2014. november 20., csütörtök

Chapter 4

Jól aludtam. Egészen hajnali háromig. Borzalmas fájdalomra ébredtem. Mintha apró darabokra törték volna csontjaim. Számból folyt a vér, a fejem pedig görcsölt belül. Démonok és a szellemek, szinte harcoltak a testembe. Gondolataim összefolytak, tisztán rajzolódtak ki halottak. Vágások keletkeztek a karomon és a lábamon is. Tudtam hogy valami nagyon nincs rendbe. Talán tényleg igaz? Talán Patrick tényleg AZ? Ez az egész azért van vajon? Minta vízmosta volna el a gondoltatom, úgy ütött belém a fájdalom újra, és újra. Reggeli nap világított be, mikor a földön feküdtem és remegtem. Elmúlt. Utórengései voltak az éjszakainak...de már elmúlt... . Nehezen, kapaszkodva sántikáltam ki a fürdőbe, ahol a tükörbe néztem. Nem a tükörképem, hanem egy hullafoltos emberé volt. Hátra vetettem magam az ijedtségtől. Az arca össze volt törve, de annyira, hogy az is kivehetetlen volt, férfi-e vagy nő. Bal szeme nem volt. Haj véres volt. Következő pillanatban félve néztem vissza a tükörbe, ahol megláttam, szemem feketébe pompázott, és vékony csíkban vérzett. Felé kaptam és ijedten mosni kezdtem. Pár perc múlva visszanéztem. Semmi. Szemem ugyan olyan volt, mint normális állapotban. Zuhanyzás után végig mértem magam. Apróbb karcolások, nagyobb vágások voltak a testemen. Borzalmasan festek. Bőröm, a fal színéhez hasonlítható, bordámegyesével meg lehet számolni. Biztos nem kellenék senkinek...de nem is baj...egy valakinek választása sincs, hogy kellek neki-e vagy sem... . Fáradtan csoszogtam vissza a helyemre, majd a sarokba ülve elaludtam...enni nem fogok, az éjjel meg amúgy sem aludtam szinte semmit. Nem tudom mi történt, de sötét volt, mikor felébredtem. Ugyan azokra a fájdalmakra. Újabb éjjeli szenvedés, egy átaludt éjszaka után. Reggel. Egy újabb. A mai éjjel túlságosan megviselt, ezért már nem bírtam felkelni. Csak feküdtem a sarokban. Egyszer csak ajtó nyitódásra lettem figyelmes.
-Alexandra!-hallottam meg tompán Patrick hangját. Kezeit éreztem magamon, amivel maga felé fordít, majd az ölébe vesz. Törött csontjaim, éreztem ahogy elkezdenek begyógyulni, fejemben a démonok és a szellemek újra rendben élnek tovább, sebei elmúlni látszanak. Már biztos vagyok az elméletemben...nem mondom még el neki...túl...sok lenne...hiszen még csak három napja ismerjük egymást... .-Mi történt veled?!-kérdezte az ölébe ültetve, miközben simogatni kezdte az arcom és a hátam. 
-Semmi...-motyogtam, eltakarva az arcom és a végtagjaim. 
-Úristen, te tiszta vér vagy! És a szemed is! Mi történt a lábaddal és a kezeddel??-nézett végig ijedten. Nem akartam elmondani...de már tudtam...biztosra... . 
-Semmi mondom...nem vészes...csak tegnap hajnalba és ma hajnalba is...rosszul lettem...vagy valami...-motyogtam. Elmondjam? Vagy megijedne? Egyszer muszáj lesz...el kell fogadnia... . De nem most!-Csak a szokásos...-vontam meg a vállam.
-Jó, akkor nem mond el...-sóhajtott.-de akkor legalább azt mond meg, mi történt! Fáj valamid?
-Eltörtek a csontjaim, az elmém teljesen összekavarodott, és a vágásokat is ők tették.-mondtam utalva, a túlvilági lényekre, amik az elmémbe élnek.
-Mutasd a vágásokat.-mondta. Óvatosan felhúztam a fehér leplem ujját, majd elgondolkoztam, amit észre vett...-Mindenhol.-harapott az alsó ajkába. Megragadtam a ruhaanyag alját, majd lassan lehúztam magamról a fejemen keresztül, miközben felálltam. Velem együtt ő is. Ott álltam félmeztelenül előtte. Csak egy bugyi volt rajtam. Bár csont sovány vagyok, és mellem nincs sok, éppen emiatt is, de azért...valamennyi van... . Borzasztó közel állt...az alsó ajkát harapdálva pásztázott végig. Más volt a tekintete,mint eddig...teljesen... . Finoman simította végig a kezem...a vállamtól, egészen az ujjaim végéig. Egy új, számomra ismeretlen érzés járta át a testem. Ezután következett a hátam. Tarkómtól simított végig...majd a végén...benyúlt a bugyimba, és a fenekem is... Az arcom pírbe borult. Előre nyúlt. Végig simította a mellem, majd a hasam. Nem állt meg. Elől is benyúlt és végig simított. Felnyögtem. Az arca végig furcsa volt. Mintha nem ő irányítaná a kezét... . Pár percig utána nézett. Nem csinált semmit, csak nézett. Mintha felébredt volna, megrázta a fejét.
-É-én annyira sajnálom, nem tudom mi történt velem...bocsánat!-dadogta elvörösödve.
-Semmi baj...igazából...jó volt...-mosolyodtam el kislányosan. Mosolyogva az alsó ajkába harapott. Ugyan arra gondoltunk. Ha elmondanám neki...nem lenne baj... . Lehajoltam a ruhámért, majd visszavettem. Álltunk egymással szembe. Mindketten az ajkunkat harapdáltunk. Mindketten tudtuk mi fog történni. És legfőképp...mindketten akartuk. Egész közel lépett hozzám, majd magához húzott és megcsókolt. A nyelve cirógatta az enyém. Finom volt a csókja. És tökéletes. Az első. És egyben az utolsó csókom. Mással úgy sem fogok... . De nem is baj. Ha lenne összehasonlítási alapom, akkor is azt mondanám ő csókol a legjobban! Hátamnál fogott először, aztán a kezei lecsúsztak a fenekemre, amibe finom belemarkolt. Hosszú percekig csókolóztunk. Néha édesen, néha szenvedélyesen... . A végén már a földön. Ő volt alul, én pedig fölül. Rajta fekve. Nem érdekelt semmi, csak ő. Annyi éven át magányos voltam, most pedig...itt van Ő. Ruhám újra lekerült rólam. Igazából nem is tudom már miért... . Újra megsimított az érzékeny pontomon, amitől megfeszültem, és elváltam az ajkától, majd visszahajtottam a fejem a mellkasára.
-Mi volt ez?-suttogta a hajamba, miközben finom puszikat nyomott bele.
-Nem tudom.-füllentettem. Nem...nem mondom el neki, hogy életünk végéig együtt fogunk maradni. Még nem. Túl nagy sokk lenne. Megérkezett az ebédem. Köpenyes megint sokkot kapott, majd kiment. Félnek tőlem, nem mernek beszólni. Patrick viszont nem tudott leállni...keze megint letévedt. Viszont most nem húzta vissza. Becsúsztatta a kezét az alsóneműmbe és...és hosszú perceken keresztül ki sem vette onnan. Életembe először történt velem...az ő keze alatt...eddigi életemben nem voltam még ilyen nyugodt. Ahogy ott feküdtem a mellkasán...ezután...az az érzés... .
-Te tudod mi van. Ugye?-szólalt meg hirtelen.
-Nem...-motyogtam.
-De. Biztos vagyok benne. Mond el!
-Patrick...a saját érdekedben nem.-mondtam ki.
-Ezek szerint tudod.-sóhajtott.
-Igen. De nem fogom elmondani egyenlőre. A saját érdekedben.
-Mennyire durva?
-Eléggé.-mondtam. Ezzel lezártam a témát. Ő sem kérdezett én se őt. Lovaglóülésben ültem föl a derekára azzal a céllal, hogy vissza veszem a ruhám. Vágyakozó, huncut mosoly jelent meg az arcán. Visszamosolyogtam rá, majd visszavettem a ruhám. Lebiggyesztette az ajkát, mire felnevettem.
-Bocsi, fáztam.
-Mondták már, hogy gyönyörű a mosolyod?-nézett rám mosolyogva.
-Nem. Még nem.-pirultam el. Én legalább őszintén mondom. Az idő gyorsan telt. Nem telt el úgy óra,hogy legalább egyszer meg ne dicsért volna. Végig beszélgettünk.És nevettünk. Kétszer jött be egy köpenyes, mind e kétszer nevettem,mind a kétszer tágra nyílt szemmel nézett. Meg persze másra is használtuk a szánk. Ha már van... .
-Nem kellene hazamenned?-kérdeztem félve a válaszolt.
-Nem. Itt maradok veled. Ha megint bajod lesz, itt akarok lenni melletted.-mondta. Hjaj...ha mellettem vagy nem lesz...és ez nem nyálas szöveg.
-Rendben!-bólintottam a mellkasára. Még egy ideig beszélgettünk, de a hosszú éjszakáim után elaludtam...a mellkasán...fekve...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése