2016. január 24., vasárnap

II. fejezet

− Baj van, kicsim? – kérdezi anya, aggódó arccal.
− Nem… nincs semmi. – hagyom abba a kezem tördelését, majd egy mosolyt erőltetek magamra. Másodperceként figyelem az órám, mikor indulhatok végre dolgozni. Reggelimből, amit anya, ma akkora szeretettel csinált, éppen csak csipegetek. Szívem szakad érte, hogy nem bírom megenni, de biztos vagyok benne, hogy visszajönne, ha megpróbálnám legyűrni. Mikor hetet üt az óra, azonnal felpattanok, elhadarok egy „sziát” anyának, majd rohanok is. Ilyen gyorsan még sose értem be a kávézóba. Nyitás előtt, pontosan egy órával érkezek meg. Idegesen pakolászok, míg a szállítók meg nem érkeznek, és persze Vic.
− Jó reggelt, mit csinálsz te itt ilyen korán csajszi? – néz rám felvont szemöldökkel.
− Kicsit korábban indultam el, szóval hamar ideértem… vagyis egy órája. Már kipakoltam a mai szállítmányt.
− Ó, értem. Hát, köszönöm! – nevetett kínosan. Egy pillanatig azt gondoltam, átlát rajtam és ő is rákérdez ki az a srác, akiért ennyire rohantam, de helyette inkább témát váltott.
− Úristen! Annyira izgulok a ma este miatt! – ugrándozik – Igazság szerint mindig is a FOB volt a kedvenc bandám, már tizenhárom éves korom óta, de valahogy úgy háttérbe szorultak, de ma végre eljött a nagy nap! – hadarja egyre izgatottabban.
− És hánykor kezdődik az a koncert? – kérdezem pusztán kíváncsiságból.
− Ez nem az a koncert, ez A koncert! De egyébként nyolckor. – kapja magára a kötényét, majd egy laza kontyot csavar a lila hajzuhatagából. Egyébként érdekes ma, egész visszafogott a külseje. Csak az orrpiercingje van bent neki, és a fülbevalói. Fekete, szaggatott, szegecses sortjához egy fehér rövid ujjú társul, amin feketével valami furcsa trapéz van, benne három betűvel. F.O.B. Tetején koronával. Gondolom ez annak a bandának a logója. Cipője pedig egy belebújós Vans, de valami elképesztő egyedi, kézzel készített cucc.
− Te Vic. Nem ugyan ez a logó van a karodon? – utalok a bal alkarja, belsőfelén lévő szintén fekete tetoválásra.
− De-de! Pontosan! Tizennyolcadik szülinapom után egy nappal a szalonba voltam, hogy felvarrathassam a logójuk! – magyaráz hadarva.
Mindig is tudtam, hogy Vicky egy energiabomba, de ennyire izgatottnak még sose láttam. Ide-oda rohangál a kávézóba, mire Louis megérkezik, már a helyiség fele át van rendezve.
− Szép jó reggelt mindenkinek, itt mi a fene folyik? – üdvözöl kedvesen a harmadik pincérünk, aki alig bírja követni a szemével Vic mozgását.
− Tudod… ma este van „A” koncert. – drámai hangon hadonászok, macskakörmöket rajzolva a levegőbe.
− Oh, így már értem a szerkóját. – nevet föl. Szokásosan a helyére kerül minden még nyitás előtt. Szokásos vendégeknek, már rendelés nélkül visszük ki az italaikat. Azon a néhány törzsvendégen kívül, nem igen jár más a kávézóba, sosincs túl nagy tömeg. Nem igazán szoktuk bekapcsolni a rádiót, de ma, ha tovább kell hallgatnom ezt a csöndet, tuti megőrülök. Raktárból kifelé sétálva, sikítás üti meg a fülem. Sietősre veszem a lépteket Vicky hangjára, aki, táncikálva és énekelve viszi ki Mr. Stone reggeli kávéját, sajtos szendviccsel. Louis az orrnyergét dörzsöli, mikor felé fordulok.
− Utoljára a tizenkét éves unokahúgomat láttam ilyennek, mikor One Direction koncertre vittem… három éve. – motyogja Lou. Hangos nevetés szakad ki belőlem.
− Sose láttam ilyennek. – nézek a bulizó Vic-re. Vendégeket legkevésbé sem zavarja. Úgy tesznek, mintha ez mindennapos dolog lenne itt nálunk. Ismernek már minket eléggé ahhoz, hogy tudják, ő ilyen. Még ha nem is ennyire, de tudják kikapcsolhatatlan. Csendben hallgatom a bandának a számát, de furcsán ismerős a rádióból szóló hang. Mintha… hallottam volna már valahol. Gondolom híres együttes, és tényleg hallottam már számukat, csak halmemóriámmal, erre sem emlékszem. Szám végeztével a konyhába szökdécsel a lány és abban a percben nyílik az ajtó. Alacsony termet és kalap. Ez Ő! Louis szerencsére nagyon belemerül a telefonjába így nem is veszi észre az új vendéget. Jut eszembe, nem is kérdeztem, hogy ment a lakásnézés. Várok néhány másodpercet, míg leül a tegnapi helyére, majd remegő lábakkal odasétálok.
− Jó napot! – mosolygok rá, mintha nem akarnék összeesni idegességemben – Ugyan az legyen, mint tegnap? – kattintom be a tollam.
− Jó napot. Mondjuk…− bólint mosolyogva. Épp indulni készülnék, de finoman megérinti a kezemet. Szinte érzem, ahogy szikra pattan le róla. Hevesen dobogó szívvel fordulok vissza hozzá. – Lehetne, hogy tegeződünk? – ráfordítom a tekintetem az arcára, ahol megint elidőzök. Tegnapi szépséges arcát, ma egy fekete keretes szemüveg díszíti.
− Persze! – bólintok.
− Valószínűleg, nem ma járok itt utoljára és arra szeretnélek kérni, hogy ne áruld el senkinek, hogy idejárok, rendben? – néz rám csillogó szemekkel. Kérdően összevonom a szemöldököm. Talán belül mégsem angyal? Valaki elől bujkál?
− Hát, a két pincértársamon kívül, nem sokan vennének észre, de rendben. Nekik sem mondom el. Esetleg szabad tudnom miért? – kérdezem gyanúsan méregetve.
− Jó érzés, hogy itt nem találnak rám – rémült tekintetemet látva, felnevet – ne értsd félre, nem vagyok drogdíler, csak… − sóhajt föl − igazából nem szeretnék többet mondani. Egyelőre, legalábbis. – nem győzöm visszatartani a nevetést. Angyalarcú idegenem dílerként elképzelni elég megmosolyogtató. Nem kérdezek többet, inkább csendben örülök a bizalmának, amit egy néhány perces ismeretség alatt belém fektetett. Kávéját rutinosan készítettem el, majd egy kis tálcára csúsztattam a csészét egy muffin kíséretében.
− A kávé és a ház ajándéka. – teszem le elé mosolyogva a rendelését és az ajándékom – De ez titok. – teszem a szám elé a mutatóujjam.
− Így legalább mind a ketten tudunk egymásról valami titkot…− olyan édes kuncogás szalad ki a száján, amitől újra elvesztem a testem fölötti irányítást, és kis híján a földre rogyok. – Nem ülsz le egy kicsit?
− Hát… lehet nem kéne, tudod olyan sok a munka…− sóhajtok fáradtságot színlelve, mire felnevet.
− Nagyon mérges lenne a főnök, ha hanyagolni kéne a legjobb pincérnőt egy rövid időre?
− A nyolcvan éves Mr. Potter? Nem, de szerintem ő sosem volt az. – nevetve huppanok le a vele szembe levő helyre – Egyébként van még két pincér Louis és Victoria. Lou az a srác ott. – mutatok a még mindig a telefonjába matató, barna, hullámos hajú srácra. Vic éppen a hátsó részen van ilyenkor… de lehet, jobb is, hogy nincs itt. – nevetek föl.
− Mert? – kérdezi visszatartott vigyorral.
− Pont mikor beléptél az ajtón akkor szökdécselt be az ajtón. Hozzáteszem, egy lila hajú, punk lányról van szó. – magyarázok visszatartott nevetéssel – valami banda koncertje lesz ma este, vagyis, ahogy ő fogalmazott „A” banda koncertje. – kuncogok – Nagyon bulizós, folyton koncerten van, főleg nyáron… de ma teljesen kész van. Állítólag örök kedvenc bandája ez, és már ezer éve nem látta őket élőben, szóval hű, meg, ha van. Amúgy, huszonhárom éves. – vázolom a helyzetet. Angyalarcú, megint visszatartott mosollyal néz rám.
− Esetleg… nem tudod annak a bandának a nevét?
− Hát… tulajdonképpen de. Fall Out Boy. – kibukik belőle a nevetés. – Mi olyan vicces?
− Semmi…− rázza a fejét sejtelmesen.
− Ismered őket? – kérdezem puszta kíváncsiságból.
− Talán. – bólint. Szája sarkába folyamatosan ott van a nevető gödröcske, a szeme, pedig láthatólag nagyon jól szórakozik. Mit nem adnék, ha tudnám min…
− És szerinted jó zenét játszanak?
− Hát… − hátra dől az ülésen, majd maga előtt karba fonja a kezeit – hallottam pár számukat, egész jók. – bólogat vigyorogva – Énekesnek is egész jó hangja van, nem?
− Nem igazán hallottam őket még. Csak most a rádióban, de azt is csak nagyon halkan. Viszont, amennyi hallatszott, tetszett. Jó a hangja, elég ismerős volt.
− Egyetértek. De most sajnos mennem kell. – pillant a telefonjára, majd előveszi a tárcáját. Tizenöt dollár vesz ki belőle.
− Most csak viccelsz ugye? Öt dollár lenne a kettő együtt, de mondtam, hogy a ház ajándéka! – nevetek föl keletlenül.
− A vendég az első, nem? Ha a vendég úgy akarja, három dollár borravalót ad a pincérnőnek a fogyasztásáért, plusz tízet pedig a plusz szolgáltatásért. – kacsint rám, majd felpattan a helyéről – Holnap találkozunk. – napi utolsó mosolyom is megkapom tőle, mielőtt elindul a bejárat felé. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan megy is. Életem legfurcsább beszélgetését folytattam le, egy olyan angyalarcú sráccal, akinek még a nevét is elfelejtettem megkérdezni. Istenem, mi lesz még ebből…

− Na, skacok, én lépek! – dobja a székre kötényét Vic, pontban háromkor.
− Te álljál csak meg… − kiállt utána Louis – öt óra múlva kezdődik a koncerted, hova mész?
− Na, idefigyelj, Mr. Mindent Jobban Tudok. Sikerült meet&greet jegyet szereznem, plusz, ha az első sorban akarok állni, muszáj korán ott lennem, szóval ég veletek, srácok! –békejelet mutatva sétál ki az ajtón. Volt pincérnőnk, nincs pincérnőnk. Legalábbis mára.
− Szörnyű ez a lány! – morog Lou – Mintha tizenöt éves lenne…
− Jaj, ne legyél már ilyen zsémbes. – nevetek föl – Inkább mesélj, mi volt a lakással.
− Ne is kérdezd. – sóhajt szomorúan – Már kiadták, csak nekünk „elfelejtettek” szólni…
− Oh… sajnálom. Figyelj, lesz másik, ne aggódj. – simítom meg a karját.
− Tudom. De olyan szép volt… két szobás, közel a belvároshoz, és még az ára is megfizethető… volt.

Nem igazán tudok erre mit mondani, így az ölelés mellett döntök. Szeretetéhes srác, még a barátnője mellett is. Nem mondom, hogy egy kitaszított valaki volt, ugyanis, állítása szerint, ő volt a gimi rosszfiúja. Külsőre még el is hiszem, de hogy belsőre… teljesen kizártnak tartom. Így meglágyult volna? Bár a szerelmét elnézve, nem is csodálom. Szőke loknis, pici, porcelán baba, akinek hatalmas szíve mellett, külső és belső erő is jár. Esküszöm, ilyen ellentmondásos lányt én még nem láttam és hogy őszinte legyek, tökéletesen összeillenek. Az órák telnek, a vendégek fogynak az életkedvemmel együtt. Ez a munka az egyetlen „izgalom” a nyaramba. Az otthonom és a kávézó között ingázva töltöm, minden napom. Nem is az, hogy nincsenek barátaim és antiszociális lennék, de aki van, az is éppen valamelyik fesztiválon őrjöng vagy valami puccos helyen nyaral… Vic-nek és Louisnak, meg van saját élete a munkaidő végén, így nagyjából, egyedül maradtam a szünet, munkamentes óráira. 

3 megjegyzés:

  1. Rég óta nem irtam neked de most hoztam egy kis meglepit!
    http://singerlifelive.blogspot.hu/2016/01/i-egy-atlagos-kezdet.html?m=0

    VálaszTörlés
  2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés