2015. január 3., szombat

Prológus

Elérkezett az új sztori, új design-el!:) Ma kirakom a prológust, holnap pedig lehet az első részt.:) Addig is jó olvasást.:*

 Egyszerű mozdulattal törtem be a babarózsaszín balettcipőm. Finoman a végébe nyomogattam egy anyagdarabot, ami a lábujjaim védelmét szolgálja, a kemény, fémtől, ami ezekben a kínzóeszközökben megtalálhatóak. Rózsaszín semelyszalaggal rögzítettem a lábamhoz, majd kézzel felsegítettem magam a földről.
-Mia! – mutat lágyan a teremközepére Mrs. O’Realy, egyik koreográfusunk. Cipőmhöz hasonló, babarózsaszín, spagetti pántos dressz, fehérharisnya. Kezdőpózba állok be, majd elkezdődik a zene. Ritmusra, kecsesen mozgok. Mindent úgy csinálok, ahogy azt megtanultam. Zene lágy hangján táncolok. Mintha repülnék, s a következő pillanatban, azon kapom magam vége. Végpóz. Halktaps kíséretében hajolok meg. Főkoreográfusunkat pillantom meg az ajtóban.
- Gyönyörű volt Mia! Lenyűgöző! – magas, őszülő férfi. Hány kolleganőm került vele „romantikus kapcsolatba”… . Sokak szerint jó képű, szerintem a legkevésbé sem. – Csak…hiányzik a szenvedély. Bár a balett kecses, nőies mozgás, de mint minden táncban ebbe is kell lenni szenvedélynek. Tökéletesen megtanulod a koreográfiát. Túl tökéletesen. Egy kis sajátosság, sokkal jobb lenne, mint a pontos mozdulatok. Nem azt mondom, hogy ne tanuld meg, de az a plusz nincs meg, amiért én főszerepbe raknálak. – kegyetlenül magyaráz. Mint mindig. Szörnyű ez az ember. Gúnyos mosoly tükröződik a többi lány fején. Hülye ribancok. Én is utálom őket, ők is utálnak engem. Már általánosban is kiközösítettek. Vittem ezt gimnáziumba, a balett akadémiára, majd ide a munkahelyemre. Szőke hajú, égkék szemű, fehérbőrű kislány voltam. Míg a többi gyerek kint játszott, én vagyok rajzolgattam, vagy éppen álmodoztam, mégpedig arról, hogy egyszer világhírű balerina leszek. Négy-öt éves kislányt kell elképzelni, aki ül egy ősrégi tévé előtt, és nézi a Diótörőt. Nagymamám szerezte nekem, még egészen régen. Rongyosra néztem akkoriba azt a videó kazettát. Szinte naponta. Utána felkeltem, és a tükör elé állva gyakoroltam. Mindennap. Egy órán keresztül. Látva ezt anyukám, beíratott egy balett iskolába. Kedves kishely, ahol a picurok rengeteget játszanak. Lassan cseperedtem. Tehetséget fedeztek fel bennem. Nyolc éves koromba átraktak a nagyobbak közé, ahol megváltozott bennem az a gyönyörű kép, amit erről a szakmáról felállítottam. Tündéri tanár nénit, felváltotta egy csont és bőr, üvöltöző vénasszony, aki kínozza a gyerekeket. Ha nem úgy ment le a spárgád, ahogy az neki tetszett, rád ült. Egyébként se túl nagy, nyolc éves kislányra. Rengeteg sírás, fájdalom. Közben nőttem, de nem úgy, ahogy szerettem volna. Bárhol megnézzük, magas, vékony lányok a balerinák. Vékonyság az meg volt. Csak éppen a magasság nem. Pontosan százötvenhét centiméternél álltam meg tizennégy éves koromba. Minden este sírva feküdtem le. Lenéztek, gúnyoltak az órákon. Százhetven körül volt mindenki rajtam kívül. Eközben ott volt a gimi is. A helyzet nem volt jobb ott sem. Vagy levegőnek néztek, vagy gúnyoltak. Különc voltam. Család se volt rendben. Apa és anya elváltak, apa új családod alapított, felénk se nézett. Anya se ült ölbe tett kézzel, új férjet talált magának, akiről csak később derült ki, hogy alkoholista. Nem tudott tőle szabadulni. Többször is kezet emelt anyára és rám is. Ebben az időszakban is már teljesen ki voltam, viszont jött az érettségi, és a vizsga, a balett akadémiára. Keményen tanultam, közben naponta jártam órákra, külön tanárhoz. Bekerültem. Lettek barátaim, fiúm, és még anya is tudta dobni a vadállatot. A suli is jól ment, szinte minden felvett tárgyamból ötös voltam. Úgy éreztem helyre állt az életem…aztán…egyik este sétáltam haza, és összetalálkoztam a fiúm barátaival. Ő maga is velük volt. Nem engedtek tovább, gondoltam viccesek akarnak lenni. Még nevettem is. Csak aztán kiderült, hogy nem. Nagyon nem. Először fogdosni kezdek, majd egyre erőszakosabbak lettek. Ütni, rúgni kezdek, majd…a bokorban megerőszakoltak. Vagyis először egy srác. Majd…a következő nap a másik. Nem tudtam senkinek szólni. Nem hittek nekem. Anyának nem beszéltem róla, mert nem mertem. Majdnem egy teljes éven keresztül bántottak. Minden egyes alkalommal végig nézte az a fiú, akit szerettem. A lány barátaim kiutáltak, hogy ilyeneket terjesztek a fiú csapatról, akik az iskola „nagy menői” voltak. Először ők, aztán az iskola. Undorító, álpletykák keringtek rólam. Vagdosni kezdtem magam. Úgy gondoltam nincs kiút. Második évben békén hagytak. Többet hozzám se szólt egyik se. Innentől számíthatom, az esténkénti zuhany alatti sírásaim. Csak abban az időben pengével kaszaboltam magam pluszba. Saját árnyékomként sétálgattam. A jegyeim egyre jobban romlottak, éppen hogy átrugdostak a vizsgákon. Utolsó előtti szemeszterben, egyik este leültem anya elé, és mindent elmondtam neki. Rendőröknek nem tudtok szólni, mivel a bandavezér apja befolyásos ember. Tuti eltusolta volna az ügyet. Rengeteget segített anya. Minden este megbeszéltünk mi van, hogy vagyok. Bár tizenkilenc éves voltam, segített a tanulásban, mint egy kisgyereknek. Pszichológushoz anyagi okokból nem tudtam járni, anya vállalta fel ezt a szerepet. Rengeteget segített. Csak a tanulás és a balett volt nekem anya mellett. Jegyeim újra jók lettek, újra rendesen, kiemelkedően csináltam a mozdulatokat. Bár otthon, este, magányomban rengetegszer előjöttek az emlékek, de az idő begyógyította sebeket. Csak sajnos ezek túl mélyek voltak ahhoz, hogy örökre eltűnjenek. Fehér hegek maradtak. A testemen is, és az elmémben is. Végre végzőslettem. Szinte egy pillanat alatt eltelt az év. Állás ajánlatot kaptam, a kiemelkedő teljesítményemért az Operában. Még inkább utálat tárgya lettem, de nem érdekelt. Semmi. Csak az, hogy lehet, megvalósul az álom, miszerint én lehetek Mária hercegnő a Diótörőben. Az Operában. Rengeteg ember előtt. Sajnos nem így lett. Első alkalommal megkaptam, hogy bár pontosan, és szépen csinálom, az a kis plusz nincs meg, így hát nem kapok főszerepet. Épp elég sok fájdalom ért. Az álmom összetörése már semmi nem volt. Egy vállvonással nyugtáztam, hogy a százhetvenöt centis, vékony, sötétbarna hajú, mogyoróbarna szemű szépség kapja a főszerepet. A Hattyúk Tavában, legalább a hat hattyú között lehettem az egyik. Életem legnagyobb szerepe még most is. Borzalmas múltam van. Minden egyes percére fájdalom visszagondolni. Elfeledni a borzalmas múltat, élni a jelent, reménykedni a jobb jövőben! Ezt vallom én…mindent a jövőért.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése