I. fejezet

Kedves, cserbenhagyott olvasók! Nagyon sajnálom, hogy ilyen sokára adok életjelet magamról, de december óta, ezen munkálkodom, amit lejjebb olvashattok. Egy új történet, amihez, természetesen, új design is dukál. Nagyon kellemes olvasást kívánok hozzá, és ne féljetek véleményezni sem!

Nyári szünet van, mégis hangosan visít pontban reggel hatkor az ébresztőm. Félálomban kinyomom a készüléket, majd egy hatalmas ásítás kíséretében felülök. Néhány percembe beletelik, de sikerül felállnom és az ablakhoz sétálnom. Megragadom a sötétítő függönyöm, majd egy rántással elhúzom. Hátra ugrok a hirtelen forró, erős fénytől, ami a napból árad. Már korán reggel ilyen erővel melegít a nap, belegondolni sem merek, mi lesz később… Halk motoszkálás hallatszik a földszintről, vélhetően, anya rendezkedik a konyhába. Izzadt bőrömnek jól esik a hűvös víz, amit magamra engedek a fürdőszobában. Reggeli tevékenységemmel az emeleten gyorsan végzek. Fürdés után kifésülöm fekete sörényem, kivasalom, majd lófarokba fogom. Ruhának egy sortot és egy egyszerű rövid ujjút választok, plusz a már megszokott Vans cipőm, ami tökéletesen kényelmes egy egész napos talpalásra a kávéházban ahol dolgozom.

− Jó reggelt, Echo! – köszönt anya kedvesen – Sajnálom, nem volt időm reggelit csinálni, kicsit későn keltem − húzza el a száját bűnbánóan. Nagyon jól tudom, hogy rengeteget dolgozik és mindennap ötkor kel. Nem is értem a bocsánatkérést.

−  Semmi baj. – rázom a fejem értetlenül – Van bőven időm reggelit csinálni. – mosolygok rá, majd egy puszit nyomok az arcára. Ő bólint, és folytatja tovább a ténykedést. Túl nagy étvágyam ma reggel nincs, ezért nem is bajlódom a rántottával, vagy a palacsintával, inkább egy tál gabonapelyhet majszolok el. Fogat mosok, összedobálom a cuccaim, s elindulok a munkába. Már második nyaramat töltöm ebben a kávézóban, munka céljából. Igazság szerint, nem fesztiválokra vagy koncert jegyekre gyűjtögetem a pénzt, hanem a jövőmre. Mindenképp szeretnék egyetemre menni, ami bizony nincs ingyen. Nehézkes anyagi helyzetünk megköveteli, néha, még azt is, hogy hazaadjak egy keveset a fizetésemből. Ez attól függ, anyának hogy megy az üzlet. Szépségipari termékeket szállít kis mennyiségben boltról boltra. Nem egy túl jó munka, főleg, hogy nem Chanel, MAC és ezekhez hasonló termékek vannak a szállítása alatt, hanem kisebb cégek, névtelenebb cuccai, amik hogy is mondjam… nem sok üzletnek kellenek. Így hát vannak jobb és rosszabb hetei. Természetesen van rá példa, hogy minőségibb kozmetikumokat szállít, de az elég ritka. Így hát én is munkába álltam. Elején tiltakozott, sőt, veszekedett velem, hogy márpedig nem fogok dolgozni, mert majd ő kifizeti az egyetemet. Másfél hónapomba tellett mire sikerült meggyőznöm, hogy dolgozni fogok és kész.

Tömegközlekedéssel, nagyjából fél órára van a kávézó, amit ma én nyitok. A nagy forgalom miatt, kissé késébe vagyok, ezért, csak néhány perccel a szállítok előtt érkezem meg. Kötényemet sincs időm felvenni, anélkül megyek pakolni. Két doboz péksütemény között végül sikerül felvennem, a munkaruhám. Egyszerű barna kötény, amin fehér, cifra betűkkel van rajta a kávézó neve. Grace. A tulajdonos, a feleségéről nevezte el, miután meghalt. Kicsi, barátságos helyről van szó, nem egy Starbucks méretű világcégről. Mr. Potter, egy kedves öregúr, aki még remélhetőleg nagyon sokáig fog élni, ugyanis az egész személyzet nagyon kedveli az üzletével együtt. Ő és a felesége története emlékeztet a Fel! című mesére, azzal a különbséggel, hogy Potter úr, sose volt zsémbes és mogorva. Éppen az őrlőbe készítem be a friss kávébabot, mikor megérkezik a kollégám, egybe jó barátom Louis. Egyetem mellett dolgozik itt, és hozzám hasonlóan a jövőjére gyűjt, csak későbbre. Ő és barátnője, már a jövendőbeli családjukért hajtanak.

− Jó reggel Emo! − köszönt kedvesen. Lou, első találkozásunkkor félre hallotta a nevem, így kaptam ezt a becenevet.

− Szia, Lou! – üdvözlöm én is.

− Nagy nap ez a mai! – köt masnit a kötényére, miközben csillogó szemekkel mered a távolba – Ma megyünk lakást nézni Stace-vel!

− Hű! – nézek rá elismerően – Megérte annyit gürizni, látod! – ölelem át nevetve.

− Örülök, hogy így szeretitek egymást, de a munka nem halad! – egy újabb ismerős hang üti meg a fülünk ajtó csapódást követően. Harmadik pincér, pontosabban, pincérnő, Victoria is megérkezett. Maga huszonhárom évével a második legidősebb köztünk Mr. Potter után, aki már nyolcvan éves. Vic egy energiabomba, punk csajszi. Tetkókkal, piercingekkel, színes hajjal és hatalmas szívvel. Alig öt percre lakik innen, egy csinos kis tetőlakásba, amit szintén magának spórolt össze, vagy’ öt munkahelyről. Most is két munkája van ezen kívül. A közeli moziban jegyszedő, pénztáros, illetve néha büfés. Plusz, amikor tud, bébi csőszködik, de mindezek mellett még a féktelen bulizásra is van ideje… Louissal úgy tippeljük, sose alszik.

− Új haj? – kérdezi nevetve Lou – Csinos. – bólint visszatartott mosollyal. Eddigi piros aljú, fekete, rövid, tépett haja, már pasztell lila, ombre. Az egész.

− Ugye milyen jó? – simít végig rajta elégedetten – Holnap megyek koncertre, össze kell szednem valakit, már rég volt Lucas! Túl kell lépnem rajta! – magyarázza céltudatosan. Lucas egy piros hajú punk gyerek volt, aki az első adandó alkalommal megcsalta Vic-et. Egyébként egy hete szakítottak…− Te is velem jöhetnél Emo!

− Nem éppen nekem valók a koncertjeiden a srácok. − nevetek keletlenül.

− Nyugii! Most egy lazább koncertre megyek! – tapsikol izgatottan.

− Hűha, valakit mindjárt elkap a fangörcs. – szól át a válla fölött Louis sütemény rendezgetés közben – Ki az a szerencsétlen banda, akiket megint le fogsz támadni?

− Fall Out Boy, és nem támadok én le senkit! – húzza el dacosan a száját.

− Victoria Francis Frank, Fall Out Boy koncerten? – néz rá felvont szemöldökkel a srác.

− Ha még egyszer a harmadik nevemen szólítasz, komolyan…

− Csak én nem ismerem a bandát? – szólok közbe, mire mindketten felém fordulnak.

− Igen, és nagyjából annyit kell róluk tudnod, hogy nem éppen olyan zenét játszanak már, mint amit Vic szeret.

− De attól még szeretem őket! – magyaráz durcásan a punk – Olyan…− csillogó szemekkel kezdene bele, de Louis félbe szakítja.

− Olyan édesek, és jaj, úristen imádod őket, oké, tudjuk. Na, menj dolgozni.

− Nekem te csak ne dirigálj! Nem vagy a főnököm! – fújtat idegesen a lány.

− Tulajdonképpen de. Mr. Potter tegnapelőtt nevezett ki a helyettesének. – vigyorog a rendezkedő Louis önelégülten.

− Mi van?! Idősebb, tapasztaltabb vagyok, mint te, mégis hogy a fa…

−  Elég legyen már! – ripakodok rájuk – Mindenki szépen csinálja a dolgát, ugyanis jön, az első vendégünk pillantok az ajtó felé, amin a „Nyitva” tábla, nem rég lett kifordítva. Öltönyös úriember szolgálunk ki elsőnek. Szép lassan szállingóznak a vendégek, szokásos forgalom van. Hét, két fős, asztalunk, illetve négy, három személyes bokszunk hét fő híján megtelt. Fél tizenegy körül, egy újabb vendég sétál be. Lehajtott fejjel nyomkodja a telefonját, kalapjától ebből a szögből nem lehet rálátni az arcára. Leghátsó bokszhoz igyekszik, ami általában üres, mint ma is. Legalábbis eddig. Papírtömbbel és tollal sétálok a furcsa idegenhez, hogy felvegyem a rendelését.

− Jó napot, üdvözlöm a Grace-ben! – kezdem a már megszokott szöveggel – Miben…− béna, filmbe illő a következő jelenet. Felpillant a készülékéből, egyenesen a szemembe. Megmerem kockáztatni, hogy ennél szebb szemeket még sose láttam. Nagyrészt világoskék, már-már szürke színű a szeme, pupillája körül sárga, viszont írisze széle, zöld. Kezd, kínos lenne részemről a szeme, ilyen mély tanulmányozása. Miután sikerül visszarázódnom a valóságba, felveszem a rendelését.

− Jó napot, egy Caffé Latte-t szeretnék kérni, kevés cukorral. – szólal meg lágy, tenoros hangja. Nehezen összeszedem magam, majd felfirkantom a papírra a rendelését.

− R-rendben… hozom is…− dadogom összeszedetlenül, majd elviharzom. Szerencsémre a bokszból nem lát rá kiadó pultra, így egész nyugodtan rogyhatok le a székre, teljesen szétesve. Mi ütött belém? Két szép szempártól mióta ájulok én be? Én az összeszedett Echo Williams, aki mindig tudja a feladatát és a helyét. Akit csak a jövője érdekel, és amitől senki és semmi nem tántoríthatja el? Ekkora klisét!

− Echo, baj van? Rosszul vagy?! – ugrik mellém ijedten Loius.

− Nem, csak… mindegy. Kicsit talán megszédültem. – rázom a fejem.

− Nem mész haza pihenni? Majd én átveszem a vendéged…

− Nem! – pattanok föl, talán kissé elhivatottan is – Szóval, öm… semmi bajom, majd jobban leszek. – motyogom, majd csendben folytatom a munkát. Régi módi csészét veszek elő, majd elkezdem a kávé elkészítését. Felgőzölt tejet öntök a fekete színű folyadékba, majd egy kevés cukrot. Végül a nem rég tudományom is bevetem, rajta, a tejszínes díszítést, ami egy virágszerűséget formáz. Mielőtt megfognám a csészét, megrázom néhányszor a kezemet, hogy ne remegjen. Mély levegőt veszek, fölemelem a csészét a kistányérral együtt, majd elindulok a titokzatos idegenhez.

− Caffé Latte, kevés cukorral. – teszem le elé a kávéját – Egészségére!

− Köszönöm! – mielőtt elsietnék az asztalától, megajándékoz egy elképesztő édes mosollyal. Szédelegve kóválygok vissza a pulthoz, majd leülök. Bár ő nem lát rám, én tökéletesen végig tudom mérni. Tökéletesen faragott arca rémítően tökéletes. Ilyen hibátlan arcbőrt, talán még sose láttam. Ha mondanák, el se hinném! Orra tökéletes egyenes vonalát, egy apró lefelé ív töri meg a hegyénél, amit nem is lát az ember, ha nem figyeli meg erősen. Erőteljes arccsontja fölött, csodálatos szemei a telefonját fürkészik, fején kalap. Haja színe, szeméhez hasonlóan nehezen megállapítható messziről. Talán vöröses-barna? Napfénytől erősen vörösnek tűnik, de egyébként barnás. A legjobb része, viszont kétségtelenül a szája. Te. Jó. Ég. Telt, rózsaszín félhold alakú alsó ajak, kicsi felső, szája, mindkét sarkában babás gödröcske. Kora abszolút megállapíthatatlan. Kissé kisfiús vonásaiból húszon évesnek mondanám, viszont van benne valami férfias markánsság, ami nem mondható el a velem, vagy egynéhány évvel fiatalabb srácokról. Mikor belépett is látszott, hogy egész alacsony. Talán egy fejjel lehet magasabb nálam, bár, hozzá teszem, én se nőttem ki túlságos a földből. Nem egy kocka hasú szépfiú, de… tökéletesen elbűvölő. A kisugárzása olyasfajta nyugalmat és szeretetet áraszt, amiben könnyen ellehet veszni, és emellé társul a kifejezetten édesnek mondható külseje, plusz, a nem tömegcikk stílusa. Fekete farmert, fekete rövid ujjút visel, rajta egy kék-fekete kockás, kigombolt inggel. Hozzáteszem, nagyon előnyösen áll neki a felső.

− Emo, mi van veled? – csattintgat a szemem előtt Lou – Itt szólongatlak egy ideje már, és te se kép, se hang bámulsz ki a fejedből. Ki ilyen érdekes? – pásztázza körbe a helyet, s mielőtt meglátná, az én gyönyörű idegenem, elkapom róla a tekintetem.

− Semmi csak elbambultam. – fordulok felé.

− Fura vagy te nekem. Nem szoktál „csakúgy” elbambulni. Na, hol az a srác? – vigyorog. Igen, tökéletesen rátapintott a lényegre.

− Na, jó…− adom meg magam, majd a boksz felé böknék, ha ott lenne. Mi a szar?

− Öm, valakit kéne ott látnom? – kérdezi felvont szemöldökkel – Túl sok levegőt szívtál, hogy hallucinálsz? – kuncog, mire én lebiggyesztett ajakkal a földre meredek – Bocs… én csak…− mentegetőzik – figyelj. Lehet, visszajön holnap. Vagy holnap után. Hozzánk senki nem szokott „csakúgy” betévedni. Tuti L.A.-ben lakik.

− Nem tudom. – vonom meg a vállam – Talán. – próbálok közömbös maradni, de sehogy sem megy – Leszedem az asztalokat. – állok föl a székről. Az Ő asztalát hagyom utoljára. Étlapunk belsejébe szokták rakni a vendégek a pénzt, ahogy ő is. Eredetileg, két dollár egy csésze Caffé Latte, de én pontosan tizenkét dollárt találok az étlap zsebében. Tíz dollár borravaló? A mi kávézónkban? Ezt tuti álmodom. Maximum, három, esetleg négy dollárnyi borravalót szoktak adni a vendégek, dehogy tízet… lehet nem is a kávénak szólt ez? Hanem, nekem? Lehet én sem voltam közömbös neki? Remegve rogyok le újra, a helyre, ahol nemrég ő ült. Erős, édeskés, férfias illata csapja meg az orrom. Homlokom az asztalra hajtom. Ó, istenem, miért nekem kellett őt kiszolgálni?

A napom további része csendesen telik. Végig a gondolataimba merülök. Munkaidőm felénél Vic-kel cserélünk, én megyek hátra, ő jön előre. Konyha és raktár rész a legnyugodtabb. Pakolászok, csendben üldögélek, néha zenét hallgatok. Általában nem maradok zárásig, mindig hazaküldenek, azzal az indokkal, hogy sokat dolgoztam ma már, és hogy menjek, pihenjek, de ma hajthatatlan vagyok. Folyamatosan reménykedem, hogy visszajön, még ma. Megkeres, elhív valahova… randizni. Agyam külső része, próbálja elnyomni a belsőt, hogy ez teljesen lehetetlen. De hátul, mégis ott van az a remény, ami végig kísér, egészen este nyolcig. Vic és Lou már rég hazamentek, mikor bezárom a kávézót, ugyanis, eredetileg, csak hatig vagyunk nyitva, így hat után, egyedül üldögélek egy megmaradt málnás croissant majszolgatva. Nyolcig várok. Rá. A fáradtság viszont győz, ezért úgy döntök, bezárok. Buszon, majdnem elalszom, így otthon lezuhanyozom, majd bedőlök az ágyamba, s nagyjából, fél percen belül le is csukódik a szemem…