Ez vajon hogy értette? Két napja ismerem, de elég sok mindent nem értek vele kapcsolatban...olyan burkolt és titokzatos megjegyzéseket tud tenni...
-Ezt...hogy érted?-nyeltem nagyot.
-Egy álmodozó lány vagy!-nevetett föl.
-Oh!-nevettem kínosan. Azt hittem...másra gondol.
-Egyszer szívesen meghallgatnám!-húzta félmosolyra a száját.
-Én is...mármint ahogy...te játszol...gitáron! Meg ahogy énekelsz!-dadogtam. Hát...nem nagyon tudok fiúkkal kommunikálni... .-Öm...most te is mesélj magadról!-nyögtem ki.
-Mit szeretnél tudni?-könyökölt az asztalra és mosolyogva várta, hogy megszólaljak. Miért csinálja ezt?!
-Hát...-suttogtam egérhangon.-olyanokat mint én.
-Jó!-nevetett.-Azt tudod gondolom hány éves vagyok, de ha nem, mondom hogy 17 leszek áprilisba. Mint előbb említettem egy bandában játszom.
-És neked nincs valami "extra" különlegességed?-kérdeztem nevetve, az én bénaságomra utalva.
-Ha arra gondolsz elesek-e a saját lábamba nem, nincs!-nevetett fel, mire zavartan megvontam a vállam.
-Pat, jössz?-szólt felénk egy fiú, mire Patrick oda kapta a fejét.
-Aha!-szólt hátra.-Bocs, most megyek. Majd még beszélünk! Szia!-mosolygott, majd felállt és elment. Kábultan vigyorogtam utána, amit a mellettem elhaladók is észre vettek... . Lányos zavarom a csengő hangja szakította meg. Tesi...vagyis röpi. Csodás! Már nagyon vártam. Éppen a cipőm kötöttem be, mikor két lány jött oda hozzám.
-Szia! Biztos te vagy Virág!-köszöntött.
-Öm...sziasztok! Igen!-motyogtam felegyenesedve.
-Én Sonia vagyok ő pedig Fanny!-mosolygott kedvesen.-Láttuk beszélgettél Patrickkel!-aha...szóval "innen fúj a szél".
-Igen. Miért?-kérdeztem felvont szemöldökkel.-Annyira különleges ő?
-Hát...-pirosodott el.-Helyes, kedves, figyelmes, zenél...igen mondhatjuk!-magyarázta szinte, nyáladzva. Én is ilyen lennék?
-Akkor...mindenkivel ilyen?-kérdeztem.
-Igen!-bólintott.
-Miért? Azt gondoltad csak veled ilyen? Pont veled?-förmedt rám a vörös hajú Fanny. Áucs.
-Öm...mi inkább most megyünk!-ragadta meg a kezét Sonia, majd kihátráltak az ajtón a terem felé. Hát...ez fájt. Én hülye gondoltam, hogy egy fiú érdeklődik irántam... . Hogy gondoltam? Lehajtott fejjel sétáltam utánuk a terembe, ahol nálam vagy' 10 centivel magasabb lányok melegítettek.
-Gyerünk lányok! Álljatok be!-sípolt kettőt a tanárnő, mire mindenki a hálóhoz rohant. Mivel rajtam kívül senki nem állt egy helybe, inkább én is utánuk mentem, majd beálltam hátra. Felém nem nagyon jött a labda, ezért csendben nézelődtem, majd megakadt a szemem a lelátón ülő társaságon, amibe Patrick is beletartozott. Esetlenül visszaintettem a rám mosolygó fiúnak, de mire feleszméltem a labda a fejemnek csapódott. A hirtelen jött ütéstől hátra estem, a szemüvegem, pedig a földre.
-Állj!-hallottam a tanár sípját, majd a hangos vihogást... . Lelátóra pillantva megláttam...hogy Patrick is nevet...-Legközelebb legyél óvatosabb!-kapart fel a földről a tanár, mire bólintottam. Az öltözőbe kiérv, még hallottam hogy a tanár újra sípol, és labda újrapattogni kezd. A hirtelen jött érzelmi lökettől, kitört belőlem a sírás. A csapnál az arcom mosva próbáltam elállítani az orromból folyó vért, de sírástól egyre jobban csöpögött, plusz a fejem is fájt, ezért hirtelen ötlettől vezérelve lekaptam a pólóm és azt is bevizezve jegeltem a fejem, mindeközben hangosan zokogtam. Figyelmen kívül hagyva az ajtócsapódást, tovább szenvedtem, míg meg nem jelent Patrick az ajtóba.
-Öm, bocsi!-fordult el, mivel ott álltam egy száll melltartóba (hozzáteszem kis napocskás volt...).
-Mit keresel te itt?!-visítottam fel, majd magam elé kaptam a vizes felsőm.
-Megakartam nézni jól vagy-e!-szólt hátra az ajtó félfának támaszkodva.
-Kösz, de nem kell a segítséged!-rontottam ki a keze alatt, ezzel megint a látószögébe kerülve, ezért újra vett egy fordulatot. Nem érdekelve, hogy Patrick lát a tükörből öltözködni kezdtem.
-Neked meg mi a bajod?-kérdezte fennhangon.
-Semmi! Mi lenne?-szóltam vissza szipogva, a nadrágom felhúzva (a bugyim egy szettbe volt a melltartómmal, ezért ezen is napocskák vannak).
-Na, jó...-fordult vissza, majd mellém lépett (nem volt időm felhúzni a sortom cipzárját, de begombolni, ezért még mindig látszottak a vigyorgó napocskák). -Add ezt ide!-kapta ki a kezemből a pólóm, majd az orromhoz nyomta. Pár másodpercig erősen nyomta az orromhoz, amitől elmúlt a vérzés.
-Kösz!-ragadtam meg a pólót, majd egy zacskóban a táskámba gyűrtem. Némán pakolásztam, mikor Patrick újra megszólalt.
-Fáj még a fejed?-kérdezte aggodalommal a hangjába.
-Nem!-motyogtam gorombán.
-Miért sírtál?-próbálkozott újra.
-Mert!
-Mond már el mi a bajod!-ragadta meg a karom.-Eddig annyira kedves voltál!
-Mi? Az hogy egyszerűen kiröhögtél!-emellett persze az volt a bajom amit a lányok mondtak, de azt mégsem mondhattam el... .
-Mi?! Amikor eltalált a labda?? Nem is rajtad röhögtünk!
-Aha persze! És ezt most el kéne hinnem?-néztem rá idegesen.
-Igen! Senkit nem érdekelt az a hülyeség! Teljesen másról beszéltünk a fiúkkal!
-Hülyeség? Hát kösz!-mondtam, majd a táskám felkapva kirohantam, Patrick pedig utánam.
-Nem te nem érdekeltél, hanem a röpizés!-kiáltott utánam, mire megtorpantam. Lépteket hallottam magam mögül, vagyis utánam jött. Elém lépve megfogta a fejem és a szembe nézett.
-Ha nem érdekeltél volna, szerinted utánad mentem volna?-mosolyodott el, mire megvontam a vállam. Egyre közelebb és közelebb hajolt a szám, a végén pedig majdnem összeért, de a "majdnem csókunk" az idióta lány és a haverjai zavarták meg.
-Patrick jössz?-szólt neki ugyan az a srác aki tegnap, egy szöszit átkarolva.
-Megyek!-sóhajtott elengedve.-Szia!-intett majd, az ember "tömeggel" eltűnt. Megint csak megsemmisülve álltam... . Majdnem megcsókolt! Akkor mégsem igaz, amit a két lány mondott? Vagy meg akar vezetni, hogy egy újabb "vonal" legyek a barátnős "füzetébe"? Szerencsére ez volt az utolsó óra ezért mehettem haza. Magányosan jobb bőgni... .
Indulna akartam haza, de egy kocsi állt meg mellettem.
-Haza vigyelek?-nézett ki az ablakon Patrick.
-Nem kell köszi. Szeretek sétálni!-erőltettem mosolyt a fejemre.
-Hát jó...akkor szia!-mondta, majd elhajtott. Bánatosan kullogtam hazafelé, a fülemben kedvenc zenéimmel. Séta, metró, majd megint séta. Anya és apa is sokáig dolgoztak, ezért egy csomag keksszel ültem a tévé elé. Szokásos unalmas műsorok ment, ezért inkább úgy döntöttem tanulás után olvasok. Nem volt sok dolog (otthon dupla ennyit kellett tanulnom az első napokban is már...), ezért öttől már volt időm olvasni. Fél hatig próbálkoztam, de a folyamatos agyalás nem könnyítette meg a dolgom, ezért inkább lezuhanyoztam és aludni mentem. Igen, hatkor...vagyis nem aludtam, inkább sírtam és agyaltam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése