkapkodás közben, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki átöleli a derekam.
-Ha engem keresel itt vagyok!-engedett el, miután hátra néztem... .
-Szia!-mosolyogtam rá csillogószemekkel. Ma is ugyanolyan elbűvölő volt, mint tegnap csak éppen szemüveg nélkül. A fény ami megcsillant a kontaktlencséjén, még szebbé tette az ékköveit. Barnás kalap, fekete póló, bordó kardigán, fekete farmer, és sportcipő. A mosolytól megint csak elfelejtettem beszélni, ami hála az égnek nem vett észre.
-Mondtam hogy ma még látni fogsz!-mondta, majd a kezem megragadva kirángatott a tömegből, mivel erősen az ájulás szélén álltam. Bár nem sok embertől... .
-I-igen!-dadogtam.
-Nem nagyon tudtalak megismerni...Vi...Virág?-jaj de édes! Most, teljesen biztos vagyok benne, hogy el fogok olvadni! Hogy lehet valaki ennyire édes? Ennek a reakciónak az az oka, hogy nem tudta kimondani a nevem!
-Igen! Virág!-mondtam nevetve hangsúlyozva.
-Virág!-utánozott ami elég amerikai akcentusosan hangzott, mire megint felnevettem.
-Ha szeretnéd hívhatsz Flower-nek!-mosolyogtam rá.
-Nem! Nem ez az igazi neved! Majd megtanítod!-kacsintott. Egy ember hogy tud öt perc alatt ennyi érzelmet kiváltani belőlem?! A "legédesebb és legkedvesebb fiú a világon" egy enyhe kifejezés...
-Rendben!-suttogtam "álmodozó" fejjel. -Szóval...-köhintettem elpirosodva.
-Szóval?-kérdezte nevetve.-A nevednél tartottunk!-mosolygott.
-És akkor te magyar vagy.-mondta, mire bólintottam.-Hát jó, de mesélj magadról!-éppen belekezdtem volna, de sajnos becsöngettek.-Következő szünetbe még folytatjuk!-kacsintott majd újra felszívódott. Én pedig csak álltam...már szinte mindenki eltűnt a folyosóról. A tanárok hangját lehetett hallani a zárt ajtók mögül. Mire feleszméltem öt perc elment az órából.
-Elnézést!-léptem be a terembe.
-Semmi baj! Ülj le!-mosolygott kedvesen a tanár mikor beléptem. Biztos azt hitte papírokat intéztem... . Agyban teljesen máshol jártam, ezért nagyjából semmi nem maradt meg az órából... . Mindegy majd otthon bepótolom. Következő szünetben az udvaron kerestem Patricket akit egy fánál pillantottam meg. Elég sok ember volt körülötte...ilyen "menő" lenne? Oda menni féltem, és ő pedig nem vett észre, ezért inkább hagytam. Ez minden szünetbe így ment...ott állt, én pedig távolról csodáltam. Olyan hihetetlen béna vagyok! Az ebédszünet megint csak magányosan telt, volna ha a lovagom nem ül le velem szembe.
-Szia!-huppant le mosolyogva.-Eltűntél!
-Hát...láttam hogy a barátaiddal beszélgetsz...nem akartalak zavarni!-húztam el a szám idegesen.
-Biztos lehetsz benne, hogy nem zavartál volna!-nézett mélyen a szemembe, mire elvörösödtem.-Ott tartottunk hogy beszélj magadról!-nevetett fel.
-Mit is mondjak? Decemberben leszek 16 éves, Magyarországról jöttem, imádok olvasni, mindig is a stréberek közé tartoztam, és a legfontosabb rólam tudni, hogy nálam bénább ember nincs földön!-mondtam egy huzamra. Szabó Virág! Végtelenül sötét vagy! Hogy mondhatsz ilyeneket magadról? Ez után nem csodálkoztam volna, ha felállt volna és elfut...
-Oh!-nevetett.
-Jaj...-kaptam a fejemhez.-tudom gáz vagyok, és ha el akarsz menni nyugodtan, mert tudom hülye vagyok és...-hebegtem.
-Inkább aranyos!-húzta félmosolyra a száját. Egy, alig ismerjük egymást, és már másodszorra aranyosozott le, kettő attól a félmosolytól már az asztal alatt vagyok cseppfolyós állapotban...
-Na de most te mondj valamit el!-törtem meg a saját kínos, pillanatom.-Miért van hogy amióta itt ülsz és beszélsz velem a lányok fele megölt a szemével... .-néztem rá, mire felnevetett.
-Mert te szebb vagy náluk?-kérdezett vissza újra mosolyogva. Ha még egyszer bókolni mer, itt hagyom.
-Haha, nagyon vicces! De most komolyan.
-Most komolyan!-vigyorgott.-Amióta máshogy nézek ki és megtudták, hogy bandában játszom ilyenek.-vonta meg a vállát.
-Bandában?-lehet ennél még tökéletesebb?
-Igen.-mondta visszatartott mosollyal.-Énekes vagyok és ritmusgitáros.
-Hű!-mondtam elismerően.-Egyébként...rendes gitáron tudsz játszani?-kérdeztem, majd bólintott. Na, jó. Ki szórakozik velem?!
-És te? Zongorázol?-nézett rá a kezemre.-Olyan szép, hosszú ujjaid vannak!-nézett vissza rám. Mondom hogy itt fogom hagyni...
-Nem.-pirosodtam el, ma már sokadszorra.-Akusztikus gitár.-vontam meg a vállam.
-Mióta?
-Hát...ötéves volt játék gitár először a kezemben, majd hatévesen szolfézsre kezdtek járatni. Három év kín után végre kezembe adtak egy gitár, amin egy röhejes gyerekdalt sem tudtam eljátszani az első időkben. Anyáék szerint gyorsan tanultam, bár nekem egy örökké valóságnak tűnt mire megtanultam eljátszani a kedvenc dalom...-sóhajtottam.
-És? Mi az?
-A Wonderwall az Oasis-tól!-mosolyogtam rá.
-Most már mindent értek!-nézett újra a szemembe. Mindent ért? Hogy érti ezt?