VII. fejezet

Percyt szorongatva ébredek a szokásos, reggel, hat órai időpontban. Reggeli készülődés során, új agyalni valót találok magamnak. Mi legyen Percyvel? Itthon hagyni, semmiképp nem akarom, félteném. Vajon, a kávézóban zavaró lenne? Raktárban kialakítanék neki egy saját kis sarkot, ott ellehetne. Amilyen jó kutya, nem tenne tönkre semmit. Mint a kiskacsák a mamájukat, úgy követ ő is a gardróbszekrényig, ahonnan egy régi takarót kotrok elő. Gyűjtött pénzemből, kiveszek néhány dollár, ami a tervem megvalósításához szükséges lehet, majd elindulok. A buszon ülve, küldök egy üzenetet Vickynek és Louisnak, hogy ma később megyek. Egy órán keresztül utazom, míg végre, megérkezem a Targethez. Nincs túl nagy tömeg, ezért bátran vezetem be Percyt az üzletbe, ahol rögtön az állatos részleghez megyünk. Egy kisebb méretű kutyaággyal, egy páros etetőtállal, illetve egy kisadag kutyakajával sietünk a pénztárhoz. Újabb egy óra út, a másik busszal még fél óra, és a kávézóban is vagyok. Fél tízkor, már minden szokásos vendég bent üldögél, s néhány új. A régiek, egy pillantással konstatálják, a tőlünk, már megszokott, újabb furcsaságot, csak a friss vendégek szemlélnek érdeklődve, mikor bevonulok Percyvel.

− Úristen, Echo, mit keres itt ez a kutya? – kérdezi nevetve Louis, mikor meglát minket.

− Szentég, te édes! – sipítja Vicky a raktárból kilépve.

− Ő, itt Percy! – emelem a kezembe – Tegnap kaptam Maddietől! – nyomok puszit a fejére.

− Oké, de miért van itt? – vakargatja meg a füle tövét Lou, mert időközben, a pult mögé sétáltam.

− Egész nap, senki nincs nálunk otthon és nem akartam egyedül hagyni őt, szóval kitaláltam, hogy csinálok egy kis sarkot neki, ahol lehet. Ne aggódjatok, jó kutya. – vázolom föl a helyzetet.

− Úgyis egész nap babusgatni fogom, ne aggódj. – ugrik mellém Vic, majd megcirógatja az arcredőit. Percy morcosan tűri a lány túlzott szeretetét.

 − Na, jó srácok, mindjárt visszajövök, csak megcsinálom a helyét. – indulok be a raktárba a cuccaimmal. Az ajtótól, balra eső sarokba helyezem el a kutyaágyat, a lehető legmesszebb a dobozoktól. Leveszem róla a hámot, majd a takaróra helyezem. Résnyire hagyom nyitva az ajtót, miután kimentem.

− Echo, nem akarlak elkeseríteni, de ez nem lehet örök megoldás. – szívemhez kapok ijedtembe, Louis hirtelen megjelenése miatt – Egy ételraktárban, nem lehet állatot tartani… egyszerűen, nem higiénikus. Jön egy egészségügyi ellenőr, és úgy megbüntet minket, mint a, sicc. Talán, be is záratja a helyet!

Fejemhez kapok, a felismerés után. Hogy nem jutott ez eszembe?            

− Szétszórt vagy mostanában, Emo. – pillant föl a kávéhab fölül.

− Nem is igaz. – rázom a fejem a pulthoz lépve – Talán egy kicsit fáradt vagyok. – vonom meg a vállam.

− Aha. – bólint, de tudom, úgyse hiszi el, amit mondok – Na, mond csak el, mi lelt.

− Nem, Louis. – sóhajtok a hideg, márványlapra támaszkodva – Nem fogom elmondani.

− Akkor mégis csak van valami problémád! – vágja rá – Miért zárkózol el ennyire mindenkitől?

− Nem mondtam, hogy nincs. Egyébként, ez egy rossz tapasztalat miatt van. – vonom meg a vállam. Igazság szerint, Patricken és magamon kívül, senki nem ismer.

A szokásos vendégünk nélkül, elképesztő unalmasan telik a nap. Föl-alá téblábolok a kávézóban, rendezgetem a kávés tasakokat, takarítom az asztal, illetve, Percyre is rápillantok néhányszor, de ő mindeközben békésen alszik. Egy kevés száraz kutyaeledelt és egy kis vizet is a tányérjába öntök. Telefonom ismerős hangja csörren meg a zsebembe, két csészetologatás között. Törzshelyünké vált hátsóbokszhoz sétálok, majd levetem magam a műbőr ülésre, ahol kényelmesen elterpeszkedem. Akkor látom csak meg, kinek is a neve szerepel a telefon kijelzőjén.

− Szia. – köszöntöm megrökönyödve Patricket.

− Szia. – üdvözöl. Néhány másodperc, néma csönd után, én szólalok meg elsőnek.

− Hogy-hogy felhívtál?

− Hiányzol. – szívem hatalmasat dobban a kijelentésétől. Hirtelen csúszik ki a számon a válasz.

− Te is nekem.

Hosszú csönd. Minden lélegzetvételét, teljes részletességgel hallom. Annyi mindent tudnék neki mondani, végül, csak egy mondatot sikerül kinyögnöm.

− Már nagyon várom, hogy halljam, hogy énekelsz. – suttogom, reménykedve, hogy talán, ezt sem hallja meg. Nem látom, de még így tudom, mosolyog.

− Magammal kellett volna, hozzalak.

Légzésem, egyre szaporább lesz.

− Nem pofátlankodtam volna oda. – rázom a fejem hitetlenül.

 Válasz helyett, egyszerűen csak kinevet.

− Erre inkább, nem is mondok semmit.

Háttérből egy ismerős hangot hallok, majd Patrickét, távolról.

− Mennem kell. – szól bele a telefonba.

− Rendben.

Megint ugyan az a csönd. Én várom, hogy ő letegye, ő meg azt, hogy én tegyem le.

− Két nap. – mondja végül – Mikor szoktál elaludni?

Felvont szemöldökkel nézek magam elé.

− Az attól függ. Miért?

− Koncert után felhívlak.

Kábán bólint egyet, mintha csak látná.

− Oké.

− Akkor… szia.

− Szia. – lassan, komótosan emelem el a fülemtől a készüléket, majd kinyomom a hívást.

− Hú, ez aztán érdekes beszélgetés volt.

Rémülten ülök föl, Vic hirtelen előbukkanásától.

− Te hallgatóztál? – nézek rá kikerekedett szemmel, mikor leesik. Kérdésemet meg sem hallva, belecsap a közepébe.

− Mi van köztetek Patrickkel? – néz rám kifejezéstelenül. Mintha olvasna a gondolataimba, hozzá teszi – És ne merd azt mondani, hogy semmi. Hallottam, amit hallottam.

− Nem tudom. – rázom a fejem értetlenül – Mikor megismerkedtünk, úgy tűnt, valami lesz. Agyrázkódásom napján, átmentem hozzá, akkor történtek… dolgok. Nem olyanok, amikre gondolsz. – nézek rá haragosan, de ő csak tovább vigyorog – Akkor mondta, hogy legyünk barátok, ez mostanáig ment is. Csak, valami, megváltozott.

− Érdekes. – gondolkozik el – Oh, egyébként ezt már régóta meg akartam kérdezni. Ugye, tudja hány éves vagy?

− Nem.

Vicky reakciója is Maddiéhez hasonló.

− Hát, ideje lenne már elmondanod! – mondja, kissé hisztérikusan – Atyaég, Echo! Szerinted, egy tízes skálán mennyire lesz neki ez kínos, mikor megtudja? Vagy el se akarod mondani, csak az esküvőtök napján? Esetleg a gyereketek születésekor? − hadarja idegesen.

− Vic! Kimondta egyáltalán, hogy összejövünk? – nézek rá elhűlve.

− Te mindenkit hülyének akarsz nézni? – néz rám összevont szemöldökkel, karba tett kézzel – Holnap után, el kell mondanod neki.

− Tudom. – motyogom, majd a kezemet kezdem vizsgálni – Félek, mit fog szólni.

−  Ahhoz túlságosan kedvel, hogy lógva hagyjon, de van egy sejtésem. Ezzel kapcsolatban.

− És elmondod? – nézek rá visszafojtott mosollyal.

− Nem. – pillant rám szigorú tekintettel – A te érdekedben, ugyanis, nem biztos, hogy igaz. A lényeg, hogy beszélj vele.

A munkaidőm hátralévő részében próbáltam nem azon agyalni, hogy vajon, mire gondolhatott Vic. Helyette, percenként pillantottam az órára és gondolkoztam, vajon mit csinálhat épp most Patrick. Percy a nap nagy részét végig aludta, így semmi probléma nem volt vele, de sajnos, nem maradhat örök megoldás a mai. Öt órakor elindultam haza és pontosan, hatra értem célba a hatalmas dugó miatt. Anya tudtommal, ma is hajlani kettőkor ér haza, szóval, megint nem találkozunk. Lassan, két hete nem láttam őt. Hiányoznak az esti beszélgetéseink, a közös, lányos filmnézéseink és még a veszekedéseink is. Annyira szeretném, ha legalább, egy szót tudnánk váltani, de még a holnaputáni programom sem tudtam megbeszélni vele. Kanapén fekve, Percyvel együtt nézzük az egyik tehetségkutató ismétlését, amiben, már a kevésbé katasztrofális énekesek csillogtatják meg a tudásukat, az unásig ismert pop dalok előadásával. Néhány szám után, elnehezülnek a szemhéjaim, majd teljesen lecsukódnak.

Telefonom hangja riaszt föl az álmomból. Szófáról lezuhanva kutatok a mobil után, amit végül a konyhapulton találok meg.

− Haló? – fáradt hangon veszem föl, és mivel, nem néztem meg a hívószámot, érdeklődve várom, ki szól bele.

− Szia, Echo. – oh, tényleg, mondta Patrick, hogy majd felhív koncert után. Felvont szemöldökkel pillantok ki az ablakon, s csak akkor látom, hogy sötét van. A koncert nyolckor kezdődött… te jó ég, mennyit aludtam én?

− Szia, hány óra van? – szólok bele két ásítás közben.

− Tíz múlt. Ugye, nem ébresztettelek föl?

− Éppenséggel de. – nevetek föl – Hétkor elaludtam, szóval nem is baj.

− Ha ilyen fáradt vagy, inkább tegyük le.

− Nem kell. – rázom a fejem.

− Echo…

− Nem vagyok fáradt, na! – nevetek – Inkább, neked kéne aludnod.

− Látod, ha itt lennél, együtt tudnánk aludni. – kuncog – És most, biztos, hogy elvörösödtél.

− Te meg biztos, hogy beharaptad az alsó ajkad. – motyogom paprika színű fejjel.

− Jó lenne, ha már nem csak a sajátomat harapdálhatnám.

Szédelegve ülök le a lépcsőre, mert időközben elindultam a szobám felé. Képek tódulnak a fejembe kettőnkről. Ahogy átölel és a kezét végig futtatja a hátamon. Ajkát a nyakamon, át az államon, egészen a számig. Majd egyre intimebbek. Lehúzza rólam a pólót, szája végig csókolja a mellkasomat, majd a hasamat. Ujjai a nadrágom gombja után nyúlnak…

− Menj aludni. – morogja rekedtesen. Kis híján felnyögök a hangjától.

− Te is. – suttogom, szintén érdes hangon. Belesóhajt a telefonba, amitől én mocorogni kezdek. Mind a ketten ugyan arra gondolunk, mégse mondja ki egyikünk sem. Ágynyikorgást hallok, s végleg kikészülök. Sírhatnékom van, a bennem tomboló forróságtól, és a tudattól, hogy nincs itt velem. Fülemen a néma telefonnal, felküzdöm magam a lépcsőn, mire újra megszólal.

− Mit csinálsz most? – hangja halk, mintha félne, valaki meghallja a kérdését.

− Fürdeni megyek.

Velem ellentétben, ő kiengedi a hangját. Egész hangosan belenyög a készülékbe.

− Egyre inkább szeretnék most azonnal hazamenni. – lihegi. Fürdőszoba közepén állok, még ruhában. Fél kézzel a pólóm szegélyéhez nyúlok, majd áthúzom a fejemen. Újabb mocorgást észlelek Patrick felől. Sortom nagy nehezen kigombolom, lehúzom a cipzárt, majd lelököm a csípőmről, ami a csendes házban, hangos puffanásként ér földet. Hangos zilálás zökkent ki. Elgondolkozom, mit is csinálhat egyedül, egy ágyon, miközben én itt, a vonal túlsó végén vetkőzök. Igazából neki. Tudom, hogy hallja. Olyan éles a csönd mind a kettőnknél, hogy biztos hallja. Erősen a hajamba túrok, majd mélyen az ajkamba harapok, ahogy egy újabb kép jelenik meg előttem. Végig se gondolom, mit csinálok, vagy milyen következményei lehetnek, csak csinálom. Nem rakom le a telefont, hanem átváltok, így könnyedén bele tudok menni a fényképezőbe. Remegő kézzel nyomom le a fehér, kerek gombot, majd az üzenet részbe lépek, ahol a kis kamera ikonra. Megkeresem az előbb, egész alakos tükörbe készített képem, rányomok, az betölt. Végül a „Küldés” gombra vezetem az ujjam és lenyomom. Néhány másodperc múlva, azt mutatja, hogy elküldte. Egész testembe remegek, ahogy a fürdőszoba szőnyegre ereszkedek. A készüléket újra a fülemhez emelem. Patrick szuszogása abba marad, külső zajokat hallok. Néhány perc eltelte után, újra beleszól.

− Istenem Echo…− nyögi erőtlenül – olyan gyönyörű vagy.

A szívem hevesen verni kezd. Érzem, ahogy a remegésem erősödik.

− Köszönöm. – már a hangomban is hallani lehet a reszketésem.

− Baj van? – suttogja aggódóan.

− Nem, csak… kicsit talán fázom. – vonom meg a vállam.

− Harminc fok van, Cica. – mosolyát kihallom a hangjából – Bár ott lehetnék most. Biztos lehetsz benne, hogy abba maradna a remegésed. – végére elcsuklik a hangja – Menj, fürdeni aztán aludj. – hangja simogat – A kedvemért. – gügyögi gyengéden.

− Oké. – bólintok fáradt mosollyal – Nem sokára találkozunk.

− Semmit nem várok jobban. Jó éjt, Hercegnő. – még egy „sziát” sincs időm kinyögni, mert már le is teszi. Életem, legnehezebb feladatának érzem a zuhanyzást és a fogmosást. Pizsamába bújok, majd az ágyra dőlök. Még mindig kicsit reszketek, de már közel sem annyira, mint negyed órája. Ébernek érzem magam, míg le nem hunyom a szemem. Utolsó gondolataim a sötétség bekövetkezte előtt a nemrég történtekhez kapcsolódnak. Hogy fogok én ezek után ájulásig vörösödés nélkül Patrick szemébe nézni?