2014. november 18., kedd

Chapter 3

-Ez..nagyon nem jó ötlet...én...nem akarlak bántani!-motyogtam magam elé.
-Alexandra...-kezdte, mintha maga sem érteni.-valami megmagyarázhatatlan erő vonzz hozzád...valami természetfölötti... .-nyelt egyet. Elkezdtem gondolkodni...ezt hogy érti? Átvitt értelembe gondolja, vagy komolyan?
-Ezt...hogy érted? Komolyan mondod, vagy csak átvitt értelembe...?-kérdeztem a szám szélét rágcsálva.
-Komolyan...-sóhajtott.-mikor idejöttünk forgatni...már tudtam vissza kell jönnöm este. Valamiért...nem tudtam miért, de valami idevonzott.
-Ezt...-haraptam megint az alsó ajkamba.-ki kell derítenünk mi...-mondtam ijedten. Én is éreztem. Valami köteléket...egyszerűen ne bírnám neki az mondani hogy menjen el...nem tudom...nem értem ezt az egészet... .-Este...majd gondolkozom rajta...
-Jut eszembe...-kezdte.-holnap nem tudlak meglátogatni. Stúdiózunk...
-Rendben!-bólintottam.-Öm...nem kell beszámolnod a programodról...nem vagyok a barátnőd...vagy valami...-motyogtam.
-Tudom...persze...csak...gondoltam szólok, hogy ne várj...-vonta meg a vállát. Egymással szembe ültünk. Ő törökülésbe, és felhúzott lábakkal. Mindketten csendben pásztáztuk a földet. Nem volt mit mondanunk, de nem ment haza. És én se mondtam hogy menjen...az az erő...mintha egy kötél lenne, amivel összekötöttek...és nem tudunk szétválni.
-Miért itt forgattatok?-kérdeztem hirtelen.
-Nem tudom...gondoltam ez jó lenne..megbeszéltük a többiekkel...
-Gondoltad?-szakítottam félbe.
-Igen.-bólintott.
-Értem.-mondtam torkomba dobogó szívvel. Kezdett...összeállni a kép...de még nem voltam biztos benne... .-Féltél mikor visszajöttél este?
-Talán...egy kicsit...nagyon-mondta, majd felnevetett és én is elmosolyodtam.-de...éreztem nem fog senki bántani.
-Értem. És mit éreztél mikor megláttál? Féltél attól hogy bántani foglak? Vagy mit éreztél?
-Mikor a lámpa alatt megláttalak...azt hittem elájulok...teljesen olyan volt egy horror film..aztán mikor befogtad a szám még jobban megijedtem...mikor elengedtél...sikerült megnyugodnom. Utána oltottad föl ugye a lámpát...akkor minden félelmem elszállt, és...csak veled akartam lenni...-mondta a végén elcsukló hangon. És nem tudom...valami furcsát...de nem rosszat....-vonta meg a vállát.-És te?-mosolygott rám, kissé erőtlenül.
-Utáltalak...-nevettem.-na, jó nem...csak...direkt ijesztettelek meg...zavartál...mert nem tudtam ki vagy. Aztán, mikor megláttalak...valami..."erő" ahogy te fogalmaztál közelebb vonzott hozzád. Én sem tudom mit éreztem...furcsát.-motyogtam, mire elmosolyodott. Most nézem...milyen édes mosolya van!
Nem nagyon beszéltünk...mindketten gondolkoztunk...mi lehet ez? És miért egyre erősebb? Teltek az órák... . Nem beszéltünk. Egy ideig...hirtelen közelebb csúszott hozzám.
-Nem baj ha...-mutatott felé,majd mosolyogva megráztam a fejem. Mellém csúszott a koszos földön, majd magához húzott és megölelt. Így ültünk, mikor benyitott a köpenyes. Döbbent nézett ránk. Csodálom hogy a moslék nem esett ki a kezéből. Tágra nyílt szemmel nézett, majd lerakta a földre a tányért és elment.
-Ez mi volt?-suttogta Patrick.
-Ez? Az egyik akit megölnék. Bolondnak tartanak. Köz és önveszélyes bolondnak.
-Szerintem nem vagy az.-vonta meg a vállát, mire felnevettem.
-Köszönöm!-nyomtam nevetve puszit az arcára, mire elvörösödött, mint egy kisfiú.-Bocsánat.-húztam el a szám.
-Semmi baj!-mosolygott kedvesen, kissé megilletődve.-Te...nem eszel?-kérdezte.
-Ebből? Előbb ugranék ki az ablakon...-mondtam.-szerinted mégis miért vagyok ilyen...-mutattam magamra lebiggyesztett szájjal.
-Oh...te...nagyon szép vagy...-mondta, a végét szinte némán. Az én arcom is vörös lett.-olyan...törékeny...nem is értem hogy tudnak így itt tartani...olyan mintha egy érintéstől eltörnél.-magyarázta.-Meg a fehér bőröd...
-Hát...nem is tudom...-vontam meg a vállam halvány mosollyal.-Szeretnék kijutni innen...és...élni...
-Mit szeretnél, ha kijutnál?-fordult újra elém törökülésben.
-Nem is tudom...sablonos dolgokat...férj, gyerek, ház, barátok, család...-vontam meg a vállam.-és...olyat ami egy hétköznapi embernek meg van...normális étel, ruhák...-sóhajtottam.
-Értem.-mondta elgondolkozva.
-De...a leginkább megakarom tudni milyen szerelmesnek lenni...tudom, én vagyok a nagy "mindent tudó", de...érezni más mint tudni...annyi mindent szeretnék érezni.-haraptam az alsó ajkamba. Újra csönd. Családias inkább, mint kínos. Tudta mire gondolok. Nem mondtam ki, de tudta.-Menned kéne...-néztem ki a rácsos magason lévő kis ablakon, amin túl sötét volt.
-Igen...lehet...vagy...inkább maradok.-mondta.
-Nem...vagyis jó...vagyis menj! Pihenj otthon!-dadogtam. Szét válunk nehéz...mintha egy kötelet akarnánk körömollóval elvágni...
-Akkor...szia!-állt föl. Majd állt. Egyre távolabb tőlem. Végül kiment és egyedül maradtam. Holnap nem látom, csak holnap után. Fáradt vagyok, és éhes. Enni ebből nem fogok az is biztos... . Inkább elmegyek zuhanyozni... . A víz aránylag normálisan működik itt is... . Mielőtt bementem volna a nyirkos, hideg helyre, leraktam a lift elé az érintetetlen vacsorát. Nem nagyon jön a meleg víz, de már megszoktam. Apró szappant habosítottam föl vízzel, majd végig kentem vele magam. Álltam a víz alatt és gondolkoztam. Néztem a kis ablakon beszűrődő fényeket. Talán fél óra után szálltam ki. Törülköző híján vizesen kaptam magamra a mér megszokott fehér "leplem" és visszamentem a vaskalitkába, ahol a sarokba húzódva elaludtam...gondolatokkal...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése