V. fejezet

Mindössze, három órát sikerül aludnom az éjjel. Folyamatosan agyalok. Összeadok, kivonok, szorzok, osztok, de sehogy sem találok megoldást. Vállalhatnék még egy munkát, legalább addig, amíg anya nem talál új állást. De akkor még ennyi szabadidőm se lenni, amennyi most van. Plusz, anya sem hagyná. Fogalmam sincs, hogy kellene ezt megoldani.

Reggelem zombiként töltöm, ügyetlenkedek egy sort, eltörök két bögrét, leesek a lépcsőn, mindezt úgy, hogy anya alszik, ugyanis, ő sem pihent túl sokat. Néhányszor összetalálkoztunk a konyhába, és a fürdő előtt. Buszon is sikerül elaludnom, ezért vissza kell sétálnom egy megállót. Szerencsémre, viszont, ma nem én nyitok, szóval nincs lehetőségem a zárba törni a kulcsot vagy valami ehhez hasonlót ügyeskedni. Na, de nem lenne tökéletes a munkakezdés, ha, nem arccal, a padlóval érkeznék.

− Utálok mindent. – sziszegem fájdalmasan.

− Echo! – ugrik mellém Vicky – Mi csinálsz, te lány? – segít föl a karomnál fogva.

− Szerinted? Megvizsgáltam közelebbről a padlót. – morgom, miután sikerül lábra állnom.

− De ellenséges hangulatban vagyunk…− csóválja a fejét rosszallóan.

− Igen? Tényleg? Mert talán…− mielőtt dühömbe, elmondanám a problémám, gyorsan befogom a szám. Sose mondom el senkinek a dolgaimat. Se az otthonit, se a belső gondjaim. Egyszerűen, nem szeretek beszélni róluk. – Semmi. Hagyjuk. Csak ma hagyjatok békén, oké? – sütöm le a szememet, majd beviharzok a raktárba. Magamra kötöm a köpenyem, ezt követően, pakolászni kezdek. Semmi kedvem ma emberek közé mennem. Látni se akarok senkit.

− Echo, keresnek. – nyitja résnyire az ajtót Louis, aki jó kisfiú módjára, betartja a kérésemet, és vissza is fogja Vicet. Morcosan kelek föl egy poros dobozról, majd kilépek az ajtón. A pult előtt senkit nem látok. Most tényleg csak szívatott? A srác, megérzi, hogy robbanni készülök, ezért gyorsan hozzá teszi, hogy egy zöld teával kéne a hátsóbokszhoz mennem. Elkészítése alatt, kétszer forrázom le magam. Sírógörcs közepette egyensúlyozom el a csészét az asztalig, s akkor ér a felismerés, hogy ki is van itt, akit a nagy hisztizésemben, teljesen elfelejtettem. De mivel, ma van a szerencsenapom, megbotlom és az egész teát Patrickre öntöm, plusz ráesek. Ebben két dolog is vicces, amellett, hogy az ölébe érkezek, megint arccal, a forró, zöld ital, szintén az ölét teríti be, leginkább az ágyékát. Szorosan összehúzott szemmel felszisszen, ahogy a kis jelenetnek vége lesz. Itt szakad el nálam a cérna. Potyogni kezdenek a könnyeim, szintén a nadrágjára, mert időközben a fejemet is beütöttem, aminek következtében, teljesen mozdulatlanná váltam a fájdalomtól. Életem, talán legkínosabb szituációját élhetem meg ezekben a pillanatokban.

− Neked is, szia, Echo. – sziszegi fájdalmasan felsegítve.

− Annyira sajnálom! – törölgetem szipogva a könnyeim – Hozok egy rongyot.

Visszasietek a pulthoz, minden szerencsétlenkedés nélkül előszedem az anyagdarabot, majd visszasietek Patrickhez, aki épp a törött csésze darabjait szedi föl. Térdre vetem magam előtte, majd törölni kezdem a nedves részt.

− Echo…− kezdi, de rá se hederítek. Kábult fejemnek köszönhetően, csak akkor jövök rá, hogy éppen a férfiasságát dörzsölgetem, mikor szavak híján, az égetés pillanatához hasonlóan, összezárt szemekkel, hátra vetett fejjel, szét nyílt ajakkal, a nadrágján pedig, egyre erőteljesebb dudorral üldögél. A látvány, az álmom hasonlóan megbabonáz, a vérem felforrósodik. Egy pillanatra megfordul a fejembe, hogy folytatom, de hamar ráeszmélek hol is vagyunk és úgy általánosságban, ez így sehogy sem oké, ezért visszarántom a kezemet és fölpattanok.

− Annyira sajnálom. – csuklok le a vele szembe lévő helyre. Fejem, erősen az asztalnak csapódik, halkan nyöszörgök az újabb fájdalomtól. Finom cirógatást érzek a fejbőrömön, aminek a hirtelenségétől, összerezzenek. Lassan emel föl a fáról a fájó, szédelgő fejem.

− Semmi… baj. – keresi a szavakat, kissé szétesve, rekedtesen – Valami történt? Bocsánat, hogy ezt mondom, de ziláltnak tűnsz. – az elképesztő szégyenérzetem miatt, még ez a mély, érces hangja sem tudja elvonni a figyelmemet a tragikus napomról.

− Szar nap. – törölgetem a szememet, amit újra könnyek csípik.

− Echo. – kezdi lassan – Látom, hogy baj van. Mond el. – ahogy a szemembe néz, úgy érzem, mélyen a lelkembe lát. Mintha a puszta pillantása rendbe tudna tenni. Úgy igazán kifakadtok, ahogy, csak ritkán sikerül. Elmondom neki az elejétől a végéig az anyagi gondjainkat, a napi problémáimat. A magányom, a fáradtságom, a fájdalmam. Észrevétlenül átül mellém, és a karjai védelmébe von. Lassan, a pólója összekönnyezése után, nyugszom meg. – És mitől vagy ilyen kék, zöld? – néz végig a lábamon.

− Ma reggelem a lépcsőn lezuhanással kezdtem, arccal érkeztem a kávézóba, ehhez a mostani jelenetemhez hasonlóan. – vonom meg a vállam – Ráadásul le is forráztam magam mielőtt kihoztam a teád. – mutatom a kezemen éktelenkedő vörös foltokat.

− Nem csak azt égetted el vele. − csóválja a fejét mosolyogva. Fejem újra vörösbe burkolózik. – Egyébként nem fáj? – érinti meg óvatosan a hajam végződésénél nyomó pontot.

− De. – bólintok – Nagyon. – fájdalmamra hagyatkozva még inkább hozzábújok, a fejemet megint a mellkasának támasztom. Térdhajlatom alá nyúl és finoman az ölébe emel. Meztelen combomon, érzem a teától ázott, nedves nadrágját és az előző mutatványom utáni, kis dudort. Gyengéden simogatni kezdi a hátamat, s puszilgatni a halántékom. Fejemben egyre erősebbé válik a nyomás, a végére, teljesen elnehezíti a szempilláim.

− Echo – meleg kezek és suttogás kelteget. Elképesztő erőfeszítésembe kerül kinyitni a szememet. Legnagyobb megdöbbenésemre, nem a kávézóba, hanem egy kórház várótermébe ébredek.

− Mi történt? – nyújtózkodni próbálok, de Patrick kezei megakadályoznak ebben.

− Nem tudtam eldönteni, hogy elaludtál vagy elájultál a karomba, ezért jobbnak láttam, ha behozlak. De inkább az utóbbi, mert olyan voltál, mint egy rongybaba.

− Patrick Stump! – nyílt ajtóból egy nővér szól ki.

− Na, gyere. – emel ki az öléből az említett személy, mert lábra állít, meginogok, mikor lépni készülök, de szerencsémre, besegítenek.

− Jó napot! – negyven körüli, őszülő férfi üdvözöl minket – Ki a kedves hölgy, Patrick? – csodálkozva vonom fel a szemöldök. Ennyire ismernék egymást?

− Echo Willliams, és igazság szerint, nem magam miatt jöttem, hanem őt hoztam.

− Értem. Mi a panasz? – fehér lepedővel letakart ágy felé int az orvos, én engedelmesen odatántorgok.

− Ma háromszor is, erősebben beütöttem a fejemet, és a harmadik után, elkezdett erősen nyomni és lüktetve fájni a fejem, aztán elaludtam… vagy elájultam. Nem igazán tudom megmondani. – magyarázom.

− Mit érzett előtte? – lép mellém a férfi, majd egy lámpára hasonlító szerkezettel vizsgálni kezdi a szememet.

− Gyengének éreztem magam és elnehezültek a szemhéjaim. – szemem kikerekítem, úgy nézem a fényt forrást.

− Értem. – bólint. Kisebb vizsgálatokat követően, röntgenre küld, ahol azonnal behívnak, a tömeg ellenére is. Néhány perc múlva, újra a vizsgálóba vagyunk. A röntgenfelvételt nézegeti lámpa felé tartva, leereszti, és az asztalra helyezi.

− Ez bizony agyrázkódás. – fordul felém – Kisebb fokú, de agyrázkódás. Azt tanácsolom, hogy legközelebb legyen óvatosabb. – mosolyodik el kedvesen – Egyébként, legalább egy hétig, semmiféle megerőltető munkát ne végezzen, és lehetőleg maradjon otthon.

Lefehéredek, úgy érzem, most tényleg el fogok ájulni.

− Nekem… dolgoznom kell. – rázom a fejem hitetlenül.

− Azt semmiféleképp nem javaslom. Hacsak, nem akar valami komolyabb bajjal visszajönni.

Ijedten Patrickre pillantok, aki teljes nyugalommal figyeli a jelenetet.

− Semmi gond. Nem fog dolgozni. Otthon fog pihenni. – kell ki a székből, ahol eddig üldögélt.

Mielőtt ráförmednék, sokatmondó pillantással rám néz, amitől elhallgatok. Mégis, mit tervez?

− Én is így gondoltam. – mosolyog Patrickre az orvos – Leragasztom a fejét, mert egy kis sebből szivárog a vér. Egy ragtapaszt ragaszt a fejemnek arra a pontjára, ahol leginkább lüktet. – Kész is. – lép el mellőlem, majd lesegít a vizsgálóasztalról. – Ha probléma lépne föl, bármikor jöhetnek.

− Rendben. – bólintok.

− Köszönjük dr. Write. – ráz kezet vele Patrick, mielőtt elindulnánk kifelé – Viszontlátásra.

− Viszlát! – motyogom, majd elindulunk kifelé.

− Honnan ismered az orvost? – kérdezem Patrickhez fordulva, már a folyosón.

− Ő az orvosom. – mosolyog rám kedvesen – Amolyan mindenes. Leginkább itt tevékenykedik háziorvosként, de az orvoslás más ágában is otthon van. Évek óta hozzájárok, nagyon megbízok benne. – magyarázza, míg ki nem érünk a kórház ajtaján. Ahogy meglátom a kórház külső falára írt feliratot, ledöbbenek. Tényleg a Saint Louis magánklinikára jár orvoshoz? Értetlenül nézek magam elé, egészen addig, amíg fel nem ébreszt a nagy csodálkozásomból.

− Hazaviszlek. – nyitja ki a kocsi ajtaját.

−  Ne! – szólok rá ijedten – Vagyis, nem kellene. A kávézóba maradt a kulcsom.

− Oké, akkor, előtte beugrunk oda. Úgyis Louis és Vicky a lelkemre kötötték, hogy amint végeztünk, mondjam el, mi van veled.

− Jó, nincs a kávézóba a kulcsom. – döntöm a fejem az ülés támlájának – Nem akarok hazamenni. Anya így is teljesen ki van borulva. Nem hiányzik neki a betörött fejű lánya is. Majd holnap elmondom neki. Talán. – sóhajtok föl idegesen – Rakj ki valahol, majd elsétálgatok a városban. – vonom meg a vállam lemondóan.

− Te tényleg nem hallottad, mit mondott az orvos? Nem mész sehová. Elviszlek hozzám. – jelenti ki tényszerűen. Bágyadtan kapom felé a fejem.

− Nem hiszem, hogy…

− Mit nem hiszel? – nevet föl, a mondatom közepébe vágva – Erről nem fogok most vitatkozni.

− Jó. – morgom – Egyébként mi lett a nadrágoddal? – váltok témát.

− Megszáradt. – vonja meg a vállát – Nagyobb gondok is voltak a teánál. – mosolyog rám.

A dugó miatt, már a városból kiérni is három negyed óra, utána még plusz negyed óra, míg a hegy lábához érkezünk. Ablakon kinézve, ismerős terepnek tűnik a hely, hamar rájövök miért. Los Angeles fő látványossága tárul elém, a „Hollywood” felirat. Egyre izgatottabb leszek, ahogy a felirat mellett elterülő hegygerincen lévő úton haladunk fölfelé. A hegybe épített betonúton, alig néhány méter után állunk meg, egy fehér ház előtt. Vélhetőleg, ez Patrick háza. Kívülről, nehezen megállapítható mekkora, mert, mint minden ehhez hasonló, modern szerkezetű ház, sok, igazából, felesleges elem díszíti. A kocsiból kiszállva, úgy kezdem kapkodni a fejem, mint egy félőrült. A kerítés miatt, nehezen lehet kilátni, de az a kevés is már elbűvöl.

− Gyere, menjünk be. – fordul hátra hozzám, majd elindul a kapuhoz. Négy számjegy beütése, zúgni kezd a bejárat. Könnyűszerrel belöki, és miután én is beléptem rajta, bezárja. A rendes bejárati ajtóhoz, már kulcsot használ, de egy újabb kis dobozba pötyög. Előszobába lépve, elmosolyodom. Rézsútosan lévő fal, telis-tele van különböző kalapokkal és sapkákkal.

− Ne mond, hogy ezt mind használod, mert úgyse hiszem el. – nevetek föl.

− Nem is mondom. – veszi le a fején lévőt, majd egy üres fára akasztja – Egyébként, még a szekrénybe is van. – mosolyodik el. Néhány lépés megtétele után bukkan föl a nappali, amiből közvetlen nyílik a konyha. A lakás nyers, barna és fehér árnyalatú színeit, a jobbra lévő zongora mögötti élénk almazöld fal töri meg. Innen balra, az egész fal be van építve. Szekrényekkel, tévével, illetve ez alatt egy kandallóval. Előttük piros, fonott puffok és „L” alakú, szürke kanapé, barna faasztallal. A szófa mögött, mielőtt a konyha következne, egy üveg, étkezőasztal van, szintén üveg székekkel. A már említett helyiségben, a fehér dominál, tekintve, hogy az összes konyhapult az. Az első, amin itt megakad a szemem, hogy meglepően alacsonyan vannak a faliszekrények. Elmosolyodom a feltételezhető okára. Szemem tovább siklik a hatalmas erkélyajtóra, amitől a két helyiség, szinte ragyog.

− Hű. – futtatom végig még egyszer a szemem rajta. – Gyönyörű ez a ház.

− Köszönöm. – mosolyog rám – Gyere, megmutatom a teraszt.

A kinti látvány, még elragadóbb. Az egész várost be lehet látni, egészen az óceánig. Balra, alig egy karnyújtásnyira, pedig a már említett felirat. Patrick hangja zökkent ki az ámulatból.

− Kérsz valamit? – kiáltja ki a konyhából.

− Nem. – lépek be az ajtón. Furcsán otthonosan sétálok a kanapéra és vetem rá magam. Szinte fájdalmasan csuklanak össze a tökéletesre rendezett párnák. – Biztos, hogy itt laksz? Komolyan, mintha a Házak és Kertek legújabb számába készülnének fotózni a helyet.

Nevetve huppan le mellém.

− Nem én rendezem el ilyen szépen. – húzza törökülésbe a lábait – hanem Mrs. Stones.

− Bejárónő, gondolom. – döntöm oldalra a fejem mosolyogva. Bólint.

− Már mondtam neki párszor, hogy hagyja, de ahogy mondtad, olvassa a Házak és Kerteket. – kuncog. Következő pillanatba a karjába találom magam.

− Te mindenkit így szeretsz ölelgetni? – mosolygok bele a vállába.

− Mondjuk, de téged főleg. – puszilja meg a fejem búbját.

− Sok rajongód lehet − nevetek – kis szeretet bomba.

Belecsíp az oldalamba, aminek következtében felsikkantok.

− Na, olyan vagy! Kedveskedek, aztán bántasz…− tolom el tőle magam műrosszallással. Újra magához ránt, csak most az ölébe fektet.

− Fáradt vagy, Cica? – simít végig a hajamon.

− Cica? – nézek föl rá egy ásítás kíséretében.

− Olyan voltál most, mint egy doromboló kiscica, ahogy a lábamhoz bújtál. – néz rám szeretetteljes mosollyal. Csillogó szemekkel pillantok föl rá. Életembe nem beszéltek velem ilyen édesen.

− Hm. Te meg olyan vagy, mint egy bolyhos nyuszi.

Nevetve hátraveti a fejét, de hamar visszaemeli rám a tekintetét.

− Miért is?

− Nem is tudom. Olyan puhának és édesnek tűnsz mindenütt. – az eddigi pír azonnal eltűnik az arcomról, ahogy a szavak kicsúsznak a számon. Konyhafal színéhez hasonló szín jelenik meg az arcomon.

− Mindenütt? – sokatmondó pillantásától, újra egész testembe elvörösödöm. Perceken keresztül csak nézzük egymást. Minden porcikám azt kívánja, hogy megérintsen. Hogy én megérintsem őt, de a fáradtság győz. Szemhéjam újra nehézzé válik, érzem, hogy nem sokára megint beleveszek az álmok világába. – Aludj, Cica. − Utolsó szavait, már csak álmomban hallom.

Elnyújtózott végtagokkal ébredek. Egy ágyban. Legnagyobb meglepetésemre, redőnyön keresztül, csak gyéren süt be a nap a szobába. De pont annyira, hogy láthatóvá válik a helyiség. Akkorát nyújtózok, hogy szerintem, a szomszéd államban is meghallják a hátam recsegését. Annyit pörgök-forgok az ágyon, hogy a jobb szélén, sikeresen le is esek. Nyöszörögve kászálódom föl a meglepően puha földről. Egy darabig vacakolok a redőny felhúzással, de végül sikerül. Szobából kilépve, fönt is körül nézek. A folyosó végén, található még egy hálószoba, illetve a falakban, még két ajtó, ami valószínűleg a fürdőket rejti. A szükség, már lassan fél napja hívogat, ezért igénybe is veszem az egyiket. Nem egy túlméretezett hely, főleg a földbe vájt, medenceszerű kád és a kisebb folyosó méretű zuhanykabin miatt. Mosdó híján, viszont a másikkal kell megpróbálkoznom, amiben, bár kisebbek a fürdő alkalmatosságok, de van, amit keresek. Dolgom elvégzése után, a másik végen, megpillantok egy hatalmas plafontól, padlóig érő tükröt, amihez közelebb érve, meglátom a hajamat. A sok dicséretet követően, ma sem vasaltam ki, aminek következtében a sok mocorgás által, tényleg afro frizurám lett. Derékig érőben. Szörnyülködve próbálom ráncba szedni az ujjaimmal, de ezzel csak azt érem el, hogy beleragad. Minden mindegy alapon, hátrafésülöm, majd a kezemmel összefogom. Nappaliba Patricket találom a kanapén üldögélve telefonja és laptopja társaságában. Háttérben, halkan zene szól.

− Örülök, hogy felébredtél, Csipkerózsika. – mosolyog rám, elszakítva a tekintetét, egy pillanatra a monitorról – Mi van a hajaddal? – vonja fel a szemöldökét.

− Hogy is mondjam… egy headbangelő, afroamerikai is rendezettebb frizurával rendelkezik, mint most én.

Mondatom hallatán, hangos nevetésben tör ki.

− Na, mutasd.

Kívánságára, elengedem a rakoncátlan sörényem, ami szét ugrik, néhány tincs a szemembe lóg.

− Hűha. – kuncog – Annyira nem rossz. Szerintem kifejezetten cuki.

Vállat vonok.

− Egyébként, ha éhes vagy, rendeltem kaját. – bök a fejével a konyha felé – Kínai.

− Tésztás?

Kérdően pillant rám.

− Igen, miért?

− Csak azt szeretem. Meg a sushit, és igen, tudom, hogy az japán.

Válaszát figyelmen kívül hagyva sétálok a pulthoz, amin a doboz áll, evőpálcikával. fesztelenül nyúlok a hűtőbe víz után kutatva. Ebédemmel, vagy lehet, már a vacsorámmal nyúlok el a kanapén.

− Látom, feltaláltad magad. – mosolyodik el, rám se pillantva, s utalva a vízre.

− Hát, látod. – vonok, vállat − Min munkálkodsz ennyire? – pillantok a gépe felé, de elfordítja előlem.

− Titok. – harap az alsó ajkába, ezzel elfojtva egy vigyort – Egyébként póló mintákat válogatok. Pontosabban válogatunk.

− Van rá esély, hogy én is bele legyek ebbe vonva? – csúszok közelebb hozzá, de ő is arrébb csúszik.

− Még nem. – rázza a fejét komoly arccal.

− Bocsánat.

− Nem kell bocsánatot kérni emiatt. – hirtelen felém kapja a fejét, és elvigyorodik – Csikis vagy? – furcsállom a hangulatváltást, de örülök is neki.

− Biztos, hogy nem fogom elmondani.

− Akkor, ez igent jelent.

Olyan hirtelen történik minden, hogy nem győzöm kapkodni a fejem. Először is lecsapja a Macbook monitorját, arrébb rakja. Következő pillanatban, már fölém térdelve szedi ki a dobozt a kezemből. Próbálok ellenkezni, de olyan szinten elzárja az utamat, hogy sehogy sem tudnék menekülni. Talán, nem is akarnék. Ujjai, olyan gyorsaságban kezdenek cirógatni, hogy felvisítok. Minden lehetséges bőrfelületemet csiklandozni kezdi. Hangosan kacagok föl, de hamar visításba megy át. Ide-oda dobálom magam, a végén, már minden lehetséges módon kérlelem, hogy hagyja abba, de ő nem tágít.

− Patrick, kérlek…− nyöszörgöm. Lassulnak az ujjai mozgása, s hamar simogatóvá válnak. Lélegzetem elakad, hogy a keze utat talál a karomon, a nyakamon, és a hasamon, kihagyva a mellemet. Tovább siklik, kikerülve minden lehetséges érzékeny területem, így a térdemre talál rá, majd le a lábszáramon. A testem vágyik az érintésére. A mellemen, a combomon és még feljebb. Miért kell ilyen úriembernek lennie? Mire harmadszorra is megteszi ezt az utat, erősen zilálok. Combom felé kezdene araszolni, de amint megérinti, visszakapja a kezét, mintha tűzbe nyúlt volna. Lassan hátrébb húzódik és visszaül a kanapéra.

− Sajnálom. – szólal meg rekedtesen – Nem kellett volna. – rázza a fejét.

− Semmi baj. – de még mennyire nem baj.

− Nem, tényleg nem kellett volna. Nem akarok nyomulni, de egyszerűen…− sose tudom meg mit akart volna mondani, mert visszanyeli a szavakat. – Figyelj, tényleg legyünk barátok. Mármint, egyelőre.

Szavai arcon ütnek, de azt a halovány reményt is elültetik bennem, ami egészen mélyen kezdett világítani. Egyelőre.