2015. január 31., szombat

A testtől távol...

Kellemesen bizsereg minden. Patrick feje a melleim között, keze a derekamra fonódik, lábaink összegabalyodnak. Elvigyorodom. A tegnap este jut eszembe. A nap kellemesen süt be a szobába. A hajával kezdek játszani, bele-beletúrok, csavargatom. Kócos, frufruja össze-vissza áll. Mély sóhajjal ébred föl.
- Jó reggelt. – mosolyog rám.
- Szia. – vidáman mosolygok vissza. Mocorogni kezdek. Sajog minden…izomlázam lenne? – Izomlázam van…- motyogom felvont szemöldökkel, mire felnevet.
- Ez megnyugtató…- mosolyog bele a hasamba. Két oldalt megfogja a derekam, majd megpuszilja a hasam. – Nem megyünk zuhanyozni? – néz rám mosolyogva. Állát az alhasamon pihenteti, kezei a csípőcsontomon pihennek. Lábaim átkulcsolom a hátán.
- De. – izgatott vigyor jelenik meg az arcomon. Átfogja a derekam, majd lehúz magához.
- Na, gyere. – feltápászkodik, és magával húz. A takaró leesik rólunk. Világosban is végig mérem, minden egyes centijét, így ruha nélkül… . Ugyan ezt teszi ő is. – Menjünk. – nagyot sóhajt, csukott szemmel hátra dönti a fejét. Valószínűleg ha tovább nézett volna, nem jutunk el a fürdőig. Megnyitja a vizet, közben én a tükörbe vizsgálom magam. Hirtelen átölel.
- Gyönyörű vagy…- suttogja, a víz zubogásától alig hallom. Végig nézek a pici, vékony testemen. Vállat vonok.
- Enyhe túlzás…- sziszegem.
- Nem is igaz…- puszit nyom a vállamra. – Gyere…- simít végig az oldalamon, majd a kezem után nyúl.
- Ennyire akarsz zuhanyozni? – kérdezem nevetve felé fordulva.
- Nem éppen…- mormolja egy hosszú csók előtt.

Mindössze egy köntös van rajtam, Patricken nadrág. Az ágyon az ölében fetrengek. Ma egy újabb szabadnapot adtam magamnak. Biztos nagyon fognak neki örülni, hogy a főszereplő nincs bent… .
- Nem megyünk ma el valahová? – nézek föl rá mosolyogva.
- Ha szeretnéd…- visszamosolyog, majd puszit ad a homlokomra. Egy lenge, virágos, nyári ruhák veszek magamra, hozzá szandált. – Gyönyörű vagy…- néz le rám csodálattal, majd szorosan magához ölel. Egy hét…nem lehet. Csak egy hete ismeritek egymást. Nem lehetséges. Első utunk hozzá vezet, tiszta ruháért. A ház az…hű. Mindössze ennyit tudok róla mondani. Születésem óta, Los Angeles piszkosabb, belvárosi, emeletes házas környékén élek, barátok híján pedig nem nagyon látogattam senkit, aki nyugodt, családi házas környezetben lakik, számomra ez hihetetlen. Kisebb előszobából egy hatalmas nappaliba érkezünk, jobb oldalra egy sok személyes étkező asztal, mögötte a konyha, a többi nappali. A nagy kanapé körül, két kisebb puff van, a falon tévé, alatta kandalló. Onnan tovább fa lépcső, előtte egy fekete zongora. Emeleten, két hálószoba, és egy fürdő van. Lent is van egy állítólag, de az elkerülte a figyelmem. Modern, és letisztult minden, mégis csodálatos, és otthonos. A barna és a fehér a két uralkodó szín.
- Mehetünk? – nemcsak a ház, a tulaj is csodálatos… . Barna rövid ujjú, fekete hosszú nadrág, fekete cipő, szürke kalap, napszemüveg…több mint csodálatos. Kelleténél, kicsit hosszabb ideig csodálom. Lassan mellém sétál, majd a karjait körém fonva, hosszan megcsókol. Így indulunk el kicsit sétálni… .

****
Egy hónap telt el az első közös esténk óta. Azóta…igazán jól összemelegedtünk… . Nyugodtan telnek a napok, szerencsére, idén nyárra nincs turné, csak koncertek külföldön. Szinte teljesen pontosan, hét órakor, borzasztó hasfájásra ébredek.
- Patrick…- nyüszítek a hasamhoz szorítva a kezem.
- Mi a baj? Mi történt? – szinte azonnal kipattant a szeme.
- Nagyon fája a hasam…- suttogom könnyezve. – de nem úgy, mint mielőtt megjön…annál sokkal jobban…- már zokogok.
- Azonnal elmegyünk orvoshoz. – azonnal a szekrényhez rohan, először ő öltözik föl, majd engem öltöztet. Óvatosan a karjaiba kap, futva visz a kocsihoz. Minden nagyon gyorsan történik. A fájdalom úgy elhatalmasodik rajtam, hogy már nem is érzékelem hol vagyok, mi történik. Az utolsó emlékem, a kórház parkolója, az első, pedig az egyik kórterme. Fertőtlenítő szag terjeng a levegőbe. Patrick a jobb oldalamon ül, mintha sírt volna. Szomorúság fájdalmasan látszik az arcán. Azonnal észreveszi, hogy felébredtem, de nem ér hozzám.
- Mi történt? – fordulok felé. Kezem az övébe helyezem, óvatosan az ujjaimra kulcsolja az övét.
- Mikor először együtt voltunk…teherbe estél. – motyogja. Forogni kezd velem a világ. – Elvetéltél…- suttogja, a kezemen lévő bütyköket simogatva. Kettős érzelmek kavarodnak bennem. Nagyon nem lett volna jó, egy baba…de…egy apró élet fejlődött bennem, egy hónapon át, amiből én mit sem tudtam. A fájdalom hatalmasodik el rajtam. Hangosan kezdek bőgni. Bármennyire is nem akartam volna, ez egy baba. A mi kicsi babánk volt… - Shh…ne sírj…- Patrick az ágyamra ül, szorosan magához ölel. Könnycsatornáim úgy tűnnek, végtelenek. Nem akar sehogy elfogyni a sok könny… . Egy nővér lép be a szobába.
- Elnézést…- próbál együtt érző lenni, több-kevesebb sikerrel. Patrick dühös tekintetétől, még félénkebben kezd beszélni. – Sajnos…nincs elég hely a kórházba, nem tud itt maradni. – oh, mégiscsak végesek ezek a könnyek. Száraznak érzem a szemem, kikerekedett szemmel nézek rá, ahogy Patrick is.
- Nincs elég hely? – nyugodtan kezdi. – A barátnőm most vetélt el, és csak úgy hazaküldik?? Nem vagyok egy rohadt nagy orvos, de ennek, lehetnek szövődményei! – a kiabálástól összerezzenek.
- Uram, én…- motyogja falfehéren az ápolónő. – nem tehetek erről…a barátnője kap gyógyszereket…nekem…mondták, hogy mondjam meg. – szegény lány, még csak igazi nővér se lehet…talán gyakornok… .
- Csodálatos. –motyogja Patrick még mindig idegesen. A lány egy ideig hezitál, majd jobbnak látja, ha kimegy… .
- Jobb lesz otthon. – motyogom megtörve a feszült csendet. – Kellemesebb.
- Igen. – sóhajt. – De ha bármi bajod lesz emiatt, hogy konkrétan kiraknak a kórházból…
- Nem lesz semmi bajom. – mosolyodom el halványan.
- Nagyon remélem…- simítja meg az arcom ellágyulva. Megint csak felöltöztet, a gyógyszerek megszerzése után, pedig elindulunk. Némák vagyunk mind a ketten. Sírni nem tudok. Kiapadtak a könnycsatornáim…olyan jó kis egy hónap volt…mi jöhet még?
- Egy óra múlva jövök. Addig aludj, rendben? – rak le az ágyamba, már otthon. Bólintok. Hang nem jön ki a torkomon. Szinte azonnal álomba merülök, ajtócsapódás a következő emlékem. Volt ez egy óra?
- Már is eltelt az az egy óra? – mosolygok halványan, rekedtes hangon szólalok meg…nem Patrick áll az ajtóban. A rémálmom. Aron Mcryan. A főiskolán…ő volt…az egyik…a fő… Hogy? Mikor? Miért?? Pánik. Hang nem jött ki a torkomon.
- Nocsak-nocsak, tényleg itt lakik Mia Spring. Sring streeten. Igazán vicces. – felém lépked, közben idiótán vonyít. Talán nála ez a röhögés.
- Te mit keresel itt? Honnan tudtad, hogy itt lakom? – kelek föl lassan az ágyból. Már sírok.
- Kinyomoztam. – von vállat.
- Minek? – remegek. Rettegek.
- Látni akartam a gyönyörű Mia Springet…akinek pasija lett…- egy kést vesz elő. Édes istenem segíts! – Be akarom fejezni, amit a főiskolán elkezdtünk a srácokkal…- újra vonyít.
- A barátom nem sokára itthon lesz. Ha most azonnal nem mész el sikítok! – hadarom hisztizve. A falnak ütközöm.
- Gyors leszek, ne aggódj. Viszont ha sikítani mersz, akkor ezt…- mutatja fül az előbb elővett kést. – Gyorsan, és roppant ügyesen beléd állítom. – vigyorát látva összerogyok. Én nem bírom tovább… . Sírok. Zokogok. Mellém lépve egy hatalmas pofont lekever, amitől a földre rogyok. Ökölbe szorítja a kezét, majd a szemem, és a halántékom között részre üt. Felvisítok. – Kussolj, különben megöllek! – mondja idegesen rángatva. Valami anyag darabot vesz elő, azzal köti be a szám. Sikításom elfojtja. Rugdos, üt először. A ruháimat kezdi letépni rólam. Én csak sírok. A sikításom nem hallja senki. – Amióta megtudtam, hogy pasid van, ezt tervezem. Milyen jól időzítettem…pont nincs itthon. – röhög. Talán. Teljesen felismerhetetlen hangokat ad ki…teljesen elvesztem. Vége.
A sarokban kuporgok. Ruha nélkül. Egy apró vérzőseb van a szám sarkában, szemem mellett. Jobb csuklóm nem bírom mozdítani, valószínűleg eltörte. Folyamatosan sírok. Újra működő képesek az elapadtnak hitt könnycsatornáim. Az egész testem fáj. A lelkem romokban. Kettő órája tudtam meg, hogy elvetéltem. Alig tíz perce megerőszakolt egy olyan ember, aki évekkel ezelőtt. Nem tudom miért jött, hogy talált ide. Nem tudok semmit. Teljesen üres vagyok. Az ajtócsapósára már fel sem figyelek.
- Bocsánat, kicsit tovább tartott a…- Patrick áll az ajtóban. Kezében lévő virágcsokor a földre hullik. Teljesen megkövesedett. – Mia! – rohan hozzám. Át akar ölelni, de elhúzódom tőle. Nem bírom az érintést. Képtelen vagyok elviselni. – Mi történt veled?? Uram isten…- kel föl mellőlem, mikor elveszem a kezem az arcom elől. – Hogy történt, és ki tette ezt? – a szeme csillogni kezd. Sír. Nem szólalok meg. – Az ég szerelmére, Mia mond már valamit! – kiabál rám idegesen a könnyeivel küszködve. – Legalább írd le. Kérlek. – nyújt át könnyezve egy lapot és egy tollat. Bal kézzel, bénán írom rá ki volt az. A papír is olyan könnyedén esik ki a kezeiből, mint az előbbi csokor. – Ez nem lehet igaz…miért…és…hogy talált meg? Mit csinált veled? – feszült a hangja. Ideges. Újra az íráshoz folyamodom. Leírok mindent, amit tudnia kell. Beszélni még mindig képtelen vagyok. – Most azonnal elmegyünk a kórházba, utána pedig a rendőrségre. – ideges nagyon. Félelem is kihallatszik a hangjából. – Hozzád kell, érjek. Valahogy fel kell, hogy öltöztesselek. – csóválom a fejem. – Óvatos leszek. Megígérem. – bugyit, melltartót, egy sortot, pólót, zokniz, cipőt vesz ki a szekrényből, óvatosan feladja rám. Vigyáz, hogy ne érjen a bőrömhöz. Patakokban folynak a könnyeim. Testi, fájdalmam eltörpül a lelkitől. Mikor becsukom a szemem újra és újra lejátszódnak az események előttem. – Kérlek, hagy öleljelek meg. – motyogja összeszorított szájjal Patrick. Megrázom a fejem. Nem bírok a lábamra állni. Próbálok, de nem megy. Túlságosan remeg. – Sajnálom…- motyogja, majd a karjaiba kap. Mindenem megfeszül. Csak zokogok. Magam sem hiszem el, hogy ennyire fájdalmas az érintés. Eszembe jut, ahogy az a vadállat, megszorítja a karom…és… . Nem bírok Patrickhez bújni. Csak mereven, bőgve tart. A kocsiba helyez óvatosan, beköti az övem. Egy pillanatig hezitál, adjon e puszit. Inkább becsukja az ajtót. Megkerüli az autót, beül, és elindul. – Mit csinált veled? – szólal meg hirtelen.
- Nem tudom. – suttogom. Két szó. Látszólag ő ennek is örül már.
- Ha…szeretnéd…mond el. Amikor akarod. – itt megint befullad a beszélgetésünk. Ugyan abba a kórházba megyünk, ahonnan pár órája eljöttünk. Először a csuklómat nézetjük meg, ami hatalmasra dagadt, és borzalmasan fáj. Még a vak is látna, hogy eltört. Hamar sorra kerülünk. A gipszet letudtok. Csak most jön a „java”… . Jó pár vizsgálatot csinálnak. Sebeimet lekezelik, egyet a lábamon összevarrnak. Kisebb agyrázkódásom lett, a legnagyobb félelmünk, hogy esetleg…egy ilyen után komoly nőgyógyászati problémáim lesznek, elkerül. Egy elvetélés után, megerőszakoltak, és nem lett semmi ilyesmi bajom…ez csakis szerencse lehet. Lila foltok, sebek a testemen. Talán kívülről annyira nem is tűnik durvának…viszont belülről a poklok, pokla. Elveszettnek, érzem magam. A karrieremnek vége. Az életem, a lelkem romokban. Az öngyilkosság gondolata folyamatosan a fejembe mozog. Patrick, mintha megérezné ezt, a rendőrség után, kérdés nélkül dr. Fox-hoz visz. Csak tőmondatokban beszélek vele. Hihetetlen, de még így is tud Patricknek „diagnózist” mondani… . Nem nézek rájuk, reménykedem benne, nem veszik észre, hogy hallom őket.
- Mia teljesen összetört. A saját lakásába játszódtak le ugyebár azok az események, amik évekkel ezelőtt a főiskolán. Nagyon instabil a lelkiállapota. Ne hagyd, hogy bármikor is egyedül maradjon. Rakj el minden olyan eszközt előle, ami segítségével kárt tehetne magával. Legyél nagyon óvatos vele, és ha lehetséges hetente kétszer hozd el. Kedden és csütörtökön négytől ötig megfelel?
- Ha megfelel, ha nem, hozom. Ez az érintés dolog…meddig tart vajon?
- Nem tudom. Lehet, csak pár napig, lehet hónapokig. Ugyan így a némasága. Először magában kell lerendezni a dolgokat. A kezelések segítenek majd, de ez tőle függ, mikor fogja engedni. Magadtól ne próbálkozz, attól végleg elveszítheted…kövesd. Segíts neki, vigyázz rá. Tudni fogja, mikor van jobban…várd meg. – ezt a sok mindent, vajon hogy állapította meg az én rövidke tőmondataimból?
- Akkor…mi most megyünk. – néz felém Patrick. Lassan állok fel. Észre se vettem, de már eltelt a nap. Sötétedik… .
- Kedden és csütörtökön, négytől ötig programod van. – mosolyodik el az utat figyelve. . De…gondolom hallottad. – nevet. Halványan elmosolyodom. – Tudom…kellemetlen lesz, hogy folyton a nyomodban leszek…- újra elmosolyodom. Ó, drága Patrick, még hogy kellemetlen lesz… . – de…nem bírnám elviselni, hogyha valami bajod esne. Tudom, milyen gondolatok vannak a fejedbe, de meg ne próbáld. Sokan vagyunk, akik nagyon szeretünk téged. Bárki, aki megismer, megszeret. Nem éri meg…a balett dolog…szóval…csak egy időre szól. Biztos vagyok benne, amint jobban leszel, visszamehetsz dolgozni, és újra kapsz főszerepet.
- Az álmom ment tönkre…talán örökre…- motyogom, és megint sírni kezdek. – állj félre, kérlek! – bömbölöm. A kormányt óvatosan jobbra fordítva megáll, majd abban a pillanatban a nyakába ugrom. átülök az ölébe, a vállába fúrom a fejem, és hangosan bőgni kezdek. – Úgy érzem…mintha meghaltam volna belül. Az álmom tönkre ment, az életem legborzalmasabb szakaszát éltem újra át, miután egy kisbaba elvesztésén is túl kell lépnem! Nekem ez már túl sok! – először beszélek, a történtek óta. Csak bőgök és bőgök. Az érintéstől, a belső fájdalmaktól. Mindentől.
- Shh…semmi baj! Nyugodj meg…- a hajamat simogatja, közben ringat. Mélyen beszívom az illatát. Patrick illat…mennyei. Nem találok nyugalomra a karjai között. Sehol. Halkan dúdolni kezd a fülembe. Andalítóan, halkan. Imádom, mikor énekel. Lehunyom a szeme, és élvezem. Úgy bánik velem, mint egy kisgyerekkel. Olyan szeretet teljesen. Alig hiszem el. Én…szeretem őt.
- Szeretlek. – suttogom, mielőtt elaludnék.
- Szeretlek. – suttogja ő is a fülembe. Óvatosan visszahelyez az ülésre, már félálomba vagyok. Egészen hazáig alszom. Túlfáradt vagyok, hogy törődjek az érintésével. Lassan felcipel, lerak az ágyamra. Hallom, ahogy pakolászik. Egy nagy táskába dobálja a cuccaim. Ruhák, és az összes fürdőszobai dolgom. Mozdulni nem bírok, ahhoz túlfáradt vagyok. Mikor végez, megint a karjába vesz, bezárja a lakásom ajtaját, majd elindulunk lefelé. Hatalmas kő esik le a szívemről, hogy nem kell a lakásomba lennem. Patrick nagyjából egy órára lakik tőlem, az alatt az idő alatt is alszom. Néha riadok csak fel. Gyorsan, és ügyesen visz be a házba. Az emeleti fürdőbe visz, ahol elkezd vetkőztetni.
- Nem akarok fürdeni…- motyogom.
- Jót fog tenni…- néz rám bátorító mosollyal. Nagyokat pislogva nézek magam elé. Olyan vagyok, akár egy bábu. Patrick gyorsan vizet enged, a kádba ültet, megfürdet. Olyan megalázónak érzem…de teljesen erőtlen vagyok. Nehezek a végtagjaim, mintha ólomsúly lenne rajtuk. Megtöröl, pizsamába öltöztet. Az ágyához cipel, ráenged, majd jól betakargat.
- Jó éjszakát. Szeretlek. – suttogja, majd bátortalanul puszit nyom az arcomra. Az alsó ajkamba harapok. Fáj. Belül…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése