VIII. fejezet

Idegességemben, azt sem tudtam, hova kapjak. Járkáltam föl-alá a kávézóban és átrendeztem a fél helyet. Másodpercenként néztem rá a telefonomra, hátha jött egy üzenet, vagy már végre négy óra van, amikor zárunk. Hát igen… milyen jó is egy kis forgalmú kávézó.

Pontban négykor elhagyjuk a helyet, Louis hazaindul, utána jön át hozzánk, addig Vic és én szépítkezünk. Pontosabban ő akar kicsinosítani.

− Na, mutasd, mi van itt. – tárja ki a szekrényemet. Míg ő csendben túrja a szekrényem, én karba tett kézzel álldogálok mellette és várok. Leginkább a csodára. – Nincs semmi szexi, vadabb cuccod? – néz rám kérdően.

− Nincs. – rázom a fejem – Tudod, nekem olyan „szomszéd lány” stílusom van.

− Az tuti. – ingatja a fejét elgondolkozva. Végül egy fehér, spagetti pántos felsőt, és egy farmer sortot választ, hozzá a ritkán hordott babarózsaszín szandálomat. – Hű, csajszi, készülsz este valamire? – néz végig rajtam, mikor leveszem a munkaruhám.

− Nagyon vicces. – forgatom a szemem – Egyetlen dolog, amire költök. – húzom fel az ujjatlanom – Az összes fehérneműm ilyen. Nagyrészük Victoria Secret-es… ez amolyan önbizalom növelő nekem.

− Értem. – nevet föl – Hát figyelj, biztos vagyok benne, hogy ismerünk egy olyan személyt, aki szívesen nézne az önbizalom növelőidben. – vigyorog rám sokatmondóan. Vörösödve ülök le az ágyra, szandálom becsatolása céljából.

− Vic én elküldtem neki egy képet. – motyogom – Tegnapelőtt este beszéltünk és…

− Szextelefonáltatok? – néz rám tátott szájjal.

− Mi? Nem! – nevetek föl kínosan – Csak… küldtem magamról egy képet. Bugyiban és melltartóban.

− Oh. – legyint – Azt hittem durvábbat. – nevet fel − Egyébként, hogy-hogy ezt elmondtad? Mármint, nem vagy egy beszédes fajta. Soha senkinek nem mondasz el semmit.

− Nem tudom. – vonom meg a vállam – Talán kíváncsi voltam, neked, lánynak, mi a véleményed erről.

− Szerintem, teljes mértékben megbízhatsz benne. Abban is biztos vagyok, hogy senkinek nem fogja megmutatni.

− Tudom, vagyis… gondolom, csak azért bennem van emiatt egy rossz érzés. Olyan sokan mondták, hogy ilyet nem szabad.

− Echo, Patrick egy felnőtt férfi, nem egy idióta tizenéves kisfiú. – rázza a fejét értetlenül – Semmi problémád nem lesz ebből. Neki lehet volt…− vigyorodik el – de biztos, hogy megoldotta.

− Vicky! – förmedek rá.

− Most mi van? – nevet föl – Engedd már el magad, ne legyél ennyire prűd.

− Én nem is vagyok prűd! – nézek rá morcosan, karba tett kézzel.

− Aha. –bólint.

Maradék időben, ő csinosítja ki magát. Vicky, magához képest, egyre visszafogottabb. A pasztell lila haja hullámos fürtökben, éppen hogy a válla tetejét súrolja, orrában, egyetlen karika díszeleg, a füléből teljesen eltűntek a fülbevalók. Felsője, egyszerű fekete póló, nadrágja, egy koptatott farmersort, plusz egy fekete, szegecselt tornacipő. Tusvonala, mint mindig, most is kifogástalan. Talán, egyszer próbálkoztam vele, de hamar feladtam… számomra lehetetlen feladatnak tűnik, ilyen egyenes vonalat húzni egy ecsettel a szemem fölé.

Mintha percről, percre kiszámítottuk volna az időnket, pontban ötkor lépünk ki a ház ajtaján és azonnal meg is dermedek az ajtóban. Patrick az autójának támaszkodva áll és egyenesen minket, pontosabban engem néz. Lassan indulok el felé, amiből a végén futás lesz. Lendületesen esek rá, karomat a nyaka köré fonom, arcomat a nyakába fúrom.

− Neked is, szia, Cica. – kuncog. Ajka rátalál a nyakamra, keze a fenekemre.

− Na! – nevetek föl – Társaságban vagyunk.

− És ha nem lennének? – érzem, ahogy elmosolyodik – Mást is hagynál?

Válasz helyett, még jobban hozzádörgölöm magam.

− Na, jó. – válik el tőlem – Indulnunk kell.

Idegesen az ajkamba harapok, majd hátra fordulok Vickyhez és Louishoz. Utóbbi tátott szájjal bámul ránk, előbbi a már jól ismert, sokatmondó vigyorával.

− Gyerünk srácok. – nyitja ki az autó ajtaját Patrick – Elkésünk.

Megszeppenve ülök be az anyósülésre és nagyjából, az egész úton ugyan ilyen helyzetben üldögélek tovább. Vic izgatottan magyaráz Patricknek, aki angyali természetének köszönhetően, mosolyogva hallgatja, néha bólint egyet, sőt, még fel is nevet. Én csak csendben imádkozom magamba, hogy mihamarabb odaérjünk, velem ellentétben Louis, egy jó kis vitába keveredik Vickyvel.

− Jól vagy? – pillant rám egy piros lámpánál Patrick, miközben a kezét a combomra simítja.

− Most már nem. – mocorogni kezdek az ülésen, amit egy kaján vigyorral nyugtáz. Kezét visszacsúsztatja a kormányra, az arcán, viszont ott marad az édes mosoly, amitől egyenesen a kárpitba olvadok. A hátsó vita abba marad, Vic, folytatja a magyarázást.

Szinte kizuhanok a kocsiból, majd egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében, kinyújtózom. Kerítéssel körbekerített téglaépület, vélhetőleg, hátsórészénél vagyunk, ahol egy nehéz vasajtón jutunk be. Rövid sötétségből, hamar félhomályba lépünk, így kirajzolódik előttünk a hely. Pontosabban, egy folyosó, telis-tele ajtókkal. Elszáguldunk mellettük, egyre közelebbről jönnek a hangok, amiket, már a belépésnél meghallottam. A folyosó egyre szélesebb lesz, a végén pedig, egész tömeg jelenik meg előttünk. Legtöbben folyamatosan rohangálnak, a terem egyik feléből, a másikba kiabálnak. Egy már ismerős, szőke fej rajzolódik ki előttem, hozzá tartozó fekete ruhás testben, mellette egy szintén szőkés hajú, nála, jóval magasabb nő, akinek testére azonnal féltékeny leszek. Bár mellesleg nem túl telt, viszont elképesztő vékony és magas. Arca kissé csontos, de női szemmel is szép. Kezében egy kisfiú nézelődik. Mellettük, egy göndör hajú férfi, és a szöszivel nagyjából egy magas nő, szintén egy babával a kezében. Végül, egy barna, hátrazselézett hajú, vörös szakállú férfi. Hozzáteszem, mind a hárman telis-tele vannak tetoválásokkal.

 Csoportos köszöngetés után, számomra is kiderülnek a nevek. Az ismerős szöszi neve eszembe jutott, mikor tüzetesebben végig néztem rajta. Pete. A barátnője, Meagan, kisfiúk Saint. A göndör Joe, felesége Marie, kislányuk Ruby. Végül, Andy, akinek látszólag is a legtöbb tetkó van. A srácokon, pontosabban a bandán végig nézve, Joe a legmagasabb, a többiek, mind néhány centivel magasodnak csak Patrick fölé.

− Srácok, negyed óra múlva kezdés. – lép mellénk egy headsetes férfi.

− Oké. – fordul felénk Patrick – Az ajtó mögött – bólint a fejével egy újabb nehéz, vasajtó felé – van a színpad. Pontosabban a színpad mögötti rész, ahol ti fogtok állni, Meagannel és Marievel. Rendben? Ha le szeretnétek ülni, szék is van. Egyébként ezt elfelejtettem odaadni. – nyom a kezünkbe egy-egy nyakba akasztós bilétát a nevünkkel – Mindenképp legyen rajtatok, különben kiraknak innen. – nevet föl.

− És ha azt mondjuk, veled vagyunk? – kérdez rá Vic.

− Szerinted, ha nem velem lennétek, nem ezt mondanátok? – mosolyog ránk, visszatartott nevetéssel.

A maradék negyed óra, másodperceknek tűnik. Egyre jobban kezd kiürülni a folyosó, végül mi is kilépünk rajta. A fekete függönyön lévő résen keresztül látom, az ember tömeget, akik izgatottan üldögélnek a székeken. Beszélgetnek, néhány rövid sikoly is felhangzik. Négy bárszék sorakozik fel a színpad közepén, előttük egy-egy mikrofon, plusz három gitár. Idegesen, egyik lábamról a másikra állok a kis csapatunkon kívül.

− Baj van? – húz magához Patrick, amibe szokás szerint belevörösödöm.

− Nem, csak furcsa még ez az egész. – vonom meg a vállam.

− Mármint? – homlokát az enyémnek támasztja, kezét a csípőmre csúsztatja.

− Itt nem az a Patrick vagy, akit én megismertem. Mármint ne értsd félre. – nevetek föl – Csak… nekik te vagy „Patrick Stump a Fall Out Boyból” nekem, meg csak Patrick. – szakítom el a pillantásom az övétől – A kávézóból. – teszem hozzá. Kuncogva puszit nyom a homlokomra.

− És én ezért szeretek veled lenni. – szorítok magához. Vállába fúrom a fejem, amiből, a már jól ismert illata árad.

− Kezdünk. – szól ki a függöny mögül az előző ember.

Gyors puszit nyom Patrick az arcomra, majd kivonulnak a színpadra. Hangos sikongatás hallatszik, mikor a közönség elé érnek. Mi lányok, és Louis elfoglaljuk a helyünket, közvetlen a színpad szélén, még a függöny takarásában. Másik oldalról, egy újságíró lép ki, mikrofonnal a kezében. Első percek egy rövidke interjúval telnek. Frappánsan, sőt, kifejezetten viccesen válaszolnak meg néhány kérdést. Miután a férfi felkonferálja őket, majd kivonul a színpadról, belekezdenek a műsorba. Vic izgatottan megfeszül mellettem, Louis érdeklődve figyeli őket. Meagan és Marie valószínűleg, kismilliószor látták, illetve hallották őket, ezért ők a gyerekek csöndben tartására koncentrálnak. Én ledöbbent csodálattal hallgatom őket. Őszintén megmondom, fogalmam sincs, mi lehet a szám eredetileg, de így, akusztikusan fantasztikus. Patricket hallgatva, egyre biztosabb vagyok benne, hogy szükségem lesz arra, székre. Teljesen beleszerettem a hangjába. Már maga, a beszédhangja is kellemes, de ahogy énekel… igen, kell az a szék.

Vigyorogva figyelem minden mozdulatát, kezének mozgását a gitáron, ritmusos lábmozgását, kapcsolatát a közönséggel. Elvarázsoltan álldogálok, egészen a műsor végéig. Gyorsan elköszönnek a nézőktől, majd visszatérnek hozzánk. Vicky, minden erejét összeszedve, visszatartott mosollyal sétál oda hozzájuk. Korához illően elmondja nekik, hogy mennyire tetszett neki a műsor, majd egyszerűen a nyakukba borul. Igen, ennyit arról, hogy türtőzteti magát. Utána, mintha misem történt volna, ellép tőlük. A vasajtó kinyílt, ahol betessékeltek minket. Újabb adag ember kezd gyülekezni, akik leginkább, a srácokkal akarnak beszélni. Próbálok háttérbe maradni, de Patrick egyszerűen magához ránt és el sem enged, míg ki nem jutunk. Velem ellentétben Vicky, teljesen elengedi magát és úgy beszélgetett a társasággal, mintha ezer éve ismerné őket. Louis mellettem sétál, leginkább maga elé bámult. Kérdő pillantással nézek rá. Ő is rám emeli a tekintetét. Egy ideig nézzük egymást, de végül ő néz el, s sétál tovább, ugyan olyan komoran. Időközben Vic, egy újabb állást szerez, ahogy a beszélgetésükből kiveszem, méghozzá, bébiszitterkedés Petéknél, illetve Joéknál. Kijáratnál, el akarnék lépni Patricktől, de ő visszaránt.

− Mit csinálsz? – kérdezi felvont szemöldökkel, látszólag morcosan, de a szája sarkában ott bujkál a mosoly.

− Gondoltam, nem lenne jó, ha a rajongók így látnának minket…

− El van kerítve ez a rész. Senkit nem engednek hátra, ne aggódj. – nevet föl, majd puszit nyom a halántékomra. Igazából nem csak azért akartam távol lenni tőle. Egyszerűen… feszélyez az egész. Mindenki úgy kezel a társaságban, mintha együtt lennénk. Még maga, Patrick is. Pedig tudtommal nem erről van szó. Amellett, hogy mióta megismertem többre vágyom, mint barátságra, tudom, sehogy sem fog összejönni. Ma el kell mondanom neki az igazat, amire biztos vagyok, hogy nem egy mosollyal fog reagálni.

− Szóval, bármikor hívhattok! – szól át a Saintet a gyerekülésbe ültető Petenek, Vic – Tudok szabadságot kivenni a kávézóba.

− Nem, nem tud. – kiált Louis, mielőtt beül a kocsiba.

− Persze, mert olyan sok munka van. – forgatja a szemét a lány.

− Oké, majd még telefonon beszélünk. – bólint Pete nevetve.

Búcsúzkodást követően, mindenki elindul a dolgára, velünk bezárólag. Az út nagy részében, megint Vicky beszél. Bár nagyon szeretjük mind a felpörgött, gyereklelkét, de azért, mint fellélegzünk, mikor kirakjuk a lakása előtt. Louis-t, nem visszük a kollégiumáig, csak a kanyarig, ahol mi egyenesen megyünk tovább hozzánk, ő balra. A gyomrom egyre szűkebb lesz, ahogy realizálom magam, meg kell mondanom az igazat. Most.

− Bejössz? – fordulok Patrick felé, mikor megállunk a házunk előtt.

− Hogyne. – lehengerlő félmosoly kíséretében bólint. Remegő kézzel dugom a zárba a kulcsom, majd elfordítom. Lábamnak zuhanó Percy, azonnal oldja a feszültségem. Kezembe kapom, s örömmel veszem tudomásul, hogy nem szedett szét semmit a házban, míg távol voltam.

− Oh, új családtag? – cirógatja meg Patrick a kutyám fejét – Nagyon édes. – barátságos mosollyal néz rá. Percy, néhány másodpercig vizsgálja, szaglássza, majd végül, megnyalja a kezét és vakkant egyet.

− Tetszel neki. – kuncogok. Óvatosan átadom neki, mert Percy, mindenképp közelebbről is meg akarja ismerni, amit a kezemből való kimászással jelez.

− Remélem, nem csak neki. – néz rám, a szempillája alól. Hajamat a fülem mögé simítom, majd vállat vonok. Némán álldogálok, míg Patrick, Percyvel ismerkedik. Többször végig gondolom, hogy fogom elmondani neki. Pontosan lejátszom magamba, az esetleges reakcióit, és rá a sajátjaim.

− Beszélnünk kell. – mondom hirtelen.

− Beszéljünk. – vigyorodik el, majd lerakja Percyt a földre. Ő, azonnal két lábra ágaskodik, és Patrick lábának veti a mellső macskait. A kutyám, már most jobban szereti, mint engem… milyen dolog ez?

− Nem tudom, hogy kezdjem. – fújom ki a levegőt.

− Én se amit, én akarok. – nevet föl kínosan. A nappaliba sétálunk, majd a kanapéra vetjük magunkat. Mire sikerülne összerakni a mondataim, és kimondani, amit akarok, újra szétesik a világ. Onnan kezdve, hogy Patrick, hirtelen felém fordul és az ajkát az enyémre tapasztja. Meglepettségemben, a szám szét nyílik, ahogy Patrické is. Mikor nyelve, az enyémet érinti, egész mélyről jövő nyögés szakad föl belőlem. Ettől felbátorodva, kezét a derekamra csúsztatja, majd lovagló ülésben, az ölébe húz. Ahogy elmélyíti a csókunk, az én kezem, utat talál a hajába, ami épp annyira puha, mint ahogy az elképzeltem. Felsőtestem az övének nyomom, ennek következtében az alfelünk is összesimul, amitől végleg összeomlok. Mintha áram száguldana végig az egész testemen, alulról indulva, majd vissza, összegyűlve egy ponton, ahol aztán, szabadon felgyullad. Egyre erősödik a nyomás, ahogy Patrick növekszik alattam és az csak pluszban rásegít, hogy keze mindenhol ott van, ajka pedig olyan kínzó, hogy szinte felzokogok. Gyengéd, mégis szenvedélyes és mély.

− Patrick. – lehelem a szájába, miközben a kezem végig siklik a mellkasán. Szemeit szorosan összezárja, s hangosan felnyög. Mocorogni kezdek, gondolván, hátha múlik a rettentő szorítás az alhasamban.

− Csináld még…− nyögi hátrabicsaklott fejjel. Végig vezetem a szemem az összekócolt hajától, lehunyt szemén, fogai közé csípett ajkán át, egészen a fekete farmerján keletkezett dudorig. Mélyen szívom be a levegőt, ahogy eljut a tudatomig, mit is akarok. Őt. Kívánom. Itt és most. Semmi másra nem tudok gondolni, csak a köztünk lévő forróságra. Rá, az ágyamban, a bőrére, az illatára, ajkára az én bőrömön, az ujjaira. Muszáj lesz elmondanom. Most. Mielőtt úgy történik valami, hogy nem ismerjük egymást igazán.

− Patrick, én… tizenhét éves vagyok. – mondom fátyolos hangon.

− Micsoda? – rekedtes hangjától, a combomba kapaszkodom, nehogy leszédüljek róla.

− Amikor elmondtad hány éves vagy… ezért borultam ki ennyire. – motyogom.

− Úristen. – derekamnál fogva leemel magáról, majd a kanapéra ültet, olyan széttett lábbal, mint ahogy az ölében voltam. Idegesen járkál föl-alá a szobában, komoly arcától, máskor megrémülnék, de most, az ajkam rágcsálva képzelgek róla és rólam, mintha mi sem történt volna.

− El kell mennem. – mondja hirtelen – Ez itt, meg sem történt, oké? Holnap… ne várjatok a kávézóban. És azután sem. – hadarja zavarodottan. Agyamból minden elpárolog, csak az előző mondatai maradnak.

− Ne, Patrick. – pattanok föl a kanapéról – Ne csináld ezt velem. – vetem magam a karjába a sírógörcs határán.

− Nem lehet, Echo. – suttogja – A saját érdekedben.

− Ha az én érdekeim néznéd, nem tennél ilyet! – sikítom hisztérikusan. Kikerekedett, félelemmel telt szemmel néz rám.

− Akkor a saját érdekem nézem, ha máshogy nem hiszel nekem. – morogja, remegő ajakkal.

− Nem, nem, nem! – sikítom, magamból kikelve. Toporzékolni és zokogni kezdek. Fejem lüktetni, torkom kapar a sikítástól. Hirtelen a fölre vetem magam, ahol erőtlenül előre dőlök. A levegőt, mintha kiszippantották volna a tüdőmből. A könnyeim, még mindig patakokban folynak, a légszomjam egyre erősebb. Hallom Percy ugatását magam mellől, de a világ egyre sötétebb lesz.

− Echo, Cica! – borul le mellém Patrick, majd a karjába von – Itt vagyok, Hercegnőm, lélegezz! – hangja a testével együtt remeg, s hogy az arcát a homlokomra nyomja, érzem a meleg könnyeit, ahogy végig folynak az orromon. A levegő, nehézségek árán visszatér, miután Patrick, a karjai között tart és ringat. – Semmi baj, itt vagyok. – puszilgatja a fejem – Nincs semmi baj. Nem foglak itt hagyni. Te vagy az én édes, gyönyörű hercegnőm. – ajka végig fut az arcomon, le a nyakamig. Többször végig csókolja mind a két oldalon, le és föl. Lehunyom a szemem, úgy élvezem a puha, forró, duzzadt ajkát. Ujjaimmal a tarkóján visszagöndörödő tincseket cirógatom. Percy, óvatosan közénk mászik, majd elfekszik az ölünkben. Érzem, hogy feje a combomon pihen és biztos vagyok benne, hogy azokkal a hatalmas, barna szemeivel együtt érzően néz föl rám. Fél álomban érzem, hogy a lábaim, elválnak a földtől, s kutyám hideg nózijától. Megmosolyogtat a gondolat, hogy két ilyen lehengerlő, édes srác van velem.

− Min mosolyogsz? – nem nyitom ki a szemem, de biztos vagyok benne, hogy Patrick is vigyorog.

− Semmin. – rázom a fejem a vállára illesztve. Az ajtónyikordulásra résnyire nyitom a szemem. – Honnan tudtad, hogy ez az én szobám? – nézek rá bágyadtam.

− A kettőből, ez tűnt a valószínűbbnek. – mosolyodik el. Finoman az ágyamra helyez, de mielőtt elkeserednék, hogy eltűnik, mögém fekszik. – Aludj, Édesem. – suttogja a fülembe, miközben rám teríti a takaróm. Jobb keze, alám nyúlva ölel, bal kezével, a felcsúszott pólóm miatt kilátszó hasam cirógatja. Annyira szorosan préselődik hozzám, hogy alig hiszem, jobban lehetséges. Lágy, halk hang csendül a fülembe. Nem ismerem föl a dalt, de mintha, valami altatót hallgatnék. Ellazulnak a végtagjaim, s szemhéjaim is elnehezülnek. Biztosan tudom, még néhány perc és már aludni is fogok.