Chapter 9

Délután sikerült beszereznünk egy gépet (egyenlőre nem profit, de ahhoz közelít), amivel szinte mindent lefotóztam, amit kicsit is érdekesebbnek találtam (százból, nagyjából tíz olyan, ami más szerint is az, nem csak szerintem).
-Hihetetlen tehetséges vagy!-motyogott döbbenten Patrick a képeket nézegetve.
-Nem nagy dolog...-vontam meg a vállam.
-De nem, most komolyan. Kezdj el fotózni. Igazából. Kezdj mondjuk velünk. A bandáról egy fotósorozat.
-Nem tudom...ha tényleg jól csinálom, amit csinálok, akkor magamtól kéne küzdeni nem?-néztem rá felvont szemöldökkel.
-Valahol el kell kezdeni.-vonta meg a vállát. Végül is...igaza van.
-Jó...-bólintottam.-de ezt a többiekkel is meg kéne beszélni...nem?
-Biztos hogy belegyeznek.-mosolygott, majd magház húzott és puszit nyomott a homlokomra. Telefonon megbeszélték, holnap délután mindenki ráér, ezért "modellt tudnak állni" nekem.
-Nem megyünk el valamerre sétálni?-fordultam felé hirtelen.
-De, ha szeretnél.-mosolygott rám.-Hova?
-Nem tudom. Mondjuk egy parkba, vagy nem is tudom.-keltem föl mellőle.-Gondolkozz, míg átöltözök.-nevettem, majd felrohantam az emeletre. Bár roppant csinos ez a ruha, de így este felé nincs túl nagy kedvem ilyenbe flangálni az utcán...és ha úgy vesszük...egyáltalán nincs kedvem soha ilyenekbe járnom. Szerencsémre, több visszafogott ruhát választottam, mint kihívót. Egy fekete (mi más) kapucnis pulcsit választottam, amire fehér betűvel rá van írva, hogy "White". Tetszenek ezek az ironikus feliratok (egyébként hozzáteszem, ez a pulcsi nagy rám, - de úgy vettem direkt, ezért leér a fenekemig és befedi a kézfejem). Fekete macskanadrág, amin Batman logók vannak és fekete bakancs lazán, be se fűzve a lábamon.
-El fogsz veszni az éjszakában.-nézett rajtam végig Patrick.
-Nem, mert te vigyázol rám.-ültem vigyorogva az ölébe.
-Az igaz.-nevetett.-Sűrűbben öltözhetnél ilyen lazán.-ölelt át.
-Ezt hogy érted?
-Nem mintha nem tetszenének, a harisnyatartós, szexi, boszi ruhák, de ez így jobb...kellemesebb abban a tudatban lennem, hogy van amit csak én látok.-ölelt át szorosan.
-Őszintén? Utálom azokat. A ruháim nagy része ilyen "laza".-rajzoltam idézőjeleket a levegőbe.
-Akkor...nem haragszol?-kérdezte félénken.
-Miért haragudni?-néztem rá furcsállva.
-Hát...amit mondtam...-vonta meg a vállát.
-Miért haragudnék?-nevettem.-Tudtam, vagyis inkább reméltem, hogy a visszafogottabb jobban bejön.-mondtam, mire felnevetett.
-Akkor jó. Most már menjünk, hogy a naplementét még le tudd fotózni.-kelt fel velem együtt a kanapéra. Kézen fogva indultunk el a sötétedő, őszi délutánon. Éppen hogy elértük a naplementét, amiről lőttem pár képet, majd egy padon üldögélve figyeltük tovább, ahogy a távolban szép, lassan eltűnik a narancssárga gömb, majd felváltja a sötét égbolt, csillagokkal és az ezüstösen világító Holddal.
-Fázol?-nézett rám, utalva a didergésemre.
-Eléggé...-motyogtam a karom dörzsölgetve.
-Tessék.-vette le a bőrdzsekijét.
-Mi?! Nem! Neked nem szabad megfáznod! Nehogy levedd.-adtam vissza neki.
-Jaj, egyszer kibírom.-terítette rám.
-Énekes vagy...tudod...-emlékeztettem, erre az "apró" tényre.
-Attól még neked sem kell megfázni.-ölelt át.
-De neked főleg nem!-fontam köré én is a karom. Így üldögéltünk dideregve az októberi estén, egymás karjába. Kabát mellettünk, de egyikünk se vette fel. Ez így igazságos.-Egy náthát kibírok, de tüdőgyulladást nem akarok kapni.-motyogtam.
-Na, menjünk. Legközelebb hozz kabátot.-segített fel a padról, majd újra átölelt és így sétáltunk hazáig.
-Megyek beülök egy kád forróvízbe...hátha az segít valamit...-indultam a lépcső felé átfagyva.
-Mehetek én is?-szólt utánam vigyorogva.
-Gyere.-vontam meg a vállam mosolyogva. Fél óra múlva együtt ültünk a forró vízbe. Szorosan magához ölelt, közben pedig a hajam puszilgatta.
-Jobb már?-kérdezte.
-Aha...újra érzem hogy vannak végtagjaim. Neked?
-Szintén.-nevetett.
-Nem akarsz majd teát csinálni?-néztem fel rá.
-De, szeretnék.-nyomott puszit a számra nevetve. Forróból meleg, melegből pedig langyos lett, mikor kiszálltunk. Mindketten pizsamába öltöztünk, majd közös takaróba burkolózva teáztunk. Hasamnak is jót tett a forró tea, és a torkomnak is, ami időközben fájni kezdett.
-Tuti hogy beteg leszek.-bújta Patrick mellkasához szenvedve.
-Én is.-sóhajtott.-Megyünk aludni? Fáradt vagyok.
-Ühüm. Én is fáradt vagyok.-ásítottam. Normális esetben, egy takaró nem elég két embernek. Normális esetben. De mivel konkrétan ráfeküdtem Patrickre, teljesen jól elfértünk alatta... .

Chapter 8

Tizenegy óra körül van. Patrick ölébe kuporodva ülök, és beszélgetünk. Ami este tizenegy és reggel tíz között történt, az...hű. Talán ennyit tudok rá mondani. Aludtunk is amúgy.
-Fotózni szeretnék.-mondtam hirtelen.
-Fotózni?
-Igen. Nagyon érdekel. De komolyan. Fejben...tudom hogy kell. Mindent tudok róla...de...szeretném kipróbálni.-döntöttem a fejem a vállának.
-Ha úgy megy, mint a zenélés, akkor profi fotós leszel.-mondta, mire egy fintort vágtam.
-Annyira azért nem megy jól...
-Nem megy jól?? Először kaptál a kezedbe egy gitárt, és úgy játszottál rajta, mintha már évek óta csinálnád!-rázta értetlenül a fejét.-Mindegy. Nem kell elhinni.-forgatta a szemét.-Veszünk neked egy gépet rendben?-puszilt bele a nyakadba.
-Rendben. Köszönöm.-mosolyogtam rá.-De nem most. El kell valamit intéznem.-keltem fel az öléből, majd felrohantam öltözni.-Na milyen?-álltam meg előtte mosolyogva.
-Wednesday Adsams felnőtt, szexi kiadásban.-nézetem rám vágyakozva.
-Akkor jó!-nevettem.-Bár teljesen mindegy, ahova megyek az a lényeg, hogy fekete legyen.-vontam meg a vállam, majd gyors csókot nyomtam a szájára. Vagyis az lett volna a terv, de ebből az lett, hogy lovaglóülésben ülök az ölébe, és forrón egymás ajkainak vagyunk tapadva.
-Miért, hova mész?-kérdezte felvont szemöldökkel.
-Majd...elmondom. Egyenlőre legyen az én titkom.-mondtam, majd leszálltam róla.
-Nem lesz bajod...ugye?-kérdezte aggódó tekintettel.
-Nem...vagyis...oda felé...de ott semmiképpen. Nem lesz baj! Ne aggódj!-mosolyogtam.-Szia!
-Szia!-sóhajtott. Hihetetlen rég jártam már ott, ahova megyek, de még emlékeztem az útra...belvárosi ház melletti sikátor, aminek a falán, egy titkos ajtó a téglában elrejtve. Gyorsan elmormogtam a varázsigét, amitől kinyílok, majd beléptem a sötétbe. Nem sokáig maradt így, mivel a fáklyák felgyulladtak. A cipőm fülsüketítően kopogtak a kőtalajon. Vízcsöpögés hallatszott. A hideg kirázott...éveken át, minden éjjel ezt hallgattam... .
-Alexandra!-hallottam meg egy hangot a bal kezem felől. Egy terem volt itt a kanyar után, ahol Mrs. Peterson ült... .-Kislányom!-kelt föl, majd könnyezve átölelt.-Hogy jutottál ki? Kik voltak azok a lányok veled?-csapott a közepébe azonnal.
-Igazán hosszú történet.-ültem le a vörös bársony kanapéra, majd belekezdtem... .
-Hm...érdekes. Igazából személyesen sose hallottam az összekötő és a pár egymásra találásáról. Csak történetekből. Ezek szerint rosszabb, mint az hiszik.
-Igen...pont ezért jöttem!-sóhajtottam.
-Ezt hogy érted?-kérdezte a mahagóni íróasztal mögül.
-Nem lehet valahogy megszabadulni ettől? Az összekötőségtől?
-Szűz vagy még?-kérdezte azonnal... .
-Tizenhárom órája nem.
-Ó, jaj...-sóhajtott, mintha valami rosszat mondtam volna. Felállt az asztaltól, majd a hatalmas könyves polchoz lépett, ahol kutatni kezdett.
-De...ez miért fontos?-léptem mellé idegesen.
-Megtudsz szabadulni tőle. Hosszú, nehéz folyamat így, hogy érintett vagy már...-mondta, majd arrébb lépett eggyel, én pedig mellé.
-Miért?
-Tizenhárom órával hamarabb jössz, annyi lett volna a dolgod, hogy keress, egy fiatal lányt, akinek az elméjét elfoglalhatják a halottak, te pedig szabad leszel. De így...elmondom mi lesz.-vett le egy régi, dohos könyvet az íróasztalhoz illő könyvespolcról.-Kell egy fiatal, érintetlen lány, akibe átszállhatnak a démonok és a szellemek. Viszont.-ült vissza a székbe.-Nekünk, természetfeletti lényeknek két részünk van a vérünkbe. Egy, ami kiteljesedik. Nálad ez az összekötőség. Kettő, ami csak ilyen esetekkor kerül előtérbe. Nálad ez a boszorkányság.-megdöbbentem. Boszorkányság...másodlagosan boszorkány vagyok.-Ez akkor teljesedik ki, ha már érintett vagy, és elveszik a kiteljesedett erőd. Nagymamádnál, ez a szirén lét volt.
-És ha azt is elvennék??-kérdeztem ijedten.
-Szinte lehetetlen...de ha mégis sikerülne...a nagy boszorkánynak, vagy belehalnál, vagy jönne a harmadik. Amit követne a negyedik. Kincsem...mi természetfeletti lények vagyunk! Ezt sehogy nem tudják elvenni!
-Mitől függ, hogy mi a harmadik, meg a negyedik, és a többi?
-Családod felmenői. Te távoli rokonod salemi boszorkány volt. Őt is porig égették a máglyán. Akárhányszor elvennék az erőd, te a boszorkány létbe térnél vissza!
-De akkor miért összekötő vér teljesedett ki nálam?!-kérdezte hisztérikusan sírva.
-Déd, déd, déd nagymamád is az volt. Ő kiszökött az elmegyógyintézetből. A párral. Akivel született egy közös gyermekük. Ő hasonmás lett...
-De nem öröklődik ez?? Ha egy összekötőnek gyere lesz, nem a gyerekre száll át?!
-Édesanyád összekötő?-kérdezte idegesen rám nézve, mintha egy rossz kisgyerek volnék... .
-Nem...-hajtottam le a fejem, durcásan szipogva a szidó nézéstől.
-Na látod. Sokáig azt hittük így van. De sajnos nem. Született már összekötőnek vámpír gyermeke...másfél évesen az utolsó cseppig kiszívta a szülei vérét... .
-Mrs. Peterson...kutatok az agyamba, de...semmit nem találok a természetfeletti lényekről. Általában minden meg van a fejembe...de ez nincs...
-Angyalom, te a hétköznapi világ dolgait tudod. De a természetfeletti lények nem hétköznapiak...én segíthetek neked. Megtanítom neked mi is vagy. Mik is vagyunk. És ha szeretnéd...a barátodnak is.
-Patrick...-segítettem ki.
-Neki.-forgatta a szemét.
-És...honnan találjak egy lányt, aki vállalkozna a szenvedésre?-vontam fel kérdően a szemöldököm.
-Történetesen vannak jelentkezők.-mondta, majd az asztalán megjelent egy lány. Mintha videót néztem volna.-Ő itt Jessica Green. Tipikus különc lány. Tökéletes lenne a feladatra. Okos, értelmes, művelt. Bár boszorkánynak szántam volna, de összekötőnek is megfelelő. Ő halandó, ezért komolyabb varázslatra lesz szükségünk, de minden egyes halott kiszállásakor egyre jobban terjedni fog a boszorkány vér benned, ezért lesz elég erőnk a varázslatra. Ez egy komoly varázslat lesz. Lehet órákig is el fog tartani, bár ebből ti nem fogtok semmit észlelni. Viszont...jó lesz Patrick felkészíteni.
-Mi?!-kérdeztem fennhangon.-Mi köze van ennek Patrickhez??
-Ő a pár. Vagyis ő is a varázslat része lesz.
-Nem...nem engedem belekeverni!-mondtam hisztérikus sírással a hangomba.-Szeretem és féltem! Neki nem mellettem lenne a helye! Egy normális nővel kéne élni, akivel összeházasodnának, lenne egy gyerekük...-mondtam elhaló hangon.
-Kincsem, ez a sorsa! Neki melletted van a helye! Sajnos ezzel nem tud mit csinálni, ha ő a párod!
-De ha vége lesz ennek...és nem leszek összekötő...ez elmúlik...ugye?-kérdeztem sírós hangon, mire bólintott.-Szakítani fogok vele.-mondtam visszatartva a bőgést.
-Szakítás? Szereted! Nem?
-Igen...mindennél jobban...-szipogtam egy zsebkendőd morzsolgatva.-de...előbb is mondtam. Én boszorkánnyá fogok válni. Nem engedem hogy velem legyen...normális életet kell élnie...egyébként is...lehet nem szerelmes, csak az kapocs tart minket össze. Lehet csak azért van velem.
-Értem.-mondta komoran.-Sajnos...ez megeshet...-motyogta halkan.
-Én...hazamegyek. Vár otthon. Vele akarok lenni, amíg csak lehet.-mosolyodtam el halványan.
-Menj csak. Bármikor ha szükséged van rám hívj!-mosolygott rám kedvesen, majd hallottam ahogy a kőfal kinyílik. Lassan ballagtam ki, majd elindultam haza. Egész úton gondolkoztam. Mi lesz ha tényleg nem érez semmit? Csak ez a rohadt kapocs tart össze? De ha érez is...nem lehet velem! Ahhoz túlságosan szeretem, hogy egy boszorkánnyal kelljen együtt élnie... . A sírás fojtogatott. Végig. De mikor beléptem a házba, minden elszállt. Ott ült a kanapén és a laptopján írt valamit. Az arcán, mint mindig most is egy mosoly bujkált. Láthatott valamit, mert felnevetett. Édes hangja van, mikor nevet. A mosoly utána is megmaradt. Mindig vidám...de mellettem nem lehet az... . Elhessegetve a rossz gondoltaim beléptem a nappaliba, úgy, hogy észre vegyen.
-Szia.-nézett rám mosolyogva, miközben félre rakta a gépet.-Most már elmondod hol voltál?-kérdezte.
-Igen.-sóhajtottam, majd leültem mellé, de ő az ölébe húzott. Annyira fáj...annyira... . Mindent elmeséltem neki...kihagyva azt a részt, hogy szakítanom kell vele.
-De...miért akarod ezt?-kérdezte furcsállva.
-Nem tudom az érzéseid. Ez a kapocs, egy érzelmi kapocs is. Lehetsz nem szeretsz...
-Mi?! Hogy gondolod hogy nem szeretlek?!-szólt közbe felháborodva.
-Css.-tettem a mutatóujjam a szája elé.-Ezt nem tudhatod. Mint mondtam, ez egy érzelmi kapocs is. Ezután, kiderül. Ha nem szeretsz, úgyis mindegy...-vontam meg a vállam összeszorított szájjal, mire egy könnycsepp gördült végig az arcomon.
-Tudom hogy szeretlek. Ismerem az érzéseim.-törölte le a nagyujjával az arcomról a könnycseppet.-Egyébként...te miért biztos hogy igazából érezed azt irántam, amit érzel?
-Mivel természetfeletti lény vagyok. Te halandó. Erősebb vagyok nálad, én irányítalak, és nem te engem. Ezért.
-Értem.-bólintott.-És...ha te vagy...és boszorkányok is...akkor vámpírok és vérfarkasok is léteznek?-kérdezte.
-Vámpírból nagyjából három van már csak a világon, vérfarkasból pedig talán kettő...de az egyik haldoklik, szóval...-mondtam mosolyogva.
-Úristen!-döntötte hátra a fejét, mire felnevettem.
-Hagyjuk ezt a témát...inkább...menjünk el megnézne azt a fényképezőt!-keltem föl, de Patrick visszarántott.
-De előtte...-húzott maga alá kacér mosollyal.-nehezítsük meg annak a boszinak a dolgát még jobban...-harapott az alsó ajkába, ami megtette a hatását. Szenvedélyes csókot nyomott a számra, majd kiűzve minden baljós, jövőt, átadtam magam a jelennek...

Chapter 7

Reggel kilenckor csengetésre ébredtünk...kómás fejjel nyitottam ajtót, ahol két lány (nő) állt. Meagan és Marie.
-Alexandra!-szólalt meg először Meagan (egyébként mind a ketten bőven magasabbak voltak nálam...), majd lejjebb hajolva átölelt.-Öltözz! Hosszú nap lesz!-mosolygott izgatottan.
-Oh...jó reggelt!-lépett mellém Patrick alig kinyitott szemmel.-Mondtam....-súgta a hajamba, majd félkézzel átölelt.
-Majd ha hazajövünk édelegjetek, most idő van!-lépett be Meagan. Kissé még mindig fáradtan baktattam föl a lépcsőn. Nagyjából két perc alatt lezuhanyoztam, és felöltöztem. Nincs túl sok ruhám, ezért a fehér Conversem vettem föl egy fekete ujjatlannal és egy farmersorttal, hajam kifésültem, sminkelés még nem megy igazán, ezért inkább hagytam.
-Ez gyors volt.-nevetett Marie.
-Mai nap után...tripla ennyi idő fog kelleni!-mondta Meagan.
-Kezdek komolyan félni...-mondtam, mire mind a hárman felnevettek.
-Akkor indulhatunk?-csapta össze a tenyerét.
-Igen. Szia.-léptem Patrick mellé, majd egy hosszú csókot nyomtam a szájára. Sofőr szintén Meagan volt, mellette Marie, én hátul, de mivel középre csúsztam és a két ülés közé hajoltam, így olyan volt, mintha mellettük ülnék.
-Szóval a mai terv...vásárolunk, fodrász, kozmetikus, pedikűr, manikűr.-sorolta, én meg kérően néztem rá.
-Én nem szeretném levágatni a hajam...-motyogtam magam elé.
-Jó...akkor csak egy kicsit a végéből, na!-sóhajtott az utat figyelve. Első célállomásunk, a lányok kedvenc ruha üzlete volt.
-Ez mennyire jól állna neked!-mért hozzám Marie egy blúzt.
-Ezzel a cipővel és nadrággal!-lépett mellénk mosolyogva Meagan.
-Én nem egészen ilyenre gondoltam...-mondtam kínos vigyorral. A magas sarkúra, és a krém/barna ruhákra utalva.
-Akkor?-kérdezték egyszerre. Konkrét elképzelésem volt... . Elindultam. Elvesztem a rengeteg, ruha, cipő és egyéb kiegészítő között, míg egy általam tökéletesnek ítélt szettet nem válogattam össze. Mire kiléptem a fülkéből már a két "pót anyukám" előtte álltak.
-Azta.-döbbentek le.
-El kell ismernem...ez sokkal jobb! Ez a kilógó harisnya tartó szexi, de a többi ruha megtöri, így nem lesz ribancos... .-nézett Meagan gondolkodva.
-Olyan...alternatív az egész.-helyeselt Marie.-És jól áll  kalap!-mosolygott a tükörből nézve. Miután fizettünk (maradt rajtam egyébként a ruha), jöhetett a fodrász. Csak egy kis igazítást engedtem...ne legyen töredezett a vége, de maradt a frufru és a hosszú, fekete hajam. Kozmetikus...legjobb az egész napban! Annyira jó volt...ahogy masszírozta az arcom... . Semmi nem maradt benne. Tiszta és puha. Pedikűr és manikűr. Körmeim mindenhol gyönyörűek.
-Na, akkor most jöhet az igazi vásárlás!-nézett rám a két lány csillogó szemekkel. Csúnya fintorom ellenére három órán át jártuk a boltokat...szerencsére nem a saját, hanem az én ízlésem szerint válogatta örömmel. Nekem. Fekete dominált nagyrészt, de vörös, szürke darabok is megtalálhatóak. Közben persze végig beszéltünk és nevettünk. Jobban megismertük egymást. Én is őket...emberi módon.
-Mondjátok hogy mehetünk haza!-nyöszörögtem négy szatyorral egyensúlyozva.
-Ahaa.-nézett körbe Meagan. Biztos boltot keresett, ahova még nem mentünk be. Szerencsére nem volt olyan... . Már a kocsinál jártunk, mikor egy ötven éveiben járó nőbe ütköztem. Csak némán állt és vizslatott.
-Elnézést...ismerjük egymást?-szólalt meg először én.
-Nem...nem...biztos csak összekevertem valakivel...Alexandra Margaret Williams-t ismeri?-kérdezte.
-Az én vagyok.-mondtam furcsállva.
-Értem.-ennyit mondott, majd elment. Utána akartam szólni, de addigra eltűnt.
-Ez ki volt?-kérdezte Meagan, mikor beültünk a kocsiba.
-Fogalmam sincs...-ráztam meg a fejem. Ismerős volt...nagyon... . Továbbiakban nem foglalkoztunk az üggyel. Inkább azzal...Patrick hogy fogja fogadni az "új" külsőm.
-Nyugalom...tetszeni fog neki! Gyönyörű vagy!-nyugtatott Marie.
-Patricknek más az ízlése. Biztos lehetsz benne hogy tetszeni fogsz neki.-helyeselt Meagan. Nem tudom, lehet igaza van...de...van valamim, amitől nem lehet más a véleménye. Fáradtan, a gondolataimba merülve dőltem hátra. Hogy lehetne ezt megszakítani? Hogy lehetne másnak adni ezt az erőt? Talán...az a nő! Igen! Már emlékszem! Mrs. Peterson! A boszorkány, aki kiskoromban segített. Akitől tudom mi vagyok! Hogy lehettem ennyire hülye?? Meg kell találnom!
-Sandra! Sandra!-csattintgatott előttem Meagan.-Itt vagyunk.
Kissé kábán szálltam ki a kocsiból a szatyrokkal a kezembe. Nappali felé vettük az irányt, ahol Patrick üldögélt és a telefonját nyomkodta, viszont az érkezésünkre felkapta a fejét. Kikerekedett szemmel nézett végig rajtam. Minden porcikám végig mérte a szemével. Egy helyen megakadt a szeme. A harisnyatartómon. Elmosolyodott, majd megnyalta az alsó ajkát. Patrick...túlságosan szexi mozdulat...társaságban vagyunk... .
-Nincs kedvem végig nézni semmit...inkább menjünk!-fordult Marie felé Meagan.
-Köszönök mindent...-álltam lábujjhegyre, átöleltem Meagant, majd Mariet.
-Szívesen tettük!-nevettek össze.
-Legközelebb is! Na, hagyunk titeket! Sziasztok!-köszöntek el, majd elmentek. Patrick várt. Először nem érettem, de mikor becsukódott az ajtó, azonnal rám vetette magát. Szenvedélyesen csókolt meg, majd nedves puszikkal halmozta el a nyakam. Benyúlva a szoknyám alá a fenekem simogatta. Végig a combon, majd a harisnyatartónál megállt, és annak a pántját kezdte birizgálni. Hirtelen mozdulattal megragadta a lábam és azt felhúzva, elemelt a földtől.
-Ne...-mondtam halkan.
-Nem láttad még mi van fönt...-suttogta mosolyogva a fülembe. Kínzó volt a lassúsága. Fél percenként lépett egy lépcsőfokot, közben csókolt és simogatott. A hálóba érve becsukta maga mögött az ajtót, majd az ágy végébe ültetett. Sötétséget az ágy körül lévő gyertyák törték meg, amik mellett rózsaszirmok voltak elhintve, az ágyon pedig szín alakba rendezve.
-Hű...-suttogtam elámulva.
-Na? Elég romantikus?-mosolygott, de a sötétben, csak sejthetőleg látszott az arca.-Levehetem Hamupipőke cipőjét?-kérdezte halkan, mire felnevettem és bólintottam. Lassan, ügyesen fűzte ki a telitalpú, látszólag kényelmetlen cipőm, amit lehúzva rólam arrébb rakott.
-A ruháim is összehajtogatva fogod lerakni?-kérdezte az alsó ajkam harapdálva, ezzel is rejtve a mosolyom.
-Lehet...-mosolygott föl rám, majd meleg kezeivel a térdemnél széthúzta a lábam. Az apró puszikat alig éreztem a harisnya miatt. Lassan halad fölfelé. Simogatta a combom a pántok alatt, majd puszilgatta. Éreztem, ahogy a meleg átjárja a testem, bizseregni kezdek. Mintha csak félnék hogy lezuhanok valahonnan, kapaszkodtam az ágytakaróba. Halk nyögések, és sóhajok hagyták el a szám. Minden egyes csókja égette a lábam. Nem is tudtom mit akarok jobban...hogy a puha, telt ajkai a szám csókolják, vagy...kicsit lejjebb kényeztessenek. Következő pillanatban, mikor feleszméltem, már szoknya sem volt rajtam. Kicsit önállósodva levettem a felsőm, így már a fekete, csipke fehérneműmbe, és harisnyatartóba ültem előtte. Hm...ez is olyan...filmes... . Kezeit levettem a lábamról, majd kicsit eltoltam magamtól.
-Na!-kuncogott halkan.
-Túl sok rajtad a ruha.-vontam vállat, mire felnevetett. Pólójától gyorsan megszabadultam, majd a nadrágja övével kezdtem szórakozni. Idegesít a lassúságom. Őt még jobban. Egy szál fehérneműben, harisnyatartóban, beterpesztve ülök előtte, miközben a nadrágjával szórakozom...igen, neki rosszabb. Mikor sikerült kigombolnom, olyan gyorsan kapta le magáról, hogy időm se volt reagálni. Innentől...nem állt le...

Chapter 6

Egy hónap telt el... . Tíz éve itt élek. Fent a koszfészekben... . És ma elhagyhatom... . Olyan boldogság, egyben félem van rajtam, hogy az valami hihetetlen... . Nagy munkámba telt, míg százszázalékossá vált, hogy kijutom. Rengeteg vizsgálatot végeztek, minek az eredményein, ők maguk is meglepődtek. Átlagos emberéhez voltak hasonlíthatóak. De például tanultam is. A rohamai relaxációval, képzeletemmel finomítottam, mikor Patrick nem volt mellettem. Elképzeltem, hogy mellettem van...megölel, megcsókol... . Csontjaim már nem törtek el, nem véreztem és még jobban megerősödött a fal, ezért a démonok se szállták meg a testem. Csak a fejfájással küzdöttem. Rettentő sokszor voltam azon, hogy elmondjam Patricknek az igazat...miért van ez...miért van minden. De egyszerűen nem ment. Ez...nekem is túl sok...egy hónap után is sok lenne... . Lassan viszont itt az idő hogy elmondjam neki. Már mindent összepakoltam és az ágyon ültem, mikor Patrick belépett az ajtón.
-Akkor mehetünk?-nézett rám mosolyogva. Bólintottam. Remegő gyomorral sétáltam. Olyan szorosan fogtam a kezét, hogy elfehéredtek az ujjai. Gúnyos mosollyal köszöntem el az általam utált, és kedvessel a szeretett köpenyesektől. A kapu előtt megálltam. Szorongattam Patrick kezét, és az alsó ajkam rágcsáltam.
-Minden rendben lesz.-suttogta a fülembe, majd puszit nyomott a homlokomra. Nagy levegőt vettem és kiléptem. Azon a kapun, amin tíz éve be. Könnyezni kezdtem. És mosolyogni. Boldog mosollyal ölelt át Patrick.-Hát...akkor...menjünk haza!-néztünk föl utoljára az épületre. Kocsiból végig a kinti világot figyeltem. Tömeg, autók, felhőkarolók mindenütt. Los Angeles. Az egész városon át kellett autóznunk Patrickhez. Jó, egy órás út... . Plusz hegyen lakik, ami még minimum negyed óra. Modern, aránylag nagy ház előtt álltunk meg. Belül is ugyan ez jellemzi. Modern, letisztult és stílusos. Nem hatalmas, de elég nagy. Két embernek is nagy, egynek pláne... . Először lent lettem körbe vezetve, majd fent.
-Ez pedig a háló.-léptünk be utoljára egy általam még nem látott helyiségbe.
-Gyönyörű ez a ház.-fordultam felé.
-Köszönöm.-mosolyodott el, majd közel lépett hozzám és megcsókolt. Mélyen a hajamba túrt. Szorosan fogott magához, majd finoman hátrébb kezdett tolni. A lábam az ágy végénél akadt meg. Óvatosan hátra lökött, így hátra kerültem az ágyon. Fölém került és így folytattuk...mielőtt levette volna a pólóm megállítottam.
-Várj...-toltam finoman el a mellkasánál.
-Mi az?-húzta össze a szemöldökét.
-E-el kell mondanom valamit...-motyogtam. Ijedt arccal nézett rám.
-Egy hónapja ismerjük egymást...és...már egy ideje tudom mi volt az, hogy egy-két nap alatt olyan volt a kapcsolatunk...-ültem föl-Szóval...én összekötő vagyok...és...van egy párjuk...
-Aki én lennék?-vonta föl a szemöldökét.
-Igen...és...huh.-készítettem föl magam...ez hosszú lesz.-Mikor megszületik a következő összekötő, a természet választ neki egy párt...biológiailag megfelelőt, akivel megfelelő utódok tud nemzeni...ebbe inkább nem megyek bele. Sok mindentől függ. Mással nem tud, és nem is lehet sokéig az összekötő, mivel egy olyan láthatatlan lánc alakul ki köztük, amit nem lehet megszakítani. Lehet már születéskor, de lehet csak negyven évesen találkoznak. Ez teljesen mindegy. Ha maguktól, véletlen nem találkoznak, akkor belesegítenek...leginkább a párnak az elméjébe mennek bele. Őt vezetik el az összekötőhöz. Ez volt az a megmagyarázhatatlan erő, amiért te visszajöttél. És bárkivel összejöhetnél én is és te is, akár összeházasodhatnátok, gyereketek is lehetne. De utána elválnál...és velem lennél. Mert az a lánc összeköt minket. És mikor stúdióztál, azon a két éjszakán azért voltam rosszul, mert ez a lánc megfeszült. Lehet megsérült. Mert távol voltál. Ez alatt az egy hónap alatt megtanultam kontrollálni, de kitudja meddig használ! Azért szenvedtem évekig azokkal a kínokkal, mert nem találkoztunk...és míg nem ismeri egymást az összekötő és a párja, addig nincs helyén a holtak és az élők világa közötti kapcsolat. Azért volt az egész. Nem szerelemből. A sorsunk vonzott. De...nálam...azt hiszem...szerelem lett belőle...és...úgy érzem...örökre együtt tudok veled maradni...úgy, hogy szeretlek!-mondtam könnyezve. Ő csak nézett. Örökre. Halálunkig. Még azon is túl. Nem mondott semmit. Csak magához húzott és megcsókolt.
-Sandra...én...szeretlek. Ez nem a sors miatt van...én tényleg szeretlek!-suttogta a kezei közé fogva az arcom.
-És még valami...-sütöttem le a szemem szégyenlősen.-amíg mi nem...szóval érted...addig...nem...-dadogtam.
-Igen értem!-nevetett.-De ne legyél már szégyenlős...felnőttek vagyunk.-húzott az ölébe. Finoman cirógatni kezdte a melltartó kapcsa alatti részt. Egy hónap alatt sikerült felszednem annyit, hogy ne egészben lehessen megfogni a csigolyáim... .
-Szeretném...máskor...mondjuk...romantikusan...-mondtam halkan nevetgélve.
-Hjaj, rendben!-sóhajtott majd puszit nyomott a homlokomra.-Hm...mondjuk gyertyákkal és rózsaszirmokkal?-mosolygott.
-Mondjuk.-mosolyodtam el. Tovább folytatta. Végig cirógatta a hátam, majd a fenekem. Egyre lejjebb ment, egy pontnál megfeszültem, és kiugrottam az öléből.-Mondtam hogy kellenek gyertyák!-nevettem, majd megfordultam és kimentem. Hallottam ahogy felkel, ezért futni kezdtem. Mint két kisgyerek futkároztunk a házban. Ő kergetett, én futottam előle, de végül ő nyert. Éppen a kanapénál jártunk, mikor elkapta a derekam, felkapott, és lefektetett a kanapéra.
-Tudtam hogy el foglak úgyis kapni!-mondta nevetve, majd beleszívott a nyakamba, amitől felvisítottam.
-Naa.-nevettem kapargatva a tarkója fölötti hajrészt.
-Olyan izgalmas, ha egy lánynak ki van szívva a nyaka...mindenki tudja legalább, hogy nem szingli...-kuncogott, majd megpuszilta a fülem tövét.-Miért vagy ilyen...miért nem jó...csak így simán?-kérdezte szomorú hangon a nyakam csókolgatva.
-Mert nem és kész.-nevettem halkan a tarkóját simogatva.-De ha ezt csinálod nem fog érdekelni se a rózsa, se a gyertya.-mondtam utalva arra, hogy a keze a combom belső felét simogatta. Ezt bátorításnak vette, mivel egyre feljebb csúszott a keze, és az érzékeny pontomnál, már nem voltam ennyire nyugodt.-Hagyd abba kérlek.-nyöszörögtem.
-Kérlek...-mormolta a nyakamba.
-Nem.-szorítottam össze a szám. Abbahagyta. Érezte, nem akarom és ez már nem vicces játék... .-Köszönöm.-suttogtam a nyakába halvány mosollyal, mire egy puszit nyomott a hajamba.
-Meagan utasított, hogy elmész velük vásárolni holnap.-kelt fel velem.
-Velük?
-Meagan és Marie.
-Aha.-bólintottam.-Mennyire lesz fárasztó?-kérdeztem elfojtott mosollyal.
-Tízes skálán tizenegy?-tette fel magának a kérdést, mire felnevettem.
-Hát, akkor készülök...-kuncogtam.
-Nem vagy éhes?-kérdezte hirtelen.
-De. Talán egy picit.-vontam meg a vállam.
-Elviszlek valahová.-mosolyodott el, majd velem együtt felállt. Egy kellemes, belvárosi étterembe mentünk, ahol nagyjából egy órát töltöttünk. Plusz, majdnem egész délután sétáltunk. Egyenlőre még nem bírok túl sokat menni, de már kisebb pihenőkkel hosszabb utat is kibírok. Haza hat körül értünk, ezért már egy vacsorát is letudtunk. Fáradtan feküdtem Patrick ölében a kanapén.
-Mennyire ijesztett meg ez az "örökké" dolog?-kérdezte hirtelen.
-Nem is tudom...először kisebb sokkot kaptam, de nagyjából fél másodperc után rájöttem hogy én is ezt akarom, szóval...igazából semennyire.-vonta meg a vállát.
-És...mi a véleményed a házasság meg a gyerek dologról?-tettem el a nagy kérdést. Két dolog ami egy párt, a legjobban izgat... .
-Természetesen gondoltam rá már, mint minden normális ember, de...így egy hónap után még nehéz válaszolni.-mondta. Kicsit elgondolkoztam...de akkor tervezi, hogy majd egyszer megkéri a kezem? És a gyereket? Nem mintha lenne más választása... .-Igen, tervezem, majd egyszer.-mosolyodott el. Ennyire kifejező lenne az arcom.-Szerintem menj aludni, mert tuti már kilenckor itt fognak toprogni az ajtóban. Főleg Meagan...-mondta, mire felnevettem.
-Jó. Lezuhanyzom.-keltem föl.
-Segítsek?-szólt után kacér mosollyal, mit egy szemforgatással díjaztam.
-Nem köszönöm, megy egyedül is.-mondtam, majd felmentem a lépcsőn. Éppen törölköztem, mikor egy hangot hallottam meg magam mögött.
-Látom már nem kell segítenem.-mondta szomorú hangon. Ijedten magamra kaptam a törölközőt, majd elmosolyodtam.
-Hát...még törölközni segíthetsz.-haraptam az alsó ajkamba, Láthatólag közel volt, mivel szinte azonnal körém fonta a karjait. Lassan, finoman, szinte simogatva törölt végig a puha, meleg törölközővel. Mindenhol. Végén, akár egy rongybaba pihentem a karjába.
-Behozzam a pizsamád, vagy kint veszed föl?-suttogta a fülembe.
-Vigyél ki.-sóhajtottam, mire felkapott és a háló felé vette az irányt. Ott lerakott, majd miután gyorsan felöltöztem bebújtam az ágyba.
-Mindjárt visszajövök, csak én is lezuhanyzom.-nyomott puszit a homlokomra, majd kiment. Elbóbiskolhattam, mivel a következő pillanatban már az ágyban feküst mellettem szemüvegben.
-Jól áll a szemüveg.-mondtam mosolyogva, fáradtan pislogva.
-Köszönöm.-húzott magához, majd csókot nyomott a számra. Nem sokáig bírtam, mivel miután a karjaiba vont, azonnal elaludtam...

Chapter 5

Szokásosan ébredtem. Nem szokásos helyen. Talán, el kellene mondanom neki...ha elmenne, úgyis visszajönne...nem tud mást csinálni...de...én azt akarom, hogy a szíve irányítsa...ne a sorsa... . Míg fájdalmas gondolatok cikáztak a fejembe, ő felébredt... . Fáradtan pislogott, rám majd mikor meglátott rám mosolygott.
-Jó reggelt!-köszöntött puszival.
-Jó reggelt!-bújtam hozzá. Nem is tudom mikor volt utoljára, hogy ezt mondtam valakinek... .
-Még mindig nem szeretnéd elmondani?-nézett rám kiskutya szemekkel, amitől rögtön megolvadt a belsőm.
-Nem...-motyogtam nem a szemébe nézve.
-De miért? Nagyfiú vagyok már...el tudom viselni, ha durva is.-nevetett. Én komolyan próbáltam maradni, de egyszerűen mellette nem megy!
-Nem nézek rád, ne is próbálkozz...-takartam elfojtott mosollyal a szemem.
-Tudom én hogy tetszik ha így nézek!-nevetett föl.
-Nem. Nem tetszik.-füllentettem mosolyogva fölnézve rá, mire nevetve puszit nyomott a fejemre.
-Arra gondoltam...hogy kimehetnénk az udvarra.-mondta hirtelen.
-Öm...engem még le se engednek innen...nem hogy ki.-mondtam szomorúan. Eddig nem igazán vágytam ki...nem nagyon érdekelt mi van kint...de mióta ismerem Patrick egyre inkább kiakarok jutni innen... .
-Velem jössz...megoldjuk!-nyomott puszit a homlokomra. Nagy nehezen felkeltünk, és szinte azonnal a lift felé vettük az irányt... .
-Félek.-motyogtam a lift be állva a kezét szorongatva.
-Ne félj! Nem lesz semmi baj.-ölelt át hátulról.
Kilépve...hatalmas megdöbbenés fogadott.
-Elnézést!-lépett Patrick a kezemet szorongatva az egyik köpenyeshez.-Szeretném ki vinni Alexandrát kicsit sétálni az udvarra...szabad?-tette fel a költő kérdést...nem hiszem hogy túlzottan érdekelt a válasz.
-Mr...
-Stump.-szólt közbe.
-Mr. Stump. Alexandra kisasszony egy...vesz...
-Uram, Alexandra egy kedves, egyben nagyon különleges lány, de semmiképpen nem bolond, veszélyes pedig főleg nem!-váltott hangnemet.-Arra sincs ok, hogy itt van már több mint tíz éve!
-Vizsgálatok bizonyítják, hogy...
-Nem érdekelnek a vizsgálatok! Alexandrának nem itt lenne a helye!-förmedt rá idegesen.-És ha most megbocsájt...tíz év börtön után kicsit kiviszem a levegőre...-motyogta, majd újra szorosan fogva a kezem az ajtó felé indultunk. Döbbent, ijedt arcok néztek bennünket...végre valaki megmondta a tuti ezeknek... . Egyébként rengeteget változott tíz év alatt ez a hely! Modern és szép lett. Én pedig azon az undormány emeleten "élek"...pff... .
-Köszönöm!-torpantam meg, mielőtt kiléptünk volna az ajtón.
-Én csak az igazat mondtam nekik!-puszilta meg a homlokom magához húzva. Éreztem a hátamon a kíváncsi tekinteteket.-Kész állsz?-kérdezte, mire bólintottam, majd kiléptünk. Meleg szellő csapta meg az arcom. Madárcsicsergés, friss levegő, kellemes virág illat...könny szökött a szemembe. Egymást követték...és így sírás lett belőle... .-Sss! Ne sírj.-ölelt magához, majd a hátam kezdte simogatni.
-De...ez...annyira...-szipogtam.
-Jó?-kérdezett vissza, mire összeszorított szájjal és szemmel bólintottam.-Nem kellene valami a lábadra?-kérdezte.
-Faltörmelékek között járkálok nap, mint nap. Nem.-nevettem fel még mindig könnyezve.
-Akkor jó.-csókolt le egy kövér könnycseppet. Belé kapaszkodva indultunk el a gyönyörű udvaron. Kecsesen, finoman lépkedtem a puha, zöld pázsiton át, egészen egy padig. Rengeteget sétáltunk és beszélgettünk. Viszont elég hamar elfáradtam. Ez a levegő kifárasztja az embert... . Kis pagoda alatt üldögéltünk, mikor eleredt az eső. Csodálattal néztem az esőcseppeket, amik kristály függönyként hullottak alá. Kábultan keltem föl Patrick mellöl, majd lassan kiléptem... . A hűvös esőcseppek azonnal eláztatták a hajam és a ruhám. Széttárt karral és csukott szemmel néztem az ég felé. Kellemes volt a naptól felhevült bőrömnek. Hirtelen egy kart éreztem meg magam körül.
-Tetszik?-súgta Patrick a fülembe, mire bólintottam.
-Nagyon!-raktam le a kezem az övére. Vizes tincseim elsöpörte a nyakamról és belepuszilt, mire én megfordultam és a nyaka köré fonva a karom hosszan megcsókoltam. Ő a derekamnál fogva tartott. Így álltunk az esőben.
-Ez olyan, mint egy romantikus filmben.-vált el a számtól pár milliméterre.
-Tényleg?-kérdeztem csodálkozva.
-Tényleg.-nevetett.-Egyszer majd megnézünk egyet rendben?-döntötte a homlokát az enyémnek.-Na, inkább menjünk be. Nehogy megfázz.-nyomott puszit a homlokomra. Víztől áztatva léptünk be az előcsarnokba, ahol egy nővér pattant mellénk.
-Hozok törölközőt és pokrócot, nehogy megfázzanak!-mondta, majd elsietett. Hm...nem nagyon találkoztam még kedves fajtával... . Eldugottabb részhez mentünk, ahol leültünk. Mind a ketten megtörölköztünk, majd magunkra tekertük a pokrócot.
-Nem akarok visszamenni.-nyöszörögtem az ölébe hozzábújva.
-Én sem akarom hogy visszamenj...koszos, hideg...borzalmas...-szorított magához. Egy ideig így üldögéltünk, mikor Patrick megszólalt.
-Pillanat és visszajövök!-rakott le a padra majd elment. Az egy pillanatból, majdnem másfél óra lett, amíg elbóbiskoltam... .-Sandra.-suttogta.-Gyere!-nyújtotta felém a kezét.
-Sosem becéztek így!-suttogtam félénk mosollyal, miközben felkeltem. Egy köpenyessel léptünk be a liftbe. Már kezdtem szomorú lenni, hogy vissza kell mennem, de hirtelen megálltunk. Az első emeleten.
-Hova megyünk?-vontam össze a szemöldököm.
-Majd meglátod...-suttogta megragadva a kezem. Jó öt perc séta után, egy ajtó előtt álltunk meg.
-Ez lesz a te szobád.-mondta, majd a köpenyes benyitott...leesett az állam... . Egy hatalmas, modern, gyönyörű, fürdőszobás szobába léptünk be.
-Úristen.-motyogtam.
-Akkor...én most megyek...ha kell bármi szóljanak.-mondta a köpenyes és kiment. Ketten maradtunk.
-Ez...mi és...miért?-dadogtam kővé dermedve.
-Ez a te szobád. Egy hónapra béreltem neked. Arra az egy hónapra, míg még itt vagy!-mosolygott.
-MI?!-visítottam fel.-Egy hónap?!
-Igen egy hónap. Pár vizsgálat...ennyi.-vonta meg a vállát.
-És...és mi ez a szoba? Mond már el kérlek!
-Ez a te szobád, már mondtam. Ebben a szárnyban vannak az egyszemélyes szobák. Ezeket bérelni lehet. Pénzért. Mint látod, egy hotel szobára emlékeztetnek inkább, mintsem egy elmegyógyintézetére.
-Én ezt...nem tudom...hogy háláljam meg...-motyogtam végig simítva az ágyat.
-Sehogy. Ajándék...vagy valami olyasmi.-vonta meg a vállát.
-Néz körül, pihenj...addig...én hazamegyek. Este visszajövök!-nyomott puszit a homlokomra, de én visszarántottam, és szenvedélyesen megcsókoltam.-Mondom, pár óra és itt vagyok!-nevetett, majd egy újabb csók után elment. Még mindig kicsit a sokk hatása alatt álltam, mikor kopogtak.
-Tessék?-kiáltottam.
-Jó napot, azért jöttem, hogy megkérdezzem mit kér ebédre!-lépett be egy kedves, mosolygós, fiatal nő.
-Öm...mit lehet?-kérdeztem félénken, mire a kezembe nyomott, egy étlap féleséget. Ezt...esküszöm nem tudom elhinni...egy ilyen "luxus", modern, felszerelt intézmény ez és én abban a koszfészekben éltem idáig?! Fú... .-Nem tudom...igazából mindegy...nem mondanám hogy éhes vagyok...inni...egy zöld teát kérnék.-mondtam meglepetten.
-Rendben! Akkor meglepetés lesz az ebéd!-nevetett fel.-Máris hozom.-mondta, majd fürgén kisietett. Nem volt se kedvem, de erőm zuhanyozni, ezért úgy, ahogy voltam befeküdtem az ágyamba. Kényelmes, meleg ágyamba...hihetetlen érzés... . Negyed óra telt el, míg az ebédemre vártam.
-Halas tészta, desszertnek gyümölcsök és a zöld tea! Jó étvágyat!-rakott elém egy tálcát, majd kiment. Megint. Először furcsán néztem az ételre. Hihetetlen milyen régen ettem normálisat... . Villát megfogva belekóstoltam a tányérom tartalmába. Ennél finomabbat...ahogy a meleg, finom falat csúsztak le a torkomon, egyenesen a gyomromba...csodálatos volt. Lassan ettem. Igazából ennyi év után valószínűleg összeszűkölt a gyomrom, ezért nem bírok sokat enni, és még a gyümölcsbe is bele szerettem volna kóstolni, ezért pár villányi tészta után a gyümölcsbe kóstoltam bele. Eper, ananász, mangó, banán, és málna volt a tányéron. Mindegyikből három-három darabot ettem. Ezután következett a zöld tea. Hm...újabb kedvenceim lettek. A gyümölcsöt és a teát mellettem hagyták, a tésztát elvitték. Mivel szörnyen unatkozni kezdtem, bekacsoltam a tévét. Kapcsolgattam és kapcsolgattam. Igazából egyik sem tűnt érdekesnek. Megtaláltam egy adót. Zenecsatorna. Az alsó sávban ennyi volt írva "Fall Out Boy-Centuries". A következő pillanatban elkezdődött egy klip. Ókori római stílusú. Pár másodperc után elkezdődött a szám...és megpillantottam Patricket. Hozzáteszem az elején már tudtam hogy ők azok. A klip...eszméletlen jó! A szám is zseniális...lehet benne gyönyörködni (ki-mire gondol itt...haha...), és lehet rajta nevetni. Komolyan, mintha egy filmet néztem volna! Utána még egyszer ők következtek. És még egyszer. Elolvastam a sarokban lévő feliratot, miszerint ez egy "Honnan, hová?" műsor...agyamba kotorásztam egy darabig, míg rájöttem mit is jelent ez. Híres bandákat és énekeseket mutatnak, hogy jutottak a csúcsra. Vagy éppen fordítva. Hová jutottak, honnan. Nálunk vissza felé ment. Számok egymás után váltottak én pedig néha nevetve, néha ámulva, néha könnyezve figyeltem a képernyőt. Leginkább nevettem...könnyezve... . Nem igazán a véres, szomorú klipekre mennek rá, az is biztos... . Az idő telt, vége lett. Utána valami nő énekelt, de nem igazán tetszett... . Tovább nyomtam. Semmi. Már nagyjából tízszer kapcsoltam végig az adókat, mikor végre Patrick visszatért.
-Szia!-lépett mellém mosolyogva, és egy hosszú csókot nyomott a számra. Valamit rejtegetett a háta mögött.-Hoztam neked...valamiket!-húzott elő két szatyrot.-Gondoltam, amíg itt vagy ezekre szükséged lehet!-nyújtotta át. Tele volt mindenféle fürdőszobai holmival. Felesleges lenne felsorolni, minden benne volt. Női kenceficék is. Másik szatyorban, pedig ruhák...pontosabban pizsama. Rövid nadrágos. Fekete felső, rajta egy édes, alvó kiskutya, pink alvó sapkában, nadrágja szintén fekete volt, amin ilyen kutyák voltak piciben. Többféle is volt, de ezt tetszett a legjobban!
-Juuuj!-sikítottam föl.-Ez de aranyos!-nézegettem.
-Gondoltam, ez jobban tetszene, mint egy selyem csoda!-nevetett. Valami lábbeli is kellett, ezért egy édes, belebújós mamuszt is kaptam. Igazából semmi különös nem volt benne. Olyan volt, mint egy csizma.-Ja, és van még utcai ruha is, ha esetleg sétálnál kint. Egy pár fehér Converse mellé, egy kék ujjatlan, és egy rövid, farmer sort. Néhány póló volt csak, néhány nadrággal és pulcsival. Nagyrészt pizsama, és fehérnemű. Hm...utoljára 13 évesen volt rajtam melltartó... . Visszafogott, mégis nőiesek voltak...majd megakadt a szemem egy szetten...fekete csipke volt az egész. Belül puha volt, selymes tapintású... . Tipikus "szexi" fehérnemű... .
-Öm...Meagan gondolta ilyen is kell...-mosolyodott el.-bár ő arra szavazott mind legyen ilyen, de mondtam neki, így elsőre jobb a visszafogottabb.-Bólintottam. Nem kérdeztem vissza. Tudtam ki az a Meagan.-Ha kijutsz innen, úgyis el fog vinni vásárolni...kisebb sporttal fog felérni, csak mondom!-nevetett fel.-Látom ebédeltél.-nézett a tányér gyümölcsömbe, amiből kivett, egy kocka ananászt.
-Hé! Azt én kaptam!-nevettem.
-Szeretem az ananászt.-vonta meg a vállát, majd puszit nyomott a homlokomra.
-Megyek, kipróbálom ezt a sok cuccot.-fogtam meg a "fürdős" szatyrot. Biztonság kedvéért bezártam az ajtót, nehogy "véletlen" Patrick bejöjjön... . Tisztaság és meleg víz. Kisebb sírógörcs megint elfogott. Trópusi tusfürdővel kentem végig magam. Ezen kívül, még nagyjából ötféle van... .  Majd jöhetett a sampon. Ezt sem hiszem hogy egyedül választotta Patrick... . Vagyis...ezeket, Mivel négyféle sampon, háromféle balzsam és még jó pár üveg hajra való. Hm. Borotvát kis kaptam...normálisat. Zuhany után testápoló, majd hajamra, eper illatú fényesítő lötty. Hajszárítás után magamra vettem az említett pizsamát és a mamuszt. Elégedetten, és vidáman léptek, bő egy óra után a fürdőből.
-Hű.-tátotta el a száját.-Más...lettél.
-Mondhatjuk.-vontam meg a vállam mosolyogva, majd mellé feküdtem. Szinte azonnal magához húzott. Beletúrt, és beleszagolt a frissen mosott, még meleg hajamba. Innen lejjebb ment. Végig simította a megtisztított arcom, a kezem, majd végig egészen a lábamig. Nem bírt betelni velem. Csókolgatott, ölelgetett, simogatott. Viszonoztam minden ezt.
-Pár napja, még nem gondoltam volna hogy itt fogok feküdni, így...veled.-suttogtam két csók között.
-Én sem.-mondta édes mosollyal, majd újra megcsókolt.-Egyébként...itt aludhatok?-kérdezte magára húzva.
-Ha szeretnél...-haraptam mosolyogva az alsó ajkamba.
-Ez a te szobád...te mondod meg.-nevetett.
-Akkor igen!-öleltem magamhoz vigyorogva. Az idő telt, este lett. Vacsorát is kaptam, aminek nagy részét, a "vendégem" ette meg.
-Unatkoztál míg nem voltam itt?-kérdezte hirtelen.
-Eléggé...-sóhajtottam.-de egy zenecsatornán titeket néztelek. "Honnan, hová" műsor. Borzasztó jól szórakoztam a klipeken.-mondtam, mire felnevetett.
-Annak örülök. De...gondoltam, ha már olyan zseni vagy mindenhez, hozok neked valamit.-mondta, majd lehajolt és előszedett egy csomagot. Az alja lapos volt, felül kidudorodott. Izgatottan bontottam ki. Egy Iphoneot és egy könyvet rejtett.
-Oh...-fojtottam el egy mosolyt.-köszönöm!-nyomtam puszit az arcára. Könyv igazán vastag volt...és érdekes! Amint megunom az új telefonom babrálást olvasni fogok az biztos. Patrick kikerekedett szemmel figyelte, ahogy nyomkodom a készüléket.
-Hihetetlen...te...túlságosan okos vagy!-nevetett.
-Különleges ahogy te mondtad!-vontam meg a vállam mosollyal az arcomon. Nagyjából egy órán keresztül "csodáltam" a telefont, majd a könyvbe kezdtem bele. Addig Patrick is elvolt. Telefonját babrálta. Könyv kis híján kiesett a kezemből, mivel majdnem elaludtam... .
-Na, ennyi mára elég lesz!-vette ki a kezemből, majd belerakott egy könyv jelzőt, a lapok közé.-Jó éjt.-csókolt meg.
-Jó éjt.-mosolyodtam el, majd hatalmas mosollyal lehunytam a szemem és Patrick mellkasán elaludtam... . Kényelmes, meleg ágyban...

Chapter 4

Jól aludtam. Egészen hajnali háromig. Borzalmas fájdalomra ébredtem. Mintha apró darabokra törték volna csontjaim. Számból folyt a vér, a fejem pedig görcsölt belül. Démonok és a szellemek, szinte harcoltak a testembe. Gondolataim összefolytak, tisztán rajzolódtak ki halottak. Vágások keletkeztek a karomon és a lábamon is. Tudtam hogy valami nagyon nincs rendbe. Talán tényleg igaz? Talán Patrick tényleg AZ? Ez az egész azért van vajon? Minta vízmosta volna el a gondoltatom, úgy ütött belém a fájdalom újra, és újra. Reggeli nap világított be, mikor a földön feküdtem és remegtem. Elmúlt. Utórengései voltak az éjszakainak...de már elmúlt... . Nehezen, kapaszkodva sántikáltam ki a fürdőbe, ahol a tükörbe néztem. Nem a tükörképem, hanem egy hullafoltos emberé volt. Hátra vetettem magam az ijedtségtől. Az arca össze volt törve, de annyira, hogy az is kivehetetlen volt, férfi-e vagy nő. Bal szeme nem volt. Haj véres volt. Következő pillanatban félve néztem vissza a tükörbe, ahol megláttam, szemem feketébe pompázott, és vékony csíkban vérzett. Felé kaptam és ijedten mosni kezdtem. Pár perc múlva visszanéztem. Semmi. Szemem ugyan olyan volt, mint normális állapotban. Zuhanyzás után végig mértem magam. Apróbb karcolások, nagyobb vágások voltak a testemen. Borzalmasan festek. Bőröm, a fal színéhez hasonlítható, bordámegyesével meg lehet számolni. Biztos nem kellenék senkinek...de nem is baj...egy valakinek választása sincs, hogy kellek neki-e vagy sem... . Fáradtan csoszogtam vissza a helyemre, majd a sarokba ülve elaludtam...enni nem fogok, az éjjel meg amúgy sem aludtam szinte semmit. Nem tudom mi történt, de sötét volt, mikor felébredtem. Ugyan azokra a fájdalmakra. Újabb éjjeli szenvedés, egy átaludt éjszaka után. Reggel. Egy újabb. A mai éjjel túlságosan megviselt, ezért már nem bírtam felkelni. Csak feküdtem a sarokban. Egyszer csak ajtó nyitódásra lettem figyelmes.

-Alexandra!-hallottam meg tompán Patrick hangját. Kezeit éreztem magamon, amivel maga felé fordít, majd az ölébe vesz. Törött csontjaim, éreztem ahogy elkezdenek begyógyulni, fejemben a démonok és a szellemek újra rendben élnek tovább, sebei elmúlni látszanak. Már biztos vagyok az elméletemben...nem mondom még el neki...túl...sok lenne...hiszen még csak három napja ismerjük egymást... .-Mi történt veled?!-kérdezte az ölébe ültetve, miközben simogatni kezdte az arcom és a hátam. 

-Semmi...-motyogtam, eltakarva az arcom és a végtagjaim. 

-Úristen, te tiszta vér vagy! És a szemed is! Mi történt a lábaddal és a kezeddel??-nézett végig ijedten. Nem akartam elmondani...de már tudtam...biztosra... . 

-Semmi mondom...nem vészes...csak tegnap hajnalba és ma hajnalba is...rosszul lettem...vagy valami...-motyogtam. Elmondjam? Vagy megijedne? Egyszer muszáj lesz...el kell fogadnia... . De nem most!-Csak a szokásos...-vontam meg a vállam.

-Jó, akkor nem mond el...-sóhajtott.-de akkor legalább azt mond meg, mi történt! Fáj valamid?

-Eltörtek a csontjaim, az elmém teljesen összekavarodott, és a vágásokat is ők tették.-mondtam utalva, a túlvilági lényekre, amik az elmémbe élnek.
-Mutasd a vágásokat.-mondta. Óvatosan felhúztam a fehér leplem ujját, majd elgondolkoztam, amit észre vett...-Mindenhol.-harapott az alsó ajkába. Megragadtam a ruhaanyag alját, majd lassan lehúztam magamról a fejemen keresztül, miközben felálltam. Velem együtt ő is. Ott álltam félmeztelenül előtte. Csak egy bugyi volt rajtam. Bár csont sovány vagyok, és mellem nincs sok, éppen emiatt is, de azért...valamennyi van... . Borzasztó közel állt...az alsó ajkát harapdálva pásztázott végig. Más volt a tekintete,mint eddig...teljesen... . Finoman simította végig a kezem...a vállamtól, egészen az ujjaim végéig. Egy új, számomra ismeretlen érzés járta át a testem. Ezután következett a hátam. Tarkómtól simított végig...majd a végén...benyúlt a bugyimba, és a fenekem is... Az arcom pírbe borult. Előre nyúlt. Végig simította a mellem, majd a hasam. Nem állt meg. Elől is benyúlt és végig simított. Felnyögtem. Az arca végig furcsa volt. Mintha nem ő irányítaná a kezét... . Pár percig utána nézett. Nem csinált semmit, csak nézett. Mintha felébredt volna, megrázta a fejét.
-É-én annyira sajnálom, nem tudom mi történt velem...bocsánat!-dadogta elvörösödve.
-Semmi baj...igazából...jó volt...-mosolyodtam el kislányosan. Mosolyogva az alsó ajkába harapott. Ugyan arra gondoltunk. Ha elmondanám neki...nem lenne baj... . Lehajoltam a ruhámért, majd visszavettem. Álltunk egymással szembe. Mindketten az ajkunkat harapdáltunk. Mindketten tudtuk mi fog történni. És legfőképp...mindketten akartuk. Egész közel lépett hozzám, majd magához húzott és megcsókolt. A nyelve cirógatta az enyém. Finom volt a csókja. És tökéletes. Az első. És egyben az utolsó csókom. Mással úgy sem fogok... . De nem is baj. Ha lenne összehasonlítási alapom, akkor is azt mondanám ő csókol a legjobban! Hátamnál fogott először, aztán a kezei lecsúsztak a fenekemre, amibe finom belemarkolt. Hosszú percekig csókolóztunk. Néha édesen, néha szenvedélyesen... . A végén már a földön. Ő volt alul, én pedig fölül. Rajta fekve. Nem érdekelt semmi, csak ő. Annyi éven át magányos voltam, most pedig...itt van Ő. Ruhám újra lekerült rólam. Igazából nem is tudom már miért... . Újra megsimított az érzékeny pontomon, amitől megfeszültem, és elváltam az ajkától, majd visszahajtottam a fejem a mellkasára.
-Mi volt ez?-suttogta a hajamba, miközben finom puszikat nyomott bele.
-Nem tudom.-füllentettem. Nem...nem mondom el neki, hogy életünk végéig együtt fogunk maradni. Még nem. Túl nagy sokk lenne. Megérkezett az ebédem. Köpenyes megint sokkot kapott, majd kiment. Félnek tőlem, nem mernek beszólni. Patrick viszont nem tudott leállni...keze megint letévedt. Viszont most nem húzta vissza. Becsúsztatta a kezét az alsóneműmbe és...és hosszú perceken keresztül ki sem vette onnan. Életembe először történt velem...az ő keze alatt...eddigi életemben nem voltam még ilyen nyugodt. Ahogy ott feküdtem a mellkasán...ezután...az az érzés... .
-Te tudod mi van. Ugye?-szólalt meg hirtelen.
-Nem...-motyogtam.
-De. Biztos vagyok benne. Mond el!
-Patrick...a saját érdekedben nem.-mondtam ki.
-Ezek szerint tudod.-sóhajtott.
-Igen. De nem fogom elmondani egyenlőre. A saját érdekedben.
-Mennyire durva?
-Eléggé.-mondtam. Ezzel lezártam a témát. Ő sem kérdezett én se őt. Lovaglóülésben ültem föl a derekára azzal a céllal, hogy vissza veszem a ruhám. Vágyakozó, huncut mosoly jelent meg az arcán. Visszamosolyogtam rá, majd visszavettem a ruhám. Lebiggyesztette az ajkát, mire felnevettem.
-Bocsi, fáztam.
-Mondták már, hogy gyönyörű a mosolyod?-nézett rám mosolyogva.
-Nem. Még nem.-pirultam el. Én legalább őszintén mondom. Az idő gyorsan telt. Nem telt el úgy óra,hogy legalább egyszer meg ne dicsért volna. Végig beszélgettünk.És nevettünk. Kétszer jött be egy köpenyes, mind e kétszer nevettem,mind a kétszer tágra nyílt szemmel nézett. Meg persze másra is használtuk a szánk. Ha már van... .
-Nem kellene hazamenned?-kérdeztem félve a válaszolt.
-Nem. Itt maradok veled. Ha megint bajod lesz, itt akarok lenni melletted.-mondta. Hjaj...ha mellettem vagy nem lesz...és ez nem nyálas szöveg.
-Rendben!-bólintottam a mellkasára. Még egy ideig beszélgettünk, de a hosszú éjszakáim után elaludtam...a mellkasán...fekve...

Chapter 3

-Ez..nagyon nem jó ötlet...én...nem akarlak bántani!-motyogtam magam elé.
-Alexandra...-kezdte, mintha maga sem érteni.-valami megmagyarázhatatlan erő vonzz hozzád...valami természetfölötti... .-nyelt egyet. Elkezdtem gondolkodni...ezt hogy érti? Átvitt értelembe gondolja, vagy komolyan?
-Ezt...hogy érted? Komolyan mondod, vagy csak átvitt értelembe...?-kérdeztem a szám szélét rágcsálva.
-Komolyan...-sóhajtott.-mikor idejöttünk forgatni...már tudtam vissza kell jönnöm este. Valamiért...nem tudtam miért, de valami idevonzott.
-Ezt...-haraptam megint az alsó ajkamba.-ki kell derítenünk mi...-mondtam ijedten. Én is éreztem. Valami köteléket...egyszerűen ne bírnám neki az mondani hogy menjen el...nem tudom...nem értem ezt az egészet... .-Este...majd gondolkozom rajta...
-Jut eszembe...-kezdte.-holnap nem tudlak meglátogatni. Stúdiózunk...
-Rendben!-bólintottam.-Öm...nem kell beszámolnod a programodról...nem vagyok a barátnőd...vagy valami...-motyogtam.
-Tudom...persze...csak...gondoltam szólok, hogy ne várj...-vonta meg a vállát. Egymással szembe ültünk. Ő törökülésbe, és felhúzott lábakkal. Mindketten csendben pásztáztuk a földet. Nem volt mit mondanunk, de nem ment haza. És én se mondtam hogy menjen...az az erő...mintha egy kötél lenne, amivel összekötöttek...és nem tudunk szétválni.
-Miért itt forgattatok?-kérdeztem hirtelen.
-Nem tudom...gondoltam ez jó lenne..megbeszéltük a többiekkel...
-Gondoltad?-szakítottam félbe.
-Igen.-bólintott.
-Értem.-mondtam torkomba dobogó szívvel. Kezdett...összeállni a kép...de még nem voltam biztos benne... .-Féltél mikor visszajöttél este?
-Talán...egy kicsit...nagyon-mondta, majd felnevetett és én is elmosolyodtam.-de...éreztem nem fog senki bántani.
-Értem. És mit éreztél mikor megláttál? Féltél attól hogy bántani foglak? Vagy mit éreztél?
-Mikor a lámpa alatt megláttalak...azt hittem elájulok...teljesen olyan volt egy horror film..aztán mikor befogtad a szám még jobban megijedtem...mikor elengedtél...sikerült megnyugodnom. Utána oltottad föl ugye a lámpát...akkor minden félelmem elszállt, és...csak veled akartam lenni...-mondta a végén elcsukló hangon. És nem tudom...valami furcsát...de nem rosszat....-vonta meg a vállát.-És te?-mosolygott rám, kissé erőtlenül.
-Utáltalak...-nevettem.-na, jó nem...csak...direkt ijesztettelek meg...zavartál...mert nem tudtam ki vagy. Aztán, mikor megláttalak...valami..."erő" ahogy te fogalmaztál közelebb vonzott hozzád. Én sem tudom mit éreztem...furcsát.-motyogtam, mire elmosolyodott. Most nézem...milyen édes mosolya van!
Nem nagyon beszéltünk...mindketten gondolkoztunk...mi lehet ez? És miért egyre erősebb? Teltek az órák... . Nem beszéltünk. Egy ideig...hirtelen közelebb csúszott hozzám.
-Nem baj ha...-mutatott felé,majd mosolyogva megráztam a fejem. Mellém csúszott a koszos földön, majd magához húzott és megölelt. Így ültünk, mikor benyitott a köpenyes. Döbbent nézett ránk. Csodálom hogy a moslék nem esett ki a kezéből. Tágra nyílt szemmel nézett, majd lerakta a földre a tányért és elment.
-Ez mi volt?-suttogta Patrick.
-Ez? Az egyik akit megölnék. Bolondnak tartanak. Köz és önveszélyes bolondnak.
-Szerintem nem vagy az.-vonta meg a vállát, mire felnevettem.
-Köszönöm!-nyomtam nevetve puszit az arcára, mire elvörösödött, mint egy kisfiú.-Bocsánat.-húztam el a szám.
-Semmi baj!-mosolygott kedvesen, kissé megilletődve.-Te...nem eszel?-kérdezte.
-Ebből? Előbb ugranék ki az ablakon...-mondtam.-szerinted mégis miért vagyok ilyen...-mutattam magamra lebiggyesztett szájjal.
-Oh...te...nagyon szép vagy...-mondta, a végét szinte némán. Az én arcom is vörös lett.-olyan...törékeny...nem is értem hogy tudnak így itt tartani...olyan mintha egy érintéstől eltörnél.-magyarázta.-Meg a fehér bőröd...
-Hát...nem is tudom...-vontam meg a vállam halvány mosollyal.-Szeretnék kijutni innen...és...élni...
-Mit szeretnél, ha kijutnál?-fordult újra elém törökülésben.
-Nem is tudom...sablonos dolgokat...férj, gyerek, ház, barátok, család...-vontam meg a vállam.-és...olyat ami egy hétköznapi embernek meg van...normális étel, ruhák...-sóhajtottam.
-Értem.-mondta elgondolkozva.
-De...a leginkább megakarom tudni milyen szerelmesnek lenni...tudom, én vagyok a nagy "mindent tudó", de...érezni más mint tudni...annyi mindent szeretnék érezni.-haraptam az alsó ajkamba. Újra csönd. Családias inkább, mint kínos. Tudta mire gondolok. Nem mondtam ki, de tudta.-Menned kéne...-néztem ki a rácsos magason lévő kis ablakon, amin túl sötét volt.
-Igen...lehet...vagy...inkább maradok.-mondta.
-Nem...vagyis jó...vagyis menj! Pihenj otthon!-dadogtam. Szét válunk nehéz...mintha egy kötelet akarnánk körömollóval elvágni...
-Akkor...szia!-állt föl. Majd állt. Egyre távolabb tőlem. Végül kiment és egyedül maradtam. Holnap nem látom, csak holnap után. Fáradt vagyok, és éhes. Enni ebből nem fogok az is biztos... . Inkább elmegyek zuhanyozni... . A víz aránylag normálisan működik itt is... . Mielőtt bementem volna a nyirkos, hideg helyre, leraktam a lift elé az érintetetlen vacsorát. Nem nagyon jön a meleg víz, de már megszoktam. Apró szappant habosítottam föl vízzel, majd végig kentem vele magam. Álltam a víz alatt és gondolkoztam. Néztem a kis ablakon beszűrődő fényeket. Talán fél óra után szálltam ki. Törülköző híján vizesen kaptam magamra a mér megszokott fehér "leplem" és visszamentem a vaskalitkába, ahol a sarokba húzódva elaludtam...gondolatokkal...

Chapter 2

Ajtónyitódásra ébredtem. 

-Alexandra vendége érkezett.-hallottam meg egy ismerős hangot, majd mikor kinyitottam a szemem két ismerős alakot.-Vigyázzon!-súgta Patrick fülébe az orvos...pff... . Megvárta, míg kiment, majd leült velem szembe.

-Mondtam, hogy visszajövök.-mosolygott. Fürkésző tekintettel végig nézett, majd megakadt a szeme a lábamon.-Azok mik?-mutatott a sebeimre.-Tegnap biztos hogy nem voltak ott. 

-Nem. Nem én tehetek róla. Éjjel nehezebb irányítani. Tegnap óta ismersz...ne vonj kérdőre.-mondtam mérgesen húzogatva a fehér leplem ujját, majd kicsit lejjebb csúsztattam a lábaim, és terpeszbe nyitva kifordult bokával bámultam magam elé. 

-Én csak segíteni akarok!-mondta.-Te...borzasztó különleges vagy!-mondta mosolyra húzva a száját. Láttam rajta, gondolkodik megérintsen-e...jobban tette hogy nem...saját érdekében...nem tudom férfi érintésre hogy reagálnának... .

-Pff...tíz éve ezen az emeleten élek...-motyogtam.

-Mert a világ nincs felkészülve rád...-tette a térdemre a kezét, mire a bal szemem a feketeség, a jobb szemem a fehérség borította be, majd hátra csuklott a nyakam.

-Aú!-rántotta el a kezét. Ijedten felé kaptam a tekintetem, mivel azonnal visszamentek a démonok és a szellemek.-Megégettél!-nézte pirosodó kezét, majd a térdemre pillantottam, amin egy hatalmas horzsolásnak látszó seb éktelenkedett. 

-Bocsánat...-motyogtam.-gyere...hűtsük le, vagy valami...-keltem föl, majd őt is felsegítettem. Kihúztam a nehéz vasajtót, majd karon fogva kisétáltam vele.

-Nem félsz itt?-nézett körbe, miközben a fürdő felé igyekeztünk. 

-Mitől? Az általam irányított szellem világtól?-mondta rá se nézve.-Itt vagyunk!-löktem ki az ajtót.

-Huh...-nézett körbe.-ez...-kezdett volna bele.

-Undorító, régi és koszos. Jobb mint a semmi.-vontam meg a vállam.-A mosdó takarítva van...-vontam meg a vállam, majd a jeges víz alá nyomtam a kezét. 

-Mi volt ez?-kérdezte felvont szemöldökkel. 

-Semmi.-motyogtam.

-Miért égettél meg? És a szemed??

-Mert...-sóhajtottam.-démonok és szellemek.-mond inkább magamnak.

-Mi?!

-A démonok a rossz szellemek attól volt fekete. a fehér pedig a jóktól. Mikor csak démonok küzdenek a "fallal", akkor mind a kettő fekete lesz, ha pedig csak jó szellemek, akkor fehér. Az érintésed pedig mindent felbolygatott...-motyogtam egyre idegesebben. Az arcán értetlen pír jelent meg. 

-E...ezt hogy érted?-kérdezte dadogva. 

-Úgy...-mondtam összeszorított fogakkal.-az érintésed...férfi érintés...-mondta zilálva véve a levegőt. 

-Öm...Alexandra jól vagy?!-kérdezte ijedten. A szemeim elfeketedtek, düh öntötte el a testem.

-Fuss...a 320-ba, zárd magadra az ajtót...-mondtam szaporán, idegesen véve levegőt, majd beleütöttem a tükörbe, ami apró darabokra hullott a földre. Patrick halál félelemmel a szemébe rohanni kezdett. A testem nem tudtam irányítani. Az agyamból figyeltem a történéseket. Utána rohantam, közben félre löktem két hord ágyat és egyéb régi eszközt. Romboltam. Önkívületi állapotban. Ő a vasajtó mögött volt. Biztonságban. Ha akartam volna se tudtam volna bejutni. Éreztem ahogy ahogy "felébredek" egyre közelebbinek, és valósághűbbnek tűnt minden, míg szép lassan visszatértem. Erőtlenül csúsztam le a vasajtó melletti falon. Csönd uralt mindent. Egy ideg. Negyed óra telhetett el, mikor Patrick kinyitotta az ajtót. Ott ültem és remegtem. Fáztam, mégis izzadt voltam. Tudtam hogy folynak a könnyeim, de nem éreztem a melegséget az arcomon. 

-Jól vagy?!-guggolt le mellém. 

-Nem...-mondtam remegő hangon. 

-Hívok valakit! Leviszlek!-mondta, majd a karjába vett. 

-Ne...-motyogtam.-vigyél be...-óvatosan lépkedett velem, majd leült. 

-Mi történt? Mi volt ez?!-suttogta ijedten.

-A démonok megszálltak...-motyogtam.

-De nem azt mondtad hogy nem tudják áttörni a falat?

-De...mert nem is...érzelmi hatásokra próbálkoznak...majdnem mindegyikre sikerült megerősíteni...

-Majdnem?

-Az érintésed miatt volt mondtam már...

-De miért?!-kérdezte egyre idegesebben. 

-Tíz éve be vagyok ide zárva! Egy érintés mindent felborít nem érted?!-mondtam, megint egyre idegesebben.

-Értem! Nyugalom...-szorított magához, majd lehunytam a szemem. Kizártam őt...csak így sikerült lenyugodnom. 

-De tegnap...megöleltél...-suttogta, mielőtt elaludtam volna.

-Önszántamból...most pedig te kezdeményeztél...-motyogtam csukott szemmel. 

-Értem...-harapott az alsó ajkába.-én...szeretnék mutatni valamit.-rakott le óvatosan a földre, majd lassú mozdulatokkal bemásztam a sarokba és összekuporodva őt figyeltem. Eddig észre se vettem...de a szoba másik sarkában egy gitártok pihent, amiből elővett egy fekete gitárt. Halkan hangolta, majd belekezdett egy dalba. Csendben figyeltem. Mosolyra húztam a szám, majd lehunytam a szemem. Visszhangzott a fejembe, majd szétáradt az egész testemben a dal. Mintha egy üres szobába énekelt volna. Abbahagyta. Következő pillanatban kinyitottam a szemem. Karom bizsergő érzés járta át. Felhúztam a ruhaanyag ujját. Vágások voltak rajta. 

-Az...mitől olyan...-kérdezte rémülten. 

-A hangod...-haraptam az alsó ajkamba. Talán a tíz év az oka? Vagy csak ő van rám ilyen hatással?-Kipróbálhatom?-kérdeztem félénken. 

-Persze!-adta mosolyogva a kezembe egy pengetővel együtt. Pár másodperc gondolkodás után belekezdtem egy dalba, amit igazából nem is tudtam mi.-Te...ezt hogy csinálod...?-kérdezte döbbenten.

-Nem tudom...-vontam meg a vállam halvány mosollyal.

-A hangod...és...-dadogta értetlenül.

-Hangom? Énekeltem?

-Igen. Félelmetesen jól...-mondta gondolkozva.

-Köszönöm...-vontam meg a vállam szerényen.-nem is vettem észre.

-Alexandra...-kezdett bele.-szeretnélek megismerni. Hozzád hasonlóval még soha nem találkoztam...nem tudom mi vagy...ki vagy...de...különleges, kissé ijesztő. Közelebbről is megakarlak ismerni...-harapott az alsó ajkába, mire elkerekedett a szemem...

Chapter 1

Vízcsöpögés. Én csak ültem és hallgattam, mint mindennap. Reggelim előttem volt, de nem voltam éhes. Valami banda fog az emeletemen klipet forgatni. Biztos mondani fogják nekik, "Semmiképpen ne menjenek be a 320-as szobába". Pff...kulccsal zárták rám ezt a vaskalitkát... . Ahogy hallom meg is érkeztek... . Időt szokásos dúdolással ütöttem el, de ők zajongtak. Zavartak. Ez az én emeletem...ide ne jöjjön senki... . Kezdett besötétedni. Elmentek. Az ajtóm kinyitották végre. Szokásos sétámra indultam a sötétségben, ahol néha-néha fel villant a neon csővel ellátott lámpa, ami már vagy' öt éve a végét járja. Hangtalanul jártam a folyosót. Cipő kopogás törte meg a csendet. Ápolok nem jönnek fel hozzám ilyenkor...vajon ki lehet. Hang irányába indultam. Egy férfi volt. Vöröses-barna hajjal, kalapban, szemüvegben. Felvillanófénytől megijedt. Ez hogy jutott be? Miért van itt? Ide ne jöjjön senki... . Ha már ilyen bátor, hogy éjek éjvadján feljön egy "őrülthöz" akkor bírja a kis "játékom". Egy kis fal darab ledobásával kezdtem. Ide futott. Sötétben nem látott, de mellettem állt. Arrébb sétáltam. Becsaptam egy ajtót. Már halkan beszélt...akár egy horror filmben... . Tetszik ez a játék. Egyre feltűnőbb, hangosabb voltam. Az egyetlen néha villanó villanó lámpa alá csaltam, ami a szobám előtt volt. Felvillant, meglátott a feje eltorzult, de mielőtt ordított volna, hátulról befogtam a száját, és berántott a szobámba, az ajtót becsuktam. Kezem alól kiabált, éreztem ahogy remeg, de nem engedtem el. Pár perc elteltével elengedtem, majd a leültem a már megszokott helyemre és vártam. Megmozdulni nem bírt, bár úgyis megint elkaptam volna. Hirtelen feloltottam a lámpát, aminek mellettem volt a kapcsolója. Nem rég lett ebben kicserélve a cső, de ez is már a végét járta...alig pislákolt. Ő falfehér arccal nézett én is őt. 

-Alexandra Williams?-kérdezte remegő hangon. Nem válaszoltam. Egy ideig csend volt, viszont mikor lenyugodott, újra hozzám szólt.-Én...Patrick Stump.-mondta, de ugyan úgy néztem. Közelebb lépett hozzám. Én hátrébb csúsztam. Ő lépett. Én viszont már nem tudtam hátrébb menni. Leguggolt elém.-Szia.-nyújtotta mosolyogva felém a kezét. Nem bánt...egész kedves... . Félénken felé nyúltam. Már nem is emlékszem mikor találkoztam nem fehér köpenyessel.-Te vagy az a borzalmas őrült, aki miatt nem lehetett a 320-as szobába jönni?-húzta félmosolyra a száját, mire megvontam a vállam.-Bocsánat!-kapta elő a telefonját, ami csörgött.-Nincs semmi bajom rendben? Majd hazamegyek igen! Igen! Jól vagyok. De most le kell tennem. Szia!-köszönt el. 

-Ne nézz rám úgy mint egy bolondra, akit tíz éve bezártak és semmit nem tud.-szólaltam meg, mire döbbent arccal nézett rám.-Igen, a hiper szuper Iphoneod is tudom kezelni. Biztos vagyok benne, hogy jobban mint te valaha is fogod tudni.-néztem a kezére, majd magyarázni kezdtem a telefonjáról. Értetlen, döbbent arccal nézett rám. 

-Te...honnan tudsz ennyi mindent?

-Elmondanám, de te is bolondnak néznél...

-Ezek után? Kicsit félek tőled...mond el!-ült le velem szembe. Mesélni kezdtem. Az elejétől. Mindenről. Ő csendben figyelj és hallgatott. Megdöbbenés, félelem látszott az arcán. 

-És mivel itt fogok megrohadni egyedül, utód nélkül, a halálom után a túlvilág és az élő közötti fal megtörik, a holtak kiszabadulnak, és a te gyerekeid és az ő gyerekeik is meghalnak. Szemét orvosokkal fogom kezdeni a mészárlást szellemként az tuti...-fogtam át a felhúzott térdeim és oldalra, az ablak felé fordítottam a fejem. 

-Én...-kezdte megrökönyödve.-nem...nem tudom mit mondjak...

-Azt hogy egy őrült vagyok, majd fuss el.-motyogtam. 

-Nem...te...különleges vagy...és...nem itt kéne lenned...nem is tudom hol lenne a helyed...-mondta dadogva. 

-Sehol. Nem kéne a földön legyek. A fejem tele van. Az agyam információkkal, az elmém pedig a túlvilággal. Te mesélj magadról. Mi vagy, ki vagy.-pillantottam vissza rá. Akadozva beszélni kezdett, én pedig figyelni. 

-Tökéletes életed van úgy hallom...-nevettem gúnyosan.

-Azért azt nem mondanám...-vonta meg a vállát. 

-Híres vagy. Nem a celeb fajtából, aki a botrányok miatt híres...hogy ne lenne már az?!-nevettem kissé hisztérikusan.-Na jó...-csuktam be a szemem, mielőtt elborítja a fehérség és megölöm ezt a szerencsétlen, gyámoltalan embert... .-És...milyen zenét játszotok?-erőltettem mosolyt magamra. Mosoly? Tíz éve mosolyogtam utoljára...

-Ha szeretnéd.-vonta meg a vállát szerényen, majd a telefonjába kezdett matatni.-Nem fogják meghallani?-kérdezte.

-Dehogy. Vasból és betonból van itt minden...

-Akkor...tessék.-nyomta meg a képernyőt és elindult rajta a zene. Fejembe...szokott lenni zene...de ez más volt. Ez igazi. Csodálatos. Egy kósza könnycsepp gördült végig az arcomon. Könny, oh, könny. Ilyen is rég volt... . 

-Gretsch gitár...-mondtam ki...majd...nagyjából mindent ami eszembe jutott.

-Ezeket...honnan tudod? Vagyis...egyáltalán miért vagy biztos benne?

-Patrick...ha én látok valamit...vagy hallok...arról tudok mindent. Rengeteg információ van a fejembe. A nagy részük a túlvilágon fekszik...és ha érzékelek valamit valamelyik érzékszervemmel akkor arról utána mindent tudok. Amint megláttalak tudtam rólad mindent. Csak udvariasságból kérdeztem ki vagy mi vagy.

-És akkor miért kérted mutassam meg mit játszunk?-vonta fel a szemöldökét. 

-Kintről más a zene mint bentről...tizenhárom éves korom óta az agyamba élem az életem. Szerinted miért nem lettem öngyilkos már?

Megrettent. Tudta hogy igazam van. 

-Értem...-köhintett.-szeretnél még valamit kívülről?-kérdezte az alsó ajkát rágva. 

-Ha te azt tudnád...-csóváltam a fejem gúnyos mosollyal.-énekelj. Bármit. Ezt a számot amit mutattál.

-Öm...rendben.-mondta, majd elkezdte az előbb hallott dalt. A hangja ámulatba ejtett. Lehet, mert rég hallottam élőben éneket, vagy mert tényleg ilyen jó hangja van...inkább mindkettő. 

-Csodálatos hangod van!-nevettem könnyezve, majd hirtelen ötlettől vezérelve megöleltem. Sírtam, nevettem, mosolyogtam, öleltem. Érzelmek. Amik nem éreztem.-Bocsánat, csak...-engedtem el megtörölve a szemem.-rég éreztem... .-vontam meg szipogva a vállam. 

-Nem, nem baj! Gyere ide!-intett maga felé, majd kitárta előttem a kezeit. Szinte alig ért hozzám. Én szorítottam. Amennyire a gyenge erőm engedte. 

-Menj!-mondtam a nyakát szagolva. Illat. A penész és a doh szagon kívül nem éreztem mást eddig...

-Biztos?-kérdezte.

-Igen! Menned kell! És köszönöm hogy nem tartasz őrültnek és...hogy...kicsit megmutattad a világot nekem!-mondtam könnyezve.

-Nem hagyom hogy itt maradj...holnap visszajövök. Ha kell kihozlak innen!

-Nagy szavak...-húztam el a szám.

-Nem! Komolyan!-állt föl, majd leporolta magát.-Holnap visszajövök!-mondta, majd kiment. Tíz éve. Tíz éve nem volt kapcsolatom csak fehér köpenyessel. Szabadjára engedtem az érzelmeim. Egyik pillanatban sírtam, másikban nevettem, harmadikban dühösen üvöltöttem. Mindent kiadtam magamból. Sarokba kuporodva ültem...csendben bámultam a sötétséget. Mosolyogtam. Ilyet még a fehérek se láttak... . Sírástól fájt a szemem...nem volt erőm kimenni a rozoga fürdőbe...inkább lecsuktam őket és elaludtam...

Helyzetjelentés

Hali emberek! Képzeljétek! Még élek! Kinek jó, kinek rossz hír ez! :D Mint látjátok új a design...vagyis új sztori lesz. Ami nem a megszokott lesz, hanem egy thriller. Egyenlőre annyit róla, hogy egy elmegyógyintézetben fog játszódni...holnapra megpróbálom összedobni az első részt, addig jó éjt mindenkinek! :D