Szokásos nap-...nak indult, aztán balhé lett vége. Reggel Patrick jött elém ahogy szokott, a suliba érve is szokásosan beszélgettünk. Csengetés után a helyemen ültem, mikor Derek megjelent mellettem.
-Szia Katy!-vigyorgott.-Hogy-hogy nem voltál tegnap este gépen?
-Egy Katherina vagyok, kettő semmi közöd hozzá, három én nem ülök egész este ott!-néztem rá szúrós szemekkel.
-Csak gondoltam ma elmehetnénk valahova... .
-Akkor rosszul gondoltad! Egyébként Patrickkel voltam, mivel szüksége volt rám!
-Patrickkel...Patrickkel.-mondogatta baljósan, miközben a helye felé ment. Először nem is értettem, viszont mikor mentem volna le órák után az aulába kiabálás csapta meg a fülem.
-Mégis mit képzelsz magadról hogy el veszed a csajom?-hallottam Derek hangját.
-Milyen csajod? Soha a büdös életben nem járni veled! Ezt nekem mondta!-üvöltött Patrick. Azonnal lerohantam, de mi előtt kiléptem volna pont láttam, hogy Derek bever egyet Patrick-nek.
-Te nyomorul állat!-üvöltöttem, miközben a véresen fekvő Patrick mellé térdeltem.
-Katy...én...itt álltam nyugodtan, erre nekem jött, én nem akartam bántani csak megvédtem magam!-hazudott.
-Persze! Csak mondom hogy az egész veszekedést hallottam!-kiáltottam rá, miközben zsebkendőt keresve felfogtam Patrick orrából ömlő vért.-Miért volt erre szükség ha?? Azt hiszed valamikor is esélyed van nálam?? Hát nagyon tévedsz! Soha a büdös életben még randira se mennék veled! Úgyhogy vagy leszállsz rólam, és Patrickről, vagy te akkorát kapsz mint szerencsétlen Patrick!-kiabáltam. Mivel Derek is látta már, hogy nem vagy annyira gyenge, így persze hogy inkább hátrált, és szó nélkül elment. Pár perc múlva már el is állt Patrick orrvérzése, ezért csak szomorúan üldögélt a földön. Valószínűleg, abban a tudatban hogy megütötte egy kilencedikes.
-Jobban vagy?-kérdeztem biztató mosollyal.
-Testileg igen...de, lelkileg nem nagyon. Hihetetlen hogy még egy kilencedikes is meg tud ütni! Szánalmas vagyok!-mondta a földet pásztázva.
-Egyáltalán nem vagy szánalmas!
-De. Soha nem lesz barátnőm. Egy ilyen szerencsétlennek, mint nekem sose lesz!-mondta már a síráshatárán. -De lesz!-mondtam. Közel csúszva átöleltem, és a fejét felemelve rá néztem. Egy ideig így néztük egymást, viszont erőt véve magamon közel hajoltam hozzá, és...megcsókoltam! Szorosan a nyaka köré csavartam a kezem, és ha szabadulni akart volna akkor sem tudott. Nem érzetem hogy átölt. Nem érdekelt, hogy esetleg ő ezt nem szeretné, csak önző módon azzal foglalkoztam, hogy én mennyire szeretném!
-Sajnálom, de ezt már nagyon régen szerettem volna megtenni!-mondta elengedve.
-Én...nem tudom mit mondjak!-motyogta.
-Semmit!-sóhajtottam.-Felejtsük el ezt az egészet! Maradjunk továbbra is csak barátok!-álltam fel, és szomorúan felé nyújtottam a kezem, segítség céljából. Miután felállt, elindultunk hazafelé. Az után egyikünk sem szólalt meg. Én azon agyaltam hogy most mi van? Vége a barátságunknak? Vagy ezt meg sem történtnek nyilvánítjuk?
-Holnap találkozunk!-álltam meg az ajtónk előtt.
-Igen! Akkor...szia!-köszönt el.
-Szia!-nyitottam ki az ajtót. Nem sírtam. Egy percet sem. Csak szomorú voltam. Teljesen, darabokra tört szívvel ültem le a kanapéra. Bámultam magam elé, és vártam a csodát, ami nem jött. Ezért inkább önsanyargatás helyett ételen, szomjan felmentem a szobámba, ahol leültem a gép elé. Egy ideig nyomkodtam, de hamar meg is untam. A fülembe dugva a fülhallgatót a szokásos számaim hallgattam. Illetve plusz egyet, ami nagyon nem az én stílusom, de pont megfelel a mostani hangulatomhoz...Wonderwall! Ez a címe... . Ez egy Oasis szám, aminek a refrénje így hangzik: And after all you're my wonderwall (És mindezek után, te vagy az én csodafalam). Egymást után körülbelül ötvenszer meghallgattam. A gondoltok csak úgy cikáztak a fejemben. Este hét órakor viszont megéheztem ezért lementem, és a szokásos tea mellett csináltam magamnak egy szendvicset. Fogalmam sincs, még hogy élek. Utoljára akkor ettem főtt ételt, mikor Elinor (a nagynéném, nem az osztálytársam) itthon volt. Vagyis augusztusban! Na de mindegy is! Tévé elé leülve megvacsoráztam, és zuhanyzás után kiválasztottam egy ruhát a holnapi suli bulira. Ez ilyen tél köszöntő buli, ami állítólag minden tél első péntekén van! A tökéletes ruha megkeresése után azon gondolkoztam, hogy minek megyek egyáltalán? Kísérőm nincs, Patrickkel meg nem tudom most mi van. Viszont az első ilyenem nem akarom kihagyni! Megyek egyedül mindegy. Bár még csak nyolc óra volt, de úgy sem tudtam mit csinálni, ezért inkább aludni menetem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése