VI.

*Patrick szemszöge*

Idegesen járkálok föl-alá a szobámban, néhányszor beletúrok a hajamba, ami következtében, lecsúszik a kalap a fejemről, majd a földön landol. Gyors mozdulattal felkapom onnan, majd a szekrényre teszem, a többi mellé. Miért ő? Miért pont az ő anyját kellett, apámnak feleségül vennie? Bár máshogy lett volna… akkor… olyan egyszerű lenne minden! Szakítanék Clary-vel és minden bonyodalom nélkül összejönnék Bianca-val… Én nem mondom, hogy nem szeretem Claryt, mert akkor hazudnék. De számomra ő olyan, mint a húgom. Rosszul érzem magam, ahányszor megcsókol, vagy éppen lefekszem vele… egy éve fordultak meg az érzésem a két lány iránt, azóta fordítva működik az agyam. Mikor Clar-rel vagyok, bármilyen módon, Bi-t képzelem oda… ahányszor megcsókolom az állítólagos barátnőm, mindig Bianca csodálatos, édes, rózsaszín, telt ajkait gondolom a számra… próbálok elvonatkoztatni, és Clary csókját élvezni… de… egyszerűen nem megy. Alig néhány órája ment el, de már most hiányzik és még egy hónap. Blair hangja zökkent ki a gondolataim közül.
− Patrick, le tudnál jönni? Itt van Athina Canasz.
− Megyek már. – szaggatottan felsóhajtok, majd elindulok lefelé. Nálam, néhány centivel alacsonyabb, már-már betegesen vékony lány álldogál a nappaliban. Sötétbarna, szinte fekete haja, szépen keretezi a csontos arcát, amin két, hatalmas barnaszem nézelődik. Csinos lány, de nem éppen az esetem.
− Szia. – köszöntöm mosolyogva.
− Szia, te vagy…
− Patrick. – bólintok, megszakítva a gondolatmenetét, amiben a nevemet kereste.
− Igen, persze…− nevet föl kínosan – Én Athina vagyok, de jobban szeretem, ha Nináznak.
− Nagyon örülünk, hogy itt vagy Nina! – mosolyodik el Blair – Érezd magad otthon, ha bármi baj van, szólj bármelyikünknek!
Úriember módjára, segítünk felvinni apával a csomagjait a vendégszobába, amíg ő, Blairrel beszél. Bianca, csukott szobaajtaja előtt állok, mintha várnék valamire. Vagy épp valakire.
− Hiányzik? – apám hangjára leszek figyelmes magam mellől, aki épp, fél kézzel átkarolja a vállam.
Megrökönyödve nézek rá. Szabadkozni próbálok, de megállít.
− Nincs ezzel semmi baj. Még, ha csak mostoha, de akkor is testvérek vagytok. Már lassan négy éve. – csapkodja meg a vállam barátságosan.
Hangosan fújom ki, az eddig bent tartott levegőt.
− Igen… persze… hiányzik. – mondom őszinte szomorúsággal, bár máshogy értelmezzük ezt mindketten.
− Elhiszem. – mosolyodik el, majd ellép tőlem – Nem hívod ma meg Claryt vacsorára? Biztos szívesen megismerné ő is Ninát.
− Nem, vagyis… sajnos ma dolga van. Egész napos… családi dolog.
−  Értem. −  bólint −  Na, hagylak, ismerkedjetek kicsit. – bók a fejével a vendégszoba felé, majd lesétál a lépcsőn. Nina ideiglenes szobájába megyek, ahol az említett lány, nyitott bőröndök mellett üldögél a földön.
− Bejöhetek? – kopogtatok az ajtófélfán.
−  Persze. Gyere csak. – meleg mosolyt küld felém, A nem túl nagyszobában, pont egy lépést kell tennem oldalra, hogy az ágyra tudjak ülni.
− Egyébként… hogy-hogy ilyen jól tudsz angolul? Mármint… szinte, teljesen akcentus nélkül beszélsz.
− Apukám mexikói, és bár hamar Görögországba költözött, mégis megmaradt nála. A szülei fontosnak tartották, hogy jól tudjon angolul, ezért, míg otthon lakott, felváltva beszéltek hozzá spanyolul és angolul. Költözés után, a spanyolt, próbálta teljesen kiiktatni az életéből… lelki okok miatt. Az angolt, viszont tovább fejlesztette, és születésünk után is megtartotta ezt. Legtöbbször, otthon is angolul beszélünk. Persze görögül is tudok, de… számomra fontosabb az angol. Terveim szerint, egyetemre, már itt, az Államokban fogok járni. – magyarázza egy huzamban. Állam megfeszül, mikor visszagondolok rá, mit is mondott. „Születésünk”. Övé, és még…
−  Van testvéred? – kérdezem hirtelen.
− Igen, egy bátyám van. – bólint, miközben, elkezdi felakasztani a ruháit a szekrénybe. Idegességem, egyre csak fokozódik. Szemem előtt, egy jóképű, magas, napbarnított bőrű, izmos, mexikói srác képe villan be. Majd Bianca gyönyörű arca, ahogy a srác arca felé közelít, majd ahogy az ajkuk összeér… megremegek a képtől, a hányinger kerülget.
−  Baj van? −  néz rám kérdően Nina.
− Nem, nincs. – rázom a fejem, ezzel terelve a gondolataim.
− Elképesztő nagy nőcsábász, de tud, igazán szeretnivaló is lenni. – mosoly bele szeretetteljesen a szekrénybe a lány.
Zseniális. Ezzel most igazán megnyugtatott.
− És te? Bianca-val mostohatestvérek vagytok, ha jól tudom. Amolyan Hamupipőkés viszonyt képzeljek el, vagy szeretitek egymást? – kérdezi nevetve, de az arckifejezésem láttán elkomorodik.
− Mi… jóba vagyunk…− motyogom. Látom az arcán, hogy tudja, valami mély dologba nyúlt bele.
− Tudom, nem ismerjük egymást régóta… pontosan fél órája, de nyugodtan elmondhatod. – néz az szemembe komoly arccal. Most mondjam el, hogy szerelmes vagyok a mostohahúgomba? A barátnőm helyett? És én se vagyok neki közömbös?
Csak egy bólintással nyugtázom az ajánlatát. Vidámabb témát dobok be.
− Ha szeretnéd, később körbe vezetlek a városban.
− Igen! Vagyis, rendben, köszönöm! – bólogat izgatottan. A pakolás további része csendben telik. Ő teljes erejéből a dolgára koncentrál, én a gondolataimba mélyedek, amik, leginkább Bianca körül forognak. De, hogy mi van Clary-vel? Fogalmam sincs. Három napja beszéltünk, utoljára, de akkor is hamar lerázott a „családi program” ürüggyel. Elképesztő átlátszó már ez a duma. Minden második héten ezt mondja… komolyan, ennyit egy ember nincs a családjával. Komolyan, már nem is bánnám, ha szakítanánk. Sőt. Örülnék. Annak még jobban, ha ő dobna ki, mert akkor nem lenne lelkiismeret furdalásom, amiatt, hogy összetörtem esetleg a szívét. De ha megtudom, hogy megcsal… esküszöm, az orra alá dörgölöm, hogy már régóta nem érzek iránta szerelmet. Nem vagyok egy bosszúálló fajta, de a megcsalásnál kevesebb undorítóbb dolog van. Eleve, a hazugság egy rohadt dolog.
− Nagyjából készen vagyok a pakolással… szóval… ha neked jó, szívesen körbe néznék a városban. – szólít meg Nina, ezzel kiszakítva a bambulásból.
− Ja, öm, persze, mehetünk! – pattanok föl az ágyról. Jól öltözz föl, mert nincs túl meleg itt ilyenkor, leginkább a szél miatt. – mondom, mielőtt kilépnék a szobájából. Telefonom felkapom a szobámban lévő asztalról, amire két üzenetem is érkezett. Egy Petetől, amiben azt üzeni, holnap toljam oda a seggem próbálni… a másik viszont Biancatól jött. Egy mosolygós, napszemüveges selfie, amin a Földközi-tengerrel pózol. Fehér arcát, megpirította egy kicsit a nap, de épp csak annyira, hogy egy kis színe lett, ez alatt a rövid idő alatt. Ilyen békésnek, vidámnak és elképesztő gyönyörűnek, talán egyszer láttam még ezen kívül… Azon az estén… a karjaimban. Azóta, nem is beszéltünk róla. Meg sem történtnek vettük, pedig, istenem, nagyon is megtörtént! Azóta is a fejembe van az kép. Ajkai szét nyílnak, szemei lazán lehunyva, feje a párnába fúródik. Csípőjét a kezemnek tolja, amennyire csak tudja. Teljesen elveszett. Nyöszörgései és sóhajai álmomban is „kísértenek”.
Mérgesen rázom meg a fejem, eltörölve az újra feltörő emlékeket, majd egy újabb, ideges pillantást vetek az egyre szűkülő nadrágom ágyékrészére. Mikor kilépek a szobámból, Nina a földet pásztázva, hátul, összekulcsolt kézzel vár rám. Már kabátban.
− Mehetünk. – állok meg előtte, mire felkapja a felét, majd bólint. – Elmegyünk Ninaval, megmutatom neki a várost. – szólok be a konyhába, amire egy egyhangú „oké” a válasz, majd kilépünk az ajtón. Az unásig ismert, Millennium Parkig csendesen telik az út, legalábbis kettőnket tekintve. A chicagói nyüzsgés, számomra már megszokott, neki viszont új és érdekes. Nem győzte kapkodni a fejét a számára új helyszínek és emberek között. Igazából csak a netről és a földrajz óráimról ismerem Görögországot, de még így is tudom, teljesen más, mint Chicago. Sőt. Európa, főleg keleti és déli része, különbözik Amerikától. Egyszer voltam két éve, tavaszi szünetben, Angliában, azon belül is Londonban, de szeretném megnézni a többi részét is… leginkább úgy, hogy előtte, vagy utána, egy teltházas koncertet adunk le a srácokkal…
Park felé sétálva, először Nina töri meg csendet.
− Gyönyörű város Chicago. – néz körbe a felhőkarcoló csoportok között. Felvont szemöldökkel mosolygok rá.
− Hát… a maga módján tényleg az. – egyezek bele végül. Miután fotózkodott a Cloud Gate-tel és megcsodáltuk a Crown Fountain-t, tettünk egy kört a park többi részében, egy hatalmas, vattacukorral ültünk le egy padra.
− Már tudom, hogy kérdeztem, de… mi van Biancaval? Mármint milyen a viszonyotok. Bocsánat tényleg, hogy már másodszorra kérdezem, de nagyon érdekel. – magyarázza a vattacukor mögül a lány. Finoman eltolom a kezét, hogy lássam az arcát. Két kérdő, barátságos szempárral találom szembe magam. Nem tudom miért, de valahogy úgy érzem, ebben a lányba megbízhatok. Talán ad egy, esetleg két jó tanácsot ezzel kapcsolatban.
− Na, jó…− fújom ki szaggatottan a levegőt. Első találkozásunktól kezdem mesélni a történetünk. Akkor mi volt, hogy éreztem iránta, és hogy most hogy érzek. Mi változott, mit szeretnék, hogyha változna. Meg úgy általánosságban az egészet. Még azt a bizonyos estét is. Kissé meglep a már-már intim részletességem, de tényleg bízom ebbe a lányba. Mintha, ezer éve a barátom lenne.
Történet végeztével, egy ideig csendben ül. Kezdenék aggódni, hogy ennyire nem érdekelte, de megszólal.
− Őszinte legyek vagy kedves? – sóhajt föl bekapva egy hatalmas adag rózsaszín pamacsot.
− Olyan nincs, hogy mindkettő? – nevetek föl.
− Akkor őszinte… nagyon nagy szarban vagytok. – mondja, miután lenyelte a ragacsos édességet. Nehézkesen veszem a levegőt.
− Van esély… bármire is?
− Tekintve, hogy valószínűleg, nem egyoldalú a dolog, van. Az is így előny, hogy csak mostohatesók vagytok. – megint felnevetek – Igazából csak a szüleitektől függ. Ha jó fejek, jól fogadnák. De ezt csak te tudhatod. A barátnőddel meg mindenképp beszélj, mert tuti kamuzik. – megint eszik – Ennyi családi program egy ember életében nincs. − rázza a fejét értetlenül. Én bólintok.
− Ezek szerint, mégsem vagyunk akkora szarban. – mosolyodok el.
− Persze. Sőt. Nem értem miért szenvedtek. Csak jól esett kimondani, mintha tényleg valami lehetetlen dolog lenne.
Hangosan nevetek.
A nap további részében oldottan beszélgetünk, mint két régi, jó barát. Járjuk a várost, várva, hogy este legyen, és úgyis láthassa Nina. Egészen héttől tízig csodálja a fényeket. Ábrándos tekintetéből sok mindent ki lehet olvasni, miközben a túlparti fényeket csodálja. Vágyott ide. Mindennél jobban. És maradni is akar. Ennek hangot is ad.
− Kiskorom óta el akarok jutni az Államokba. – pillant le a cipőjére – Mióta az eszemet tudom, imádom a zenét és szeretnék ezzel foglalkozni… de sajnos tudom, otthon, nem tudnék világhírű lenni és az USA… a hírességek hazája. Az egyetlen igazi, nagy álmom, hogy egyszer énekesnő leszek. – mered újra a távolba – Meg úgy általánosságba… mindig is el akartam ide jutni. – nevet fel, de tudom, hogy könnyezik közben. Érdekes ezt ilyen nyíltan hallani. Egyek az álmaink, azt leszámítva, hogy én már itt születtem.
− Ezt miért nem mondtad korábban? – kérdeztem mosolyogva.
− Mert nem kérdezted! – töröl le egy könnycseppet nevetve.
− Tulajdonképpen én is ezt szeretném elérni… hogy egyszer híres legyek… bár nem egymagamba, hanem a bandánkkal. – húzom féloldalas mosolyra a szám. Egy döbbent pillantást látok meg a szemem sarkából.
− Te egy bandába játszol és ezt eddig nem is mondtad? – tátja el a száját.
− „Nem kérdezted.” – idézem magát.
− Jól vanna’. – löki meg a karom nevetve.
− Holnap megyek próbálni… ha szeretnél, eljöhetsz. – ajánlom fel neki, ő azonnal lecsap az ajánlatra.
− Ki nem hagynám!
− Ezt megbeszéltük. – bólintok mosolyogva – Lassan indulnunk kéne. – pillantok rá a telefonomra, amin az óra negyed tizenegyet mutat és tíz nem fogadott hívást, illetve öt üzenetet. Hoppá.
− Úgy érzem, otthon nem fognak örülni…− húzom föl a földről Ninát – gyere, siessünk!
Rekordidővel érünk haza, de a szülők kicsit se boldogak.
− Úristen, végre! – pattan föl Blair a kanapéról – Rengetegszer hívtunk Patrick! Azt hittük, valami bajotok esett! – a mérge, rögtön elpárolog, csak egy megkönnyebbült sóhajt hallat.
 − Nekünk lesz még beszélni valónk! – néz rám szigorúan apám.
− Jaj, David, hagyjad. – legyint lemondóan Blair – Hagy, pihenjen. Ráér a fejmosás holnap. – kuncog.
Apám a szemét forgatja, majd ő is csak legyint.
− Azt hiszem… én megyek és lezuhanyozom. – hátrál a lépcső felé Nina.
− Nina, szívem, a fürdőben van tiszta törölköző, aztán, ha éhes vagy, maradt még vacsora.
A lány csak bólint, majd felsiet.
A szülők fáradtságra hivatkozva felmentek, Nina, nem sokkal később lejön hozzám, már frissen fürödve. Szinte látom az illatfelhőt körülötte, mikor lehuppan mellém az étkező asztalhoz. Még vacsora közben is beszélgetünk, de nem túl nagy témákról. Zene, filmek, egyebek. Ennek végeztével én is lezuhanyozom, majd jó éjt kívánunk egymásnak, s mind a ketten elvonulunk a szobánkba. Üzeneteimet böngészem, amiből kettő a szülőktől, egy a szolgáltatótól jött, viszont egy újabb Petetől és Biancától. Az előbbitől egy legkevésbé sem szalonképes arról, hogy miért nem írok neki vissza, viszont az utóbbitól már sokkal inkább egy édes.
Látom, nagyon elfoglaltak vagyunk.:)
Mosolyogva pötyögöm be neki az üzenetem, majd a küldés gombra kattintok.
Tudod, hogy van ez :D… egyébként, imádtam a képed. De talán, ha kevesebb ruha lenne rajtad…
A válasz, szinte azonnal érkezik.
Hát… lehet egyszer olyanról is lehet szó…
Oh, hova tűnt az én kis szégyenlős angyalom?
Izgatottan várom, hercegnő. ;)
Én is… :) 
Flörtölős kis beszélgetésünk után, vissza írok az „előbbinek” egy „nyugodjál le, dolgom volt” üzenetet, majd lenémítom a telefonom, ugyanis, tudom, ő is azonnal visszaír, és azt is jól tudom mit, de most ahhoz túl fáradt vagyok, hogy vele poénkodjak…