2014. október 2., csütörtök

14. Újra "szabadon"

Szeptember 23. kedd

Egy hét telt el a balesetem óta. Egy hétig kellett bent lennem (korszerűen meg van oldva itt a tanulás, mivel egy héten keresztül végig a laptopomon tanultam), anya minden este, munka után jött, Alice pedig suli után. Igazából nem unatkoztam, mivel vagy tanultam vagy sétálgattam szabad időmben a kórház udvarán. Patrick egyszer sem jött, mondjuk nem csodálom...amúgy is jobb, legyen csak az újdonsült barátnőjével...vagy nem is tudom mijének nevezzem azt a csajt. Az ezzel a baj, hogy utálnom kéne...nagyon, de én szeretem....nagyon... . Amúgy is fájó belsőm még üresnek is érzetem ez alatt az egy hét alatt nélküle... . Anya csak este tudott értem jönni, ezért reggel 10-kor még a pizsimbe fekve tanultam reggeli után. Pont végeztem a tanulással mikor ajtó kopogás ütötte meg a fülem.
-Tessék?-kiáltotta csodálkozva az ajtó felé nézve. Nagyon lassan nyitotta ki az ajtót az illető, mintha csak félne... .
-Szia Virág...-nyitotta be Patrick (?!).
-Hát te? Nem is iskolába kéne lenned? Vagy a barátnőddel lógtok ma?-néztem rá szúrós szemekkel.
-De...elkéredzkedtem...miattad!-motyogta háttal a falnak dőlve.
-Pff...kösz, de nem kérek a nyálas dumádból!-mordultam rá (ezt most tényleg én mondtad?!).
-Kérlek! Csak hallgass meg!-nézett rám a könyörgő kiskutya szemekkel (oh, azok a kiskutya szemek...de utálom...). Leplezve a fejem vörösségét hogy újra láthatom (nagyon, de nagyon kéne utálnom...komolyan...de annyira jól nézett ki ma is...kalap, szemüveg, fekete bakancs, fekete bőrdzseki, alatta szürkés póló, és fekete nadrág, mellé azok a zöld szemek...úristen...mennyire, de mennyire hiányzott már...) megvontam a vállam, ő pedig a kisszékre leülve belekezdett... .
-Oké. Elena csókolt meg. Egy másodpercet láttál gondolom, mivel a másodikba már ellöktem magamtól... . Utálom azt a csajt. Tapadós, idegesítő, buta. És nem érdekel ha a fejemhez fogod megint vágni hogy nyálas vagyok, de én akkor is ezt gondolom! Csak téged szeretlek! Nem hiszem hogy nem jöttél rá eddig! Te nem akartad hogy járjunk! Én mind végig akartam...mert szeretlek! Igen, pletykálnak rólam dolgokat...volt már egy jó pár barátnőm, akiket nem szerettem igazán..., de...téged...tényleg nagyon szeretlek!-vitte le a végén a hangot.
-És ezt mondtad nekik is...-motyogtam szomorúan.
-Nem...-sóhajtott.-értük nem jöttem el a suliból, hogy az egész napot velük töltsem a kórházba... .-mosolyodott el.
-Egész napot? És mi van, ha azt mondom hogy menj el?-néztem rá felvont szemöldökkel.
-Akkor hazamegyek...de...remélem hogy nem mondod ezt...-és megint az a félmosoly...vajon ezt azért csinálja, mert tudja erre senki nem tud nemet mondani?
-Talán...nem mondom azt....-vontam meg a vállam apró mosollyal.
-Talán?-harapott az alsó ajkába elfojtva, egy újabb mosolyt, majd félénken megfogta a kezem. Lesütött szemmel üldögéltem csendbe és gondolkoztam, miközben ő végig fogta a kezem. Most akkor bocsássak meg? Vajon tényleg igazat mond? Vagy minden lánynak ezt mondta? Ha most elküldöm soha nem fogom megtudni...lehet tényleg szeret...első fiú aki TALÁN szeret...de talán nem. A kezem rákulcsoltam az övére, és válasszerűen megszorítottam, mire vidáman felnézett rám. Kényelmetlen kis fehér székről eggyel feljebb ült, vagyis az ágyamra. Továbbra is szorítva a kezem közelebb hajolt hozzám, majd gyengéden megcsókolt. Elengedve a kezét a nyakába kapaszkodtam, ő pedig a derekamnál fogva tartott. Nagyon, de nagyon hiányzott már...és hát...úgy éreztem én is neki. Nem tudom meddig lehettünk így, de egy erőteljes köhögés zavarta meg az idillit.
-Elnézést!-állt a nővér az ajtó előtt, majd pironkodva szét rebbentünk.-Leletek alapján hamarabb is távozhatsz a kórházból!-mosolyodott el.
-De, ugye az lehetséges hogy anyával menjek hazaeste?-kérdeztem.
-Persze! És a barátja addig itt marad?-kérdezte.
-Hát...ha lehetséges...-vontam meg a vállam.
-Lehetséges, csak tudnom kell hogy van nálad valaki!-mosolygott kedvesen, miközben felfirkantott valamit a papírjára.-Szokásosan jön majd az ebéd a gyógyszerekkel!-mondta, majd kiment.
-Ezek szerint szeretnéd hogy maradjak...-mosolyodott el Patrick.
-Ezek szerint!-nevettem. Végig beszélgettünk, nevettünk, lementünk sétálni az udvarra. Alice elkezdett visítozni (?) mikor meglátta, hogy Patrick ölébe ülök az ágyon, és ezáltal hogy megtudta velünk (nagyjából) minden rendben van ő is nyugodtan mesélt Pete-ről, hogy majdnem mindennap találkoznak, és mennyire édes, és hú meg ha. Természetesen vele örültem hogy (is) milyen jó hogy jól alakulnak a dolgok, viszont Patrick jobban nem is unhatta volna. Alice-t anya váltotta, aki szintén meglepődött azon hogy Patrick velem van, de (egyenlőre) csak egy mosollyal nyugtázta ezt.
-Mehetünk?-kérdezte mikor összehúztam a táskám. A csendes utat anya szakította félbe.
-Patrick ha vigyelek, vagy...?-nézett a visszapillantóba anya.
-Maradhat nálunk?-mondtam, mielőtt Patrick megszólalhatott volna.-Öm...éjszakára...-motyogtam, mire anya felvont szemöldökkel nézett hátra.
-Ha szeretnétek...-sóhajtott. Kérdően néztem Patrickre, aki bólintott. Patrickék felé kanyarodtunk, mivel holnap is fel kell valamit vennie.
-Hozd a batmanes pizsit!-súgtam oda neki mielőtt kiszállt.
-Oké!-nevetett. Jó hogy fiú, de azért nem pakolhat ilyen hamar össze! Alig hogy elmondtam anyának mi van velünk, már vissza is jött (egyébként így jobban húzza a száját emiatt a nálunk alvásos dolog miatt). Jó volt újra végre otthon lenni a saját szobámba. Pakolásztam egy sort, míg készült a vacsora, nyolckor vacsoráztunk (addigra apa és hazaért), és finoman megértettem vele hogy Patrick kell járunk (igen végre!), és ma itt alszik, de ha nem állítom le a nézésemmel, tuti kirakta volna... . Szóval nagyjából így telt a hazaérzekésem estéje... .

1 megjegyzés:

  1. hali.:)
    Egy kis "beleszólás"... Ha valakinek bordatörése van – tapasztalatból írom –, akkor nem csak egy hétig fekszik bent a kórházban. Saját balesetemből tudom – meg figyeltem bioszon –, hogy pl. a bordák alatt számosabb belső szervünk is megtalálható (hadd ne soroljam kérlek), így bordatörés alkalmával nagyobb az esély arra, hogy valamit felsért a törött csont, mintsem épségben maradna.
    A történeteidről annyi, hogy a lényege nem rossz, de sok az elgépelés és/vagy helyesírási hiba, plusz-mínusz rengeteg a tőmondat, és néha úgyszólván... nem értem. Meg oké, hogy egy csaj "első látásra" megszeret egy srácot, de fordítva kétlem...
    A story alapjáraton tetszik, csak zavaróak a tények, amiket leírtam – főleg, hogy egy hét után kiengedték a kórházból bordatörés miatt. Furcsa mód, nekem konkrétan 2 hétig volt kérdéses, hogy a törés (amit felsértette a lépemet is) miatt életben maradok-e, majd a harmadik héten stabilizálódtam, és csak a negyedik héten engedtek ki, de akkor is úgy, hogy 2 hétig még nem mehetek suliba, plusz egy év tesi alóli felmentés – hiányzott is a tesi–... Aztán még a kontrollok meg ilyenek...
    Nem szemétkedni akarok, de ez mind tény... :) :*

    VálaszTörlés