Sötétség! Semmi más! Egy pillanatra nagyon boldog voltam, mivel azt hittem hogy újra ébren vagyok, de sajnos nem. Minden külső zajt hallottam, de megmozdulni, beszélni, kinyitni a szememet nem tudtam.
-Mikor lehet rá esély hogy felébred?-hallottam egy hangot, ami nem lehetett másé, mint Patrické.
-Még nem mondok előre semmit. Lehet ma, de lehet hogy csak egy hét múlva, vagy...soha.-mondta valószínűleg az orvos kimért hangon.
-Értem köszönöm!-mondta Patrick elcsukló hangon. Léptek, és ajtó csukódás hangja után újra Patrick hangját hallottam felszólalni.
-1 hete házasodtunk össze és csak pár órát töltöttünk együtt...és lehet hogy többet nem is fogunk....-csuklott el a hangja újra ás arra következtettem, hogy talán sír (!!??). Ezek szerint egy hete vagyok bent.
-Nem lesz semmi baja! Meg fog gyógyulni!-hallottam egész magam mellől Pete hangját.
-Erős lány! Biztos felfog ébredni!-hangzott fel Joe hangja.-Annyira szörnyű hogy milyen sofőrök vannak! Egy ilyen szép fiatal lány életével játszani....! De nem is csak az övével. Bárki mást is elüthetett volna!
-De pont Sonia!-hallottam újra Patrick hangját nagyon halkan.
-Jobban van már?-Andy hangja volt feltehetően, aki ezek szerint nem tartózkodott a szobába, mivel ajtó csukódás hangja után hallottam csak.
-Nincs. Ugyan úgy van!-mondta újra Pete. A válasz követően szék csikorgás hallatszott. Legszívesebben üvöltöttem volna, hogy ébren vagyok! Élek! Nincs semmi bajom! Sírni tudtam volna, de mivel mozdulni se bírtam, ezért a sírás se ment.
-Patrick, mi most megyünk. Majd vissza jövünk.-léptek után ajtó csukódás szakította félbe a csendet. Csend. A kintről beszűrődő hangokat lehetett csak hallani. Nem tudom meddig volt csönd, de egy idő után egy puha, meleg kéz fogta át a kezemet, és helyezte a sajátjába. Eközben egy másik kéz finoman végig simította az arcomat.
-Patrick Stump?-kérdezte az ajtón belépve az orvos.
-Igen!-szólalt meg Patrick, miközben ugyan úgy fogta a kezem.
-Van...egy rossz hírem.
-M...micsoda?
-Ha a hölgy ha nem kel fel, ma vagy holnap, akkor sajnos le kell kapcsolnunk a gépekről.-jelentette ki kimért, mégis szomorú hangon az orvos.
-Mi? Ez... .-vesztettem el Patrick kezének melegét.
-Sajnálom uram!
-Értem!
-Akkor...én most megyek. Viszlát!-nem tudtam pontosan mi történik, de egy pár másodperc csönd után, Patrick újra megfogta a kezemet, és átölelt.
-Sonia...-kezdett bele.-Kérlek ébredj fel! Nagyon szeretlek! Nem bírnám elviselni, hogy nem vagy velem. Bár csak 3 hónapja tudtuk meg hogy már 8 éve ismerjük egymást, de így is olyan mintha már 100 éve ismernélek. Az első pillanattól kezdve tetszettél. Már akkor reméltem, hogy esetleg mi együtt leszünk valamikor..., és...hát sikerült is. Amikor azok a szemétládák újra megtaláltak, és szét választottak minket szörnyen éreztem magam, mivel tudtam, hogy többet nem találkozunk....ami végül még se teljesült, mivel sikerült eljönnöd a koncertre, és végre találkoztunk újra. Bár akkor nem tudtuk hogy te ki is vagy, de valahogy tudtam hogy már láttalak, csak azt nem hogy hol, és mikor. A telefonszámomat is két dolog miatt adtam meg. Egy, megakartam tudni ki is vagy. Kettő, újra megtetszettél! Nem tudom hogy te mit érzetél, de amikor felhívtál szörnyen boldog voltam! Utána amikor randit beszéltünk meg azt is vártam! Minden találkozáskor újra, és újra...beléd szerettem!-csuklott el a hangja. Felakartam pattanni, és átölelni! Megcsókolni! De mivel nem mozdult egy végtagom sem, ezért nem tudtam megtenni. Egy ideig csönd volt... . Patrick szorosan fogta a kezem, néha puszit nyomott az arcomra, felállt járkált egy kicsit vissza ült, átölelt, és újra megpuszilt. Egy ideig ez így ment, de én egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, hogy nem hagyom szenvedni életem szerelmét, ezért én most felkelek! Egy helyre koncentráltam...csak egyre. Nem a lábamat akartam megmozdítani először, hanem például a kisujjamat. Minden erőmet össze szedve koncentráltam, és figyeltem. Nem érdekelt semmi más csak az hogy felébredjek... . Hirtelen! Egy aprót emeltem az ujjamon, ami után már tudtam hogy minden más is sikerülni fog!! Patrick szinte lepattant rólam, amikor meglátta hogy megmozdultam. A kisujjam után az össze többi ujjam következett, utána a lábfejem a karom, és végül...a szemem!
-Úristen! Sonia!-ugrott a nyakamba Patrick. Kissé felkelve, szorosan átöleltem, bár borzasztóan fájt a karom, de nem érdekelt! Csakis az érdekelt, hogy újra érzem Patrick közelségét, illatát, ölelését! Az örömtől vezérelve elkezdtem könnyezni. Finoman leült az ágyam szélére, és a fejemet a bal kezével tartva, a derekamat, pedig a jobbkezével támasztva hosszú csókot nyomott a számra. Pár perc leforgása alatt történt minden ez, mivel azonnal rohant az orvoshoz. Ameddig vissza értek, én kényelembe helyeztem magam mivel, szörnyen fájt mindenem! A végtagjaim, a fejem, illetve a hasam... . Már ketten berontva az ajtón hozzám siettek. Az orvos óvatosan levette rólam a felesleges műszereket, és egy hírt készült bejelenteni... .
-Egy jó hírt szeretnék önöknek bejelenteni!-mosolygott ránk az orvos.-Most lettünk kész az utolsó vizsgálattal, ami kimutatta, hogy ön babát vár!-nézett rám mosolyogva az orvos. Ez nem hiszem el...! Kisbabánk lesz!!!!
-Ezt komolyan mondja?-tárta nagyra a szemeit Patrick.
-Teljesen!-bólintott az orvos.
-Ez...ez!-mosolyogva, fájó testtel ugrottam Patrick nyakába.
-Csak óvatosan!-mosolygott ránk az orvos, mivel ha Patrick nem tart a karjaimba, akkor biztos hogy elesek. Finoman vissza helyezett az ágyamba, és egy nagy puszit nyomott a számra.
-Egy óra múlva vissza jövök, mivel el kell végeznünk még néhány vizsgálatot, de addig magukra hagyom önöket!-lépett ki az ajtón. Amint elhagyta a kórtermet az orvos, Patrick azonnal mellé ugrott, szorosan átölelt, és hosszú csókkal fejezte ki az örömét.
-Egyébként...most hol vagyok? És mi történt?-kérdeztem, miután leszakadtunk egy más ajkáról.
-New York, és kórházban. Miután elütöttek, azonnal hívták a menőket bevittek a helyi kórházba, ahol pár napig voltál, de végül áthoztak ide.
-És te eközben?-kérdeztem érdeklődve.
-Én eközben végig melletted voltam, és izgultam érted!-nyomott hosszú puszit a homlokomra.
-És mi bajom van/volt egyébként?
-Agyrázkódás leginkább. De abból egy elég durva változat.-mondta, mire bólintva rá mosolyogtam.
-És akkor most mi lesz a nászúttal?
-Semmi. Az a lényeg hogy élsz!-csókolt meg újra, és újra. Nem sokat tudtunk egymás társaságának örülni, mivel még hátra volt pát vizsgálat. Bő egy óra alatt végeztünk vele, mire vissza értem ott várt az a pár ember, akikre minden pillanatban, mindig számíthatók. Bár közölük nem mindenki család tag, de őket is annak érzek.
Ma már másodszorra jelentkezem. Az előző nagyoon rövid rész kárpótlásául megírtam ezt! :3 Remélem tetszik!! ^^ <3333
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése