2015. január 18., vasárnap

Törékeny porcelánbaba

Saját levegővételemre kelek. Hangos zajként hat a nappal megvilágított, csendes szobában. Fekve még nehezebben megy a levegővétel, ezért felülök. Fulladozva veszem a levegőt. Megterhelő, úgy érzem, mindjárt megfulladok.
- Mia. – ül fel Patrick a szemét törölgetve. – Úristen jól vagy? – pattan ki a szeme, miután fel fogja mi is a helyzet. Megrázom a fejem.
- Nem, kapok, levegőt. – préselem ki a szavakat lihegve. Az agya gyorsan kattog, nem habozik. Magához húz, finoman kinyitja a szám, az ajkait az enyémre tapasztja, majd finoman belefúj a számba. Hosszú másodpercekig így ülünk, mikor végre csendesedni kezd a légzésem. Bíborvörös fejjel válok el tőle.
- Ez…pusztán segítség volt…- motyogja. Bólintok. – Szóval…- köhint egyet. – ma elviszlek orvoshoz.
- Jó. Elmegyek, lezuhanyozom. – kelek ki kábán. Most mi lesz? Tényleg asztmás vagyok? Mi lesz a karrieremmel?  Táncosként nem lehet ilyen bajom! Idegesen vágom be a fürdőszoba ajtót. A szememből patakokban kezdenek folyni a könnyek. Vége. Ennyi. Gerincemmel is baj van, asztmás vagyok…esetleg még valami? Bőgve kezdek kutatni a fürdőszoba fiókban. Első éles tárgy, ami a kezembe akadt, vagyis a kisolló. Meleg vizet engedtem, gyorsan levetkőztem, majd beültem a zuhany alá. Régen csináltam…utoljára, tizenévesen. Csuklómtól kezdtem…a vér gyorsan folyt a víztől. Tusfürdővel együtt, a vér is végig kenődött rajtam.
- Mia, jól vagy? – hallom meg Patrick hangját kintről.
- Igen. – nyüszítem bizonytalanul. Egy szál törölközőben állok, és próbálom elállítani a vérzést.
- Biztos jól vagy? – kérdezi újra
- Igen mondtam már! – suttogom magam elé.
- Mia! Na, jó. Nem érdekel, bemegyek. – lereagálni se tudtam, ugyanis azonnal berontott. – Te még mit művelsz?! – kiabált rám, majd erősen megragadta a karom, és hideg víz alá nyomta.
-Áá! – szisszenek fel. Idegesen tartotta, majd egy törölközővel felitatta. Fáslit szorosan kötötte rá.
- Ez mégis mire volt jó? – kérdezi lágyabban fogva a kezem.
- Kétségbe estem. Gerincbeteg, asztmás balerina? Jó vicc…- motyogom könnyezve.
- Miután elvittelek orvoshoz, megyünk pszichológushoz. – köt csomót a fásli végére, majd finoman alátűri.
- Időpontot kell előtte kérni nem? – motyogom.
- Ha egy barátod a pszichológus, akkor nem. Na, most pedig szépen felöltözöl, és nem érdekel, ha nem tetszik, de előttem. Úgy látom, nem hagyhatlak egyedül sehol…- enged el, majd a fejével előre bólint, utalva, hogy induljak már be. Úgy csináltam, ahogy mondta. Megrakattam a törölköző két végét, ahol találkoznak, majd elengedtem.  Barna anyag, lágyan hullott a lábamra.
- Öm…- néz félre elvörösödve. – nem így gondoltam…- motyog. Rá sem hederítve, ugyan úgy kezdek öltözködni, mintha egyedül lennék a helyiségben. Balerina cipőt veszek sorttal és ujjatlannal. Hajam kifésülöm, és már készen is vagyok. Egész úton, némán ülünk. Ő az utat figyeli, én bámulok ki az ablakon. A gondolatainkba merülünk. Orvosnál nem kell sokat várni, csak ketten vannak előttünk.
- Jó napot! – köszönt minket az orvos mosolyogva. Negyven évei elején járó, magas férfi. – Mi a panasz?
- Tegnap erős asztmás rohamom volt, mentőt kellett hívni, illetve ma reggel is.
- Eddig tapasztalt ilyesmit?
- Nem. Ez volt az első alkalom.
- Rendben, kérem, vegye le a pólóját, hogy meg tudjam hallgatni a tüdejét, és üljön le. – int a szék felé. Engedelmesen teszem, amit mond. A hideg sztetoszkóp a mellkasomnak nyomja, miután kényelembe helyezem magam. – Vegyen mély levegőket. – végig hallgatja először a mellkasom, majd a hátam. – Rendben, visszaveheti a pólóját. – bólintok, majd a pólóm után nyúlok. – Most pedig ebbe vegyen levegőt. – ad a kezembe egy kis műszert, amiből egy kisebb cső áll ki. Számba veszem, majd levegőt veszek. – Rendben, köszönöm. – veszi el, végig méri a kijelzőjét, ezt követően pedig számomra érthetetlen szakszavakat diktál a nővérnek. - Mérsékelt perzisztáló asztmája van, ami erősen a súlyos felé hajlik. Mindenképpen vegyenek asztma pipát. – nyom a kezembe egy vényt. – Illetve, egy hónap múlva jöjjön vissza vizitre. – mondja.
- Rendben. Köszönöm szépen. – indulni készülünk, mikor megállít.
- Ja, és…legyenek óvatosak…- tudtam mire utal. – veszélyes lehet, ha…- nem hagytam, hogy befejezze a mondatot.
- Mi…csak barátok vagyunk. – mondom ki, bár nem mintha ez az orvosra tartozna.
- Oh…akkor elnézést. De ha bárki mással ilyesfajta kapcsolatot létesít, legyen óvatos. Viszontlátásra.
- Viszlát. – köszönünk, majd kilépünk a rendelőből.
- Leviszlek még megmutatni a csuklód. Nehogy elfertőződjenek a sebek. – mondja, majd megint elhallgat. Meddig fog még kínozni ezzel a némasággal?
- Elég mély sebek…- mondja az orvos, miközben a csuklóm tisztogatja. Tiszta, friss fáslit rak rá, és már mehetünk is. Pszichológus felé tartunk, mikor megtörök.
- Meddig fogod még ezt csinálni? Mégis miért haragszol rám? – kérdezem idegesen.
- Az öncsonkítás nem megoldás. És ezt te is nagyon tudod. – fordítja egy pillanatra felém a fejét.
- Néha úgy érezd mégis…- motyogom. Jobbra tekeri a kormányt, megáll az út szélén.
- Ne érezd úgy. Mellettem ne érezd úgy. – néz rám meglágyulva. – Ne csinálj ilyet soha többet. Érted? – fogja két keze közé a fejem, mire bólintok. Az út további részében, már végre tudunk beszélgetni. Felszabadultan. Sokkal hamarabb el kellett volna jönnöm pszichológushoz. Minden problémámról, fájdalmamról nyíltan tudok beszélni. Végén dr. Fox, beengedte Patricket, akivel félre vonult…nem messze a kanapéról, amint ültem…van egy olyan érzésem, hogy nem véletlen nem ment vele messzebb…remélte, hogy hallom.
- Figyelj…ez a lány nagyon törékeny lelkű. Egy rossz szótól teljesen össze tud törni, ami a rossz múltja miatt van. Hozzád valami nagyon furcsa viszony fűzi, ilyen rövid idő alatt. Úgy beszél rólad, mint egy istenről. Nem szerelem, de nem is egyszerű barátság. Borzasztó erős szeretet hiánya van, ami az első dologhoz köthető.  Nagyon vigyázz rá, ne engedd, hogy egyedül maradjon. Lenyűgözött ez alatt a másfél óra alatt teljesen. – lefagyva ültem a kanapén.
- Még csak egy hete ismerem…de igen. Az. – mosolyodik el. – Törékeny, gyönyörű, érzékeny. Nem tudom én se meg mondani mit érzek iránta. – sóhajt. Oh…ez…váratlanul ért.
- Akkor…- köhint egyet hangosan dr. Fox. – ha legközelebb szeretnétek jönni…szorítok időpontot. – mosolyog.
- Rendben. Köszönjük. – néz rám mosolyogva, jelezve, hogy induljunk. Kezemmel felsegítem magam a kanapéról, és az ajtó felé veszem az irányt.
- Köszönök mindent dr. Fox. – mosolygok rá kedvesen.
- Ez a munkám Miss Spring. – mosolyog. – Egyébként is szívesen tettem. Jó volt magával beszélgetni. Szólítson csak Thomasnak.
- Engem pedig Miának. Viszlát. – mosolygok rá kedvesen.
- Viszlát, Mia. – meleg szívvel mosolyog vissza.
- Hallottál mindent, amit beszéltünk ugye? – kérdezi Patrick, a kocsihoz érve.
- Tényleg így érzel? – kérdezem.
- Ezt én is kérdezhetném. – néz rám mosolyogva.
- Igen, de most én kérdezem.
- Szeretnélek megismerni. Mindenhogy. – a végét nyomatékosítja. A gyomrom megremeg. – Olyan vagy, mint egy porcelán baba. Hozzád se merek érni. Félek, összetörlek. – simítja meg az arcom, amit pír borít be tőle.
- Én se ismerlek igazán. – sóhajtok. – Érdekel, mi volt az első benyomásom, mikor aznap este megláttalak? – kérdezem mosolyogva.
- Persze, hogy érdekel!
- Azt, hogy te vagy a megmentő, szőke herceg, fehér lovon. – hunyorítok rá. Belepirul, amitől elolvadok… .
- A szőke herceg nem, magas, jó képű, izmos…és szőke? – nevet szégyenlősen.
- Nem. – rázom a fejem mosolyogva, majd hirtelen ötlettől vezérelve közel hajolok hozzá, és megcsókolom. Kezeim közé fogom a fejét, majd egy picit lábujjhegyre állok, hogy elérjem a száját. Kezei a derekamon. Alig ér hozzám. A szánk is éppen, hogy összeér. – Bocsánat…- biggyesztem le az alsó ajkam, elválva tőle.
- Semmi baj. – rázza a fejét ártatlan mosollyal az arcán. Hazafelé sem beszélünk túl sokat, de most Patrick vigyorog. Egész úton.
- Ha esetleg van még időd…- kezdem. – El tudsz vinni, dolgozni? Csak gyorsan felugrom a táskámért.
- Persze. – mosolyog rám, és itt megint kimerül a beszélgetés. A hajam a kocsiban csinálom meg.
- Öm…- kezdi. – nem mehetek be megnézni egy próbát? – kérdezi. Felvont szemöldökkel fordulok felé.
- Hát…de, biztos beengednek. – vonom meg a vállam, az utolsó hullámcsatot beletűzve. Kapun teljesen nyugodtan engednek át kettőnket.
- Mindjárt jövök, várj meg itt. – utasítom, majd hátra megyek. Mr. Davids-t találom bent az irodában.
- Jó napot. – néz föl mosolyogva.
- Jó napot. – biccentek komoran. – Egy…barátom szeretné megnézni a próbát, azt szerettem volna kérdezni, szabad-e.
- Barát? – vigyorog. – Persze, csak nyugodtan. Végül is…maga a gyönyörű hercegnő…- kacsint rám. Ennek a férfinak szült most a felesége, és máris egy táncosával flörtöl…csak gratulálni tudok.
- Köszönöm. Viszlát. – mondom, majd a lehetős leggyorsabban kilépek az irodából. Mikor visszaérek, Patrick…Soniajával beszélget… .
- Sonia. – biccentek. Patrick, szinte azonnal átkarolja a derekam, amibe belepirulok.
- Mia! Van barátod? – kérdezi szarkasztikus hangnemben.
- Igen! Van neki. – bólint Patrick határozottan. Az enyém, és az ő szája is tátva marad.
- Mi csak…- kezdeném.
- Mi együtt vagyunk. – nyomatékosít Patrick újra.
- Oh…értem. Nekem most…mennem kell. Sziasztok. – motyog lesütött szemekkel Sonia, majd gyorsa léptekkel elmegy… .
- Ez most mi…- megint csak nem hagy megszólalni, csak éppen most máshogy hallgattat el… Maga elé fordít, majd a számra tapasztja az ajkait…megint. Most is én szakad el tőle először.
- Ezt…ne…- dadogom. – Egyébként miért mondtad, hogy együtt vagyunk?
- Ezek a hárpiák élve felfalnak téged…a törékeny, kicsi Miát…sokkal kisebb az esélye, hogy bántanak, ha tudják, itt vagyok neked. – mosolyog, még mindig a karjába tartva. Valamiféle vidám, fényességet látok a szemébe. Teljesen máshogy néz rám, mint eddig.
- Menjünk…bejöhetsz…- motyogom, titkon boldogan. Jobb kezével magához húz, így megyünk végig a folyosón. Csodálkozó pillantások vesznek körül. – Menj be a terembe, ülj le, és ha kérdezik, mond meg, hogy velem vagy. Gyorsan öltözöm, így is már késésben vagyok. Szoknyás dresszem fel, cipőm hihetetlen sebességgel teszem használhatóvá.
- Elnézést a késésért. – motyogom. Louis idegesen néz rám. Zene szinte azonnal elkezdődik. A saját, egyedüli részemet, teljes átéléssel csinálom, viszont mikor Louis is becsatlakozik…rángat, szorongat. Fáj minden egyes mozdulat, a könnyeim patakokban folynak. Rémülten néz ránk mindenki, aki a terembe van. Senki nem mer megszólalni. Mindenkiben benn reked a szó. Éppen egy emelésnél szorongatja a derekam, mikor elszorul a torkom, asztmás roham tör rám. Látja, hogy fulladozom, de nem enged el, csinálja tovább. Patrick állítja le a szenvedésem. Mellénk sétál, majd a karjaiba fog, ájulás szélén állok.
- Ezt mégis hogy a képzeld?! – üvölti, a vadállat táncpartnerem.
- Asztmás rohama van, de idióta vadbarom. – kiabál vissza, a zenét megállítják, mindenki kiabál, ideges, rohan. Fél ájultan tart Patrick a karjaiba, majd ugyan azt megcsinálja, amit reggel. Számra tapasztja a száját, majd finoman belefúj, többször. Nem hallok, nem érzek semmit, csak őt. Pár másodperc múlva visszatérek a valóságba, egyenletessé kezd válni a légzésem.
- Nincs semmi baj hercegnőm. – suttogja, majd csókot nyom a számra, ami megint csak meglepetésként ér.
- Én ezt nem fogom bírni Patrick…- suttogom, majd lerogyok a földre, és sírni kezdek. – Nem tudok végig táncolni egy számot…
- De, végig fogsz! Javulni fogsz. – húz magához, majd a hátam kezdi simogatni. Időközben észreveszem, hogy mindenki eltűnt a teremből.
- Van erre esély? – nézek föl rá a szempilláim alól.
- Van. – bólint mosolyogva. Mrs. O’Realy tér vissza.
- Mia! Szívem! – pattan mellém. – Jobban vagy?! – néz rám örömmel telt szemmel.
- Igen. – szipogom.
- Új válogatást fogunk tartani, Louist elbocsájtottuk. Ilyen ember nem lehet a társulatunk tagja…- motyogja lemondóan. – Kedves, önnek esetleg nem megy a balett? – nézz Patrick mosolyogva, mire hangosan felvihogok. Patrick harisnyában…hm… .
- Öm…- néz rá megrökönyödve. – Nem…én…zenész vagyok, nem táncos…- nevetgél kínosan.
- Ó, milyen kár. Mia drágám, megbeszélem Mr. Davidssel, hogy egyedül táncolhasd. Páros rész helyett, kitalálunk neked valamit. Egy kis újítás. – kacsint. – Na, de ennyit a mai próbáról. Menjetek haza, pihenni. mosolyog, majd feláll, és kimegy a teremből. Öltözőben természetesen, minden kolléganőm jó pofizik, aggódóan kérdezi jól vagy-e…még Sonia is. Kilépni a színház ajtaján, maga a csoda. Kocsiban rákérdezek.
- Mi volt…ez a mai nap? – motyogom Patrick felé lesve.
- Nem tudom. – sóhajt az utat figyelve. – Védeni szeretnélek. Veled akarok lenni mindenhol, és vigyázni rád. – motyogja. – Féltelek. Olyan vagy, mint egy törékeny porcelán baba. Egy értékes, porcelánbaba. – pillant felém. A gyomrom apró gombóccá szűkül. – Legszívesebben azt mondanám, költözz hozzám, hogy mindennap veled lehessek…de…ilyen rövid idő után, még nem mondhatok ilyet…
- Az lesz a legjobb, ha most hazaviszel, te is hazamész, és lepihensz…- motyogom, mire szaggatottan bólint. Hat óra van. Lezuhanyozom, majd lefekszem aludni…biztos vagyok benne, hogy az éjjel, többször is fel fogok kelni, de én ezt a napot nem bírom tovább…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése