V.

Vörös körmeimet piszkálom, miközben egy harmadikos osztálynál ülök, akik bőszen írnak. Jövőjükről, álmaikról, céljukról. Óra vége felé, sorba kezdik beadni azokat, a maradék időben, szabad foglalkozást adok ki, addig átnézegetem az írottakat. Nagy részük egyetem után, házasodni akar, családod alapítani, munkát kapni. Egy lányén megakad a szemem. Felvont szemöldökkel bámulom a lapot. Mosoly terül szét az arcomon. Samantha Hastings. Keze bőszen jár, a pad fölé görnyed. Fekete, középen elválasztott haja, függönyként takarja el az arcát. Körme, szokásszerűen, feketére vannak kilakkozva. Lassan közelebb sétálok hozzá, de látom, füléből, fülhallgató lóg. Csendes lány, általában egyedül rajzolgat és zenét hallgat. Ijedtében, ugrik egyet a székén, mikor meglát.
− Samantha, elolvastam… amit írtál. – kezdek bele.
− Tanárnő… én… sajnálom… nem igazán volt ötletem…
− Samantha! – szólok közbe mosolyogva – Nyugodtan hívj, Tiera-nak. Magunk között – súgom – Nem dorgálni akartalak. Tényleg, ez a nagy álmod? Hogy találkozz velük?
Lapján, mindössze egy mondtad állt. Az én álmom, hogy találkozhassak a Fall Out Boy-jal. Cirádás betűvel, fekete, zselés tollal írta, a lap többi részét kidíszítette.
Megvonja a vállát.
− Talán. – motyogja.
− Figyelj…− guggolok le elé – Mond csak el nyugodtan. Ne érezd rosszul magad emiatt. Hogy te nem azt írtad föl „Meg akarom találni álmaim férfiját/nőjét.” Felüdülés volt, a tiédet olvasni. – nevetek föl – Belsős információim szerint… a közeledő koncert előtt, tudnak fogadni látogatókat. – pontosabban, majd én lebeszélem velük, hogy tudjanak. Legalább öt percet szánjanak rá…
Hatalmas, mogyoróbarna szeme tágra nyílik, felcsillan.
− Nekem arra van jegyem. – motyogja izgatottan.
− Kitudja, lehet, az álmok mégis valóra válnak? – nevetek fel halkan.
Kábultan bólint.
− Köszönöm.
− Egyelőre… még ne köszönj semmit. – teszem hozzá, majd felállok. Visszasétálok az asztalhoz, leülök. örömmel látom, a fekete, szög egyenes hajzuhatag alól, kilátszok a sápadt, kipirosodott arc, amiből most remény és boldogság sugárzik.
− Tiera! – kiált utánam Bearice, az angol tanár – Mondtad, hogy tervezed, kilépsz az iskolából, ugye?
− Most nem valószínű, hogy aktuális…− rázom a fejem.
− Egy könyvesbolti állást találtam!
Izgatottan lépek mellé, bizalmas távolságot tartva.
− Melyik könyvesboltról van szó?
− Nem messze, egy kis magánüzlet. Régiségkereskedésként is működik, de csak könyveket lehet bevinni. Megadom a címet, rendben? – ragyogó mosoly terül szét az arcán, majd előkap egy papírt, amire ráfirkant egy címet. – Sok szerencsét! – bólint a fejével, majd belép a tanáriba.
Negyed háromkor, már az üzlet előtt állok. Takaros, szép üzlet, ami, igazából annyira nem is kicsi.
− Jó napot! – lépek be, fölöttem kis csengő szólal meg.
− Jó napot! – kedves arcú, barna hajú nő, köszönt – Miben segíthetek?
 − Az állás miatt jöttem. Az ismerősöm, aki ajánlotta, azt mondta, nyugodtan jöhetek…
− Jól mondta az ismerőse! – mosolyog rám – Jöjjön, üljünk le! – int a pihenő sarok felé, ahol két, barna bőrkanapé, illetve egy polcokhoz illő, kávézóasztal található. – Kér egy teát, esetleg egy kávét?
− Igen, egy tea jól esne, köszönöm. – kezeimet a térdeim közé szorítom, számat idegesen beszívom.
− Addig, nyugodtan nézzen körül! – kiált ki az aprócska konyhából. Azonnal felpattanok a bár kényelmes, most szörnyen kényes ülőhelyemről. Az üzletbe lépve, jobbra található, a pénztár, illetve egy gyerek sarok, egy apró asztallal, négy apró székkel és néhány játékkal. Jobbra nyúlik el az üzlet, telis-tele polcokkal, roskadásig könyvekkel. A régi, kopott, kissé szakadt könyvektől, a legújabb, nemrég megjelent olvasnivalóig, minden van. A már említett pihenősarok, illetve a konyha, az első polcsor mögött található, elsőre, nem is látszik. Csillogó szemekkel nézelődök, akár egy kisgyerek a játékboltban. Ez az új könyvillat! Komolyan, parfümöt kellene csinálni belőle!
− Hogy tetszik? – két kezében, egy-egy porcelán csészét egyensúlyoz hozzávaló tálkákon.
− Csodálatos! – nézek rá vidáman, majd visszahelyezkedem a kanapéra.
− Nem szeretem, ezeket a megszokott állás interjúkat. Érezd úgy, mintha ez egy egyszerű beszélgetés lenne! – mosolyog rám, majd belekortyol a forró italba.
Kamilla, kellemes illata csapja meg az orrom, mikor a számhoz emelem a csészét.
− Meséljen egy keveset magáról, kérem!
− Tiera Banksnek hívnak, huszonnyolc éves vagyok. Van egy kisfiam, Declan. Sajnos… kevés időm jutott mostanában az olvasásra, illetve a másik szenvedélyemre, az írásra…
− Csodálatos! Hány éves a kis Declan?
− Októberben lesz két éves. – mosolyogva gondolok a kisszívemre.
− De édes! Majd mindenképpen mutasson róla képet! – nevet fel.
A beszélgetés részemről, nagyon jól sikerült. Wanda, megadta a telefonszámát és jó reményeket fűzött az álláshoz.
− Hát te? Hogy-hogy ilyen hamar…? – néz rám meglepetten anya.
− Állásinterjún voltam! – lépek mellé, majd kiveszem a kezéből Declant.
− Állásinterjún? Hol? – kérdezi izgatottan.
Mosolyogva puszit nyomok a kisfiam fejére.
− Beatrice ajánlott, egy magánkönyvesbolti állást. Egy egész nagy üzlet, tele új és régi könyvekkel! – ámulatba ejtve merengek el, egy ilyen csodálatosan nyugodt munka után ábrándozva.
− Csodálatos! – nevet föl anya – Hánykor is találkozol Patrickkel?
A gyomrom, apró gombóccá megy össze.
−  Negyed négy. – megremeg a hangom, remélem, nem veszi észre…
− Jól van. Declant, akkor biztos nem viszed magaddal?
− Nem. – rázom, a fejem − Ketten szeretnék beszélgetni.
− Aha…− gyanakodva felvonja a szemöldökét.
− Úgy értem… Declanról. A Willes ügy kapcsán… mégis csak az apja…
− Értem én Tiera. Nem kell megmagyarázni…− nevet föl.
A hátralévő időt, Delcannal töltöm. Járni gyakoroltatok vele, ugyanis a kis lustaság, eddig nem volt hajlandó nagyon járni, inkább cipeltette magát. De így másfél évesen, már jó lenne, ha tudnak totyogni. Negyed óra elteltével, magától kezd „sétálni”. Egyik láb, a másik után, közben hatalmas, elszánt mosoly az arcán. Telefonommal a kezembe videózom és fotózom az első, nagyobb lépésit, amit már kapaszkodás nélkül tesz meg.
− De jó lenne, ha apa most láthatna. – susogok letargikusan. Fejét felém kapja. Úgy érzem, az első szavak sincsenek messze…
Ruhámat, nem akarom túlzásba vinni, hiszen… ez egy kávézás. A volt férjemmel. A fiúnkról. Szokásához hívően, pontosan, negyed négykor áll meg az autója.
− Szia. – állok föl az asztaltól.
−  Szia.− mosolyog rám. Az ártatlannak tűnő pusziba is beleremegek.
Pincér lép mellénk, Patrick leadja a rendelését, ami mindössze egy kávéból áll. Ő és a kávézás? Ritka…
− Kávé? – kérdezem mosolyogva.
− Nem aludtam, túl sokat az éjjel…− dünnyögi.
− Köszönöm, erre nem voltam kíváncsi. – motyogom, nagyot nyelve.
− Úgy értem, sokáig maradtunk a koncerthelyszínen. – rázza a fejét, elvörösödve. Bólintok. – Veled mi a helyzet? – dől hátra a fonott, nádszéken.
− Beatrice, az egyik angoltanárnő, ajánlott egy állást, egy könyvesboltban, ma ott voltam interjún és nagy a valószínűsége, hogy fel fog venni. Aranyos üzlet, tele könyvvel! Nem messze láttam egy lakást, nyugodt helynek tűnik, lehet, elmegyek, megnézem. Nem akarok életem végéig anyáékkal maradni. – lelazultan, vidáman mesélem a terveimet. Ő csak mosolyogva figyel. – Viszont vissza kellene mennem Willhez… a cuccainkért. Nem aludhat Declan folyton az ágyamban. Neki sem jó, és én is félek, hogy egyszer éjszaka rosszul, mozdulok, és ő leesik rólam…− jó kedve elszáll, feszülten figyel.
− Egyedül, nem hagyom, hogy visszamenj. Veled megyek. Holnap ráérek. – ellentmondást nem tűrő hangon jelenti ki. Jobb híján bólintok.
− Ami nem fér el anyukádéknél, azt nyugodtan hozhatod hozzánk. – vonásai, újra ellágyulnak, szeretetteljesen néz rám. – Declan, hogy van?
− Nagy lépés tett meg… szó szerint…− nevetek föl.
− Megtanult járni? – szeme felcsillan, szinte látom a ragyogást, az imádatot körülötte.
− Hát… gyakorolgat, de csináltam videót és képeket.
Közelebb húzom hozzá a székem, szívverésem felgyorsul a közelségétől.
− Bár ott lehettem volna. – suttogja. A szívem, kifacsarodik.
− Én is ezt mondtam neki. – mosolygok rá bátorítóan. A karfán pihenő jobb kezemre csúsztatja az övét, ujjait az enyémekre kulcsolja. Nem húzom el a kezem. Lenézek, rámosolygok a kezünkre, majd az arcába. Gyengéd csókot lehel a homlokomra. Helytelen. Ráadásul fényes nappal, az utcán.
− Holnap, töltsünk együtt egy napot. Hárman. – simít végig a hüvelykujjával a kezemen. Mint egy család.
− Nem tudom, már mit mondjak a szüleimnek…
− Azt, hogy lakást nézel. – vágja rá azonnal – Veletek akarok lenni és ezt senki nem fogja megakadályozni. – elszánt arcán, újra a szeretetteljes mosolyt látom felcsillanni.
− Látom, ma nem tűrőd a nemleges választ. – nevetek fel.
− A ti boldogságotokkal kapcsolatban? Nem.
Ti.
− Nem akartam, hogy ennek a mainak is ez legyen a vége…− szorítom össze az ajkam.
− Nekünk mindig ez lesz a végünk. – zöld írisze lelkemig lát.
− Tudom, mire akarsz rávenni, de a válaszom nem. Nem fogok tönkre tenni, egy életet a sajátom miatt.
− Erősebbek irántad az érzéseim, mint a józan eszem.
A torkom elszorul a kijelentésétől.
− Tudom, hogy te is így érzel. – szemei, mint mindig, most is rabul ejtenek.
− Igen, Patrick. De ennek nem kellene, hogy így legyen. – rázom a fejem.
Arca, újra ellágyul. Ajka, különlegesen pirosnak, és szépnek látszik. Észre se veszem, hogy már percek óta csak azt bámulom.
− Én is épp ugyanúgy szeretném, de ilyen nyilvános helyen, nem lenne jó ötlet.
− Én nem…− rázom a fejem, ijedten.
− Aha…− dönti oldalra a fejét, majd beszívja az alsó ajkát. Felnyögök a látványtól.
− Haza kellene mennem. – állok föl az asztaltól.
− Lehet…− köhint egyet – az lenne a legjobb. – bólint.
− Akkor holnap… szia. – állok föl.
− Szia. – szintén feláll, kihűlt kávéjára pillantok – Nem valószínű, hogy azt megiszom. – nevet föl.
Én is elmosolyodok.
Hazafelé, másra se tudok gondolni, csak rá. Érzései vannak, irántam. Nekem is, iránta. Otthon, anyáék levelével találom szembe magam, ami magyarázatot ad rá, hogy nincsenek itthon. Néhány, régi barátjukkal találkoznak. Néhány percre sem jó, egyedül hagyni egy kisgyereket… Egy doboz, Ben&Jerry’s-sel ülök a tévé előtt. Valami béna, szappanoperában szenved Don Juan és Maria, a tiltott szerelmük miatt. Vicces. Egész estét magányosa, illetve Declannal töltöm. Fürdés után, a tévé előtt aludt el, hozzám hasonlóan...

IV.

Kintről beszűrődő zaj ébreszt. Fáradtan törlöm ki a szememből az álmot, majd az ébredező Declanra nézek. Apró kezét rágcsálja, miközben kicsavaródva néz föl rám. Fejemet a hátára hajtva ballagok ki a nappaliba, ahol anyáékon kívül, Patrick sétál föl, alá idegesen.
− Mi van itt? – kérdezem fáradt hangon. Egyszerre három szempár kezd el pásztázni minket.
− Ezt inkább én kérdezhetném! – mondja Patrick. Kérdően nézek rá. – Mi történt Willel? – kérdezi idegesen.
− Te… erről honnan tudsz? – emelem föl a fejem.
− Egy szennylap oldaláról…− motyogja.
− Mi van? – nézek rá kikerekedett szemmel. Telefonját felém tartja, amin tényleg ott virít egy cikk. „William Anderson, híres multi milliárdos barátnője, Tiera Banks, tegnap este, sietősen hagyta el csomagjaival és Patrick Stump-pal (Fall Out Boy) közös gyerekükkel a házukat. Vajon mi áll a történet hátterében? Egy komolyabb veszekedés?” Idegesen szuggerálom a cikk felett lévő képet, amely engem ábrázol, miközben a táskáinkkal és Declannal a kezembe, az autó felé tartok…− Ezt mégis mikor, és hogyan fotózták?! Egyáltalán miért érdekes számukra?! Ekkora híresség William, hogy egy pletykalapba érdekelt? – hadarom idegesen.
− Nem tudom, de mond el mi történt! – vág közbe Patrick. Az időközben kanapéra ültetett Declan, felkapja a hangzavarra a fejét. Hatalmas zöld szemeiből érdeklődés sugárzik. Anyára pillantok, aki bólint, majd kezébe véve, apával együtt kimennek az udvarra.
− Üljünk le, jó?
Bólint, majd a kanapé felé indulunk. Erőtlenül zuhanok le rá, ezt követően neki is elmesélem, mi is történt pontosan.
− Egyszer ütött meg?
− Igen… de… biztos megtette volna többször is…− motyogom.
− Volt erre már példa? Hogy bántott. Vagy, csak akart.
Elgondolkozom, hogy elmondjam-e neki.
− Igen. Többször is rándult a keze, mikor nem úgy szóltam, vagy nem úgy tettem, ahogy ő akarta. Ilyen erővel, csak egyszer bántott… talán egy fél éve lehetett. Már nem is emlékszem pontosan, mi volt a veszekedés tárgya. Megragadta a csuklóm, és olyan erővel kezdte szorítani, hogy megrepedt benne a csont…− a végéhez érve, már csak suttogok. Patrick álla megfeszül, ajkát egyenes vonallá szorítja össze.
− Emlékszem. Azt mondtad, rácsaptad a kocsiajtaját.
Bólintok kibuggyanó könnyekkel telt szemekkel.
− Miért voltál vele ilyen sokáig? Miért hagytad, hogy bántson? – suttogja acélzöld íriszeit az én, tengerkékembe fúrva.
− Én… nem tudok egyedül olyan életet biztosítani Delcannak, amilyet megérdemel… talán, még egy albérletre sem tellene a fizetésemből… és… nem bírtam volna egyedül élni… bár…− nevetek föl gúnyosan – Will se foglalkozott velem túl sokat.
− Tie… itt vannak a szüleid, biztosan segítettek volna, és én is.
− Pontosan, ezért nem akartam segítséget kérni. Nem akarok, senki adósa lenni.
− Gondolhatod, hogy egyikünk sem kérte volna vissza…− mosolyodik el.
− Egyelőre… nagyon kilátástalan az életem. – nevetek fel hitetlenül. A könnyeim folyamatosan potyognak. Az alsóajkát harapdálja, fájdalom csillog a szemében. – Csókolj meg. – suttogom. Meglepetten néz rám. Újra beszélek, nyomatékosítva a szavaim. – Csókolj meg, Patrick.
Egyszerre hajolunk össze, ajkaink szorosan összeforrnak. Lovagló ülésbe az ölébe húz. Ujjait a derekam vékony bőrébe mélyeszti, én nyaka köré fonom a karjaim. A bizonyos másik hely, ahol biztonságban érzem magam. Csókunk hevessé válik, tudva, tilosban járunk, több szempontból is.
Mielőtt túlságosan összegabalyodtunk volna újra, kipattanok Patrick öléből. Zilálva nézünk egymásra. Én már álló helyzetből.
− Ezt… nem kellett volna… sajnálom. – habogom idegesen járkálva.
− Ez, így nem mehet tovább.
− Igen, tudom… az lesz a legjobb, ha nem találkozunk. Úgyis, egy ideig, biztosan anyáéknál fogok lakni. Amikor jössz Declanért, én elmegyek itthonról és…
− Nem így értettem. – vág közbe mosolyogva – Tie… én…− a szó megakad a torkán – találkozzunk. Még ma este.
Kikerekedett szemmel bámulok rá. Most jól értettem, hogy randira hív?
− Nem mondtam, hogy ezt mindenki más előtt randinak kell hívni. – mintha olvasna a gondolataimban – El fogom mondani Elizabeth-nek, hogy veled megyek. Mint egy baráttal, a fiam anyjával. Azt mondom, hogy Declanról kell beszélnünk. Nagyon megértő… elmondom neki, mi történt veled és Willel. Talán… magától is mondaná, menjek veled…− hangja idegesen cseng, hadarva beszél. Ő is nagyon jól tudja, hogy ez helytelen.
Idegesen tördelni kezdem a kezemet. Az agyamban, felforrósodva forognak a fogaskerekek.
− Jó. – magától nyílt szóra a szám. Idióta.
− Ma, hatra érted jövök. – kel föl a kanapéról. Lélegzetvételét az arcomon érzem. Egy ideig habozik, majd puszit nyom a számra. Szememet lesütve rágcsálom az ajkam. Magam sem tudom miért, de ennél többre számítottam. Halk nevetést vélek felfedezni. Két ujját az állam alá támasztja, azzal emeli fel a fejem. Huncut vigyor játszik az ajkán. Még úgyis észre vehető, hogy a szemébe nézek. Ajkát az enyémre szorítja. Meglepetésként ér a heves, szenvedélyes csók, az ajkába sóhajtok, testem automatikusan az övéhez szorul. Mordul egyet, a hasonló meglepetéstől, majd hozzám dörzsöli magát. Mikor szánk külön válik egymástól, egy mondattal el is rontom a pillanatot. Jól teszed. Az okoskodó, önzetlen angyali hang szól a fejembe. Már úgysincs visszaút. Ma vacsorázni mész vele. A szenvedélyes, önfejű ördög vitába száll. A vita, a gyomromba kúszik, aki ennek hatására háborogni kezd.
− Miért csalod meg a feleséged? – suttogom. Ádámcsutkája megmozdul, mikor nyel egyet. Nem válaszol. – Voltam feleség, Patrick. Elképzelni sem merem az érzést, ha kiderült volna, megcsalsz. – szemünk újra eggyé válik – Egy olyan nővel, akivel van egy közös gyereketek, közös múltatok.
− Hagyd abba. – cirógatja meg az arcom – Nem kell ezt az egészet rám kenni. Mintha csak én lennék ebben az egészben a rossz. – dorgálni akar, mégsem bántó szándékkal mondja. Hangja selymes, gyengéd. Ha akarna, sem tudna megbántani. – Tudom, hogy ugyan úgy érzel, mint én.
− Hogy érzünk Patrick?
Felső fogsorához szorítja az alsó ajkát. Nem szól.
− Ma, hat óra. – húzódik el tőlem.
− Mi lesz, ha mégsem akarok menni? – nézek rá karba tett kézzel.
− Elrabollak. – válaszol könnyedén, visszafojtott mosollyal. Szememet forgatom. Hagyom, hogy kisétáljon az ajtón. Még mindig nem beszéltük meg. Mind a ketten tudjuk, csak egyikünk sem meri kimondani. 
Egész nap, másra sem tudok gondolni, csak az estére. Az esténkre. Újra, és újra lejátszódik a fejembe, az első, gimis randink. Én tizenhét voltam, ő tizenkilenc. Először járt Los Angelesben, ugyanis szülővárosában találkoztunk, Chicagóban. Másod unokatestvérem mutatott be neki, akivel nagyon jó barátok voltak. Másfél hétig voltam a városban. Napjaink nagy része együtt telt, először hárman, majd David levált tőlünk. Elmondása alapján, annyira csak egymással voltunk elfoglalva, hogy ő csak felesleges harmadik kerék volt. Órákon át tudtunk ülni a Millennium Park egyik padján és beszélni. Fájdalmas volt a búcsú olyan rövidke találkozás után is, de megbeszéltük, hogy minden adandó alkalommal beszélni fogunk. Talán fél év telhetett el így. Még csak szó sem esett róla, hogy járnánk, mégse éreztem helyén valónak, hogy egy sráccal is járjak. Pedig, lehetett volna rá lehetőségem, többször is. Aztán, jött a nagy találkozás, itt, L.A.-ben, 2003 nyarán. Akkor volt az első randink, egyik közeli pizzázóban. A tény, hogy randizunk, teljesen megnémított minket. Nem igazán beszélgettünk, sok volt a kínos csend és még így se fordult meg a fejembe akkor, hogy talán mi egy nagy tévedés lennék együtt. Mint minden romantikus, tini filmben, a „miénkben” is egy csókkal lett vége. Otthon a kapu előtt. Még arra is emlékszem, pontosan, hogy milyen ügyetlenek voltunk. Nem mintha, két szüzike lettünk volna, akik azt se tudták, hogy fogják meg az ellenkező nemű kezét… de valahogy egymás társaságában, mások voltunk. Ha jól emlékszem, két hetet töltött itt, és akkor már bizony jártunk… mindig találtunk rá alkalmat, hogy találkozzunk, de nagyrészt távkapcsolat volt az eleje. És akkor szólt közbe, az épülő karrierje, ami szétválasztott minket, hosszabb időre. Médiának köszönhetően, természetesen mindig tudtam, mi van vele nagyjából. Végső döntés alapján ideköltözött, és újra egymásra találtunk. Innen már magától értetődő a történet…
Fekete maxiszoknya, aminek az átlátszó része, hátul a bokámig, elől, mindössze a térdemig ér, a belső pamut anyag, pedig a combom közepéig. Hozzá, egy egyszerű fehér felső, aminek a hátán, mély kivágás fut. Plusz, egy saruszandál. Régen szépítkeztem annyit, amennyit most. Őszintén szólva, a számomra alapnak vélt nő normákat is csak futtában tudtam teljesíteni.
Hat óra előtt pár perccel léptem ki a házból. Jól esett néhány percet a friss levegőn, egyedül tölteni. Idegességem egyre csak fokozódott. Biztos jó leszek így? Nem nézek ki röhejesen?Áh, nem vagyok én még olyan öreg… sőt! A gondolatmenetemet Patrick szakította félbe.
− Szia. – köszöntöm.
− Szia. – mosolyog rám. Már hajolt volna a számhoz, de megállítottam.
− Itt, még a bokroknak is szemük van…
Bólint, majd felnevet.
Az út csendesen telik. A város határánál járhatunk, mikor félre áll. Kérdően nézek rá, majd egy sálat szed elő a hátsó ülésről.
− Mit csinálsz? – kérdezem nevetve, miközben a szememre köti a már említett anyagot.
− Elrabollak. – kuncog. A helyzettől és a kijelentéstől is forróság és vágy árad szét bennem. − Szeretném, ha meglepetés lenne a hely…
Kissé elkeseredve bólintok. A szemem, viszont még mindig be van kötve… a fantáziám elkalandozik, megállunk.
− Már itt is vagyunk? – vonom fel a szemöldököm a pamut anyag alatt.
− Ki mondta, hogy messzire viszlek? – kérdezi nevetve, miközben eloldozza a szemtakaróm. Piros neonfény süt be az autóba, a közvilágítás mellett. A fény tulajdonosa, egy nagyfelirat. Red Rock.
− Elhoztál az első randink helyszínére? – nézek rá tágra nyílt szemekkel.
− Gondoltam… legyen ott az utolsó, ahol az első. – mosolyog rám.
Utolsó? Úgy gondolja, ez az utolsó…?
− Úgy értettem, ha szeretnéd, hogy az utolsó legyen…− szeme vidámságtól csillog, ajka hosszan terül el az arcán, a hatalmas vigyortól.
Igen. Nem.
Könnyedén kiszáll az autóból, megkerüli azt, majd engem is kisegít. A nagy sötétségtől, eddig nem sikerült jól megnéznem. Rövid ujjú inget visel, egyszerű, fekete farmerral és fekete kalappal. Hozzá képest, bőven túlöltözött vagyok…
Miután bezárja az autót, egy közeli sikátor felé terel.
 − Nem akartam szem előtt lenni. – suttogja – Gyönyörű vagy. Mint egy istennő. – hamar rátalál az ajka, az enyémre. Teljesen elvesztjük az eszünket. Itt, sötétben, elzárva a külvilágtól. Útról jövő, hangos dudálás ébreszt minket rá, hol is vagyunk. – Menjünk. – fogja két keze közé az arcom, majd puszit nyom a homlokomra.
A hely, pontosan, 2003 óta, szinte ugyan úgy néz ki. Vörös műbőrhuzatos boxok, sötét, fabútorok. Melegséget, titokzatosságot, romantikát sugároz a hely. Hozzánk hasonló párok ülnek szerte-szét, mindenféle korosztályban. Talán, a legtöbb, hasonló helyzetben van, mint mi. A halk pusmogás, összebújás, titkos érintések, mind erről tanúskodnak. Ezt a helyet, a szeretőknek találták ki. Borzongás fut át rajtam, a szimpla gondolattól is. Pedig, egyre inkább ez a helyzet. Azért… ez elég abszurd, nem? A volt férjed szeretője legyél…
Nem mondanám egy luxus étteremnek ezt a kicsi, de annál inkább szerethető kócerájt. Az étlapon, tipikus, régi vágású ételek vannak. Hamburger, pizza, fánk, gyömbérsör…
− Igazából… nem is vagyok annyira éhes. – teszem le magam elé az összecsukott étlapot.
− Persze. – nevet föl Patrick – Tudom, hogy nagyon is éhes vagy, csak nem akarsz előttem enni. – jobb kezére támasztja a fejét, úgy mosolyog rám.
Miért kell ennyire, ismernie? Arckifejezésemtől, újra elneveti magát.
− Ne felejtsd el, ebben sem ez az első alkalom…− asztalon lévő kezemért nyúl. Végig simít az ujjperceimen, majd megcirógatja a tenyerem. Ujjaimat az övére kulcsolom, hüvelyujjammal, végigsimítok a kezén. Szája sarkában megjelennek azok az édes, csókolni való gödröcskék…
− Jó estét! Mit adhatok? – lép mellénk, egy jegyzetfüzetes kiszolgáló kedves mosollyal az arcán.
− Két sonkás-kukoricás pizzát és két limonádét. – mosolygok vissza rá.
− Rendben, máris hozom – azzal a lendülettel, amivel jött, már el is tűnt a konyhában. Patrick arcára, újra mosoly ül ki.
− Szóval, már enni és inni helyettem rendelsz.
− Miért húztuk volna ilyennel az időt? – nevetek fel kacéran, majd közel hajolva hozzá, hosszú csókot nyomok a szájára. Meglepetten viszonozza a hirtelen megnyilvánulásom. Ezen a helyen egy szenvedélyes, egymásba gabalyodott csók, olyan természetes, mint a levegő vétel. Legtöbben, itt tilosban járnak. A külvilágban elítélt dolog miatt. Mindössze, annyit a különbség köztünk és más idejáró „párok” között, ők bevallották egymásnak az érzelmeiket. Mi félünk. Rettegünk. Nem attól a bizonyostól, hanem a következményektől. Bár, nekem már nem kell a saját oldalamtól tartanom, de a másiktól igen. Elizabeth. A végtelen kedves teremtés, aki szívéből imádja Patricket. Aki valószínűleg otthon ül, várja, hogy a férje, végre hazaérjen és vele legyen. Hirtelen elfog az undor. Magamtól. Hogy tehetek én ilyet? Itt ülünk Patrickkel, mint két kitaszított szerelmespár és enyelgünk… legbelül, úgy érezzük, a külvilág a rossz, mi meg a jók. A szegény, bántalmazott lelkek. Pedig nem. Mi vagyunk a rosszak, akik minden egyes együtt töltött közös percünkkel tönkre teszünk valakit a háta mögött. Felpattanok a helyemről, majd futva a kijárat felé veszem az irányt.
− Első? – hallok meg egy idegen hangot, aki valószínűleg Patrickhez szólt. Reakcióját nem látom. Ha jól sejtem, bólint.
− Várj! – kiabál utánam. Mikor utolér, elkapja a karom. – Ne hagyj itt, kérlek! Csak beszélgessünk, jó? Ha szeretnéd, legyen ez az utolsó együtt töltött esténk, de akkor legyen már tényleg együtt! – ijedt tekintetéből, fájdalmat olvasok ki. Nem merem megkérdezni. Nem merem megkérdezni, mit érez Elizabeth iránt. 
− Nem lehet! Értsd meg! Nem akarok egy szemét, rohadék lenni, aki tönkretesz egy gyönyörű kapcsolatot! – kiabálok remegő hangon.
− Gyönyörű? Annak tűnik kívülről? – nevet föl gunyorosan – Hazaviszlek, jó? Nem szeretném, ha egyedül mászkálnál este.
Fájópontra tapintottam volna?
− Miről beszélsz, Patrick? Valami baj van köztetek?
Teljesen logikusan, igen.
− Nem lényeges. – rázza a fejét – Menjünk inkább.
− Nem, Patrick. – ragadom meg a kezét – Menjünk inkább vissza. – intek a fejemmel a vendéglő felé.
Bólint. Szeméből eltűnt a csillogás, a boldogság, a tűz. Mintha kicserélték volna. Tekintete üres volt, fáradt, szomorú. Sokkal inkább tűnt egy meggyötört exnek, mint egy házas embernek. Gondolhattad volna, hogy valami van a háttérben. Nem csak véletlen csalta meg a feleségét. De akkor én mi vagyok? Egy vigaszt nyújtó „tárgy”? A gondolattól, felfordult a gyomrom. Ez, egyre „jobb” lesz…
Az este keveset beszéltünk. Nem értem hozzá. Még a véletlen érintéseket is kerültem. Talán, attól jobban lett volna, de akkor ugyan oda lyukadunk ki. Ha ezt abba hagyjuk, egy ember sértetlen marad. Viszont egy sérül. Akit szeretek. Igen, sikerült kimondanom. Még, ha csak magamban is, de kimondtam. Szeretem Patricket. Szerelmes vagyok belé. Sosem múlt el, csak elfedtem, egy álkapcsolattal. Vele, vagyis velük, valami nagyon nincs rendben.
− Köszönöm, az estét. – sötét részen, két házzal arrébb állt meg Patrick. Hamisan elmosolyodik.
− Igazán… szívesen.
− Találkozzunk, holnapután. – mondom hirtelen.
Kíváncsian felvonja a szemöldökét.
− Eddig úgy volt, hogy…
− Tudom. – vágom rá, mielőtt befejezhetné, a mondatát – Igyunk meg egy kávét, vagy valami. Ott találkozzunk, nem kell értem jönnöd. Nappal, egy nyilvános kávézóban. A North Road sarkán, van egy egész kellemes kis hely. Voltam már ott, néhányszor. Kettőig dolgozom, mondjuk negyed négy, neked megfelel?
− Teljesen. – bólint.
− Rendben… hát akkor… jó éjt.
− Jó éjt. – bólint. Továbbra is, csak egy helyben állunk. Egyikünk sem mozdul. Elsőnek moccanok meg, arcon csókolom, majd elviharzom. Pár méter után, már az ajtón lépek be. A házban csend van. Mindenki alszik. Öltözködés után, ijedten kapkodom a fejem, Declant keresve. Észreveszem, a nagyágyon alszik, kiterülve. Nem is aludtam volna egy szemet se az éjjel, ha ő nincs velem… óvatosan elemelem, majd a karomba zárom. Lefekszem vele az ágyra, majd a tegnapihoz hasonló pozícióban lehunyom a szemem…

III.

Vasárnap reggel nyolc. Tegnap esti összezörrenésünk után Willel, a kanapén ébredek. Teljesen biztos vagyok benne, hogy már elment dolgozni. Kihasználom az egyedül létet, amennyire csak lehet. Zenét hallgatok, miközben reggelit készítek. Zuhanyzás után, a tévé elé vetem magam, kezembe a gépemmel, amin folytatom a könyvem.
− Szia Tiera, nincs kedved átjönni, ebédelni Declan babával? – anya, vidám hangja csendül fel a vonal, túlsó végén.
− Megfelel, ha egyedül megyek? Ma az apjával van, csak délután hozza haza, mert jövő hét szombaton nem fog ráérni, koncertje lesz.
− Persze hogy megfelel! Úgy is, olyan rég beszélgettünk egy jót…− sóhajt föl.
− Fél óra múlva ott vagyok. Szia, anyu.
− Szia.
Utcai ruhát rángatok magamra, majd indulóra fogom. Negyed órás utat követően, meg is érkezek anyáékhoz. Alig szállok ki a kocsimból, már kint is van.
− Szervusz, kincsem! – nyom puszit az arcomra. Együtt megyünk be a házba, ahol apuval találom szembe magam, amint főz. Bizony, apu tud főzni.
− Tie! Ezer éve nem láttalak! – törli bele a kezét a pulton lévő rongyba.
− Szia, apa. – mosolyogva két puszit nyomok arcára.
− Régi kedvencedet főzöm. – áll vissza a pult mellé – Spagetti.
− Mint, minden kisgyerek kedvenc. – nevetek fel.
− Nem baj az. Attól még lehet finom, nem? – nevet föl. Mosolyogva bólogatok, majd leülök az étkező asztalhoz.
− Drágám, borzalmasan nézel ki…
− Köszi, anya. – nevetek hamisan.
− Jaj, nem úgy értettem… nyár van, és neked teljesen fehér a bőröd! A morcos, fáradt fejedről már nem is beszélve! Ki kellene venned egy vagy akár két hét szabadságot. Nem csak a munkahelyeden… otthon is.
− Az anyaság, szabadságmentes állás. – mosolyodok el fáradtan.
− Na, látod, ezt nagyon jól tudom. – nevet fel jó ízűen – Akkor egy napra. Mondjuk ma. Itt ebédelsz, utána menj ki egyet napozni a partra. Aludj egy jót, olvass, nézz filmet… használd ki, hogy egyedül vagy!
− Igazad van. De milyen jó lenne, ha egy hétig élhetnék a semmittevésnek…
− Menjetek el Willel valamerre. Akár egy hétvégére.
− Azt nem hiszem.
− Miért mi történt?
− Áh, csak veszekedtünk. Majd… kibékülünk. Akkor… majd elmegyünk. – mosolygok rá.
− Hát… jól van. Ha nem akarod elmondani nem, kell…
− Nem olyan lényeges dolog anya. Csak egy apróság. Nem fontos.
Bólint. Tudom, hogy tudja, már nem szeretem Willt. Csak nem akarja megemlíteni…
Egy csodálatos ebéd után, anya tanácsára, az óceán parton kötök ki, ahol élvezem, a forró, júniusi nap, minden sugarát. Nem igazán pancsolok a vízbe, inkább csak megmártózom. Önbizalmamon is javít a kis kiruccanásom, ugyanis több férfiszem is vizslat ez alatt az idő alatt. Mire hazaérek, már délután négyet üt az óra. Száraz fürdőruhámra, egy könnyed strandruhát kapok fel, egy tál kukoricával, és limonádéval ülök le filmet nézni. Felénél járok, mikor elnehezülnek a pilláim, lecsukódik a szemem…
A csengőhangja riasztó föl. Már ennyi lenne az idő? Patrick meghozta Dec-et? Komótosan ballagok az ajtóhoz. Várt arc helyett, egy rútabb, női „köszönt”.
− Oh, Tiera. Te vagy az? – néz végig rajtam Alisha, Will régi felesége.
− Amint látod, nem a volt férjed. – bólintok – Mi járatban?
− Willhez jöttem tulajdonképpen. – sétál be az ajtón, kezén fogva legkisebb gyerekét, másik oldalán, Olivia, a nagyobbik ballag, aki immáron a tizenhatodik életévét töltötte.
− Minek? Kevés az egy milliós gyerektartás? – vonom föl a szemöldököm.
− Pont te mondod? Úgy tudom, a volt kedvesed, elég jól keres az énekelgetéssel.
− Borzalmasan buta vagy, még mindig drága Alisha. – rázom a fejem – Az én volt „kedvesem” nem éppen csak énekelget.
− Visszavehetnél a stílusodból, hülye picsa! – ripakodik rám Olivia. Elképedve nézek, a tizenhat éves, szőke cicababára, aki épp olyan okos lehet, mint az édes anyukája…
− Már ne is haragudj…− kiáltok rá.
− Mégis mi folyik itt? – ismerős, lágy férfihang üti meg a fülem.
− Na, megjött a megmentő a kölyökkel…− morogja Alisha.
− Most azonnal takarodjatok innen! Meg ne lássalak többet itt titeket! – kiálltok rájuk.
− Ezt még nagyon megkeserülöd, remélem, tudod! – viharzanak ki, fullasztó, parfümfelhőt hagyva maguk után.
− Egyszer még biztos megtépem ezt a nőt…− morgom – Az a kis taknyos, tizenhat éves lepicsázott, érted?! Huszonnyolc éves vagyok! Úgy érzem, ennyire tisztelet kijárna! – kiabálok mérgesen.
− Nyugodj meg, Tie, már elmentek. Egyébként, kik voltak?
− Will volt felesége és a gyerekei… egy ilyen buta nővel, még veszekedni se lehet rendesen… egyébként, mennyit hallottál?
− Pont a… picsázásnál érkeztünk. – halvány mosoly játszik az arcán.
− Ne nevess! Ez komoly dolog! – mosolyra ágaskodik az ajkam.
− Tudom én! Nem is nevetek…− hatalmas vigyor jelenik meg az arcán. Ennek hatására, már az enyémen is. – Fent hagytam valamit… még tegnap. Mindjárt jövök. – teszi le Declan táskáját, aki már egy ideje a szőnyegen ül, és játszik. – Tie, fel tudsz jönni, segíteni? – kiált le az emeltről.
− Megyek.
Lassú, hosszú léptekkel sétálok föl, majd egyenesen be a hálóba. Mikor belépek, sehol se látom Patrick. Hirtelen, az ajtó becsukódik mögöttem.
− Úristen, de megijesztettél! – kapok a mellkasomhoz. Patrick mellettem termed.
− Nem az volt a cél. – mosolyog rám – Hihetetlen gyönyörű vagy lebarnulva…− suttogja, egy lépéssel közelebb lépve hozzám.
− Patrick, nyisd ki az ajtót. – szólok rá erényesen.
− Nagyon jól áll ez a fürdőruha…− mormolja még egy lépést előre lépve – hajadat is kiszívta a nap?
Lábam az ágy szélébe ütközik, ennek következtében, az ágyra esek. Szemem összeszorítom, hosszan fújom ki a levegőt. Küld el. Most.
− Miért csinálod ezt? – suttogom Patrick arcába, aki időközben fölém mászott.
− Nem tudom, Tie. Nem tudom. – rázza a fejét – Próbáljuk meg. – mondja ki végül.
− Mit? Patrick, nem leszek a szeretőd! Részben, elképesztő nagy szemétség lenne Elizabeth-tel szemben, részben pedig abszurd is…− rázom a fejem hitetlenkedve. Nem szól semmit, csak néz. Mélyen a szemembe. – Will, bármikor hazaérhet, Declan, pedig egyedül van lent.
Csókja lángra lobbantja a belsőmet, mágnesként vonz magához. Kezem, hajába téved, kalapja koppan a földön. Lenge strandruhám, laza mozdulattal lerántja rólam, majd a nyakamra tapasztja az ajkát. Sóhaj szakad ki a tüdőmből. Mindennél jobban imádom az érintését. Az érintését a combom belső felén, pont ott, ahol tegnap Will jeges keze matatott… a rossz érzés, azonnal elillan, ahogy a meleg, puha tenyere cirógatja, kényezteti az érzékeny bőrfelületet.
− Neh. – simítom el a kezét – Nem szabad még egyszer. Veled nem…− motyogom. Lebiggyesztett ajakkal, szomorú szemmel néz rám. A szívem, kiolvad…− Nem úgy értettem. – rázom a fejem, majd a kezeim közé fogom az arcát és puszit nyomok az orrára. – Menned kell.
Fájdalmasan bólint, majd fel kell rólam.
Minden porcikám maradásra akarja bírni, mikor kilép az ajtón.
− Valamikor, meg kell ezt beszélnünk…− szorítja meg a kilincset, majd becsapja maga mögött. Mély sóhajt veszek, majd bólogatni kezdek, a zárt ajtónak. Hirtelen újra nyílik, olyan erővel, hogy azt gondolnám, Will jött haza. Helyette Patrick áll újra bent. Gyors mozdulattal magához ránt, arcom két keze közé fogja, majd egy szenvedélyes csókkal ajándékozza meg az ajkam. Annyira gyorsan történik az egész, hogy mindössze kezeimet vagyok képes az övére szorítani. – Ezt meg kellett tennem…− motyogja halvány mosollyal, majd újra ellép tőlem és már véglegesen kilép a bejáraton. Értetlenül, idegesen sétálok a kanapéhoz, ahol kezembe kapom Dec-et.
− Nem értem az apádat. – morgom a feje búbjába, majd puszit nyomok rá. Egy ideig mesét nézek vele, este hat óra felé viszont, elkezdek vacsorát gyártani. Éppen a húst rakom be a serpenyőbe, a sütés céljával. Zöldségek már régebb óta főnek, arról öntöm le a vizet.
− Látod, nem is olyan nehéz ez…− vicsorog a konyhapult mellett állva Will. Legszívesebben bevernék neki. Nemhogy nem szeretem, kifejezetten utálom őt.
− Holnaptól, csak magamnak főzök. – morgom – Ma itt volt az exed a gyerekivel. – motyogom.
− Szuper, mit akartak? – lép a hűtő mellé, majd kiemel belőle egy üvegvizet.
− Nem tudom, téged keresett. Egyébként taníthattatok volna valamiféle jó modort a nagyobbiknak.
− Mert? – kérdezi felvont szemöldökkel.
− Csípőből lepicsázott. Éppen csak ennyi…
− Kamasz. – vonja meg a vállát – Biztos valami olyat mondtál, ami nem tetszett neki. – iszik bele a hideg vízbe. Kezembe megáll a kés, amivel eddig krumplit szeleteltem.
− Olyat mondtam, ami nem tetszik neki? Tényleg? – néztek rá összehúzott szemmel – Nálad nagyobb seggfejjel, komolyan mondom, még nem találkoztam! – kiáltok rá. Keze lendül, az arcomon csattan. égető érzés terjed szét rajta.
− Egy kis tiszteletet! – mordul rám. Méregtől telve, erőből nekicsapom a hűtőnek, a benne lévők, hangosan csörömpölnek.
− Te rohadt szemét, gyáva alak! – fröcsögöm. Kirohanok a konyhából, a kanapéról felszedem Declant, illetve a játékát, majd felrohanok. Míg pakolok, folyamatosan mellettem tartom, nehogy bántsa ez a vadállat. Saját táskámmal a kezembe futok át az övébe, ahol a magaméhoz hasonlóan összedobálok mindent, néhány játékát is, amiről tudom, hogy a kedvence. Vállamon két, nehéz táska, bal kezembe Declan, jobb kezembe egy üveg paprikaspray. Gyors léptekkel megyek az ajtóhoz, de a két méteres óriás elé áll.
− Biztos lehetsz benne, hogy ebből a házból, te sehová sem mész. – dörmögi idegesen. Kocsi kulcsom lassan, észrevétlenül megmarkolom, bal kezembe, a jobbal pedig, megnyomom az üvegen a gombot, majd egyenesen a szemébe irányítom. Hogy biztosra menjek, érzékeny pontjába és beletérdelek. Szemét összeszorítva, ágyékát szorongatva vergődik a földön. Minden erőmet összeszedve rohanok ki a kocsimhoz, amibe villámsebességgel kötöm be Declant, a gyerekülésébe, majd a cuccokat hátra dobva, én is bevágom magam. Gázra taposok, és már kint is vagyok. Bőven meghaladom a megengedett sebességet, így negyed óra helyett, öt perc alatt anyuéknál vagyok. Fáradtan dőlök a kocsinak. Megpihenek, mielőtt csöngetnék. Anya, azonnal kint van.
− Kicsim! Mi történt? – kérdezi idegesen.
− Én…− minden fájdalmam, egyszerre, hangos zokogásba szakad ki belőlem. Levegő vétel is nehezen megy, annyira bőgök.
− Uramisten…− motyogja – George! – kiálltja apa nevét, aki abban a pillanatban hozzánk fut.
− Mi történt itt?!
− Nem tudom, de valami nagy baj van, mert elhozta Declant is és a csomagjai is itt vannak! Ha az a rohadék William bántotta, én komolyan kiherélem! – hadarja idegesen. Utolsó szónál, bénán elnevetem magam. – Gyere kincsem, menjünk szépen be! Apád, majd behozzak Dec-et és a csomagjaitokat. – mosolyog bátorítóan. Bent, egy ideig némán zokogok még, addig apa, Declannal játszik a másik szobába.
− Most már tudsz beszélni? – simogatja meg a hátam anya, majd egy csésze teát nyom a kezembe. Számat összeszorítva bólogatok. A leges legelejétől elmesélem neki. Az első, komolyabb veszekedésünktől, az utolsóig elmondok mindent.
− Megütött?
− Igen, és az ajtóban, újra megtette volna, ha nem lett volna nálam paprikaspray és… a térdem. – mosolyodok el, halványan.
− Megölöm, istenemre mondom, hogy megölöm! – rázza a fejét idegesen. – Csinálok nektek valami finomat, rendben? – mosolyodik el. Bólintok. Anya a konyha felé veszi az irányt, míg én a régi hálóm felé, ahol apa, Declannal játszik. Mosolyogva figyelem őket. Apa nem kérdez. Látja, hogy nem lenne erőm, ma még egyszer elmesélni. Vacsora után, kisfiammal együtt zárkózóm be a régi szobámba, zuhanyzás, illetve fürdetés után. Törökülésben ülök az ágyamon, ölembe ő. A legutolsó virág is ugyan úgy van, mint régen. Az egyik hely, ahol biztonságban érzem magam. Poszterekről, különböző bandák, színészek, régi képei vigyorognak vissza rám. Némelyiken, már csak nevetek, hogy „én ezt szerettem?”, de van amit még mindig meghallgatok… Sok az emlék… hajnalig tartó pizsamaparti, az egyetlen barátnőmmel, aki végül külföldre költözött, és teljesen kiírt az életéből… Patrick is nagyon jól ismeri ezt a szobát. Néha… úgy éreztem, jobban is, mint én. Szekrényemhez lépek, amiben, néhány régi ruhám még lóg. Titkos kis reteszt nyitok ki, amiből egy banda logos pólót húzok ki. Két-három számmal nagyobb, mint én, ugyanis, nem az enyém. Hanem az övé. Patrické. Bénán hangzik, de hát… milyen tini lány az, aki nem a pasija pólójával alszik? Igen, bizony. Még gimisek voltunk, mikor megismertük egymást… sokáig jártunk, majd mikor komolyabban kezdett foglalkozni a zenéléssel, szakítottunk. Aztán… évek múlva felkeresett, és hát… újra összejöttünk. Akkor már nem is laktam itthon. Jött a házasság, majd Declan… végül a válás. Az értelmetlen, szomorú válás. Amit egyikünk sem akart igazából, csak a szükség hozta. A fekete pólót az orromhoz nyomom, mélyet beleszippantok. Csodálkozva veszem tudomásul, hogy még mindig Patrick illata van. Visszabattyogok az ágyamhoz, egyik kezemben a pólóval, másikba a picurommal. Takaró alá bújok, már amennyire ilyen meleg szükséges, Declant pedig, a mellkasomra fektetem. Amilyen fáradt vagyok, biztos ebben a pózban fogom végig aludni az éjszakát… mellkas alvóm, már bőven durmol. Őt és a pólót magamhoz ölelve hunyom le a szemem. A két kedvenc pasim jelenlétét érzem magam körül. Szívem fele, majd’ megszakad, hogy az egyik nem lehet velem. Nem tudom, mit érzek iránta. Tényleg. De tudom, hogy valami egészen mélyet és… egyelőre megmagyarázhatatlant. A másik, a kisebbik, viszont itt szundikál rajtam, ami a másik felét dobogtatja a fáradt szívemnek…

II.

Kisebb pislogások közepette nyitottam ki a szemem. A tegnap este nem egy álom volt, ahogy én azt naivan gondoltam ébredés előtt. Tényleg Patrick mellett fekszem meztelenül elterülve. Vékony, fehér paplanom magam köré csavarva ülök föl az ágyba. A reggeli nap, gyéren süt be a sötétítőfüggönyön, romantikus fényt adva ezzel a szobának.
− Basszus…− suttogom magamnak. Két kézzel a hajamba túrok, majd a felhúzott térdeimre döntöm a fejem. Megcsaltam, a barátomat, a volt férjemmel. És nem ellenkeztem. Gondolataimból a hátamnál érzett, gyengéd cirógatás ébreszt föl.
− Szia. – mormolja Patrick. Arcán döbbenet és szégyen látszik, mellette, mégis öröm. Nem örülhet ennek. Nem szabad.
− Szia. – szívom be élesen a levegőt. Csend telepszik ránk. Takarót magam köré tekerve állok föl az ágyból. Szekrényemhez lépek, amiben itthoni ruha után kutatok.
− Felesleges, hogy rajtad legyen. – hallom meg Patrick hangját magam mögül. Kérdően pillantok rá. – Már láttalak nélküle.
Feldühít, hogy folyton az orrom alá dörgöli… e nélkül is felfogtam, hogy hibáztunk. Idegességemben lerántom magamról a leplet, ami a lábam mellé omlik. Végig érzem magamon a pillantását, ami újra és újra dühöt és valami egészen mást ébreszt bennem.
− Öltözz fel. – csapom be a gardrób ajtaját, majd kiviharzok a szobából. Halkan nyitok be Declanhoz, aki még édesdeden alszik. A hálószobákon kívül, mindenhol elhúzom a sötétítő függönyt, utána neki állok Dec reggeliének. Fogalmam sincs Patrick mit csinálhat odafent, már fél órája… Az etetőszék asztalkájára helyezem a gyümölcsös zabkását, majd elindulok a már valószínűleg ébredező gyerekemért. Nyöszörgés üti meg a fülemet.
− Jó reggelt, kicsim. – nyitom ki az szobaajtót. Kiságyába kapaszkodva áll a legkisebbikem, rám várva. Kezembe kapom, majd az állatos szőnyegre helyezkedem vele, a szokásos reggeli játék szándékával. Szembe csücsül velem, szájába egy plüssállattal, közben az ajtó megnyikordul. Patrick áll az ajtófélfának támaszkodva.
− Megetetem, összerakok neki néhány cuccot, aztán mehettek. – motyogom.
− Inkább maradnék. Csinálhatnánk valamit… hárman.
− Nem, Patrick. – kapom hátra a fejem – A feleséged biztosan vár már otthon. – felkászálódom a földről, majd egy táskába bedobom a legfontosabbakat, Declánnak.
− Nem tehetsz úgy, mintha az egész tegnap este meg sem történt volna! – csattan föl.
− Már hogyne tehetnék! – mordulok rá – A tegnap estének nem kellett volna megtörténnie! Már nem…− utolsó két szót már éppen csak suttogom. Míg Declanra ruhát adok, ő némán áll az ajtó előtt. A maradék időben, nem nagyon beszélgetünk, csendben készülődünk.
− Betettem mindent, ami fontos lehet. – nyomom a már említett táskát a kezébe – Holnap estére hozd haza.
− Biztos nem szeretnél jönni? – veszi kezébe Dec-et.
− Holnap estére hozd haza, Patrick…− szűröm a fogaim között. Szaggatottan bólint, majd fél kezével kinyitja az ajtót.
− Viszlát, Hercegnő.
Megkövülve állok az ajtó előtt. Megszólalni sincs időm, azonnal becsukja az ajtót. Miért kell ezt csinálnia?
Remegve rogyok le a székre, csak pár perc után vagyok képes felállni, hogy reggelit készítsek magamnak. Evés és mosogatás közben is próbálom elnyomni az előtörő emlékeket, s az ahhoz társuló kellemes bizsergést. Zuhanyzás közben viszont kiszakadnak belőlem. Az agyam, szinte hangosan kattog, forog. Mintha egy filmet néznék, úgy játszódnak le bennem az események. Az ajkam megduzzad és megremeg a képektől. Testem elengedi, átadja magát az emlékeknek, míg az agyam hevesen tiltakozik. A kettő csatája között, ott van a szívem, ami egy sötét sarokba bújva sírdogál. Kívülről mindössze annyit lehet észrevenni, hogy rákvörös a bőröm, a forró víz miatt, amit véletlen eresztek magamra…
Kanapén ülök és agyalok. Valakivel, ezt meg kell beszélnem. El kell mesélnem neki és segítséget kell kérnem. De kinek? Anyának biztosan nem… barátságok nem igazán alakultak ki még az egyetemi éveim alatt sem. Jobb híján telefonos segélyszolgálatot hívhatnék, de meglehet, nem adnának választ a problémámra… A fal bámulás tűnik a legmegfelelőbbnek, úgy vélem.
− Szia, Tiera. – öblös, morcos hang kiált a házba. Ajtócsapódás, majd kulcscsörgés. – Főztél, már? – vágja le a kanapé mellé aktatáskáját a két méteres alak, Will.
− Nem. Nem rég ébredtem. – motyogom.
− Jó, akkor csinálhatsz nekem egy kis lasagne-ét. – már épp indulni készülne az emeltre, de döbbenten ráripakodok.
− Már ne is haragudj, de nem a szakácsod vagyok! – nézek rá döbbenten – Biztos lehetsz benne, hogy nem fogok neked ebédet csinálni, ha így beszélsz velem!
− Tie, figyelj ide. – két hatalmas kezével a kanapé támlájára tenyerel, mellettem – Az én házamba laksz, én fizetem mindened, én veszek meg mindent a gyerekednek. Ezt legalább tedd meg nekem. – Méregzöld szeme szikrákat szór. Ebben az emberben, annyi gyengédség sincs, mint egy téglában…
− A bútorok nagy részébe beszállt Patrick, ugyanis ezek az én régi lakásom bútorai, Declan-t nem te tartod el, hanem az apja, és azt hiszem az én csekély igényeim, ki tudod fizetni a millióidból! – kiabálok rá − Vagy talán minden pénzed elmegyek a titkárnőidre?!
− Leszarom, Patricket.
Keze megrándul.
− Ha most megütsz, biztos lehetsz benne, hogy nem látsz többet. − sziszegem.
 Szó nélkül ellöki magát a kanapétól, felkapja a táskáját, majd felrohan. Azt hiszem teljesen érthető miért feküdtem le Patrickkel. Azon kívül, hogy neki van egy csodálatos, kedves felesége… nekem mim van? Egy barátom, akihez már lassan egyáltalán nem köt semmilyen érzelem, akivel csakis azért vagyok együtt, mert különben élhetnék a híd alatt, egy munkám, amivel semmit nem keresek, és még maga a pokol is. Egy valami azért így is bőven kárpótol. Az egyetlen, csodálatos kisfiam, akit mindennél jobban imádok, és aki most nem lehet itt velem… Halkan osonok fel az emeltre, ahol egy sortot kapok magamra egy szandállal, hajam lófarokba kötöm. Telefonommal, és kocsi kulcsommal lépek ki a házból. Fél órával később, már idegesen lépkedek Patrickék kapujához. Az ajtócsengetés után, szinte azonnal kinyílik. Alacsony, törékeny, barna hajú nő lép ki rajta, hatalmas mosollyal az arcán. Ő Elizabeth Stump…
− Tiera! Istenem, de rég láttalak! – nevet föl vidáman, miközben kinyitja a kaput. Puszit nyom a két orcámra, majd betessékel az ajtón.  – Hogy vagy? – kérdezi letörölhetetlen vigyorral.
− Én köszönöm, jól. – mosolyodok el halványan.
− Biztos? Elég sápadt vagy… és nagyon karikás a szemed alatt. Keveset aludtál az éjjel? – kérdezi őzike szemeit hatalmasra nyitva. Arcom égni kezd, és biztos vagyok benne, hogy rákvörös lett.
− Én… nem volt otthon Will… és… izgultam érte… meg… sokat forgolódtam melegtől…− motyogom összeszedetlenül. Elképzelni sem tudom ezt a nőt mi okból csalta meg velem. Nem elég, hogy dús, barna tincsei mindig rendezetten állnak, még a meleg mosoly, és az örök vidámság is pozitív energiával tölti el a körülötte lévőket. Olyan csodálatos párt alkotnak együtt, nem értem miért kellett nekem ebbe belezavarnom! De akkor annyira helyesnek tűnt!
− Oh, sajnálom. – biggyeszti le vöröslő ajkát – Patrick se volt itthon az éjjel… nálatok volt, ugye?
A szívem egy pillanatra megáll, torkomba ragad a levegő.
− Mondta, hogy egyedül voltál otthon és nem akart egyedül hagyni Declannal, ezért a kanapén aludt. Hát nem imádni való? – kuncog szerelmesen. Mit tettem…
− De, az…− erőltetek mosolyt az arcomra.
− Gyere csak be! Egyébként, hogy-hogy itt vagy? – fordult hátra hozzám, miközben a bejárati ajtó kilincséért nyúlt.
− Hazajött Will, korábban és kicsit összevesztünk… ilyenkor… jól esik Declannal lenni. – tördelem a kezem.
−  Oh! Gyere csak, itt vannak a nappaliba! − int, majd a már említett helység felé vezet. A ház, ahol életem legszebb éveit töltöttem Vele…
 Patrick pólóban, farmerban és szemüvegben ül a kanapén, gitárral a kezében, mellette Declan érdeklődve figyeli. Szívem hatalmasat dobban, mikor meglátom őket. Elizabeth vékonyka hangja ébreszt föl.
− Nézzétek, ki van itt!
A két, csodálatosan egyforma szempár szegeződik rám. A nagyobbik falfehér arccal, ernyedt végtagokkal, a kisebbik vidáman nevetgélve.
− Bocsánat, hogy csak így berontok… pár perc sétára nem vihetném el Declant? Tudom, ma veled van, de…− dadogom idegesen.
 − Persze. Vidd csak. – mosolyog rám.
− Pár perc és jövünk. – kapom a kezembe Declant, majd az ajtó felé veszem az irányt. Hatalmas puszit nyomok a fejecskéjére, majd óvatosan magamhoz ölelem.
− Senkit nem szeretek jobban nálad, drágám. – nézek bele a hatalmas zöld szemekbe, amik értetlenségtől csillognak. Olyan kicsi, olyan keveset ért még…
Kezembe Declannal indulunk útnak. A meleg júniusi nap, teljesen átmossa az agyam. Felfrissít, kijózanít. Történt, ami történt. Ki tudja miért, de megtörtént. Egyszer, és nem szerelemből. Szavai mást mondtak. Rajtunk kívül, senki nem fogja megtudni, és minden ugyan úgy fog menni, mint előtte. Ennyi.
Két óra is eltelhetett, mire visszaértünk.
− Tie, beszélnünk kell. – lép a kocsim mellé Patrick.
− Igen?
− A tegnapi…
− A tegnapi megtörtént. – nyitom ki az ajtót – Egyszer. Ki tudja miért. Nagyobb érzelmek nélkül. – vállat vonok, a kesernyés íz, szétterjed a számban.
− Lefeküdtem El-el. – mondja hirtelen.
− A feleséged. Úgy gondolom, ez a normális, nem az én dolgom. – mondom nyersen. Neked, ennek nem szabad fájnia. 
− Közben… én… végig rád gondoltam…− motyogja idegesen – máshogy… nem ment volna.
A szívem hevesen verni kezd, az agyamat, mégis elborítja a düh.
− Patrick. Menj be. A feleségedhez, akit szeretsz. – sziszegem – Holnap hozd vissza Declant.
Válaszát meg sem várva ülök be az autóba, majd elhajtok. Elképzelni sem tudom, ezen túl, hogy fogunk egymás szemébe nézni…
Remegő gyomorral szállok ki a ház előtt. Semmi kedvem nincs kettesben lenni az állítólagos „barátommal”… Inkább Vele lennék… Idegesen csapom be a kocsi ajtaját. Bele fogok őrülni, a röhejes gondolataimba. A ház csendes, Will dolgozószobája felől lehet beszédet, illetve billentyűzetkopogást hallani. Unalom és magány ölel körbe, amitől a sírógörcs kerülget. Laptopommal a kezembe ülök le a kanapéra, a szövegszerkesztő programra kattintok rá. Régebben, nagy álmom volt, hogy egyszer író legyek. Rengeteget írtam, blogot, magamnak… de sose jutottam el odáig, hogy megvalósuljon. Amikor Patrickkel voltunk együtt, még akkor is bőven volt időm, a hobbivá vált írásra, sőt, Declan mellett is. Akkor rengeteg segítséget kaptam… Most viszont a rengeteg rám rótt munka mellett levegőt venni is alig van időm, nemhogy írni… ilyen szabad pillanatom, nem is tudom, mikor volt utoljára… Nem a régóta írt történetem folytatom, hanem egy novellába kezdek. Egy lányról, aki a saját, belső, és mások harca közepette egyedül maradt. Nem tudja, mit csináljon a benne megbújó érzésekkel, amikkel küzd. Arról nem is beszélve, hogy a környezete még inkább megnehezíti a helyzetét. Őrült módjára kezdek körmölni, fel sem pillantva a gép képernyőjéről. Az óra pörög, az oldalak számával együtt. Már bőven estére jár, mikor végzek. Elégedetten csapom le a monitort. Will még mindig dolgozik. Fáradtan zuhanyozom le, vacsora nélkül dőlök be az ágyba, szinte azonnal álomba merülök…
Hajnali egy felé combom belső felén érzett cirógatásra ébredek. Érdes, hideg kéz. Mintha egy jeges vasrúd lenne.
− Azt hittem már sose kelsz föl. – mormolja Will. Önző…
− Will, kérlek, szépen hagyd abba. – próbálok elhúzódni tőle, de karjait szorosan körém zárja. Érthetetlen undor fog el az érintésétől.
− Jaj, hercegnő te mondtad, hogy keveset foglalkozom veled.
Epe kúszik a torkomba a becenévtől, az ő szájából.
− Először is engedj el, másodszor, ne hívj hercegnőnek. – morgom idegesen, megfeszült tagokkal. Alvópólóm alá csúsztatja jeges kezeit. – Engedj már el! – visítok. Hirtelen ellazul a két, izmos kar mellettem. Kimászok mellőle, takarómmal és párnámmal a kezembe lépek az ajtó mellé. Pontosan ugyan ott fekszik, ugyan azon a paplanon, ahol tegnap Patrick. Bűntudat szorítja el a levegőmet. Hogy minek? Ő sem gondolnám, hogy valamelyik titkárnője után bűntudatot érez…− Nekem ez… most nem fog menni. – motyogom, majd gyors léptekkel leszaladok a nappaliba. Arcomon csörgő könnyekkel alszom el a kanapén, magányosan, bűntudattal…

I.

Mikor megismertük egymást, sosem gondoltuk volna, hogy egyszer vége lesz. Nagy, örök szerelemnek hittük. Mint a tündérmesékben. De nem egy álomvilágban élünk, ahol a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” nem feltétlen teljesül. Már lassan másfél éve, hogy elváltunk, Patrickkel. A kapcsolat Declan miatt nem szakadt meg, minden hétvégén meglátogatja, van, mikor csak pár órára ugrik be, legtöbbször olyankor Willel, elmegyünk valahova. Nem haragban váltak el útjaink, de nem kell a felesleges feszültség. Leginkább közös megegyezés volt, az egész. Mind a kettőknek jobb ez így. Ő újra házasodott, nekem is lett barátom. Mondhatjuk… nyugalom van.
Mindennapi rutinként kanyarodok szülőházam utcájába, hol szüleim tengetik idős éveiket, és ahol szeretett kisfiam is már napi szereplő. Legtöbbször a nagyszüleinél van hétköznap, mikor dolgozom, de megesik, hogyha Patrick ráér, náluk. Mostani felesége szeret babázni, nekem pedig semmi bajom ezzel. Legalább nem magányos Declan.
− Nézd, ki van itt, kincsem! – hallom meg anya lágy hangját a kocsiból kiszállva – Hiányzott már anyuci, ugye? – nevetgél Dec-et dédelgetve.
− Jaj, anya, tudom, hogy nem igaz. Jobban szeret itt lenni, mint otthon. – veszem át nevetve a két évesem. Aki ezt egy nyögéssel nyugtázza.
− Hidd el nekem, mindig hiányzol neki… ahogy az apja is… nem az a…
− Anya, ne kezd már megint! – förmedek rá – Will nagyon kedves ember és imádja Declant!
− Patrick sem kedveli…
− Te a volt férjemmel szoktál beszélgetni?! – visítok közbe szörnyülködve.
− Persze, hogy! Az unokám apja. Többet beszélek vele, mint a bátyáddal, aki még arra is lusta Európából, hogy hazatelefonáljon, az öregeinek, csodálod, hogy fiamként bánok a férjeddel?
− Részben igen, tudom, hogy Lucas egy paraszt, részben pedig a VOLT férjem anya. A VOLT.
− És a volt férjed, éppen most érkezik… − bök a hátam mögé a fejével anya. Mögöttem Patrick ezüst Ford-ja gurul be.
− Ez meg mit csinál itt? Te hívtad ide? – kapom hátra a fejem.
− Én ugyan nem… − rázza a fejét anyukám.
− Sziasztok. – sétál hozzánk mosolyogva. Declan arcán hatalmas, teli szájas mosoly jelenik meg, majd apró kezével apja felé kezd kapkodni. – Martha. – anya mellé lép, majd puszit nyom két arcára. – Tiera, rég találkoztunk. – mosolyog rám kedvesen.
− Igen… rég. – köhintek kínosan – Na… és, hogy-hogy itt vagy?
− Declanért jöttem. – lép mellém
− Szokásosan szombatra volt megbeszélve tudtommal.
− Úgy emlékszem, múlthéten azt mondtad, ma vacsorázni mész Willel, és Dec ma is és holnap is nálam lesz. – vonja föl a szemöldökét. De utálom, mikor neki van igaza…
− Igen… most már emlékszem, de sajnos Willnek egész hétvégén dolgoznia kell…− motyogom idegesen. Nem pont a volt férjemmel akarom megbeszélni a párkapcsolati problémáim…
− Nekem édes mindegy, hol lehetek Declannal, de nem szeretném kihagyni ezt a hétvégét, mert jövő héten koncertek lesznek végig, úgyhogy a szokásos szombat elmarad…
− Jó…− sóhajtok – Akkor gyere el hozzánk, az estét kibírom egyedül…− szűröm ki a fogaim között a választ.
− Ott alszom, ha szeretnéd… úgy értem a kanapén. Declan miatt. Hogy ne legyél egyedül. – hozzám hasonlóan idegesen magyarázkodik.
− Olyanok vagytok, mint két szerencsétlen kamasz… − ingatja a fejét anya mosolyogva. Szorosan lehunyom a szemem, nagy sóhajjal lenyelek egy visszaszólást.
− Akkor induljunk. – erőltettem mosolyt az arcomra – Szia, anya. – puszilom meg.
− Viszlát, Martha. – mosolyog rá Patrick.
− Viszlát, drágáim. Szia, baba. – integet Declan-nak, aki esetlenül visszainteget. Mosolyogva pillantok le a kezembe, ütemesen lovacskázó csöppségre. Egy másodpercre találkozik Patrickkel a tekintetünk, hozzám hasonlóan a gyerekünk utáni imádat csillog a szemében. A mi gyerekünk. A kisfiú, aki nem lenne, nélkülünk…
Gondolataimat elhessegetve ültetem bele a gyerekülésbe, majd hazafelé veszem az irányt. A kocsi beállóra parkolva, Patrick elsőnek ugrik ki az autójából, majd az enyém, hátsórészéhez rohan, egyenesen Declanhoz. A következő pillanat, amit elkapok, hogy hatalmas puszit nyom az arcára, majd óvatosan megöleli. Távolabb emeli magától, beszélni kezd hozzá, nem hallom mit, de teljesen lényegét veszti, attól a csillogástól a szemébe, ami akkor látható, mikor Declánra néz. Ahogy régebben rám is nézett. Most a feleségére néz ugyan így… Egy újabb erőltetett mosollyal próbálom leplezni a feltörő gondolatokat, majd bezárom a kocsiajtót. Délután, a konyhába teszek-veszek, közben, Patrick, Declan-nal játszik a nappaliba. Ha egy család lennénk, ebben semmi furcsa nem lenne. De így…
− Tudom, nehéz lesz elszakadni, de fürdés idő van. – guggolok le melléjük.
− Majd én megfürdetem. – térdel föl Patrick.
− Nem, én fürdetem. Egész délután veled volt, egy kicsit hadd legyek vele. – nevetve a kezembe kapom Declant. Lebiggyesztett ajakkal kel föl a földről.
− Igazad van. – mosolyog rám. Míg Dec a kádban pancsol, én mellette üldögélek és agyalok. Nem szabadna hagynom, hogy Patrick itt aludjon. Csakis Declan miatt alszik itt, a kanapén. Reggel mind a ketten elmennek Patrickékhez, én pedig egyedül töltöm a hétvégét. Ennyi.
Pancsi után következik a legkritikusabb rész, az altatás. Néha, egy óráig kell ringatnom a karomba, hogy úgy tehessem le az ágyába, hogy ne ébredjen fel. Természetesen ezt is az apja oldja meg, akinek a hangjától, percek múlva alszik. Az én, makacs, egyetlen kisfiam, haragszik rám, hogy elváltunk… szörnyű, komolyan! Fáradtan dőlök le a kanapéra, este kilenc óra felé. Csukott szemmel döntöm hátra a fejem, már majdnem elalszom, mikor a kanapé párnája lesüpped mellettem.
− Fáradt vagy? – pillant rám halvány mosollyal Patrick.
− Mintha azt kérdezted volna, kék-e az ég…− mosolyodom el.
− Jogos. Bocs. – nevet föl – A barátod… Will, ugye? Szokott segíteni itthon?
− Sokat dolgozik. – vágom rá, kissé túl gyorsan is.
− Aha…− bólint – Azon kívül, hogy vagy? A munkád…
− Jól. – vonom meg a vállam – Gyerekekre kell egésznap felügyelnem, képzelheted…− sóhajtok – Nem azt mondom, hogy nem szeretem őket, de ma is egy végzős irodalom csoporthoz voltam beosztva helyettesíteni és teljesen kikészítettek… filmet próbáltam nézni velük, de természetesen nem hagytak élni az idióta diákcsínyeikkel, amik már teljesen leperegnek rólam. Nem nyúltam be a szekrénybe, nem ültem le a tanári székre, nem fogtam meg a krétát… helyette, mindig megkértem azt a diákot, aki a legjobban vigyorgott.
Pár másodperc csend után, Patrick hangos nevetésben tör ki.
− Csodálom, hogy még nem jegyeztek meg még téged a diákok. – nevet.
− Hidd el, nem akkora élvezet a munkám. Nem szeretem csinálni. De ha még csak ennyi lenne a dolgom… hazaérek délután ötkor Declan-nal, akivel minimum egy órát játszanom kell, majd neki állok vacsorát csinálni, takarítani, közben hazaér Will, aki szinte rögtön veszekedni kezd valamin…− talán ezt nem vele kellene megbeszélnem.
− Folytasd. – bólint komoly arccal.
− Ő elvonul az irodájába, elvárja, hogy felvigyem neki a rohadt vacsorát, majd azt is, hogy levigyem a mosatlan edényét, mert ő olyan rohadt elfoglalt mindig, hogy nem képes egy redvás tányért levinni! Még csak nem is elmosogatni, mert amellett, hogy próbálok nevelni egy gyereket, mindent megadni neki, hogy ne legyen elcseszett gyerekkora egy rohadt válás miatt, még egy tányért se képes elmosogatni, vagy kivasalni az ingét! Kivasaltatja velem a zoknijait! Érted? A zoknijait! Abból a sok pénzéből, amit keres, a cégeivel, nem képes fogadni egy házvezetőnőt, ezzel megkönnyítve a dolgom! Egy szolgának néz, érted? Már nem is emlékszem, mikor kaptam tőle egy kedves szót, egy igazi csókot, másról nem is beszélve… hajnali egy óra felé levágja magát mellém, majd bealszik, vagy éppen dolgozik! Persze, hogy én, már nem kellek neki, már huszonnyolc évesen, mikor az irodájából, valamelyik huszonhárom éves titkárnőjével is lefeküdhet! Azok a ribancok térden állva állnak sorba a kegyeiért! Szó szerint… Declan-nal sose foglalkozik, csak a másik két gyerekével! Szinte naponta beszél velük, küldi neki a csomagokat, a miénknek, meg még köszönni sem képes! Nem azt mondom, hogy legyen az apja, mert az te vagy! De legalább egy keveset foglalkozhatna vele, ha már velünk él! Elegem van belőle, abból hogy én csak egy rabszolga vagyok a számára, semmi más! – a hosszú dialógom végére, már potyognak a könnyek a szememből. Nem érdekel, hogy történetesen Patrick a volt férjem, valakinek egyszerűen muszáj voltam kiönteni a lelkem, aki nem az anyám, ő úgy is csak azt hajtogatná, hogy megmondta, barátaim nincsenek a mindennapos rabszolgaság miatt, így hát… maradt az első „szembe jövő”.
− Miért vagy vele együtt? – mindössze ennyit kérdezett.
− Mert magányos vagyok, Patrick. – motyogom, egy zsepit tépkedve − Declan, még kicsi, barátaim nincsenek. Én… csak szeretném, ha valaki szeretne…− szipogok. Egy pillanatig sem habozik, kezei közé fogja az enyémet, lassan végig cirógatja a bütykeim. Olyan elektromosság fut végig rajtam, amit már réges rég nem tapasztaltam.
− Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne…− minden erőmmel tartani akarom az önuralmam.
− Micsoda? Én nem csinálok semmi rosszat…− suttogja. Szájához emeli a tenyerem, majd puha csókot lehel bele. Az ajkának az érintésétől, régi, szép emlékek jelennek meg előttem. Azok, amiket a ma délutáni találkozásunk felelevenített.
− Neked feleséged van… nekem pedig barátom. – suttogom.
− És egy közös gyerekünk. – mélyen a szemembe néz, óvatosan kihangsúlyozza a „közös” szót. – Tie, mi nem azért váltunk el, mert kiszerettünk egymásból. – szinte némán mondja, de a házban lévő csendtől, tisztán hallatszik. Fejbe csap a felismerés, mert igaza van. A válás után, hónapokig motoszkált az agyamba ez a tény és… érzés. Térdeink összeérnek, közelsége régi, mégis új érzésekkel tölt el. Jobb kezével az arcom fogja, hüvelykujjával az orcám cirógatva. Ajkát lágyan tapasztja az enyémnek. Nem fúrja nyelvét azonnal a számba, ezzel választási lehetőséget adva. Szívem hamarabb ad választ a testemnek, mint az agyam, így már teljesen összefonódva ülünk a kanapén. Ajkaink, kezeink, lábaink is egymásba gabalyodnak, mikor is a felsőm alá csúsztatott kézzel kér engedélyt a továbbiakhoz. Az agyam újra későn reagál, magamtól kezdem kibontani a gombokat. Még több bátorsággal és energiával tölt el, hogy emlékszik, mit szeretek, tudja, mi esik jól… a nyakcsókjai, meleg kezének érintése. Ösztönből tudom én is, hogy ő mit szeret. Egymásénál, senki testét nem ismerjük jobban.
 − Menjünk föl. – suttogja rekedtes hangon, amitől egy hatalmasat szaltózik a gyomrom.
− Patrick, ez az egész nem jó ötlet…− motyogom idegesen.
− Az agyadon kívül, minden más, mást mond…− simít végig az ajkamon. A szám szétnyílik, de nem jön belőle hang.
− Akkor is… azon az ágyon… alszom Willel…
− Azt az ágyat, még én vettem, gyakorlatilag a miénk. – mosolyodik el. Az alsó ajkamba harapva, bólint. Fogával szétszedi, majd újra lecsap az számra. Elválunk egymástól, majd feláll, engem is magával rántva. Ujjait az enyémre kulcsolva sétálunk föl a lépcsőn. Miután becsukja a hálószoba ajtót, valamiféle izgalom kerít hatalmába. Tudjuk, mindketten, hogy ezt nem szabadna. De mégis, én legalábbis úgy érzem, ez a helyes. Felsőm lelöki a vállamról, majd végig dönt az ágyon.
 − Ez a kedvencem. – mosolyog, utalva a fehér neműmre.
− Tudom. – suttogom pironkodva. Nyakamba hajol, amit egy mélyről jövő sóhajjal nyugtázok. Keze a meztelen combomra téved, majd a nadrágom gombjára. Könnyed mozdulattal rántja ki a lyukból, majd két oldalról lehúzza a sortom. Lábfejemre, gyengéd csókot lehel. Végig puszilja a lábam, majd a combomnál megáll. Belső felét kezdi cirógatni, újra térdemre tapasztja az ajkát, fölfelé halad. Csípőm és combom találkozásánál újra megtorpan. Hevessé, hangossá válik a légzésem, szívem vadul kalapál és többre vágyik. Orrát hozzám dörgöli, amitől megremegek, ezzel egyértelművé téve számára, hogy csinálja… tovább… Alsóneműn keresztül csókol meg először, a nyögés észrevétlenül szalad ki a számon. Két ujját a bugyim szélébe akasztja, majd lehúzza azt. Euforikus-érzés kerít hatalmába, mikor hozzám ér. Az érzések villámként csapnak belém. A régi, mégis új érzések, amik másfél évig voltak, elrejtve. Szeretném, ha ő is ugyan így érezne. Segítségével levetkőztetem, hozzá hasonlóan, én is végig csókolom, minden lehetséges négyzetméterét néhol elidőzök. Alatta fekszem, immáron teljes meztelenségben. Automatikusan a takaró után nyúlok, kérdően pillant rám.
− Már megszokás…− motyogom.
− Mert? Miért akarod takargatni előttem magad? Már láttalak… így, teljes gyönyörűségedben…− suttogja az arcomba.
− Gyönyörűnek tartasz? – nézek rá csillogó szemekkel, akár egy kislány.
− A leggyönyörűbbnek…− simít végig a hajamon, az ajkamba mormolva. Will éjjeli szekrénye felé nyúlik, majd kihúz onnan egy csomagot.
− Honnan tudtad, hogy van ott óvszer? – kérdezem kuncogva.
− Igazából nem voltam benne biztos, az elmondásod alapján…− vonja meg a vállát, majd a következő pillanatban elakad a lélegzetem. Milyen rég éreztem ezt…− Kényelmes? – érdeklődik a pózunkra utalva. Bólintok. Az egyenletes, gyengéd mozgásunk mellé, apró csókok, gyengéd érintések társulnak, amik még csodálatosabbá teszik az egészet. Egy ugyan ilyen együttlétünk alkalmával fogant Declan is… ezért is ennyire csodálatos. Igazi… szerelemgyerek…

Patrick mellett pihegek, nézem a csodálatosra faragott arcát, a lehunyt szemét. Szinte abban a pillanatban szét is nyílik, így mélyen egymás szemébe nézünk.

− Jó éjszakát, hercegnő. – suttogja az ajkát, a homlokomra tapasztva. Régen, mindig így hívott. 

Válasz nélkül hunyom le a szemem. Egészen közel vagyunk egymáshoz, érzem a meleg légvételét az arcomon. Egyre lassabbá és fokozatosabbá válik a meleg levegő az arcomon, ami engem is lassan, álomba ringat…