~10.

- Ti mit csináltok itt? – néz ránk felvont szemöldökkel.

- Mi csak…- dadogom.

- Mi csak beszélgetünk. És azért itt, mert…sok itt az oxigén! – mondjak ki hirtelen Pete. Sok az oxigén? Ez most komoly?!

- Aha. Mert a lakás többi részében olyan kevés. – csóválja a fejét Patrick – Egyébként próbálnunk kellene. Jövő hétre rakta Nora a fellépést.

- Jövő hétre?! A barátnőd teljes meghülyült? – néznek Patrickre kikerekedett szemmel.

- Nyugalom, biztos jók lesztek. Nem kell izgulni! Jó, tudom, régen koncerteztetek, de…bízzatok magatokban. – minden erőmmel koncentrálva próbáltam egy erősítő, biztató szöveget összehozni, de sajnos csak ennyire tellett. Válaszul…csak megöleltek.

- Lenne egy jó ötletem…- szólalok meg én először. Érdeklődve vállnak el tőlem. – Menjünk be a nappaliba. – indulok befelé. A beszélgetésünk, a csengő hangja zavarja meg. Szokás szerint én állok föl ajtót nyitni. Egy negyven körüli nő, áll az ajtóban.

- Lily…Annie Morgan? – néz rám hatalmas, tengerkék szemeivel. Barna haja, enyémhez hasonló, csak rövidebb. Pár centivel alacsonyabb nálam, ami a méreteimet tekintve, eredmény, ugyanis törpének is beállhatnék.

- Igen, én vagyok. Maga kicsoda? – nézek rá értetlenül.

- Kate Taylor – nagyot nyel, mielőtt kimondja. – Az igazi édesanyád. Az igazi neved Lily Taylor.

- Mi? Maga összetéveszt valakivel…engem Annie Morganek hívnak, nem pedig Lily Taylornak!

- Lily, te is hibernálva voltál. Kisbabaként. Ők hibernáltak. Különleges voltál a számukra. – elmosolyodik, a mondtad elején – Ahogy persze mindenkinek. Csak nekik máshogy. Benned találták meg, azt a sejtet, amiből kinyerhették a hibernáláshoz alkalmas anyagot. Amivel egy évszázadon át életbe tudtak tartani embereket. Rájöttek, hogy ez újra termelődik benned, ezért hibernáltak. A kiolvasztás után, nem találták benned az a sejtet, ezért az utcára raktak. Akkor talált meg Mary Morgan. Mi akkor a túlélő „táborban” voltunk. Mikor visszatértünk, már nem voltál ott. Azt hittük évekig, hogy meghaltál, egyszer találkoztunk Mary Morgannal, aki meglátta mennyire hasonlítasz rám…- keserű mosoly játszik az arcán – nem adott vissza, ugyanis akkor te már tíz éves voltál. Tudós barátunk mondta, hogy újra termelődik benned az a sejt, csak éppen tíz, nem hibernált élet után. Újabb tíz év után még egy. Így most már kettő sejt is van benned. Ebben a sejtben…olyan anyag van, ami igazából a legfontosabb volt. Ezzel tudott olyan korú, testileg és szellemileg is maradni az a sok ember. Lily, az örök életet hordozod magadba! – mondja ki végül, az egész monológ, legfontosabb mondatát. Hányingerem lesz, szédülni kezdek. A világ, hamar elsötétül körülöttem… .

A már jól ismert ágyban ébredek. Az állítólagos anyámmal és a srácokkal az „oldalamon”.

- Jobban vagy, Lily? – néz rám Kate aggódva.

- Annie, és igen, jobban. – kelek föl, egy sóhaj kíséretében – Ez az egész biztos, hogy nem igaz. Kizárt. Miért nem mondták volna ezt el nekem?

- Mert veszélyes. Ha ezt megtudják, meg fognak ölni.

- Azt, akibe ilyen termelődik? Nem hiszem.

- Van benned, egy szerv, amiből tízévente kiválik ez a sejt. Egy apró szerv, az alhasadban, amit nem érzel. Ha ezt kiműtik, tovább termelődik nekik. Csak éppen olyan beavatkozással lehet ezt kiszedni belőled, amibe biztos, hogy belehalsz.

Sokkol a dolog. A fiúk is elhiszik, látom az arcukon. Igaz lenne? Az egész életem egy hazugság lett volna? Tényleg…Lily Taylor vagyok? A tudomány legnagyobb, legtöbbet keresettebb kutatásának kulcsa volnék?

- Szerintetek is igaz? – nézek a srácokra ijedten. Bólintanak.

- Anyukád minden olyan adatott megmutatta, ami rád utal. Kisbaba kori képedet le se tagadhatnád…- végén elmosolyodik Patrick. Elvörösödöm. – Ezentúl hívjunk Lilynek?

- Talán…- mosolyodom el halványan – szép név. –vonom meg a vállam beletörődve.

- A legszebb. Gyönyörű lánynak, gyönyörű név. – szeretett teljes, büszke a tekintete. Szívem azonnal meglágyul. Ő a vér szerinti anyukám, aki meghalt a nevelő. Egy könnycsepp gördül végig az arcomon mind a kettőjükért. Közelebb csúszva hozzá szorosan átölelem. – Na, ne sírj. – simít végig az arcomon, letörölve ezzel a könnyeimet.

- De akkor te se…anya.  – mosolyodok el. Még jobban könnyezni kezd a megnevezésemtől.

- Ti…- durván letörli a könnyeit, ahogy én szoktam, majd a fiúk felé fordul. – Nagyon vigyázzatok rá. Az életetek árán is.

- E nélkül is ez történne…- mosolyog rá Patrick. A többiek is helyeslően bólintanak. Valahogy úgy emlékszem, pár napja nem ezt gondolta Patrick… .

- Ne engedjétek, más férfiak közelébe. Semmilyen szempontból…

- Miért? – nézek rá felvont szemöldökkel.

- Olyasfajta…- köhint egyet – mozgás miatt elmozdul a szerv, és lejjebb csúszik, amit az illető megérez…

- Késő. – mondom hirtelen. Lesüti a szemét.

- Reméljük a barátod…nem figyelt annyira, a részletekre…

- Nem éppen a barátom, de…- már lángol az arcom – van arra esély, hogy kiesik a szerv? – váltok gyorsan témát, a további kínos helyzetek elkerülése végett.

- Nem. A tested visszafogná. Egyébként…én azt gondoltam, hogy ti ketten együtt vagytok. néz felváltva Patrickre és rám. Köszi, anya. Látszik, kire ütöttem… .

- Nem, nekem…van barátnőm. – dadogja Patrick. Én csak hevesen bólogatok.

- Jó, hát én elhiszem, csak ahogy egymásra néztek…- húzza el a mondat végét sejtelmesen. Anya…!