III. fejezet

Ülök, a már rendezett kávézóban és várok. A csodára. Az angyalarcúra. És arra, hogy történjen valami más.

− Na, Emo, ma csak ketten leszünk. – lép be Louis, szokásos időpontban.

− Hű, egy kis izgalom a mai napra! – tapsolok erőltetetten, mire ő felnevet – Egyébként miért?

− Vic hívott, hogy lelkileg fel kell épülnie a koncert után…− forgatja a szemét a pincér – meg testileg. Állítása szerint elfáradt, és sikerült egy pasit is összeszednie.

− Legalább valamelyik bandatagot? – nevetek szórakozottan.

− Nem hinném. – rázza a fejét visszafojtott mosollyal Louis – Négyen vannak, ketten szinglik, abból maximum az egyik lenne neki pálya, de hozzá meg túl fiatal…

− Te Lou, honnan tudsz te ennyit arról a bandáról? – kérdezem felvont szemöldökkel.

− Az előtt is ismertem Vickyt, mielőtt elfelejtette volna a kis kedvenceit, és abban az időben, naponta, órák hosszát kellett róluk kiselőadásokat hallgatnom. Tényleg, te utánuk néztél már?

− Nem, de… − kezdek bele.

− De mi? Echo, azon kívül csinálsz valamit a nyáron, hogy reggel felkelsz, bejössz ide, aztán hazamész aludni? Csináltál életedbe egyáltalán valamit, ami spontán? Amit élvezel, és nem muszájból kell csinálnod? Felvont szemöldökkel pillantok rá a hirtelen kirohanása miatt, de végül, őszintén válaszolok, amit egy sóhaj kísér:

− Nem.

− Na, erről beszélek! Gyere ma el velünk Stacevel bulizni. Jó lesz, hidd el! Voltál már egyáltalán éjszaka a városban? – kérdezi visszafojtott vigyorral. Pironkodva megrázom a fejem.

− Jó elmegyek. – bólintok – De most már dolgozzunk… vagy valami.

− Vagy valami, mert még nem akaródznak érkezni a vendégek. – mosolyog előkapva a telefonját.

Percre pontosan érkezik mindenki, plusz néhány új vendég. Fél tizenegykor már készülök. Louis hátul, a vendégek magukkal vannak elfoglalva. Legnagyobb meglepetésemre nem egyedül érkezik. Egy természetellenesen szőke hajú, alig magasabb férfivel együtt lép be az ajtón. Pillantásra se méltatják a helyet, gyors léptekkel a hátsó bokszhoz sétálnak. Ruganyos léptekkel lépkedek oda hozzájuk.

− Szia. – köszönt Mr. Angyal.

− Szia, engem is nyugodtan tegezz. – pillant föl rám kedves mosollyal a szőke idegen.

− Rendben. – sóhajtok idegesen a tollamat előkapva – Gondolom a szokásos és…− fordulok a szőkeség felé választ várva.

− Legyen ugyan az. – bólint. Két csésze, két caffé latte, majd vissza az asztalhoz.

− Nem ülsz le egy kicsit? – pillant föl rám a már jól ismert vendégem.

− Nem hiszem. – rázom a fejem – A másik pincérnőnk, Vic, akiről meséltem éppen a koncert után épülget, szóval, most ketten vagyunk Louissal.

− Ahogy elnézem… nem akkora probléma, ha tartasz egy kis szünetet. Gyere. – paskolja meg a kalapos a helyet maga mellett. Kelletlenül helyet foglalok mellette.

− És milyen koncerten volt a másik pincérnő Vic? – kérdezi a szöszi.

− Annyiszor mondták már ki nekem a banda nevét, hogy elfelejteni sem tudom. – nevetek föl – Fall Out Boy.

Felvonja fekete szemöldökét, amiből sejthető, hogy festett a haja, mintha gondolkozna, de az ő szája sarkában is ott játszik a mosoly. Valamiről lemaradtam?

− Hm, ismerős. – bólogat – Majd rájuk keresek. – mosolyodik el – Te ismered őket?

− Hát… csak egy számukat hallottam fél füllel. Egész jók, mondtam is tegnap…− kínosan gondolkozni kezdek. Angyalarcúmnak még mindig nem tudom a nevét.

− Patrick. – szól közbe.

− Khm, szóval igen. Tegnap már említettem Patricknek.

− Értem. Egyébként én Pete vagyok. – mosolyodik el – Te pedig…

− Echo. – segítem ki. Mindketten felvont szemöldökkel pillantanak rám.

− Igen, anyukám, különleges nevet akart választani. – vakargatom meg a fejemet.

− Emo! – Louis hangja zavarja meg a beszélgetésünk.

− Emo? – nevet föl a két srác egyszerre.

− Egy félrehallott névből milyen becenevek lesznek…− csóválom a fejemet, én is mosolyogva.

− Hol vagy, te lány? – egyre közelebb halljuk a hangját.

− Tudsz minket fedezni? Tudod…− suttogja Patrick a fülembe. Bólintok, majd fölpattanok az ülésről. Néhány lépés után, Louissal találom szembe magam.

− Hol voltál? – kérdezi csodálkozva.

− Csak leültem a hátsó bokszhoz. Kicsit megszédültem. – magyarázom, magamat is hitegetve, ugyanis, utálok hazudni.

− Tényleg nem ártana egy orvos, bár, inkább a D-vitamin kéne. Tudod, friss levegő, napsütés. – magyarázza.

− Louis, te is tudod, hogy kell a pénz. Nem hagyhatom itt a kávézót. – mondom, miközben pakolászni kezdek.

− De egy szabadnapot te is kivehetnél. Mondjuk holnap. Úgyis, jó esetben, későn érsz haza, ha velünk bulizol, aztán kimehetnél a partra. Hívj, föl egy barátnőd aztán ketten ellesztek. Vásároltok egy kicsit, sétáltok, napoztok… neked is jár a pihenés. Biztos vagyok benne, hogy anyukád se szeretné, ha nyár végére kipurcannál…

− Részben, minden, iskolámba járó barátomnak mondható személy, valahol nyaral vagy fesztiválozik, részben meg vásárolgatni nem túl jó ötlet…

− Na, jó. – rogy le a székre fáradt sóhajt kíséretében Lou – Akkor ne vásárolj. És próbálj meg barátokat szerezni. Biztos akad, aki szóba állna veled. Ismerkedj, Echo. – dörzsöli a homlokát – De meg ne lássalak itt holnap. – mosolyodik el végül – Na de most…− tápászkodik fel a székből – megyek és leszedem az asztalokat.

Mire feleszmélek, mit is mondott, eltűnik a látóteremből. Azonnal a hátsó bokszhoz rohanok. Louis is ott van, én is ott vagyok. De Patrick és Pete nincsenek.

− Baj van? – kérdezi furcsállva – Hm, érdekes, sose szoktak itt ülni. – felveszi az étlapot, aminek a kinyitása után, tátott szájjal mered maga elé.

− Mi az? – lépek mellé közelebb.

− Ebben… húsz dollár van.

Én is belepillantok, de egy cetlit is találok benne. Egy telefonszámmal. Lassan leeresztem magam elé a kis füzetet.

− Van még benne valami? – néz rám izgatottan.

− Nem. Csak a pénz – füllentek – Szóval, elosszuk?

− Semmiképp sem. Te borravalód. Biztos bejöttél az úriembernek. – kacsint vigyorogva – Egyébként, hogy nézet ki? Új vendég?

Kivételesen nem tiltakozom a pénz ellen, csak bámulok magam elé, zakatoló szívvel. Te, jó ég. Megadta a telefonszámát. Angyalarc, más néven Patrick, megadtam a telefonszámát.

− Hahó. – legyezget a szemem előtt Louis.

− Öm, végül is, egész helyes volt. – vonom meg a vállam – És új vendég volt azt hiszem. De csak átutazóban volt L.A.-en, azt mondta…− motyogom, ezzel hárítva a további kéréseket.

− Kár. – biggyeszti le az ajkát – El kéne neked egy pasi.

− Na, persze…− rázom a fejem hitetlenül. Némán hátat fordítok, majd elviharzom a raktárba. Telefonomat előkapva, tárcsázom a megkapott számot.

− Haló? – szól bele a jól ismert vidám tenor a telefonba.

− Sz-szia. Csak tudni akartam, te vagy az. Izé, Echo vagyok. – dadogom idegesen.

− Oh, igen, szia Echo.

Szinte beleolvadok a telefonba, ahogy a nevem elhagyja a száját.

− Bocsánat a zavarásért, csak tudni akartam biztos te vagy-e. – magyarázom már összeszedettebben.

− Semmi baj. – kihallom a mosolyát a hangjából – Bármikor hívhatsz, remélem, tudod. – szívem, egy újabb ütemet kihagy a mondata hatására – De most mennem kell, szia.

− Ó, rendben. Akkor, szia. – köszönök el, újra kissé akadozva. Hosszú perceken át mosolyogva bámulom a telefon sötét képernyőjét, idióta vigyorral a fejemen.

Este nyolc óra van, anya, még nincs itthon, de nekem el kell indulnom, ugyanis ígéretet tettem, miszerint elmegyek bulizni… egyelőre annyi kedvem van, mintha a fogamat húznák. Nem spiláztam túl a külsőm. Egy sima, fehér ujjatlanhoz, fekete sortot vettem, plusz a fehér Conversem. Hajam leengedve hagytam, sminkem egy szempillaspirálból áll. Farmerdzsekimmel a kezembe nyitok ajtót, aminek a túloldalán Louis és Stace álldogál.

− Sziasztok. – köszöntöm őket mosolyogva, miközben az ajtót zárom. A hely, a belváros szívében van, így nagyjából fél órát utazunk míg, meg nem látjuk a kivilágított klubot. Bár a szintén kivilágított városban ez alig észrevehető. Két, felnőtt korú kísérőmmel, simán beengednek a helyre. Nem igazán voltam még bulizni, de nem lep meg a benti légkör. Meleg, üvöltő zene, fények, füst, izzadó, ugráló emberek.

− Üljetek le, viszek inni. – kiabál bele a hangzavarba Louis, majd a bárpult felé veszi az irányt. Mi, Stacevel, az egyetlen üres helyet lefoglaljuk, ahova nem sokkal később Lou is megérkezik.

− Neked is hoztam egy kis alkoholt, de nem engedlek berúgni. – teszi le elém nevetve a vodka-narancsot, majd ő is helyet foglal a barátnője mellett.

− Köszönöm. – bólintok mosolyogva. Voltam már részeg, de pont elég is volt. Édes, narancslé ízű az italom. Ha nem mondták volna, nem is éreztem volna a vodkát benne. Az üvöltő zene mellett néhány szót tudunk csak váltani, az idő nagy részében nézelődünk. Időérzékem elvesztve, csak tippelni tudok, mikor állok föl az ülőhelyemről, és indulok táncolni, néhány vodka-naranccsal a hasamba. Elején, bénán lötyögök, de amint felveszem a ritmust, felszabadulok. Minden probléma, fáradtság kiszalad a testemből, csak a ritmust érzem. Csakis az irányítja az izmaim, plusz az az alkoholmennyiség, amit még elbír viselni a bensőm. Kis időre a pulthoz ugrálok, ahol mérlegelem a helyzetem. Érzem, hogyha iszok még egy vodka-narancsot, részeg leszek, de jót is tenne, mert tovább bírnék ugrálni. Néhány perc gondolkozás után, egy sima kólát rendelek, s lehuppanok egy bárszékre, ott kezdem el iszogatni. Hirtelen elnehezülnek a szemhéjaim, kis híján el is alszom, de egy ismerős hang felébreszt.

− Fárasztó volt a tánc? – huppan le mellém Louis nevetve.

− Nem is kicsit. – mosolygok nagyokat pislogva – Haza kéne mennem…

− Egyedül nem engedlek. Akkor mi is indulunk. Mára, ennyi elég volt a mókából. – kel föl a székéről, majd engem is lesegít. Buszon el bóbiskolok, de a két kísérőm felébreszt, így nem maradok fönt. Fáradtan ballagok haza a kivilágított utcán, a házunkhoz érve, szinte beesek az ajtón. Sötét uralkodik bent, de anya nyomai látszanak, így tudom, itthon van. Nem akarom vízcsobogással felébreszteni, ezért csak magamra kapom a pizsamám, és bedőlök az ágyba. Hajnali kettő. Az tuti, hogy holnap nem megyek be dolgozni. Gyorsan egy újabb papírt írok anyának, hogy ő is tudjon a pihenő napomról, amit kiragasztok az ajtómra, végül, tényleg befekszem az ágyba. Szemem magától csukódik le, végtagjaim elnehezülnek. Hamar maga alátemet a sötétség.