Chapter 18

Mosolyogva nyitottam ki a szemem. Csak bámultam magam elé hatalmas vigyorral az arcomon. A tegnap estén, éjszakán gondolkodtam. Minden egyes pillanatára tisztán emlékszem. Óvatosan fordítottam hátra először a fejem, majd egész testem Patrick felé, aki a kanapé belső felén feküdt, én pedig a karjai között. Egészen közel voltam hozzá. Miközben ő aludt, én egészen nagyon közelről tudtam tanulmányozni az arcát. Finoman feküdt egymáson a felső ás az alsó ajka. Alsó telt, vastagabb, jóval, mint a felső. Szemhéja is lágyan feküdt a szemén. Édesen szuszogva vette a levegőt, amitől annyira ellágyult a szívem, hogy a fejemet a vállába fúrva hozzá dörgölőztem a meleg bőréhez.
-Mit csinálsz?-kérdezte álmos hangon mosolyogva.
-Dörgölődzöm.-mondtam, mintha ez lenne a világ legegyértelműbb dolga.
-Mint egy kismacska.-mondta nevetve, majd felhúzta a lábam, és úgy húzott magához.-A legszebb és legédesebb kiscica, aki az enyém.-puszilt bele a nyakamba mosolyogva, mire felnevettem.
-Bizony...csak a tiéd.-nyomtam hosszú csókot a szájára.
-Ma este utazom Chicago-ba, és arra gondoltam, hogy te is velem jöhetnél.-nézett rám mosolyogva.
-Bemutatnál a családodnak?-néztem rá döbbenten.-De...nem is vagyok a barátnőd...-húztam el a szám.
-Igen, és ezek után, igenis újra az vagy.-jelentette ki, majd elgondolkozott.-És ez egy nagyon gyerekes párbeszéd volt...-mondta nevetve.
-Igen...-bólogattam egyetértően.
-És mi van ha nem fogok nekik tetszeni?-motyogtam nagy boci szemekkel felnézve rá.
-Olyan nincs.-mosolyodott el, majd megcsókolt.
-Egyébként, hogy lesz nekem repülőjegyem?
-Két jegyet vettem direkt.-mosolygott rám.
-Ezt most komolyan mondod?-nevettem föl hitetlenkedve.
-Igen. Teljesen.-nevetett.-Reménykedtem, hogy nem kell majd egyedül utaznom.-vonta meg a vállát.
-Nagyjából hány óra az út? És egyébként hánykor indulnánk?
-Három és négykor.-mosolyodott el.
-Nem azt mondtad, hogy este?
-De...de utólag rájöttem, hogy nem.-nevetett.
-Ez csak szerintem olyan, mint egy kihallgatás?-fordultam felé felvont szemöldökkel, mire felnevetett.
-Nem...nem csak szerinted. Nem baj...folytasd csak.-vonta meg a vállát mosolyogva.
-Egyébként...kik lesznek ott...mármint...milyen rokonaid...vagy...hogy lesz...?
-Ugye a szüleim elváltak, anyához megyünk, nála fogunk aludni, ott lesz mind a két testvérem, de mivel a régi családi házunkban leszünk, lesz hely mindenkinek. Ma este, miután odaérünk, be lesz pótolva a karácsonyi vacsora, ahol biztos lehetsz benne, hogy mi leszünk a téma, aztán holnap megyünk apához, és huszonhetedikén reggel, jövünk haza.-magyarázta a tervet.
-Értem.-bólintottam.-Chicago-ban...mennyire van hideg?-kérdeztem félve. Nagy földrajztudásom alapján...más az éghajlat, mint itt Los Angelesben.
-Nagyon...legyen elég ennyi.-nevetett.-Kellene valami kabát, amiben nem fagysz meg.
-Kettőre kell a repülőtérre menni, addig vissza kéne vinned a szállodába, ott össze kéne pakolnom, kabátot kéne venni, és utána még a reptérre érni. Ugye?-vázoltam fel a helyzetet.
-Igen, és most van...kilenc óra. Jó lenne akkor felkelni...-ült fel, és ezzel elkezdődött az őrült rohanás... .

****

Háromnegyed négy. Itt ülünk a repülőn. Ez alatt a pár óra alatt, annyi mindent elintéztünk, mint más egy hét alatt nagyjából... . De lett kabátom, sikerült összepakolnom, és ide is értünk. Patrick vállára hajtott fejjel bámulok magam elé. Gondoltam lecsukom a szemem pár percre...ebből lett az, hogy végig aludtam az egész utat. Első repülőút...szuper. 

-Megérkeztünk.-suttogta Patrick mosollyal a hangjában. Nagy "felkelős" sóhajjal nyitottam ki a szemem. Körülöttünk már mindenki készülődött, és indulni készült... . 

-Miért nem keltettél fel hamarabb?-kérdeztem rekedtes hangon.

-Olyan édesen aludtál...nem volt szívem.-vonta meg mosolyogva a vállát, majd egy puszit nyomott a számra. Mosollyal nyugtáztam, hogy végül is mindegy most már. Gyorsan összeszedtük azt a kisadag kézi poggyászt, ami nálunk volt, és elindultunk kifelé. A hideg azonnal megcsapott. Kis híján összefagytam. Fehér, vastag hóréteg borított mindent. Szinte futva tettük meg azt a távot, ami alatt beértünk a meleg váróba. Fél óra alatt elintéztünk mindent, majd indultunk volna kifelé...de megálltam az ajtóban.

-Nem megyek ki.-motyogtam már a gondolattól is megfagyva.

-Pedig muszáj lesz.-nevetett, majd a kezemet megfogva kirántott az ajtón. A jeges szél, azonnal a szemembe fújt, egy kiló havat. 

-Miért van ilyen hideg...-nyavalyogtam.

-Mert tél van.-nyomott puszit a homlokomra. Látszólag, nagyon jól szórakozott rajtam. Szúrós pillantás kíséretében tüsszentettem egyet, majd behúztam a nyakam, hogy a fülem is takarja a kabát.-Mielőtt megfagysz, keressünk egy taxit.-nevetett, majd kézen fogva elindultunk a legközelebb taxi felé, amiben kellemesen meleg volt a fűtés miatt. Újabb fél óra telt el, míg elértünk Patrick anyukájához. Közepe méretű, tipikus családi ház, ami karácsony táján feldíszítve világít. Mielőtt beléptünk, Patrick bátorítóan megszorította a kezem, és rám mosolygott. Előszobába hallani lehetett, hogy mindenki a nappaliban van. Csak akkor vettek minket észre, mikor beléptünk. Alig, egy másodpercre hallgatott el mindenki, az anyukája volt az első, aki felugrott.

-Patrick, szívem!-ölelte át mosolyogva, a legkisebb gyerekét. Önkénytelenül is elmosolyodtam.-Bemutatod a barátnődet?-mosolygott rám kedvesen. Annyira édesen beszél Patrickhez...mintha még mindig kisfiú lenne. 

-Alexandra Williams.-előztem meg Patricket. Hármunkon kívül, még négyen üldögéltek a nappaliban. Patrick bátyát, Kevint, azonnal felismertem. Nagyon hasonlítanak. Vöröses, inkább barna haj, zöld szemek, egyforma vonások. Meganbe nem voltam teljesen biztos, de a két lehetőségből, sikerült eltalálnom melyik is ő (kettő, mivel Kevin felesége volt a másik). Vacsora előtt mindenki bemutatkozott, mindenkinek, majd leültünk enni (Patricia [Patrick anyukája] hihetetlenül jól főz), és...igaz. Tényleg mi lettünk a téma.

-Gondolkoztatok már...a házasságon? Gyerek? Vagy valami?-hozta fel először a témát Megan.

-Nem, Még nem beszéltünk róla.-motyogta maga elé Patrick. Tényleg...erről még soha nem beszéltünk... . 

-Pedig mennyire szeretnék már nagymama lenni.-csóválta a fejét Patricia.

-Tényleg...mi miért nem beszéltünk még erről?-súgtam a fülébe, mikor elterelődött a téma.

-Ez...most nem a legalkalmasabb, hogy ezt megtárgyaljuk...-sziszegte kínosan.Vacsora további részében nem esett szó rólunk ilyen ügyben... . Vacsora után, mikor a három testvér beszélgettek, mi (én, Bella [Kevin felesége], és Tom [Megan féjre]) régi, családi képeket nézegethettünk. Jobbnál jobb képek kerültek elő, főleg hármójukról, és mi sírtunk a nevetéstől... . Patrickről, kedvencemmé vált, kis kori képet, el is csórtam, amiből egyébként kettő volt. Vigyorogva lapozgattam egy albumot, amiben szinte csak ő van.

-Mit nézünk?-hajolt fölém mosolyogva.-Nee.-esett le neki, mire felnevettem. 

-Most miért? Olyan édes vaaagy!-lapoztam egyet.

-Mond, hogy nem láttál fürdetős képet...-motyogta vörös arccal.

-Most minek hazudjak?-kuncogtam.-De ezt...-vettem a kezembe a képet.-megkaptam.-vigyorogtam kicsavart nyakkal. 

-Na, jó...-vette ki az albumot a kezemből.-inkább megmutatom a szobám.-segített föl a kanapéról. Az emeleten sorba, egymás mellett volt négy szoba, plusz egy fürdő. A legszélsőbe mentünk be. Szürke falak, balra egy szekrény, plusz egy kis elrejtett "sarok", a tető alatt, ahol az ágy. Jobbra íróasztal, tévé, é egy kanapé. Bútorokról ennyit. Egyébként néhány, régi hangszer, poszterek, és egyéb régről megmaradt holmi, 

-Valahogy mindig is így képzeltem el a szobád.-mosolyogtam rá.-Hm...van egy-két tippem miért akartad, hogy az az ágy ott legyen elrejtve.-mondtam, mire felnevetett.

-Tízen akárhány évesen? Mi másért?-nevetett.

-Egyébként, nagyon jól néz ki.-néztem körbe.

-Köszi.-mosolyodott el.-Ülj le...mutatok valamit.-mondta, majd a szekrényhez lépett, amiben turkálni kezdett. Az ágyon foglaltam helyet, várva mit mutat. Hat évkönyvvel a kezébe huppant le mellém.

-Ha akarsz gázt látni...tessék.-nyomta a kezembe, a hetedikest. Már a beleirkált dolgoktól is röhögőgörcsöt kaptam, de mikor megláttam róla a képet...tizenhárom éves, fogszabályzós, majdnem teljesen vörös hajú Patricket...az ágyon fetrengve kezdem vihogni.

-Na, most min röhögsz? Nézd már milyen jó volt a hajam!-bökött magára ő is nevetve. 

-Igeen, nagyon. Meg itt is.-mutattam felé a kilencedikest.

-Lehet, nem volt olyan jó ötlet ezeket megmutatni...-húzta el a száját lapozgatva.

-Szerintem se...-nevettem. Miután mindet végig néztük, ő lement a bőröndjeinkért, én meg hason fekve ledőltem az ágyra. Már éppen elaludni készültem, mikor súlyt éreztem magamon. Nyakamat kezdte puszilgatni, mire fáradtan pislogva oldalra fordítottam a fejem.

-Ne már...-mosolyogtam csukott szemmel.-fáradt vagyok. Most ne.-kuncogtam.

-Erre én is azt mondom, hogy ne máár.-csavargatta a hajam.-Szólj ha nehéz vagyok.-puszilt bele a hajamba. 

-Nem. Így most jó.-mosolyodtam el. A puszijaitól, és a simogatásától, megint majdnem sikerült elaludnom. 

-Mielőtt ruhástul elalszol, menjünk el zuhanyozni.-puszilta meg a fülem tövét, keltésképp. Gyorsaság érdekében megbeszéltük, hogy együtt fürdünk...csak fürdünk... . Már az ágyba feküdtünk, és aludni készültem, mikor Patrick simogatni kezdte a felsőtestem. A fáradtság, szinte azonnal kiment a szememből, és hát...folytatódott tovább...

Chapter 17 (Christmas special edition)

Ma van szent este. Egész héten dolgoztam, amiért olyan sokat kaptam, hogy lassan egy lakásra meg lesz a pénz! Igazából nem ráz meg annyira, hogy egyedül töltöm a karácsonyt. Gyerekkorom óta így van ez. Már megszoktam. Ruhám karácsonyira vettem, majd elindultam, kicsit szétnézni. Legalább először az életembe láthatom az ilyenkor megszokott rohanást. Pláza tele volt. Ki volt fosztva minden üzlet. Egyikben találtam egy magányosan álló világítós, műanyag karácsonyfa kinézetű díszt, amit rögtön meg is vettem. Hm...karácsonyfa pipa. Enni való. Pizza, a magányos farkasoknak! Pipa. Ajándék, ajándék...meglepem magam, egy új lencsével a gépemhez! Szuper ez is meg van. Akkor...azt hiszem kész is vagyok! Mehetek haza "karácsonyozni". Mikor besötétedett középre lraktam a kis "fám" és leültem mellé. Csak bámultam és gondolkoztam. Egyeseknek olyan jó. Család, barátok, gyönyörű karácsonyfa. Nekem meg...egy műanyag világító fám, talán pizzám, és egy fényképezőgép lencsém... . Na, jó...este nyolc óra. Minden erőmet összeszedve hívtam egy taxit, és elindultam...minden nélkül...Patrickhez... . Remegő kezekkel csöngettem be. Nem jött ki..talán...nincs itthon? Csöngettem még egyszer. Semmi. Éppen indulni akartam, mikor végre kijött... . Lefagyva nézett rám. Szemében valami vidám csillogást véltem felfedezni.
-Szia.-engedett be mosolyogva.
-Szia.-suttogtam én is.
A házba belépve finom meleg fogadott. Szépen fel volt minden díszítve, de a legszebb látványt, mégis a nappali nyújtotta. Kandallóban égett a tűz, a bal oldalán, pedig állt a karácsonyfa. Plafonig érő, és gyönyörű. Női kéz lehetett a díszítésben...túl szép... .
-Gyönyörű ez a fa...-néztem csodálattal.-Miért érzem úgy, hogy nem egyedül díszítetted?-kérdeztem nevetve.
-Mert így is van.-nevetett fel ő is, egy pohár vörös bort nyomva a kezembe.-Egy régi barátom...-vonta meg a vállát.
-Egy nő nemű...mond nyugodtan.-mosolyogtam rá.-Egyébként, hogy-hogy itthon vagy ilyenkor?
-Holnap este indulok Chicago-ba. Vártam valakit...-mosolygott rám.-reméltem, hogy eljön.-lépett mellém egészen közel.
-Hát...itt van az a valaki.-nevettem.
-Na, és te?
-Hát...választhattam, vagy a hotelban töltöm, az első karácsonyom, egy világító, műanyag fenyővel, és egy doboz pizzával, vagy átjövök, hátha itthon vagy.-vontam meg a vállam.
-Értem.-nevetett. Egy ideig csak így álltunk és néztük a fát...egyébként se volt túl hideg, de Patrick ujjaimra kulcsolt ujjaitól még egy jó pár fokkal melegebb lett.-Nem ülünk le?-kérdezte, mire bólintottam. Egy ideig haboztam, végül az ölében foglaltam helyet.-Nem vagy éhes, vagy valami?-kérdezte a hátam cirógatva a pólóm alá nyúlva. Válaszul hosszan megcsókoltam. Felbátorodva, szorosan magához húzott és folytatta. Szinte érezni lehetett a szerelmet a csókjaiba. Annyira édesek, és gyengédek voltak. Kicsit lenyugtattak ezek a csókok, ezért rájöttem, hogy egyébként éhes vagyok.
-Hallom éhes vagy.-utalt nevetve a hasam korgására, amit nagyjából az egész környék hallott... .
-Nem...-pirultam el.
-De.-jelentette ki, majd felkapott, és a konyhába cipelt.-Mit szeretnél enni?-kérdezte magához ölelve, és látszott, majd kicsattan a boldogságtól.
-Amit te.-mosolyogtam föl rá, majd lábujj hegyre állva puszit nyomtam a szájára.
-Hm...biztos vagy te abban?-kérdezte kaján vigyorral, mire elvörösödtem.
-Nem tudom mi a választék.-nevettem.-Úú, nem tartjuk meg a pizza ötletem?
-Hát...nekem mindegy.-nevetett.-És milyet szeretnél?
-Legyen karácsonyi!
-Van olyan?-fintorodott el.
-Igen.-nevettem.-Karácsonyfa alakú, van rajta Bazsalikom, sonka, paradicsom, sajt.
-Aha...akkor egy karácsonyfa rendel...-nézett rám felvont szemöldökkel, mire elnevettem magam. Míg megérkezett a pizza, hasznosan töltöttük az időt..khm. Olyan rég nevetettem...neki sikerült, hogy újra tudjak... . Pizza után találtunk forró csokit (szekrény hátuljában volt...elvileg nincs szavatossági ideje...), és tejszínhabot is, amit végül nem raktunk rá, mert egy kicsit zöld volt. Éppen végeztem a forró csokival, mikor eszembe jutott valami.
-Gitározz karácsonyi dalt!-raktam le a bögrém az asztalra.
-Rendben. Mit szeretnél?-vette a kezébe, az eddig számomra láthatatlan gitárt.
-Nem tudom. Bármit.-vontam meg a vállam mosolyogva. Számomra ismeretlen dalba kezdett bele, ami azonnal megtetszett. Tervem az volt, hogy megkérdezem a végén mi volt a dal, de teljesen elfeledkeztem róla a csodálattól... . Csak a hangulat fények világítottak, a nagy lámpák nem. Homályosan látszódott. A gyönyörű hangja, halkan törte meg a csendet, szinte suttogva énekelt. A gitár is csendben szólt. Vége lett a dalnak. Némán néztünk egymásra. Mind a kettőnknek ugyan az volt a fejében. Egyszerre hajoltunk egymás felé. Végig döntött háttal a kanapén, és gyengéden csókolni kezdett. Először csak a nyakamat, a kulcscsontom, mellkasom. Lassan, simogatva vette le rólam a pulcsit, ami alatt, csak egy melltartó volt. Végig csókolt, egészen a nadrágom tetejéig...és 
elkezdődött az első, egyben a leggyönyörűbb karácsonyom...

Kellemes ünnepeket, boldog karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak! :) ♥

Chaper 16

Pontban nyolckor kipattant a szemem. Patrick még aludt. Bármennyire is szerettem volna mellette maradni, és apró puszikkal keltegetni, nem lehetett. Már ez is túl sok volt. Szakítottunk. Ennyi. Villámgyorsan zuhanyoztam, majd öltöztem. Taxi pont megérkezett, mire elkészültem. Konyhapultra helyeztem, egy kis papírt, amin annyi állt, hogy: "Sietnem kellett. Tudom, hogy többet nem találkozhatunk...de én mindennél jobban szeretlek!♥", igen talán nem kellett volna ennyire érzelmes mondatot írnom... . Sírni akartam, de nem tudtam. Csak...némán néztem magam elé, egészen ?rs. Petersonig. Kőfal közelébe értem, azonnal kinyílt az ajtó. Mikor beléptem hatalmas lánggal kezdtek égni a fáklyák. Úgy látom...el van varázsolva itt minden.
-Alexandra, kincsem!-mosolygott vidáman rám.-Már vártalak. Na, mesélj mi történt?-csúsztatott elém egy széket, varázslattal.
-Hol is kezdjem...-sóhajtottam, majd elmeséltem mindent. Még a szimpla, hátköznapi dolgokat is. Megértően bólogatott rájuk...viszont az esküvő utáni történésektől lefehéredett.
-Háború.-motyogta maga elé.
-Mi?! Miért?
-Akiket láttál, azok a gonosz varázslok, boszorkányok. Te és én is jók vagyunk. Az egész boszorkány világnak egy nagy vezetője van. Aki a jókból származik. Mikor én fiatal voltam, a második világháború idejében, az országunk németek ellen küzdött hősiesen, a mi világunk, a boszorkányok, pedig a rosszak elnyomása ellen. Mivel akkoriban, a rosszak közül volt a vezetőnk. Éhezett a népünk. Borzalmas időszak volt... .-mesélte.-Sikerült legyőznünk őket, és az új, jó vezető, megállapodott a rosszakkal, hogy egyik nép se támad a másikra. Ha egy valakit bármelyik népből megtámad a másik fél, az azonnal háborút jelent. Ebben az az érdekes, angyalom, hogy nagy hatalmú, fő boszorkákra támad az ellenség... .-motyogta elgondolkozva.
-Hát én nem tudom...mint mondtam megöltem őket. Ennyi.-vontam meg a vállam.
-Te...megölted őket?-nézett rám kikerekedett szemmel.
-I-igen...nem kellett volna?-néztem rá ijedten.
-Csak a fők tudnak ölni. Egyébként csak megsebezni tudunk. Biztos vagy benne, hogy meghaltak?
-Igen. Teljesen! Felgyújtottam a testüket. Előttem váltak hamuvá!
-Angyalom, neked olyan erő van a birtokodba, amit a legvadabb álmaidban se tudsz elképzelni!-nézett rám, akár egy isteni csodára.-Ilyen fiatalon...szinte lehetetlen! Meg kell tudnunk tényleg igaz-e!
-És az hogy lehetséges...?-motyogtam, teljesen kiborulva.
-Elmegyünk a Tanácshoz. Ott három próbát kell megcsinálnod. Egy, az elmeirányítása. Gondolatolvasás, akaraton kívüli gondolatok, amiket te irányítasz. Kettő, testirányítás. Te irányítod a testet. Harmadik végül, az erőkiszívás, majd visszaadás. Ez a legveszélyesebb. Halállal járhat, neked is, ha nem vagy főboszorkány.
-És ezt kivel kellene csinálnom...?
-Egy olyan emberrel, aki a szívedhez a legközelebb áll.
-Nekem...nincs olyanom...-motyogtam.
-De. Patrick.-amint kimondta lefehéredtem. Pánikroham tört rám.
-Nem, nem, nem!-sikítottam.-Csak azért szakítottam vele, mert nem akartam belekeverni ezekbe a marhaságokba, most meg arra kér, hogy öljem meg?!-üvöltöttem bőgve.
-Ha tényleg képes voltál megölni azokat, akkor te fő vagy, és olyan erő lehet a kezedbe, amiről álmodni se mertél!
-Én nem akarom ezt! Normális életet akarok, családdal, barátokkal!-sírtam.
-Kisgyerek korodtól egészen idáig egy elmegyógyintézetbe voltál bedugva! Neked nincs normális életed, és soha nem is lesz! Ezt vagy elfogadod, vagy meghalsz!-üvöltötte kegyetlenül. Apróra összemenve ültem. Még a sírásom is abba maradt. Sose láttam ilyennek... .-És most, befejezed a hisztit, felhívod azt a Patricket és elmondod neki, mi van!
-Én nem akarom hogy meghaljon...mi van, ha nem vagyok fő? Én...nagyon szeretem őt...-suttogtam könnyezve magam elé.
-Ha a halandó meghal, akkor a boszorkány is. Együtt kerülnek a túlvilágra, ahol együtt lehetnek. Ez egy ajándék, a hősi halottaknak.-magyarázta, amitől teljesen felvillanyozódtam. Kérlek, hadd ne legyek fő! Ennél önzőbbet régen mondtam...mind a kettőnknek dolga van még itt...főleg neki...mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy sikerüljön ez a varázslat, de ha mégse sikerül... .
-Rendben! Megcsinálom!-mondtam, minden erőm összeszedve.
-Így gondoltam én is. Holnap, a szerelmeddel együtt elmegyünk a Tanácshoz, ott elmondasz mindent, megcsinálod a Három próbát, ha sikerül a boszorkányok élén fogsz harcolni, ha nem...akkor tudod mi a vége...-csuklott el a hangja.

****

-Szia!-léptem Patrick mellé, aki azonnal magához rántott és szenvedélyesen megcsókolt. Köpni, nyelni nem tudtam. Időm sem volt reagálni rá.

-Szia.-döntötte a homlokát mosolyogva az enyémnek.

-Fontos dologról szeretnék veled beszélni.-léptem el tőle, ami látszólag meglepte. Kényelembe helyeztem magam egy asztal mellett az étteremben. Pármásodpercig habozott, majd leült. 

-Szóval...ma voltam Mrs. Petersonnál...-kezdtem bele, majd gyorsan elhadartam a részleteket.

-Igen.-komor arccal ennyit mondott. 

-Biztos? Mert ha nem, akkor...-mentegetőztem, de felállt és az ajkaival elhallgattatott.

-Na, jó. Én nem bírom tovább...-mondta, majd egy egyszerű mozdulattal felrántott, és a csuklómnál fogva kivezetett, egészen a kocsijáig. Szinte belökött a hátsóajtón, bezárta, majd fölém hajolva csókolni kezdett. Akartam. Nagyon. Combomat simogatta, mikor felébredtem...a csók még oké..talán...de ez.

-Ne!-szorítottam a mellkasának a kezem.

-Kérlek.-nézett rám összeszorított szájjal.

-Nem jó ötlet. 

-Miért nem érted meg végre hogy szeretlek és nem bírok nélküled élni?-suttogta pár milliméterre az arcomtól. Rögtön megcsapta az orrom az illata... . Csak néztem a gyönyörű zöld szemekbe, amin a lámpa fénye megcsillan. Egy pillanatra meginogtam. Félre dobok mindent, és egy önző, szerelmes, kislánnyá válok...igen, ehelyett megtámasztottam hátul a kezem, és felhúztam magam.

-Én is szeretlek...mindennél jobban...-mondtam, a jobb ablaknak döntve a fejem, felhúzott térdekkel.-ezért akarlak védeni. Magamtól.

-És ha én ezt nem akarom?

-Én viszont igen.-vágtam rá azonnal.

-Ezt hívják önzőségnek...-mondta, majd kiszállt a kocsiból, előre ült, és elindult. Basszus...ezt jól megcsináltam... . Mennyire igaza van... . 

-Akkor...holnap.-erőltettem mosolyt az arcomra.

-Tudod...lehet mégse lenne olyan jó veled meghalni...-mondta, majd bevágva előttem az ajtót, elhajtott. Én meg csak ott álltam a hotel előtt teljesen megsemmisülve...egész este ez járt a fejembe...amit mondott...

****

A nagy nap. A boszorkány szokásokhoz hívő szettet válogattam össze. Csak semmi feltűnősködés...pff... . Komor arckifejezéssel sétáltam le. Patricken fekete nadrág, fekete póló, fekete bőrdzseki, fekete napszemüveg, fekete kalap, és fekete cipő... . Mrs. Petersonon fekete egybe ruha, fekete cipő, fekete napszemüveg, fekete kalap, és pluszba egy fekete régi stílusú napernyő. Fejbólintással köszöntek mindketten...Patrick arca komoly volt. Egy halvány örömöt se lehetett felfedezni az arcán...haragszik...nem is csodálom... . Némán sétáltunk végig az úton. Nem néztek ránk furcsán. Lehet azt gondolták temetésről jövünk, vagy éppen oda igyekszünk. Ez is egy szörnyen idióta szokás, hogy a Tanácshoz gyalog kell menni...akkor is, ha a város másik végén laksz. Szerencsénkre csak pár utcával volt lejjebb a ház. Hatalmas, régi stílusú, letisztult, fehér epület. Kívül, belül. Csengő úgy kongott, akár a régi filmekben. Az ajtó magától kinyílt. Beléptünk rajta, és a nagyterem felé igyekeztünk.  Ott ült a négy Tanács tag. egy idő, két fiatalabb. Középen a vezető. A legidősebb nő. mellette két fiatalabb. Rajtuk kívül tele volt a terem fontos emberekkel. Fő boszorkákkal, iskola vezetőkkel... . 

-Tisztelt boszorkány társaim.-szólalt meg a Vezető.-Azért gyűltünk össze, hogy megtudjuk Alexandra Margaret Williams valóban Fő-e. Három fő próbát, azokon belül, kettő-kettő kell kiállnia. Első fő: elmeirányítása. Ezen belül gondolatolvasás, gondolatirányítás. Második fő: testirányítása. Ezen belül testmozgatása, egy választható belsőszerv működésének irányítása. Harmadik fő: erőirányítás. Ezen belül erőátadás, erővisszakapás.-olvasta föl. Erő valóságának megfigyelése érdekében, kérlek titeket fáradjatok arra!-mutatott egy terembe, ahova belépve ránk zárták az ajtót. Fehér, letisztult, akárcsak a szoba többi része. Fogalmam sincs honnan, de újra hallottam a beszédet.-Alexandra, kezdheted!-szólt. Itt az idő. Minden lehetséges erőm összeszedtem, és csak Patrickre koncentráltam, ami...nem volt túl nehéz. Elmeirányítás. Huh, menni fog. Emlék képek megkavarását választottam. A legszebb, legkedvesebb közös emlékeinket kavartam meg. Az első találkozásom a természettel, és az első éjszakánk. Hálás feladat volt újra játszani ezeket újra. Új csinálhattam ahogy én akartam. De a hang közbe szólt. 

-Elsőnek vége. Kérlek, rendezd vissza a gondolatait.-mondta, majd egy visszaállító varázsigével visszatértem a saját fejembe. Mosolyogva nézett rám Patrick. Az arcán valami csillogást véltem felfedezni. Valami olyat, amilyet még soha. Gondolatolvasás, most nagyon hasznos volt. Mindenem ő. Szeretném ha a feleségem lenne. Lenne egy közös gyerekünk. Első gondolatok. Majd követte őket a többi. Ez volt a legjobb az egészbe, de sajnos vége lett. A testmozgatása annyiból állt, hogy felemeltem. A belsőszerves dolog...kicsit...nehéz volt. Először vissza kellett jutnom az elméjébe. Onnan kiszállni, át az agyba. és innen választhattam, hogy maradok, vagy megyek máshova...igen ez nem túl gusztusos dolog... . Szívnél álltam meg. Koncentráltam. Nagyon. Ez egy nagyon érzékeny szerv. Óvatosnak kell lennem. Finoman gyorsítottam a szívverésén. Aztán lassítottam. Újra gyorsítottam, de annyira belemerültem, hogy észre se vettem, hogy rosszul lett. Azonnal abba hagytam, és kiszálltam belőle.

-Jól vagy?-kérdezte ijedten, mire bólintott, még mindig a mellkasát szorongatva. Most jön. Vagy együtt meghalunk, vagy együtt maradunk itt. Ennél már nem kellett egymástól méterekre állni, mivel szükséges a testikontaktus. Földre ültünk le törökülésben, egymással szemben. Megfogtam a kezét, majd...elkezdtem. Lassan egyenletesen szívtam ki belőle az erőt, míg nem összecsuklott. Nem halt meg. Tudom. Amíg nem engedem el a kezét nem. Mély levegőt vettem és elkezdtem visszaáramoltatni belé. Éreztem, ahogy megy ki, ő pedig kezd erőre kapni. Mikor már majdnem a sajátomból is kapott abba hagytam. Sikerült! Fő vagyok! Hallottam ahogy néma csend, majd taps következik. Majd...elnémultak újra...Patrick erőtlenül rogyott vissza az ölembe. A sírás azonnal kitört belőlem. Kinyújtottam a lábam, és úgy fektettem magamra. Potyogó könnyekkel simogattam az arcát, haját. Hallottam ahogy kinyílik az ajtó. 

-Nem halt meg. Csak elvesztette az eszméletét. Furcsa is volt, hogy eddig bírta...nehéz dolog ezt kibírni...-állt meg mellettem Mrs. Peterson. 

-De...miért?-szipogtam.

-Mivel egy halandóban, fele annyi erő sincs, mint benned.-mosolygott rám kedvesen.-Gyere ki kincsem!

-Itt szeretnék maradni vele.-motyogtam magam elé. 

-Van egy külön szoba...oda bemehettek. De most gyere!-segített föl a földről. Patricket végig fektettem a földön, majd rásegítettem kicsit a felébredésében. 

-Sikerült?-kérdezte, mire mosolyogva bólintottam. Segítettem neki felkelni, majd kisántikálni. Patricket két lány felvitte egy szobába (két túlságosan csinos, fiatal, boszorkány lány).

-Alexandra Margaret Williams, ezentúl Fő boszorkány. Feladata a népünk védelme.-mondta ki a Vezető, és tapsba tört ki mindenki.-Mint tudjuk, hamarosan itt a háború. Alexandra, újabb hős, erős segítőt jelent számunkra. Esküjével, amit itt és most letesz, megesküszik, hogy bármi történik, védi a népét háborúban, s azon kívül!-nézett rám. Felléptem a Tanács elé, és egy papírt írtam alá.-Ez a tinta eltüntethetetlen. Esküd örök érvényű. Ezennel lezárom a vezető gyűlést!-mondta, akárcsak egy bíró. Nagyjából kezdett szétoszlani a tömeg, amikor felém fordult, a meglágyult Vezető. 

-Hívj csak Mrs. Thomsonnak!-mosolygott rám kedvesen a fekete hajú, idősödő hölgy, akit eddig Vezetőként emlegettem.-Tudod...láttam mit érezel iránta, és azt is, hogy a boszorkányságod miatt szakítottál vele. Nekem is halandó a férjem. Úgy voltam, mint te. Tudom, félsz, hogy nem tudod megvédeni, pedig ez nem így van. Fő-ként Hatalmas erő birtokában vagy...csak még fel kell fedezned! Utána már, akár egy kisebb falut is meg tudsz majd védeni...-mosolygott.-Egyébként...van egy lehetőség a Főknek. Ami, csak háború után lehetséges. Mégpedig az, hogy elhagyod az erőd. Átadod egy másik boszorkánynak, akiből Fő lehet. Már beszéltem a rosszakkal..pontosan egy hónap múlva lesz a háború. Egy hónap, és egy nap múlva, ha úgy látod jónak szabad lehetsz. Ember. Ennyit szerettem volna. Üdvölünk itt!-mondta, majd egyszerűen elsétált. 

-Gondolom...fel fogsz hagyni az erőddel.nézett rám Mrs. Peterson, mire bólintottam.

-Én...nem szeretnék ilyen életet élni. Sajnálom-motyogtam magam elé, mire megértően bólogatott.

-Megértelek. Na, nem tartalak fel tovább menj. Második emelet, ötödik szoba.

Halkan nyitottam be. Gondoltam, Patrick alszik. A szoba kilógott a sorból. Nem volt letisztult, se fehér. Otthonos bútorok, kellemes, meleg színek. 

-Fáradt vagy?-ültem le Patrick mellé az ágyra, majd az arcát kezdtem cirógatni.

-Talán, egy kicsit.-vonta meg a vállát mosolyogva. Lejjebb csúsztam kicsit, így a mellkasára kerültem.

-Az előbb...Mrs. Thomson, a Vezető mondott valamit...

-Mit?-állt meg a keze a hátamon, amit eddig simogatott.

-Háború után, ami pontosan egy hónap és egy nap múlva lesz, lesz egy olyan lehetőségem, hogy halandóvá váljak.

-És fogsz ezzel a lehetőséggel élni?-kérdezte, pá másodperc gondolkodás után.

-Igen.-mondtam. Én is és ő is tudta mit jelent ez, még ha nem is mondtuk ki. Újra együtt lehetünk.

-Azt hiszem...addig ne találkozzunk.-mondta, mire bólintottam. Este tizenegyre értem haza. Kaptam három (!) hívást jövő hétre, dolgozni. Karácsonyi munka. Ugyanis, egy hét, és karácsony...

Chapter 15

Izgatottan keltem, abban a tudatban, hogy végre dolgozhatok. Elegánsan  öltöztem fel. Mégis csak esküvőre megyek... . Télhez képest enyhe időjárás van. Bár itt Los Angelesben, az lenne a furcsa, ha esne a hó és lenne mínusz tíz fok... . Megkaptam az összegfelét előlegben, ezért bátran rendeltem taxit...csak kényelmesebb. A helyszín hihetetlen. Városszéli birtok, hatalmas terület, egy kisebb ház. Díszítés valami hihetetlen gyönyörű. Fehér, krém színek keverednek. Minden olyan habos-babos, de mégse ízléstelen. Vendégeket megszámolni egyenlő lenne a lehetetlennel. Külön biztonsági ember fogadott, akinél húszféleképpen kell bizonyítani, ki vagy, mi vagy, és hogy tényleg bemehetek.
-Alexandra! Köszönjük, hogy eljött!-fogadott, egy szőke, mosolygós, nő, aki számomra teljesen ismeretlen.
-Jó napot.-erőltettem kínos mosolyt a számra. Nagyon utálom ezt az egészet...bűzlik ez az egész a rengeteg pénztől...de muszáj itt lennem...kell a pénz, még ha ez nem is az én világom. Míg gondolkodtam. simán eltűnt mellőlem, a még mindig ismeretlen fogadóm. Végül is...nem beszélgetni jöttem, ezért a táskámból elővettem a drága kis gépem (a fizetésem feléből vettem egy jobbat, plusz egy-két kiegészítőt), és belemélyedtem a munkába. Nagyjából fél óra múlva kezdődött az esküvő, amin végig fotóztam. Galamb röptetés, lufi felengedés, és egyéb esküvői klisék. Utána a menyasszony eltűnt, és a hátralévő időben, nem is láttam már. Meglévő képeim nézegetése közben, egy ismerős kar ölelt át hátulról... .
-Te vagy itt a leggyönyörűbb.-suttogott a nyakamba Patrick.
-Nem. A menyasszony a legszebb. Utána a koszorúslányok, és az a nő ott.-mutattam magunktól balra.-És még a nem láttam a többi vendéget.-magyaráztam hűvösen.
-Nekem te vagy a legszebb...-puszilt bele a nyakamba, amit már nem bírtam ki. Beleborzongtam, és lesütött szemmel, az alsó ajkamba haraptam.-te lennél a legszebb menyasszony.-bókolt tovább. Határozott mozdulattal megfogtam a karjait, majd leszedtem magamról. Beszélgetek vele...igen...legyünk barátok (már a gondolattól is röhögőgörcsöt kapok). Lassan megfordultam, és...végig néztem rajta. Ami...nem volt túl jó ötlet... . Szürke, kockás öltöny, nadrággal, fekete, elegáns cipő, fekete kalap, szél fújta haj és az az édes mosoly, amitől mindig is megolvadtam. Köhintve folytattam a fotózgatást, Patrick követett, ahova mentem.-Szóval...hogy-hogy itt vagy?-kérdezte zsebre dugott kézzel a földed pásztázva, miközben én a gépemmel kattintgattam.
-Egy héttel ezelőtt hívott föl Elizabeth, a menyasszony, bár ezt gondolom te is tudod, hogy ma, nem érnék-e rá. Még az nap elment a kávézóba beszélni, ahol elmondott minden részletet, és elég...tetszetős összeget ajánlott, plusz egy kis reklámot is. Hülyének is megéri. Még ha ez nem is az én világom-néztem föl rá hunyorogva.
-És mennyi az a "tetszetős összeg"?-kérdezte, kissé tolakodóan.
-Se férjem, se már a barátom nem vagy, hogy ez a te dolgod legyen.-mondtam erőltettet, hűvös stílusban.
-Attól még szeretlek, és fontos vagy számomra. Érdekel.
-Kétszáz dollár.-adta be a derekam, kissé túl könnyen.-Rá is kérdeztem, hogy biztos bízhatok-e ebben a munkában...soknak tűnt egy amatőr, akkor még papír nélküli fotósért. De ahogy elnézem, én kerültem itt a legkevesebbe.-guggoltam le újra, egy másik helyen.-És te?-fordultam felé mosolyogva. Fájdalom, megbántás látszott ezen a mosolyon. Nem bírok vele rideg maradni... .
-Elizabeth barátjának, a barátja vagyok. Egyszer láttam nagyjából...de ide még olyanok is meg vannak hívva, akik teljesen idegenek mind a kettőjüknek.-csóválta a fejét.
-Értem.
-Úgy...általánosságban mi van veled?-nézett rám félénk mosollyal.
-Semmi.-vontam meg a vállam séta közben.-Élek még...kezdtem kifogyni az általad adott pénzből, ami még mindig roppant kínos, szóval jól jött ez a munka. Egyébként lakára gyűjtök, és köszönöm, nem szeretném, ha segítenél benne.
-Jó, rendben.-tette föl védekezően a kezét nevetve.
-És te..?-mosolyogtam rá, megállva.
-Nekem nincs ilyen nagy sztorim.-vonta meg a vállát.-Nemsokára jön az új album...új szám nem rég jött ki...egyébként nincs semmit érdekes.-keserű mosoly jelent meg az arcán. Nem sokra volt, hogy kimondja.
-Értem.-mondtam, az alsó ajkam harapdálva. Csönd állt be köztünk. Téma lett volna...rengeteg...csak egyikünk sem mert beszélni... .
-Gyere.-fogta meg a csuklóm, azzal a tervvel, hogy magával húz.
-Nem.-jelentettem ki.-Tudom mi a terved. De nem. Most nem. Még egyszer nem.-jelentettem ki.
-Ha magadtól nem...akkor rásegítek.-először nem értettem, hogy érti...viszont mikor már a vállán voltam felfogtam.
-Ha most azonnal nem raksz le sikítok!-csaptam a hátára, de mintha meg se hallotta volna. Már tátottam a szám, de befogta... . Teljesen felesleges lett volna ellenkeznem...gondoltam, mikor lerak, elfutok...de már arra is meg volt a terve. Egy pillanatra se hagyott szabadon. A ház mögé vitt, aminek neki fogott. Kezeim összefogta magam mögött, a lábaim, pedig beszorította, ahogy a szám is. Csak éppen, most nem kézzel... . Mozdulni nem volt lehetőségem, ezért némán tűrtem, ahogy csókol. Fájdalmas, könyörgő. Majdnem megtörtem...majdnem... .
-Ez mire volt már megint jó?-motyogtam magam elé, mikor elvált a számtól.
-Hogy tudd, még mindig szeretlek.-kulcsolta rá az ujjait az enyémekre.
-És az a lány? Aki a kávézóban volt veled?-kérdeztem, kissé ideges hangsúllyal.
-Unokatestvérem...-mosolyodott el.-Elena. New York-ban lakik.
-Aha...-motyogtam magam elé.
-Féltékeny vagy.-vigyorgott, az alsó ajkát harapdálva.
-Mi?!-háborodtam fel.-Miért lennék féltékeny?!
-Mert egy másik lánnyal láttál...nem kell tagadni, tudom hogy az vagy...-vigyorgott.-vagyis, még mindig szeretsz.-döntötte a homlokát az enyémnek. Abban a pillanatban léptem el tőle, és gyors léptekkel visszamentem az emberek közé, remélve, hogy nem talál meg...ami...be is jött, egészen a hazaindulás pillanatáig.
-Miért rohantál el?-fogta meg a karom.
-Mert elegem van már!-kiabáltam rá, amitől visszafogta magát.
-Mégis miből?
-Abból, hogy te folyton feltűnsz! Találkozunk, beszélünk, megcsókolsz! Te is nagyon jól tudod, hogy szeretlek! Mindennél jobban! És minden napom szenvedés, és sírás, mióta nem vagyunk együtt! Mikor megcsókolsz, az az érzés abban a pillanatban, a legcsodálatosabb, de utána mindennek vége! Újra és újra összetöröd ezzel a szívem!-üvöltöttem az arcába, már sírva.-El fogok költözni Los Angelesből, amint tehetem!
-Szerinted csak te érzel így?! Hát rohadtul tévedsz! Amióta te szakítottál velem, mindennap csak rád gondolok! Mindig...-motyogta el a végét. Értem mire gondol, oké.. .-Mert szeretlek!-kiabált az arcomba, amolyan végszónak, mivel a következő pillanatba, valami hátra csapott minket. Kiterülve feküdtünk a földön. Szinte azonnal felugrottam. Három férfi és három nő állt velem szembe. Átlagosnak tűntek...vendégek...igen, ők is vendégek voltak! Természetfelettiek...akárcsak én...de akkor miért támadtak rám/ránk? Nem volt túl sok időm gondolkozni, mivel újabb csapás ért, amit hárítottam. Nem gondoltam volna, hogy ilyenre képes vagyok... . Virtutem ignis...motyogtam magamba...tűz varázsige...amit...nem tudom honnan tudok. Csak jött. Kezembe, akárcsak egy hógolyót, csak most tűzgolyót formáztam, majd a bal szélén álló barna hajú férfira dobtam, aki azonnal elégett. Fekete, szenes test úgy feküdt a földön, mintha már napok óta ott lenne. Vörös hajú nő támadt. Hasonló erővel csaptam a villanyoszlopnak, mint ők minket. Fejjel dobtam, így ő sem élte túl. Sorban öltem meg őket. Gyorsan, gondolkodás nélkül. Néztem, ahogy hat halott fekszik a földön...az én művem...embereket öltem...vagy talán nem? Bűnbánó gondolat menetem, Patrick fájdalmas nyögdécselése szakította meg.
-Úristen, jól vagy?-térdeltem le, a földön fekvő Patrickhez.
-Nem...-nyöszörgött.
-Hol fáj?-vettem az ölembe a fejét, majd simogatni kezdtem az arcát.
-Mindenhol...-mondta összeszorított foggal. Óvatosan visszahelyeztem a fejét a földre, majd közel csúsztam hozzá. Újabb varázslat jutott eszembe. Qui stultus retro dolor abire. Mondtam magamba folyamatosan csukott szemmel, miközben mind két kezem Patrick fölé emeltem. Lassan húztam végig a fejétől, egészen a lábáig.
-Fáj még?-kérdeztem, mikor kinyitottam a szemem. Megrázta a fejét.
-Nem. Egyáltalán nem.-mosolyodott el. Egy ideig így néztük egymást, mikor feleszmélt, mi is történt pontosan... .
-Na, jó...most már érted miért nem akarom hogy együtt legyünk?-poroltam le magam, miután felálltam.
-Tudnék magamra vigyázni...-motyogta, ős is felkelve a poros földútról.
-Nem, nem tudnál! Ezek nem emberek érted? Te halandó vagy! Egy pillanat alatt meg tudnának ölni! Ellenséges természetfeletti lény, aki bántani akar...megtudja, hogy együtt vagy velem, azonnal megöl! Bármilyen erős valaki, a szerelme a legsebezhetőbb pontja, a családja mellett!
-Nem érdekel!
-De engem igen!-üvöltöttem rá. Kikerekedett szemmel nézett rám.
-Nem bírnám elviselni, ha valami bajod lenne...-motyogtam nedves szemmel. Nem tudott mit mondani erre... .-Holnap elmegyek Mrs. Petersonhoz...meg kell ezt beszélnem vele.-mondtam, majd a hullákhoz lépve, egy egyszerű mozdulattal felgyújtottam őket. Lefehéredve nézte a lángoló holttesteket Patrick.
-Öm...ho-holnap megyek veled akkor...-dadogta rémülten.
-Nem jössz.-jelentettem ki, kikerül a halottakat, amik már majdnem teljesen elégtek. Fotóstáskám a vállamra kapva sétáltam előre.
-Ne viselkedj így velem.-rohant utánam.-Lehet, hogy én nem vagyok természetfölötti, de férfi vagyok...van méltóságom...-motyogta sértődötten. Jó, talán most tényleg...túllőttem célon... .
-Sajnálom...nem akartam hogy bántson vagy valami, de tényleg nem biztonságos velem mutatkoznod...-motyogtam magam elé.
-Nem érdekel.-jelentette ki egyszerűen.
-Hazaviszlek.-nyitotta ki a kocsiját, ami mellett megálltunk.
Hotel előtt álltunk. Éppen szálltam ki, mikor eszembe jutott valami...önző, és veszélyes.
-Esetleg...nem mehet át hozzád? Mondjuk...erre az éjszakára?-kérdezte félve, mire elmosolyodott.
-Következőre is.-nézett rám győztes vigyorral. Gyorsan felszaladtam pár cuccomért, ami szükséges lehet este. Gyomrom megcsavarodott, a torkom elszorult, mikor Patrick házához értünk...lassan egy hónapja jártam itt utoljára... . Ismerősként léptem be a nappaliba.
-Hol szeretnél aludni?-mosolygott rám, tartva a kellemes távolságot.
-Esetleg...melletted...?-pirultam el.
-Pár órája, még üvöltöztél velem, hogy maradjak távol tőled, mert nem biztonságos, most pedig velem akarsz aludni?-kérdezte rejtett vigyorral.
-Változik az ember véleménye...-vontam meg a vállam.-Azt hiszem, én lezuhanyzom.
-Törölközők ugyan ott.-ült le a kanapéra. Egy pillanatra megálltam. Magam se tudom miért...vagyis...de...sajnos tudom...még ha magamnak se mertem bevallani.-Vársz valamire? Esetleg valakire?-villantott édes, kaján vigyort, ami már úgy hiányzott.
-Nem...-motyogtam szégyenlősen magam elé, majd felvonultam a fürdőbe. Öt perc alatt lezuhanyoztam, és másik öt perc alatt elintéztem a többit. Pizsamában sétáltam vissza a nappaliba.
-Kérsz valamit enni?-kelt fel a kanapéról.
-Nem köszönöm...talán...inni...van abból a teából még?
-Mindig van.-mosolyodott el.-De enned se ártana...teljesen lefogytál...-nyúlt be a pólóm alá, majd végig simította a felső testem... . Azon kívül, hogy ilyen intimen simogatni kezdett, igaza volt. A hasam teljesen be volt esve, minden egyes bordám egyesével meg lehet számolni. És egyébként minden egyéb csontom is. Teázás közben, mind a ketten némán ültünk, és bambultunk... .

Feküdtünk az ágyban. Hozzábújtam. mindenhol simogatott ahol ért. Nem érdekelt. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy bármi is zavarjon. Aludni viszont nem tudtam. Becsuktam a szemem, azonnal kipattant. Egyetlen egy alkalommal kaptam Patrick keze után, mikor a hasam alátévedt... .
-Nem.-jelentettem ki. Lassan visszahúzta a kezét, majd magához ölelt azzal is.
-Tudod mennyire szerettem volna már ezt? Újra érezni az illatod, a meleg, puha bőröd...-suttogta.
-Én nem tudok és nem is akarok tudni semmit...-motyogtam.-aludni szeretnék...-csuktam be újra a szemem.
-Szeretlek.-suttogta a fülembe. "Tökéletes" végszó...

Chapter 14

Gyorsan pislogva nyitottam ki a szemem, majd a sötétséget felváltotta...a két Patrick. Hm...hol ugorjak? Kedvem lett volna elsüllyedni a földbe... . Csak néztük egymást. Hárman. Két irtózatosan jó képű férfi bámul...és mind kettőnek bejövök...ez talán egy álom?
-Jobban vagy?-ült le mellém Patrick (egy), majd aggódó tekintettel megfogta a kezem. Kövér könnycsepp gördült végig az arcomon.-Nee, ne sírj! Részben attól is ájultál el.
-Meg attól, hogy nem evett...és sokkot kapott...miattad...-nézett Patrick (kettő) szúrós szemmel az én...vagyis...az én régi Patrickemre.
-Jó lenne ha kussba maradnál...-sziszegte a fogai között, miközben az kézfejem simogatta.
-Nem én voltam akkora seggfej hogy elhagytam...-vágott vissza szöszi Patrick.
-Nem én hagytam el, nem igaz hogy nem lehet ezt felfogni!-üvöltött vissza.
-Ja bocs, "elengedted"...életem árán se hagytam volna, hogy elmenjen!-kiabált újra a szőke.
-Nem hallottál még arról hogy szabadság?! Alexandra nem egy tárgya, hogy megtartom vagy sem!
-Fejezzétek már be!-kiabáltam közbe.-Rohadt önző módon viselkedtek! Téged nem is ismerlek, veled pedig szakítottam! Az lenne a legjobb, hogyha mind a ketten elmennétek!-üvöltöttem, minden erőm összeszedve. Pár órája,mindenem odaadtam volna az érintéséért is...most pedig elküldöm...teljesen be fogok kattanni... .
-Biztos lehetsz benne, hogy nem fogok elmozdulni mellőled...és nem érdekel mi vagy...-suttogta el a végét.-te meg idegen, takarodj.-nézett át a válla fölött.
-Kérlek szépen titeket, hogy mind a ketten menjetek el.-motyogtam sóhajtva.-Patrick...téged...egyenlőre nem ismerlek...de...egyszer talán még összefutunk...vagy valami...-vontam meg a vállam.-veled négyszemközt kell beszéljek...-néztem a mellettem ülő Patrickre.
-Rendben...akkor..én most megyek...sziasztok...-motyogta szomorúan a kifelé tartó Pat.-és ha...egyszer kedved lenne elmenni valahova...a kávézóban megtalálsz.-mondta, majd meg se várva a választ kiment... .
-Patrick én...-kezdtem volna bele, de közel hajolva hozzám megcsókolt. Édesen, kissé nyálasan keringett a nyelve a számba. Talán így még soha nem csókolt meg... .-ne...-nyomtam el magamtól.-kérlek...-kezdtem újra pityeregni. Lassan elvált tőlem, és visszahelyezkedett a székre.-mi...szakítottunk...-suttogtam könnyezve.-nem lehetünk együtt!
-De! Nem érdekel, hogy mi vagy! Én az életemnél is jobban szeretlek, értsd már meg! Minden egyes rohadt perc szenvedés, mikor nem vagy velem!-nézett rám, és mintha könnyek gyülekeztek volna a szemében.
-Tudom hogy nehéz..nekem is...idő kell...majd..megszokjuk...-próbáltam menteni, a menthetőt, de már késő volt.
-Biztos lehetsz benne, hogy soha nem foglak tudni elfelejteni...-mondta, majd felpattant, és a kabátjával a karján kiment. Újra bőgni kezdtem. De annyira, hogy a nem létező asztmám előjött. Fuldokolva bömbölve vettem fel az utcai ruhám, majd egy kis arcmosás után távoztam a kórházból. Kicsit furcsálltam, hogy meg se kérdezik hova megyek, de legalább nem kellet magyarázkodnom... . Borult idő, tökéletesen passzolt a hangulatomhoz... . Utálom ezt az egész, rohadt boszorkány létet. Nem is használom soha...és nem lehet sehogy kiszedni belőlem..az lenne a legegyszerűbb, ha meghalnék. Se családom, se barátaim. Van egy reménytelennek tűnő szerelemem...és ennyi. Őszintén...minek éljek? Talán a fotózás? Munkába temetem minden energiám, sikeres is lehet akár, és az ilyen gondolatoktól is megszabadulhatok. Holnap az egész napom az ügyintézésre fogom szánni. Meg kell szereznem, minden lehetséges papírt arról, hogy én bizony fotózom! Ez a munkám, ebből akarok élni! Minden lehetséges fájdalmam kiűztem az agyamból, és csak arra gondoltam, hogy fotós leszek. Híres fotós. Kissé eszelősnek tűnhettem, ahogy végig trappoltam az utcákon, de ez legkevésbé sem érdekelt. Fogalmam sincs hogy, de visszaérkeztem a szállodába, ahol zuhany után lefeküdtem aludni...úgy egyébként hajnali kettő óra volt...

Chapter 13

Napjaim nagy részét kisírt szemmel ülve töltöttem az ágyon. Néha bőgtem, pityeregtem. Ez egy hétig tartott. Viszont...mikor úgy döntöttem bekapcsolom a telefonom, és a gépem, olyan hívást kaptam, amitől minden szomorúságom elszállt.
-Jó napot! Alexandra Williamssel beszélek?-szólt bele a telefonba egy kedves, női hang.
-Jó napot, igen.-szedtem össze kissé magam, hogy ne lehessen hallani, nem rég bőgtem.
-Láttam a képeit, és egyszerűen elképesztőek. Ha esetleg tud időt szorítani, egy hét múlva lesz az esküvőm, és még nincs fotósunk...kissé...későn szólok tudom, de elég szét szórt vagyok, és csak most jutott eszembe.
-Persze! Ráérek. Maguk lennének az első komoly munkám!-nevettem halkan, amivel magamat is megleptem.
-Tényleg? Pedig maga nagyon profinak tűnik! Láttam, már híres bandát is fotózott.
-Hát...az...amolyan baráti...alapon volt.-nyökögtem. Csaknem mondhattam hogy "az éneked a volt pasim"... .
-Ja, értem! Akkor el tudja vállalni? Természetesen nem ingyen.
-Persze. Az anyagiakat majd utáni is megbeszélhetjük. Ahogy magának, és a párjának jobb.
-Nem, dehogy is! Ragaszkodom hozzá, hogy személyesen megbeszéljük, mondjuk holnap. Vagy akár ma is már.
-Öm...persze, ahogy szeretné!-meglepett kissé a túlbuzgósága... .
-Akkor mondjuk...egy óra múlva? A Red Angels-be.
-Rendben, akkor egy óra múlva. A nevét megtudhatom?-kérdeztem mosolyogva, mintha csak látna.
-Elizabeth Thomson. Egy hét múlva, pedig már Mrs. Elizabeth Carter.-nevetett.
-Értem.-nevettem én is erőltetetten.-Akkor egy óra múlva.-Viszlát.
-Szerintem...tegeződjünk. Végül is..nagyjából egy korúak vagyunk.
-Rendben. Akkor szia.-mosolyodtam el.
-Szia.
Egy órám van rendbe szedni magam. Első lépésként hihetetlen gyorsasággal hajat mostam (feláldoztam már a hajam, így már csak a vállaim ér), megszárítottam, de mivel sehogy se állt, inkább lófarokba kötöttem. Magamra kaptam egy koptatott farmert, a sötétkék kardigánom, és a bakancsom. Karikáim eltüntettem, majd felkentem egy kis szemceruzát és szempillaspirált. Táskám a vállamra kaptam és elindultam a kávézóba, ami kiderült, egy sarokra van a szállodától. Szinte egyszerre értünk oda Elizabeth-tel. Fiatal arcú, mosolygós, szőke nő. Olyan huszonhat körül lehet.
-Szia!-köszöntött.-Szerintem menjünk be. Hűvös van kint üldögélni.-nézett rám mosolyogva, mire bólintottam. Kellemes, meleg kis kávézó, ahol a vörös az uralkodó szín. Nagyjából egy középen lévő asztalnál foglaltunk helyet, ahol miután megérkezett a rendelésünk, azonnal belekezdett.
-Szóval olyan kétszáz dollár körüli összegre gondoltam.-most rosszul hallottam, vagy komolyan mondta?!
-Kétszáz dollár?-néztem rá kikerekedett szemekkel.
-Igen! Talán kevés? Mert akkor lehet kétszáztíz is...
-Nem-nem, inkább az ellentéte.-hebegtem. Ha egy fotósra kétszáz dollárt költenek, vajon a többire mennyit? Nekem ez az összeg még mindig hihetetlen... .
-Gyönyörű képeket készítesz! Hidd el, többet is fizetnénk, ha esetleg nem érnél rá...
Ez valami béna tévéműsor, ami arról szól, hogy átvágják az embereket?
-Öm...én...köszönöm...igazából hobbiból kezdtem el...ez...nem is rendes munka...-hogy én mennyire hülye vagyok...tuti vissza fogja mondani... .
-Oh, se baj!-nevetett. Hát...azért de. Nem akarom, hogy megbüntessenek...még el kell intéznem ezzel kapcsolatban pár dolgot...hivatalosan is létezzen ez a fotós munkám. Kissé kételkedve hallgattam a terveit...gyanúsnak tűnik ez a dolog... . Ennyi pénzt adna egy hobbi fotósnak, akinek igazából híre sincs ebben a szakmában? Érdekes...
-Bocsánat a kérdésemért...lehet én vagyok csak ennyire kételkedő, de...nekem kissé soknak tűnik ez az összeg egy amatőr fotóshoz. Igazából még nem is volt munkám, tapasztalatom se sok...ez tényleg rendes munka lenne?-csend legyen már!
-Öm...hát...-kezdte furcsállva.-igen. Az összeg pedig magánügy. Mármint...szeretnénk támogatni a feltörekvő, tehetséges embereket. Ha már van rá lehetőségünk.... .
-Értem...és elnézést, csak...tudja muszáj voltam tudni. Tudom, nem magára tartozik, de...jól jön ez a munka most...-szép, lassan kezd elfogyni az a pénz, amit Patrick tudtom nélkül adott nekem. Egyébként teljesen mindegy, mert ellenkezni se tudtam volna.
-Semmi!-mosolygott újra kedvesen.-Örülök, hogy tudunk segíteni!
-Inkább én örülök! Biztos csodálatos lesz az esküvő!-erőltettem mosolyt magamra. Újra eszembe jutott Patrick, és ez megint csak ráhúzta a hangulatomra a szomorúságot. Keserű mosollyal hallgattam Elizabethet, aki arról mesélt, hogy esküvő után babát is terveznek, és hogy mennyire boldog, hogy megtalálta élete párját... . Könnyek csapatostul gyűltek a szemembe. Én soha nem lehetek azzal akit szeretek...nem lehet a férjem, nem lehet közös gyerekünk...próbáltam tartani magam, de sajnos nem bírtam tovább...elbőgtem magam egy idegen előtt. Nem tarthattam tovább magamba...muszáj voltam valakinek elmondanom. Bár jobb lett volna egy barátnak,...de így alakult.
-De...miért lett vége?-tette fel a nagy kérdést.
-Azt...nem mondhatom el...-motyogtam.
-Nem mondhatod el? Ezt hogy érted? Kitiltja meg?
-Senki...csak...nem mondhatom el.
-Oh...hát jó...és biztos nem lehet helyre hozni? Azt mondtad mind a ketten szeretitek egymást...
-Igen...egy...olyan dolog áll közénk, amiről csak kevesen tudnak...és...nem szeretném belekeverni őt?
-Úristen...te csináltál valamit...?-nézett rém ijedten.
-Nem dehogy...nem...nem mondhatom el.
-Nagyon furcsa lány vagy...-motyogta.-sajnos...nekem most mennem kell. Ha esetleg mégis úgy döntesz elmondod, csak hívj fel! Egyébként...egy hét múlva! A megbeszélt helyszínre.-kelt fel a székről.
-Rendben. Akkor szia.-köszöntem el tőle mosolyogva. Nyitottam volna ki az ajtót, de valaki megelőzött...Patrick tartotta...egy nőnek...fiatal, barna hajú, barna szemű és gyönyörű... . A könnyek már akkor is elkezdtek gyűlni a szemembe, de sikerült visszatartani az ajtó túloldaláig. Csak ültem egy kinti széken és bőgtem. Nem bírtam abba hagyni. Nem tudtam mi történik körülöttem. Sötétedni kezdett, mikor teljesen lenyugodtam. Még akkor is a kávézó előtt ültem. Indulni készültem, de a vállamra terített kabát "megakadályozott" ebben... . Lassan hátra fordítottam a fejem, és megláttam a szőke megmentőm.
-Patrick Adams.-mosolygott rám, én pedig lefehéredtem.
-Patrick?-kérdeztem vissza, mintha nem hallottam volna jól.
-Igen. Miért?-kérdezett vissza mosolyogva.
-Csak...öm...a neved...-hebegtem.-ismerek...más Patricket.
-Hát...elég sok Patrick van...-nevetett.-Patrick Schwarzenegger, Patrick Swayze, Patrick Stump...-sorolta, és itt kész, Végem. Azonnal bőgni kezdtem. Nem aggódtam a szemfesték miatt...tuti lemosta már teljesen a sok könny.
-Úristen...mi az?? Valami rosszat mondtam?-nézett rám ijedten a kék szemeivel.
-Nem dehogy...-szipogtam.-csak...-és újra bőgés.
-Inkább menjünk be...meg fogsz fázni.-ölelt át, és lassan betámogatott a kávézóba. Patrick kettő ügyes volt, Patrick közvetlen Patrick eggyel szembe ültetett le...(valahogy meg kell határoznom melyik-melyik...úgy látom én akarva, akaratlanul is vonzom a Patrickeket...).-Kérsz valamit? Mondjuk egy gyümölcs levet? Nagyon fehér vagy...kellene innod valamit...-nem tudta folytatni a mondandóját, mivel...elsötétült előttem a világ... .

Chapter 12

Kellemes simogatást érzek a bőrömön. Aztán egy-egy vizes, meleg könnycseppet az arcomon. Lassan kezdem kinyitni a szemem. Halovány fáklya fény lepi be a szobát. Sehol senki a látóterembe. Aztán felnézek. Patrick édes, fáradt arcát pillantom meg.

-Mi történt?-suttogom.

-Majdnem meghaltál...-motyogta. Próbálom értelmezni a dolgokat. Az agyamban már nem tudok úgy kutatni, mint régen. Nincs ott az a rengeteg, néha fölöslegesnek mondható információ. Csak a lényeg. S néhány plusz. 

-Hogy történt?-kérdezem.

-Borzalmas volt...-kezdte "biztatóan".-először...fekete és fehér árnyak szálltak ki belőled. Néha egy, néha több. Aztán eltűntek. Mind abba a Jessicába kerültek át. De...túl erősnek bizonyult, ezért minden mást is elkezdett kiszívni belőled. És...ez túl későn vettük észre...már...teljesen fehér voltál, és...-akadt meg.-nem dobogott a szíved, nem vettél levegőt se.-szipogott.-Valahogy...elszakított tőle Mrs. Peterson...és...a karomba estél...azt hittem meghaltál...-suttogta a végét alig hallhatóan. Szorosan a karjába zárt, és a hajam simogatta.-Soha nem akarlak elveszíteni.-suttogta.

-El kell.-motyogtam hatalmas lenyelhetetlen gombóccal a torkomba. 

-Ezt...hogy érted?-vált el tőlem. A szeme vörös volt, és hatalmas, fekete karikák voltak a szeme alatt. 

-Nem lehetsz velem. Neked...normális életet kell hogy élj...nem lehet egy boszorkány a barátnőd...-kezdtem könnyezve.

-Nem kell normális élet! Nélküled se normális! Nem is volt soha az!-mondta fennhangon. 

-Nem lehetünk együtt! Értesd meg! Most már nincs ami kötelezően összekössön!-mondtam sírva, a kelleténél hangosabban. 

-De! Az hogy szeretlek!-kiáltott rám.

-El kell hagynod! Értsd meg! Nem találkozhatunk többet! A te érdekedben! Mert szeretlek!-üvöltöttem, mire a hajamba túrva, szinte már durván megcsókolt. Végig karmolta a hátam, miközben szorosan a szájához szorított.-Ne, nehezítsd meg.-toltam el finoman magamtól. Durván megtöröltem a szemem, majd felkeltem. Ha Patrick nem ugrik után biztos ott helyben összeesek. Erőtlenek voltak a testrészeim. Nem bírtam magam tartani. A fejem majd' szétszakadt, a szám is teljesen száraz volt. Úgy éreztem, ott helyben el fogok ájulni. 

-Nem engedem, hogy ilyen állapotban elmenj.-tartott magához a fejemnél, és a derekamnál fogva. 

-Majd...jobban leszek...-motyogtam. Próbáltam kiszabadulni a szorításából, de annyi erő sem volt bennem. 

-Alexandra! Angyalom!-lépett be ijedten a helyiségbe Mrs. Peterson.-Vigyázz!-szólt Patrickre, majd rám helyezte a kezeit. Erősen kapaszkodtam Patrick kardigánjába. Pár perc elteltével, szinte teljesen visszanyertem az energiám. Bár nem teljesen voltam jól.-Ez...amolyan erő átadás volt. Így már ki tud teljesedni az erőd!-simította meg a karom kedvesen.
-Köszönöm!-mosolyogtam rá kedvesen.-És...hogy van Jessica?
-Már jobban. Még szoknia kell. Pár napig itt tartom. Szüleivel beszélek.-mondta, majd hirtelen eszébe jutott valami.-Sandra...ha bármi baj van, vagy segítség kell csak szólj! Ide bármikor jöhetsz!-ölelt át mosolyogva.
-Köszönöm.-újra könnyezni kezdtem. Patrickkel elindultunk haza. Egész úton csendben ültünk. Próbálta tartani magát, de látszott hogy nagyon szomorú. Tudom hogy szeret. Már nincs kapocs... . Lassan, csendben pakolásztuk a cuccaim otthon. Nem tudtam hova menjek...se családom, se pénzem... . Borzalmas nagy űr tátongott benne, de...így lesz a legjobb mindenkinek. Majd talál egy hozzá illő nőt. Akivel egymásba szeretnek, összeházasodnak, lesz egy gyerekük... . Ezeknek a szimpla gondolatától is elfogott a sírás.
-Hova fogsz menni?-törte meg hirtelen a csendet.
-Nem tudom.-motyogtam magam elé, a ruháim pakolászva.
-Ez nem válasz.
-Pedig annak szántam.-mondtam szárazon.
-Fizetek neked valami szállodát, amíg nem lesz munkád.-húzta be a bőröndöm.
-Nem kell segítség. Ne költsd a volt barátnődre a pénzt.-fájdalmasan hasítottak a szavaim a fülembe.
-Azt majd én eldöntöm. Oké?-állította fel a bőröndöt. Hozzá legközelebb eső szállodába vett ki nekem egy szobát, két hónapra. Nagyjából sikerült elrendezkednem, mikor indulni készült.
-Szia.-próbáltam rideg maradni, de majd' megszakadt a szívem... . Gondoltam köszönés nélkül távozik, vagy valami...de helyette durva mozdulattal magához rántott és megcsókolt. Olyan erővel harapott az alsó ajkamba, hogy vérezni kezdett. Erővel az ágyra lökött, majd fölém hajolt. Szenvedélyesen csókolni kezdett, a ruháim, szinte tépte rólam. Próbáltam ellökni magamtól, de a kezeim a fejem mellé szorította. Érzékeny ponton megsimított, amitől a csípőm megemelkedett. Erővel tapadt az ajkaimra. ezért esélyem se volt beszélni. Utána...minden ment magától...bár tudtam, hogy nem kéne, de...esélyem se lett volna változtatni a történéseken...és annyira nem is akartam.

Egyedül vagyok. Kint kellemesen süt az őszi nap. Átfogott térddel, magam elé bámulva gondolkozom, az egy órával történteken. Nem kellett volna. Nagyon nem. A hiánya, szinte felemészt. Az a tény, hogy többet nem találkozhatunk...egyszerűen megöl. Nagyon szeretem. Ő is engem. Mégis, közénk áll, ez a boszorkány lét. Nem lehetek vele. Nem keverhetem ilyenekbe bele. Erre tökéletes az a mondás, hogy "akit szeretsz, engedd el".  Unalom űzésként, kimentem a közeli parkba fotózni. Az legalább lefoglalni. Egész jól sikerültek a képek. Ideiglenes szobámba lezuhanyoztam, majd belemerültem az internet világába. Létrehoztam egy oldalt, ahol közzétettem minden eddig készült képem. A srácokról is. Könnyes szemmel lapozgattam, mikor jött egy értesítésem, "Fall Out Boy megemlített egy bejegyzésben". Egy rövidke szöveg volt rólam, és az oldalam, amit fogalmam sincs hogy találhattak meg. Szinte másodpercenként jöttek az értesítések. Rengeteg tetszikelés, és komment jött a képeimre. Nem győztem megköszönni. Egyszerűen, minden létező közösségi oldalamon, ahova csináltam egy profilt megtaláltak, a segítségükkel. Éjfél körül sikerült válaszolnom a kérdésekre, és a kedves kommentárokra (bunkó, sértő hozzászólásokra nem reagáltam). Utána, vsizont úgy döntöttem inkább alszom...hosszú, és borzalmas volt a mai napom...újra, és újra rá gondoltam...így hát...álomba sírtam magam... . 

Chapter 11

Én voltam alul, ő fölül. Szenvedélyesen csókolt, én mélyen a hátába vájtam a körmöm. Néha pár milliméterre elvált a számtól, miközben megfeszült…édes, de mégis szenvedélyes… .

Nedvesen, izzadtan, lázasan riadtam fel. Hajnali három óra van. Ezt csak álmodtam?  Szaporán véve a levegőt magam elé bámultam. Pár perc után úgy döntöttem, kimegyek egyet sétálni. Fáradt se voltam, meleg is volt. Kanapén ücsörögtem. Perzselő, forró érzést kezdtem érezni a lábamba. Egyre forróbb és forróbb volt. A következő pillanatban narancssárga, lobogó tűz fedte el a lábam, ami egyre feljebb ment. Nem fájt. De meleg volt. Izzadtam tőle. Hipnotikus hatásától nem bírtam mozdulni. Csak néztem magam elé. 

-Ardentis ignis, flammae ignis.-motyogtam magamba a latin nyelvű szavakat. Valamiféle fényt láttam kiteljesedni előttem. Utána...képszakadás. A következő emlékem, az hogy állok a hideg víz alatt, és két kar ölel. Újra képszakadás. Lassan kezdek ébredezni. A nap lágyan süt be a nappaliba. Patrick karjaimba fekszem a kanapén. Szárazon, hullámosan, kócosan állt a hajam. Látszik, hogy nagyon nyúzott. Hatalmas fekete karikák vannak a szeme alatt, és az arca is piros. Látszik, hogy teljesen ki van merülve. Próbáltam óvatosan felkelni, de visszarántott. Elég logikus volt, hogy fent van... . 

-Ma elmegyünk ahhoz a boszorkányhoz.-mondta még fáradt hangon. 

-Mi történt az éjjel?-motyogtam. 

-Hát...konkrétan égtél. Kanapén találtalak meg. Nem tudtam mit csinálni. Nagyjából...öt percig lefagyva néztelek, miután feleszméltem, vittelek a fürdőbe, ahol eresztettem magunkra a vizet, és nagyjából negyed óra után sikerült...-motyogta.
-Negyed órán keresztül engedtet magadra a hideg vizet?!-szakítottam félbe hisztérikusan.-Mi lesz ha tüdőgyulladást kaptál?!
-Te fontosabb vagy egy tüdőgyulladásnál. Azt ki lehet heverni, de ha valami bajod lenne...az nem élném túl.-motyogta, és egy könnycsepp gördült végig az arcán. 
-Jaj, ne csak ezt ne...-motyogtam, majd én is könnyezni kezdtem. Annál rosszabb, minthogy őt sírni látom, nincs a világon...vagyis...az elvesztése...az rosszabb lesz...mindennél... . 
-Nem sírok...-törölte le idegesen az arcát, majd óvatosan az enyém.
-És utána?-kérdeztem gyorsan témát váltva.
-Behoztalak a nappaliba...és utána már nem emlékszem, mert elaludtam. Vagyis előtte kerestem egy vastag takarót.-mosolyodott el.-Egyébként nem tudod mitől lehetett...?
-Értem. De. Tudom.-magamat is kissé megrémisztettem ezzel a hivatalos hangnemmel... . 
-És elmondod?-nevetett, kis keserűséggel a hangjában. 
-Hát...-kezdtem vörösen.-előtte...álmodtam...-haraptam rákvörösen az alsó ajkamba. 
-Na, mond el részletesen. A cél érdekében...-tette fel védekezően a kezét, mosollyal az arcán. Alig hallgatóan elhadartam, remélve, hogy nem hallja...de zenész...jó füle van.-Aha...-szorította meg finoman a combom, huncut vigyorral.-Értem én mi a baj.-suttogta a nyakamba, amitől felállt a tarkómon a szőr. 
-Ne már...-keltem fel idegesen.
-De hát...ez a bajod nem?-motyogta értetlenül.
-Igen...de...nem baj...majd elmúlik...-igazítottam meg a felsőm. 
-Ez így nem múlik el...-motyogta.-de, ahogy te szeretnéd.-vonta meg a vállát, majd felállt és magához húzva csókot nyomott a számra. 
-Menj, és forró vízzel zuhanyozz le.-utasítottam föl nézve rá.
-Vagy, elég meleg vízzel és gyere te is.-mosolyodott el.
-Nem-nem. Most nem. Na, menj már.-nevettem finoman ellökve magamtól. 
-Jó, na. Megyek már. És te is.-kapott föl.
-Naa, ne máár! Tegyél le!-csaptam a vállára. 
-Majd a fürdőbe.-szorított magához, majd elindult velem. Teljesen nyugodtan tűrtem. Egy ideig. Megmakacsoltam magam, és leültem a kádszélére, ahonnan pont ráláttam a zuhanyzóra... . Valahogy van egy olyan érzésem hogy direkt csinálja...de nem fog tudni rávenni... . Bár becsuktam a szemem, de attól még fülem van. Tíz percbe se telt, hogy úgy döntsek, inkább nézem a "műsort". Karba tett kézzel, vigyorogva néztem őt. Profi színésznő lennék, mivel egy arcizmom se rándult ez alatt a fél óra alatt. Elégedett vigyorral figyeltem, ahogy maga köré csavarja a törölközőt. Én nyertem. 
-Te jössz.-dőlt a párás csempének vigyorogva. Gondolta, én is szolgáltatok valamiféle "műsort"neki, de hát rosszul gondolta. Öt perc alatt lezuhanyoztam, majd fogat mostam és a hálóba vonultam, öltözés céljából. Mielőtt be jött volna magamra kaptam a fehérneműm, egy fekete pólót, fekete macskanadrággal és egy fekete kardigánnal. Némán, elfojtott mosollyal mászkáltunk egymás mellett a házban. Reggeli után, mikor már a gyógyszer utáni teánkat iszogattuk ő törte meg először a csendet. Évekig nem beszéltem...nekem ez nagyon játék.
-Meddig fogod ezt csinálni?-sóhajtott.
-Sokáig.-mosolyodtam el, majd belekortyoltam a gőzölgő italomba. Szemforgatással díjazta a bő szavú válaszom.
-Na jó. Inkább mond el mikor menjünk ahhoz a boszorkányhoz. 
-Nem tudom. De minél hamarabb kellene.-amint kimondtam, szinte azonnal elejtettem a bögrém. Feketeség lepte el a látóköröm. Kívülre kerültem. A démonok és a szellemek végleg átlyukasztották a falat...fogalmam sincs hogyan...éveken át erősen, stabilan tartott...és most vége... . Akár egy rongybabát, úgy tartott Patrick a karjaiba. Sírt. Nem hangosan, de sírt. Teljesen tehetetlennek éreztem magam, hogy nem tudok mit csinálni...majd hirtelen eszembe jutott valami. Ha boszorkány vagyok, akkor sikerülni fog. Láthatatlan árnyként szálltam át az elméjébe. Vagyis...a tudat alattim. Nem vettem át az irányítást, csak mint egy belsőhang... .
-Alexandra?-nézett körül még mindig tartva a halottnak hitt testem. Akárcsak egy szellem suttogtam el neki mit csináljon, hova menjen. Erőtlenül cipelt ki a kocsijához, majd a hátsó ülésre fektetett. Szűzies csókot lehelt a számra, miközben egy könnycsepp gördült végig az arcán. Vezetésre, szinte teljesen alkalmatlan volt, ezért mélyebbre kellett ásnom az elméjébe. Majdnem teljesen az irányításom alákerült, ezért sikerült épségben eljutnunk oda, ahova kell. Újra elmagyaráztam neki mit kell tennie, majd visszaszálltam "magamba". 
-Alexandra!-kiáltott fel Mrs. Peterson, majd kikapott Patrick kezeiből, aki erőtlenül lerogyott a vörös, bársony kanapéra.-Azonnal ide kell hívni a lányt!-fektetett végig egy kemény, fa asztalon, ami egy műtőasztalra hasonlított.-Jessica Green!-nyomott Patrick kezébe egy telefonszámot. Oh, hogy már ilyen modern módon működnek itt a dolgok... . Remegő kezekkel, még mindig sokkban nyomkodta a telefonja kijelzőjét. Alig hallhatóan elmotyogta a vonal túlsó végének, hogy azonnal ide kell jönnie Mrs. Petersonhoz. Az események borzasztó gyorsan pörögtek. Patrick végig szorította a kihűlt a kezem. Éreztem ahogy élet kezd visszaszállni belém, a szellem és a démonok, pedig ki...de sajnos a vége kiesett. Visszakerültem az agyamba...és elájultam... .  

Chapter 10

Mielőtt olvasni kezdenétek az új részt számomra remek hírt kell közöljek!^^ Második (!!!!!!!) lettem egy próza író versenyen!!! Pénteken lesz a díjkiosztó, és egy díj biztos, még pedig az, hogy nyomtatásba fogják adni a prózám. Ennyit tudok én is. Nem többet. Ezt itt is megtekinthetitek! :) Bár nem ilyen néven "futott", de ezzel neveztem. Nem is húzom tovább az időd...jó olvasást a rövidke részhez...

Köhögésre, és bedugult orra keltem. Szuper. A tüdőm, majd kiszakad, nem kapok levegőt, a torkom annyira fáj, hogy nem bírok nyelni, alig bírok mozdulni annyira gyenge vagyok és szerintem lázam is van. Egy ideig egyedül szenvedtem, de mikor megláttam, Patrick is mocorog és szipog, felé fordultam.
-Beteg vagy?-suttogtam orrhangon.
-Aha.-fordult felém.-Hallom, te is.-simította meg az arcom.-Hú, szerintem lázas vagy.-motyogta orrgangon.
-Aha, meg te is.-tettem a kezem a homlokára.
-Nagyon jó...-ölelt magához.
-Nem baj. Majd ápoljuk egymást.-pusziltam meg a lángoló homlokát. Nagyjából fél órán át így feküdtünk.-Fel kellene kelni.-simítottam ki a vizes homlokára tapadt tincseket.
-És le kéne zuhanyozni.-húzta föl a hátamon az izzadt pizsama felsőm.

A langyos, szinte hideg víz, hűsítően csorgott végig rajtam. Belül égtem. Részben a láztól, részben Patrick csókjától.
-Hadd mossam meg a hajad...-ölelt át mosolyogva.
-Azokat használd. Várj, sorba rakom.-mondtam nevetve. Miután elrendeztem az öt üveget, Patrick elkezdhette. Finom masszírozta a fejbőröm az ügyes ujjaival, majd kimosta belőle, a sampont. Sorba végig ment az üvegeken, majd mikor kész lett én következtem. Hm. Már tudom mitől ilyen jó illatú a haja. Miután sikerült lezuhanyoznunk, Patrick még a hajam is megszárítottam, ami több mint fél órát vett igénybe, de látszólag élvezte. Öltözés után (fekete keresztes pulcsi, fekete-fehér csíkos farmer, fekete bakancs, amit ezúttal rendesen bekötöttem és vastag körsál, ami kellemesen melegítette a fájótorkom és még kicsit a fülem is), beszedtük a szokásos nátha gyógyszereket, majd a kanapén üldögélve teáztunk.
-Hány órát is beszéltünk meg a fotózásra?-döntöttem az arcának a fejem.
-Kettőtől.-rakta le maga mellé a poharat, majd egy zsepi után nyúlt.
-Jaj, piros az orrod.-pusziltam meg a fújástól kipirosodott orrát.
-És a tiéd is.-simította meg a mutató ujjával az orrom mosolyogva. Egészen fél egyig elvoltunk, de még ki is kellett érni a helyszínre, ami egy zsák utca volt a városban (még este beszéltük meg, hogy ez jó helyszín lenne). Miután megismerkedtem a többiekkel, Pete-tel, Joe-val és Andy-vel, kezdődhetett a fotózás. Először maguktól álltak be, de a végére belejöttem ebbe a fotós dologba, ezért sikerült magamtól is irányítani őket. Kétszer is majdnem elejtettem a kamerát a röhögéstől, mert amit ezek műveltek... .
-Majd átküldöm nektek. Válogassatok.-nevettem, miközben a fotókat nézegettük. Később beültünk a közeli kávézóba, ahol egy órát beszélgettünk. De mivel én is és Patrick is egyre rosszabbul voltunk hazamentünk. Szinte egyszerre dőltünk be fáradtan az ágyba. Mind a ketten forróak és izzadtak voltunk a láztól, viszont erőnk nem volt kimenni a fürdőig. Így hát ruhástul aludtunk el este hatkor...

Chapter 9

Délután sikerült beszereznünk egy gépet (egyenlőre nem profit, de ahhoz közelít), amivel szinte mindent lefotóztam, amit kicsit is érdekesebbnek találtam (százból, nagyjából tíz olyan, ami más szerint is az, nem csak szerintem).
-Hihetetlen tehetséges vagy!-motyogott döbbenten Patrick a képeket nézegetve.
-Nem nagy dolog...-vontam meg a vállam.
-De nem, most komolyan. Kezdj el fotózni. Igazából. Kezdj mondjuk velünk. A bandáról egy fotósorozat.
-Nem tudom...ha tényleg jól csinálom, amit csinálok, akkor magamtól kéne küzdeni nem?-néztem rá felvont szemöldökkel.
-Valahol el kell kezdeni.-vonta meg a vállát. Végül is...igaza van.
-Jó...-bólintottam.-de ezt a többiekkel is meg kéne beszélni...nem?
-Biztos hogy belegyeznek.-mosolygott, majd magház húzott és puszit nyomott a homlokomra. Telefonon megbeszélték, holnap délután mindenki ráér, ezért "modellt tudnak állni" nekem.
-Nem megyünk el valamerre sétálni?-fordultam felé hirtelen.
-De, ha szeretnél.-mosolygott rám.-Hova?
-Nem tudom. Mondjuk egy parkba, vagy nem is tudom.-keltem föl mellőle.-Gondolkozz, míg átöltözök.-nevettem, majd felrohantam az emeletre. Bár roppant csinos ez a ruha, de így este felé nincs túl nagy kedvem ilyenbe flangálni az utcán...és ha úgy vesszük...egyáltalán nincs kedvem soha ilyenekbe járnom. Szerencsémre, több visszafogott ruhát választottam, mint kihívót. Egy fekete (mi más) kapucnis pulcsit választottam, amire fehér betűvel rá van írva, hogy "White". Tetszenek ezek az ironikus feliratok (egyébként hozzáteszem, ez a pulcsi nagy rám, - de úgy vettem direkt, ezért leér a fenekemig és befedi a kézfejem). Fekete macskanadrág, amin Batman logók vannak és fekete bakancs lazán, be se fűzve a lábamon.
-El fogsz veszni az éjszakában.-nézett rajtam végig Patrick.
-Nem, mert te vigyázol rám.-ültem vigyorogva az ölébe.
-Az igaz.-nevetett.-Sűrűbben öltözhetnél ilyen lazán.-ölelt át.
-Ezt hogy érted?
-Nem mintha nem tetszenének, a harisnyatartós, szexi, boszi ruhák, de ez így jobb...kellemesebb abban a tudatban lennem, hogy van amit csak én látok.-ölelt át szorosan.
-Őszintén? Utálom azokat. A ruháim nagy része ilyen "laza".-rajzoltam idézőjeleket a levegőbe.
-Akkor...nem haragszol?-kérdezte félénken.
-Miért haragudni?-néztem rá furcsállva.
-Hát...amit mondtam...-vonta meg a vállát.
-Miért haragudnék?-nevettem.-Tudtam, vagyis inkább reméltem, hogy a visszafogottabb jobban bejön.-mondtam, mire felnevetett.
-Akkor jó. Most már menjünk, hogy a naplementét még le tudd fotózni.-kelt fel velem együtt a kanapéra. Kézen fogva indultunk el a sötétedő, őszi délutánon. Éppen hogy elértük a naplementét, amiről lőttem pár képet, majd egy padon üldögélve figyeltük tovább, ahogy a távolban szép, lassan eltűnik a narancssárga gömb, majd felváltja a sötét égbolt, csillagokkal és az ezüstösen világító Holddal.
-Fázol?-nézett rám, utalva a didergésemre.
-Eléggé...-motyogtam a karom dörzsölgetve.
-Tessék.-vette le a bőrdzsekijét.
-Mi?! Nem! Neked nem szabad megfáznod! Nehogy levedd.-adtam vissza neki.
-Jaj, egyszer kibírom.-terítette rám.
-Énekes vagy...tudod...-emlékeztettem, erre az "apró" tényre.
-Attól még neked sem kell megfázni.-ölelt át.
-De neked főleg nem!-fontam köré én is a karom. Így üldögéltünk dideregve az októberi estén, egymás karjába. Kabát mellettünk, de egyikünk se vette fel. Ez így igazságos.-Egy náthát kibírok, de tüdőgyulladást nem akarok kapni.-motyogtam.
-Na, menjünk. Legközelebb hozz kabátot.-segített fel a padról, majd újra átölelt és így sétáltunk hazáig.
-Megyek beülök egy kád forróvízbe...hátha az segít valamit...-indultam a lépcső felé átfagyva.
-Mehetek én is?-szólt utánam vigyorogva.
-Gyere.-vontam meg a vállam mosolyogva. Fél óra múlva együtt ültünk a forró vízbe. Szorosan magához ölelt, közben pedig a hajam puszilgatta.
-Jobb már?-kérdezte.
-Aha...újra érzem hogy vannak végtagjaim. Neked?
-Szintén.-nevetett.
-Nem akarsz majd teát csinálni?-néztem fel rá.
-De, szeretnék.-nyomott puszit a számra nevetve. Forróból meleg, melegből pedig langyos lett, mikor kiszálltunk. Mindketten pizsamába öltöztünk, majd közös takaróba burkolózva teáztunk. Hasamnak is jót tett a forró tea, és a torkomnak is, ami időközben fájni kezdett.
-Tuti hogy beteg leszek.-bújta Patrick mellkasához szenvedve.
-Én is.-sóhajtott.-Megyünk aludni? Fáradt vagyok.
-Ühüm. Én is fáradt vagyok.-ásítottam. Normális esetben, egy takaró nem elég két embernek. Normális esetben. De mivel konkrétan ráfeküdtem Patrickre, teljesen jól elfértünk alatta... .

Chapter 8

Tizenegy óra körül van. Patrick ölébe kuporodva ülök, és beszélgetünk. Ami este tizenegy és reggel tíz között történt, az...hű. Talán ennyit tudok rá mondani. Aludtunk is amúgy.
-Fotózni szeretnék.-mondtam hirtelen.
-Fotózni?
-Igen. Nagyon érdekel. De komolyan. Fejben...tudom hogy kell. Mindent tudok róla...de...szeretném kipróbálni.-döntöttem a fejem a vállának.
-Ha úgy megy, mint a zenélés, akkor profi fotós leszel.-mondta, mire egy fintort vágtam.
-Annyira azért nem megy jól...
-Nem megy jól?? Először kaptál a kezedbe egy gitárt, és úgy játszottál rajta, mintha már évek óta csinálnád!-rázta értetlenül a fejét.-Mindegy. Nem kell elhinni.-forgatta a szemét.-Veszünk neked egy gépet rendben?-puszilt bele a nyakadba.
-Rendben. Köszönöm.-mosolyogtam rá.-De nem most. El kell valamit intéznem.-keltem fel az öléből, majd felrohantam öltözni.-Na milyen?-álltam meg előtte mosolyogva.
-Wednesday Adsams felnőtt, szexi kiadásban.-nézetem rám vágyakozva.
-Akkor jó!-nevettem.-Bár teljesen mindegy, ahova megyek az a lényeg, hogy fekete legyen.-vontam meg a vállam, majd gyors csókot nyomtam a szájára. Vagyis az lett volna a terv, de ebből az lett, hogy lovaglóülésben ülök az ölébe, és forrón egymás ajkainak vagyunk tapadva.
-Miért, hova mész?-kérdezte felvont szemöldökkel.
-Majd...elmondom. Egyenlőre legyen az én titkom.-mondtam, majd leszálltam róla.
-Nem lesz bajod...ugye?-kérdezte aggódó tekintettel.
-Nem...vagyis...oda felé...de ott semmiképpen. Nem lesz baj! Ne aggódj!-mosolyogtam.-Szia!
-Szia!-sóhajtott. Hihetetlen rég jártam már ott, ahova megyek, de még emlékeztem az útra...belvárosi ház melletti sikátor, aminek a falán, egy titkos ajtó a téglában elrejtve. Gyorsan elmormogtam a varázsigét, amitől kinyílok, majd beléptem a sötétbe. Nem sokáig maradt így, mivel a fáklyák felgyulladtak. A cipőm fülsüketítően kopogtak a kőtalajon. Vízcsöpögés hallatszott. A hideg kirázott...éveken át, minden éjjel ezt hallgattam... .
-Alexandra!-hallottam meg egy hangot a bal kezem felől. Egy terem volt itt a kanyar után, ahol Mrs. Peterson ült... .-Kislányom!-kelt föl, majd könnyezve átölelt.-Hogy jutottál ki? Kik voltak azok a lányok veled?-csapott a közepébe azonnal.
-Igazán hosszú történet.-ültem le a vörös bársony kanapéra, majd belekezdtem... .
-Hm...érdekes. Igazából személyesen sose hallottam az összekötő és a pár egymásra találásáról. Csak történetekből. Ezek szerint rosszabb, mint az hiszik.
-Igen...pont ezért jöttem!-sóhajtottam.
-Ezt hogy érted?-kérdezte a mahagóni íróasztal mögül.
-Nem lehet valahogy megszabadulni ettől? Az összekötőségtől?
-Szűz vagy még?-kérdezte azonnal... .
-Tizenhárom órája nem.
-Ó, jaj...-sóhajtott, mintha valami rosszat mondtam volna. Felállt az asztaltól, majd a hatalmas könyves polchoz lépett, ahol kutatni kezdett.
-De...ez miért fontos?-léptem mellé idegesen.
-Megtudsz szabadulni tőle. Hosszú, nehéz folyamat így, hogy érintett vagy már...-mondta, majd arrébb lépett eggyel, én pedig mellé.
-Miért?
-Tizenhárom órával hamarabb jössz, annyi lett volna a dolgod, hogy keress, egy fiatal lányt, akinek az elméjét elfoglalhatják a halottak, te pedig szabad leszel. De így...elmondom mi lesz.-vett le egy régi, dohos könyvet az íróasztalhoz illő könyvespolcról.-Kell egy fiatal, érintetlen lány, akibe átszállhatnak a démonok és a szellemek. Viszont.-ült vissza a székbe.-Nekünk, természetfeletti lényeknek két részünk van a vérünkbe. Egy, ami kiteljesedik. Nálad ez az összekötőség. Kettő, ami csak ilyen esetekkor kerül előtérbe. Nálad ez a boszorkányság.-megdöbbentem. Boszorkányság...másodlagosan boszorkány vagyok.-Ez akkor teljesedik ki, ha már érintett vagy, és elveszik a kiteljesedett erőd. Nagymamádnál, ez a szirén lét volt.
-És ha azt is elvennék??-kérdeztem ijedten.
-Szinte lehetetlen...de ha mégis sikerülne...a nagy boszorkánynak, vagy belehalnál, vagy jönne a harmadik. Amit követne a negyedik. Kincsem...mi természetfeletti lények vagyunk! Ezt sehogy nem tudják elvenni!
-Mitől függ, hogy mi a harmadik, meg a negyedik, és a többi?
-Családod felmenői. Te távoli rokonod salemi boszorkány volt. Őt is porig égették a máglyán. Akárhányszor elvennék az erőd, te a boszorkány létbe térnél vissza!
-De akkor miért összekötő vér teljesedett ki nálam?!-kérdezte hisztérikusan sírva.
-Déd, déd, déd nagymamád is az volt. Ő kiszökött az elmegyógyintézetből. A párral. Akivel született egy közös gyermekük. Ő hasonmás lett...
-De nem öröklődik ez?? Ha egy összekötőnek gyere lesz, nem a gyerekre száll át?!
-Édesanyád összekötő?-kérdezte idegesen rám nézve, mintha egy rossz kisgyerek volnék... .
-Nem...-hajtottam le a fejem, durcásan szipogva a szidó nézéstől.
-Na látod. Sokáig azt hittük így van. De sajnos nem. Született már összekötőnek vámpír gyermeke...másfél évesen az utolsó cseppig kiszívta a szülei vérét... .
-Mrs. Peterson...kutatok az agyamba, de...semmit nem találok a természetfeletti lényekről. Általában minden meg van a fejembe...de ez nincs...
-Angyalom, te a hétköznapi világ dolgait tudod. De a természetfeletti lények nem hétköznapiak...én segíthetek neked. Megtanítom neked mi is vagy. Mik is vagyunk. És ha szeretnéd...a barátodnak is.
-Patrick...-segítettem ki.
-Neki.-forgatta a szemét.
-És...honnan találjak egy lányt, aki vállalkozna a szenvedésre?-vontam fel kérdően a szemöldököm.
-Történetesen vannak jelentkezők.-mondta, majd az asztalán megjelent egy lány. Mintha videót néztem volna.-Ő itt Jessica Green. Tipikus különc lány. Tökéletes lenne a feladatra. Okos, értelmes, művelt. Bár boszorkánynak szántam volna, de összekötőnek is megfelelő. Ő halandó, ezért komolyabb varázslatra lesz szükségünk, de minden egyes halott kiszállásakor egyre jobban terjedni fog a boszorkány vér benned, ezért lesz elég erőnk a varázslatra. Ez egy komoly varázslat lesz. Lehet órákig is el fog tartani, bár ebből ti nem fogtok semmit észlelni. Viszont...jó lesz Patrick felkészíteni.
-Mi?!-kérdeztem fennhangon.-Mi köze van ennek Patrickhez??
-Ő a pár. Vagyis ő is a varázslat része lesz.
-Nem...nem engedem belekeverni!-mondtam hisztérikus sírással a hangomba.-Szeretem és féltem! Neki nem mellettem lenne a helye! Egy normális nővel kéne élni, akivel összeházasodnának, lenne egy gyerekük...-mondtam elhaló hangon.
-Kincsem, ez a sorsa! Neki melletted van a helye! Sajnos ezzel nem tud mit csinálni, ha ő a párod!
-De ha vége lesz ennek...és nem leszek összekötő...ez elmúlik...ugye?-kérdeztem sírós hangon, mire bólintott.-Szakítani fogok vele.-mondtam visszatartva a bőgést.
-Szakítás? Szereted! Nem?
-Igen...mindennél jobban...-szipogtam egy zsebkendőd morzsolgatva.-de...előbb is mondtam. Én boszorkánnyá fogok válni. Nem engedem hogy velem legyen...normális életet kell élnie...egyébként is...lehet nem szerelmes, csak az kapocs tart minket össze. Lehet csak azért van velem.
-Értem.-mondta komoran.-Sajnos...ez megeshet...-motyogta halkan.
-Én...hazamegyek. Vár otthon. Vele akarok lenni, amíg csak lehet.-mosolyodtam el halványan.
-Menj csak. Bármikor ha szükséged van rám hívj!-mosolygott rám kedvesen, majd hallottam ahogy a kőfal kinyílik. Lassan ballagtam ki, majd elindultam haza. Egész úton gondolkoztam. Mi lesz ha tényleg nem érez semmit? Csak ez a rohadt kapocs tart össze? De ha érez is...nem lehet velem! Ahhoz túlságosan szeretem, hogy egy boszorkánnyal kelljen együtt élnie... . A sírás fojtogatott. Végig. De mikor beléptem a házba, minden elszállt. Ott ült a kanapén és a laptopján írt valamit. Az arcán, mint mindig most is egy mosoly bujkált. Láthatott valamit, mert felnevetett. Édes hangja van, mikor nevet. A mosoly utána is megmaradt. Mindig vidám...de mellettem nem lehet az... . Elhessegetve a rossz gondoltaim beléptem a nappaliba, úgy, hogy észre vegyen.
-Szia.-nézett rám mosolyogva, miközben félre rakta a gépet.-Most már elmondod hol voltál?-kérdezte.
-Igen.-sóhajtottam, majd leültem mellé, de ő az ölébe húzott. Annyira fáj...annyira... . Mindent elmeséltem neki...kihagyva azt a részt, hogy szakítanom kell vele.
-De...miért akarod ezt?-kérdezte furcsállva.
-Nem tudom az érzéseid. Ez a kapocs, egy érzelmi kapocs is. Lehetsz nem szeretsz...
-Mi?! Hogy gondolod hogy nem szeretlek?!-szólt közbe felháborodva.
-Css.-tettem a mutatóujjam a szája elé.-Ezt nem tudhatod. Mint mondtam, ez egy érzelmi kapocs is. Ezután, kiderül. Ha nem szeretsz, úgyis mindegy...-vontam meg a vállam összeszorított szájjal, mire egy könnycsepp gördült végig az arcomon.
-Tudom hogy szeretlek. Ismerem az érzéseim.-törölte le a nagyujjával az arcomról a könnycseppet.-Egyébként...te miért biztos hogy igazából érezed azt irántam, amit érzel?
-Mivel természetfeletti lény vagyok. Te halandó. Erősebb vagyok nálad, én irányítalak, és nem te engem. Ezért.
-Értem.-bólintott.-És...ha te vagy...és boszorkányok is...akkor vámpírok és vérfarkasok is léteznek?-kérdezte.
-Vámpírból nagyjából három van már csak a világon, vérfarkasból pedig talán kettő...de az egyik haldoklik, szóval...-mondtam mosolyogva.
-Úristen!-döntötte hátra a fejét, mire felnevettem.
-Hagyjuk ezt a témát...inkább...menjünk el megnézne azt a fényképezőt!-keltem föl, de Patrick visszarántott.
-De előtte...-húzott maga alá kacér mosollyal.-nehezítsük meg annak a boszinak a dolgát még jobban...-harapott az alsó ajkába, ami megtette a hatását. Szenvedélyes csókot nyomott a számra, majd kiűzve minden baljós, jövőt, átadtam magam a jelennek...

Chapter 7

Reggel kilenckor csengetésre ébredtünk...kómás fejjel nyitottam ajtót, ahol két lány (nő) állt. Meagan és Marie.
-Alexandra!-szólalt meg először Meagan (egyébként mind a ketten bőven magasabbak voltak nálam...), majd lejjebb hajolva átölelt.-Öltözz! Hosszú nap lesz!-mosolygott izgatottan.
-Oh...jó reggelt!-lépett mellém Patrick alig kinyitott szemmel.-Mondtam....-súgta a hajamba, majd félkézzel átölelt.
-Majd ha hazajövünk édelegjetek, most idő van!-lépett be Meagan. Kissé még mindig fáradtan baktattam föl a lépcsőn. Nagyjából két perc alatt lezuhanyoztam, és felöltöztem. Nincs túl sok ruhám, ezért a fehér Conversem vettem föl egy fekete ujjatlannal és egy farmersorttal, hajam kifésültem, sminkelés még nem megy igazán, ezért inkább hagytam.
-Ez gyors volt.-nevetett Marie.
-Mai nap után...tripla ennyi idő fog kelleni!-mondta Meagan.
-Kezdek komolyan félni...-mondtam, mire mind a hárman felnevettek.
-Akkor indulhatunk?-csapta össze a tenyerét.
-Igen. Szia.-léptem Patrick mellé, majd egy hosszú csókot nyomtam a szájára. Sofőr szintén Meagan volt, mellette Marie, én hátul, de mivel középre csúsztam és a két ülés közé hajoltam, így olyan volt, mintha mellettük ülnék.
-Szóval a mai terv...vásárolunk, fodrász, kozmetikus, pedikűr, manikűr.-sorolta, én meg kérően néztem rá.
-Én nem szeretném levágatni a hajam...-motyogtam magam elé.
-Jó...akkor csak egy kicsit a végéből, na!-sóhajtott az utat figyelve. Első célállomásunk, a lányok kedvenc ruha üzlete volt.
-Ez mennyire jól állna neked!-mért hozzám Marie egy blúzt.
-Ezzel a cipővel és nadrággal!-lépett mellénk mosolyogva Meagan.
-Én nem egészen ilyenre gondoltam...-mondtam kínos vigyorral. A magas sarkúra, és a krém/barna ruhákra utalva.
-Akkor?-kérdezték egyszerre. Konkrét elképzelésem volt... . Elindultam. Elvesztem a rengeteg, ruha, cipő és egyéb kiegészítő között, míg egy általam tökéletesnek ítélt szettet nem válogattam össze. Mire kiléptem a fülkéből már a két "pót anyukám" előtte álltak.
-Azta.-döbbentek le.
-El kell ismernem...ez sokkal jobb! Ez a kilógó harisnya tartó szexi, de a többi ruha megtöri, így nem lesz ribancos... .-nézett Meagan gondolkodva.
-Olyan...alternatív az egész.-helyeselt Marie.-És jól áll  kalap!-mosolygott a tükörből nézve. Miután fizettünk (maradt rajtam egyébként a ruha), jöhetett a fodrász. Csak egy kis igazítást engedtem...ne legyen töredezett a vége, de maradt a frufru és a hosszú, fekete hajam. Kozmetikus...legjobb az egész napban! Annyira jó volt...ahogy masszírozta az arcom... . Semmi nem maradt benne. Tiszta és puha. Pedikűr és manikűr. Körmeim mindenhol gyönyörűek.
-Na, akkor most jöhet az igazi vásárlás!-nézett rám a két lány csillogó szemekkel. Csúnya fintorom ellenére három órán át jártuk a boltokat...szerencsére nem a saját, hanem az én ízlésem szerint válogatta örömmel. Nekem. Fekete dominált nagyrészt, de vörös, szürke darabok is megtalálhatóak. Közben persze végig beszéltünk és nevettünk. Jobban megismertük egymást. Én is őket...emberi módon.
-Mondjátok hogy mehetünk haza!-nyöszörögtem négy szatyorral egyensúlyozva.
-Ahaa.-nézett körbe Meagan. Biztos boltot keresett, ahova még nem mentünk be. Szerencsére nem volt olyan... . Már a kocsinál jártunk, mikor egy ötven éveiben járó nőbe ütköztem. Csak némán állt és vizslatott.
-Elnézést...ismerjük egymást?-szólalt meg először én.
-Nem...nem...biztos csak összekevertem valakivel...Alexandra Margaret Williams-t ismeri?-kérdezte.
-Az én vagyok.-mondtam furcsállva.
-Értem.-ennyit mondott, majd elment. Utána akartam szólni, de addigra eltűnt.
-Ez ki volt?-kérdezte Meagan, mikor beültünk a kocsiba.
-Fogalmam sincs...-ráztam meg a fejem. Ismerős volt...nagyon... . Továbbiakban nem foglalkoztunk az üggyel. Inkább azzal...Patrick hogy fogja fogadni az "új" külsőm.
-Nyugalom...tetszeni fog neki! Gyönyörű vagy!-nyugtatott Marie.
-Patricknek más az ízlése. Biztos lehetsz benne hogy tetszeni fogsz neki.-helyeselt Meagan. Nem tudom, lehet igaza van...de...van valamim, amitől nem lehet más a véleménye. Fáradtan, a gondolataimba merülve dőltem hátra. Hogy lehetne ezt megszakítani? Hogy lehetne másnak adni ezt az erőt? Talán...az a nő! Igen! Már emlékszem! Mrs. Peterson! A boszorkány, aki kiskoromban segített. Akitől tudom mi vagyok! Hogy lehettem ennyire hülye?? Meg kell találnom!
-Sandra! Sandra!-csattintgatott előttem Meagan.-Itt vagyunk.
Kissé kábán szálltam ki a kocsiból a szatyrokkal a kezembe. Nappali felé vettük az irányt, ahol Patrick üldögélt és a telefonját nyomkodta, viszont az érkezésünkre felkapta a fejét. Kikerekedett szemmel nézett végig rajtam. Minden porcikám végig mérte a szemével. Egy helyen megakadt a szeme. A harisnyatartómon. Elmosolyodott, majd megnyalta az alsó ajkát. Patrick...túlságosan szexi mozdulat...társaságban vagyunk... .
-Nincs kedvem végig nézni semmit...inkább menjünk!-fordult Marie felé Meagan.
-Köszönök mindent...-álltam lábujjhegyre, átöleltem Meagant, majd Mariet.
-Szívesen tettük!-nevettek össze.
-Legközelebb is! Na, hagyunk titeket! Sziasztok!-köszöntek el, majd elmentek. Patrick várt. Először nem érettem, de mikor becsukódott az ajtó, azonnal rám vetette magát. Szenvedélyesen csókolt meg, majd nedves puszikkal halmozta el a nyakam. Benyúlva a szoknyám alá a fenekem simogatta. Végig a combon, majd a harisnyatartónál megállt, és annak a pántját kezdte birizgálni. Hirtelen mozdulattal megragadta a lábam és azt felhúzva, elemelt a földtől.
-Ne...-mondtam halkan.
-Nem láttad még mi van fönt...-suttogta mosolyogva a fülembe. Kínzó volt a lassúsága. Fél percenként lépett egy lépcsőfokot, közben csókolt és simogatott. A hálóba érve becsukta maga mögött az ajtót, majd az ágy végébe ültetett. Sötétséget az ágy körül lévő gyertyák törték meg, amik mellett rózsaszirmok voltak elhintve, az ágyon pedig szín alakba rendezve.
-Hű...-suttogtam elámulva.
-Na? Elég romantikus?-mosolygott, de a sötétben, csak sejthetőleg látszott az arca.-Levehetem Hamupipőke cipőjét?-kérdezte halkan, mire felnevettem és bólintottam. Lassan, ügyesen fűzte ki a telitalpú, látszólag kényelmetlen cipőm, amit lehúzva rólam arrébb rakott.
-A ruháim is összehajtogatva fogod lerakni?-kérdezte az alsó ajkam harapdálva, ezzel is rejtve a mosolyom.
-Lehet...-mosolygott föl rám, majd meleg kezeivel a térdemnél széthúzta a lábam. Az apró puszikat alig éreztem a harisnya miatt. Lassan halad fölfelé. Simogatta a combom a pántok alatt, majd puszilgatta. Éreztem, ahogy a meleg átjárja a testem, bizseregni kezdek. Mintha csak félnék hogy lezuhanok valahonnan, kapaszkodtam az ágytakaróba. Halk nyögések, és sóhajok hagyták el a szám. Minden egyes csókja égette a lábam. Nem is tudtom mit akarok jobban...hogy a puha, telt ajkai a szám csókolják, vagy...kicsit lejjebb kényeztessenek. Következő pillanatban, mikor feleszméltem, már szoknya sem volt rajtam. Kicsit önállósodva levettem a felsőm, így már a fekete, csipke fehérneműmbe, és harisnyatartóba ültem előtte. Hm...ez is olyan...filmes... . Kezeit levettem a lábamról, majd kicsit eltoltam magamtól.
-Na!-kuncogott halkan.
-Túl sok rajtad a ruha.-vontam vállat, mire felnevetett. Pólójától gyorsan megszabadultam, majd a nadrágja övével kezdtem szórakozni. Idegesít a lassúságom. Őt még jobban. Egy szál fehérneműben, harisnyatartóban, beterpesztve ülök előtte, miközben a nadrágjával szórakozom...igen, neki rosszabb. Mikor sikerült kigombolnom, olyan gyorsan kapta le magáról, hogy időm se volt reagálni. Innentől...nem állt le...

Chapter 6

Egy hónap telt el... . Tíz éve itt élek. Fent a koszfészekben... . És ma elhagyhatom... . Olyan boldogság, egyben félem van rajtam, hogy az valami hihetetlen... . Nagy munkámba telt, míg százszázalékossá vált, hogy kijutom. Rengeteg vizsgálatot végeztek, minek az eredményein, ők maguk is meglepődtek. Átlagos emberéhez voltak hasonlíthatóak. De például tanultam is. A rohamai relaxációval, képzeletemmel finomítottam, mikor Patrick nem volt mellettem. Elképzeltem, hogy mellettem van...megölel, megcsókol... . Csontjaim már nem törtek el, nem véreztem és még jobban megerősödött a fal, ezért a démonok se szállták meg a testem. Csak a fejfájással küzdöttem. Rettentő sokszor voltam azon, hogy elmondjam Patricknek az igazat...miért van ez...miért van minden. De egyszerűen nem ment. Ez...nekem is túl sok...egy hónap után is sok lenne... . Lassan viszont itt az idő hogy elmondjam neki. Már mindent összepakoltam és az ágyon ültem, mikor Patrick belépett az ajtón.
-Akkor mehetünk?-nézett rám mosolyogva. Bólintottam. Remegő gyomorral sétáltam. Olyan szorosan fogtam a kezét, hogy elfehéredtek az ujjai. Gúnyos mosollyal köszöntem el az általam utált, és kedvessel a szeretett köpenyesektől. A kapu előtt megálltam. Szorongattam Patrick kezét, és az alsó ajkam rágcsáltam.
-Minden rendben lesz.-suttogta a fülembe, majd puszit nyomott a homlokomra. Nagy levegőt vettem és kiléptem. Azon a kapun, amin tíz éve be. Könnyezni kezdtem. És mosolyogni. Boldog mosollyal ölelt át Patrick.-Hát...akkor...menjünk haza!-néztünk föl utoljára az épületre. Kocsiból végig a kinti világot figyeltem. Tömeg, autók, felhőkarolók mindenütt. Los Angeles. Az egész városon át kellett autóznunk Patrickhez. Jó, egy órás út... . Plusz hegyen lakik, ami még minimum negyed óra. Modern, aránylag nagy ház előtt álltunk meg. Belül is ugyan ez jellemzi. Modern, letisztult és stílusos. Nem hatalmas, de elég nagy. Két embernek is nagy, egynek pláne... . Először lent lettem körbe vezetve, majd fent.
-Ez pedig a háló.-léptünk be utoljára egy általam még nem látott helyiségbe.
-Gyönyörű ez a ház.-fordultam felé.
-Köszönöm.-mosolyodott el, majd közel lépett hozzám és megcsókolt. Mélyen a hajamba túrt. Szorosan fogott magához, majd finoman hátrébb kezdett tolni. A lábam az ágy végénél akadt meg. Óvatosan hátra lökött, így hátra kerültem az ágyon. Fölém került és így folytattuk...mielőtt levette volna a pólóm megállítottam.
-Várj...-toltam finoman el a mellkasánál.
-Mi az?-húzta össze a szemöldökét.
-E-el kell mondanom valamit...-motyogtam. Ijedt arccal nézett rám.
-Egy hónapja ismerjük egymást...és...már egy ideje tudom mi volt az, hogy egy-két nap alatt olyan volt a kapcsolatunk...-ültem föl-Szóval...én összekötő vagyok...és...van egy párjuk...
-Aki én lennék?-vonta föl a szemöldökét.
-Igen...és...huh.-készítettem föl magam...ez hosszú lesz.-Mikor megszületik a következő összekötő, a természet választ neki egy párt...biológiailag megfelelőt, akivel megfelelő utódok tud nemzeni...ebbe inkább nem megyek bele. Sok mindentől függ. Mással nem tud, és nem is lehet sokéig az összekötő, mivel egy olyan láthatatlan lánc alakul ki köztük, amit nem lehet megszakítani. Lehet már születéskor, de lehet csak negyven évesen találkoznak. Ez teljesen mindegy. Ha maguktól, véletlen nem találkoznak, akkor belesegítenek...leginkább a párnak az elméjébe mennek bele. Őt vezetik el az összekötőhöz. Ez volt az a megmagyarázhatatlan erő, amiért te visszajöttél. És bárkivel összejöhetnél én is és te is, akár összeházasodhatnátok, gyereketek is lehetne. De utána elválnál...és velem lennél. Mert az a lánc összeköt minket. És mikor stúdióztál, azon a két éjszakán azért voltam rosszul, mert ez a lánc megfeszült. Lehet megsérült. Mert távol voltál. Ez alatt az egy hónap alatt megtanultam kontrollálni, de kitudja meddig használ! Azért szenvedtem évekig azokkal a kínokkal, mert nem találkoztunk...és míg nem ismeri egymást az összekötő és a párja, addig nincs helyén a holtak és az élők világa közötti kapcsolat. Azért volt az egész. Nem szerelemből. A sorsunk vonzott. De...nálam...azt hiszem...szerelem lett belőle...és...úgy érzem...örökre együtt tudok veled maradni...úgy, hogy szeretlek!-mondtam könnyezve. Ő csak nézett. Örökre. Halálunkig. Még azon is túl. Nem mondott semmit. Csak magához húzott és megcsókolt.
-Sandra...én...szeretlek. Ez nem a sors miatt van...én tényleg szeretlek!-suttogta a kezei közé fogva az arcom.
-És még valami...-sütöttem le a szemem szégyenlősen.-amíg mi nem...szóval érted...addig...nem...-dadogtam.
-Igen értem!-nevetett.-De ne legyél már szégyenlős...felnőttek vagyunk.-húzott az ölébe. Finoman cirógatni kezdte a melltartó kapcsa alatti részt. Egy hónap alatt sikerült felszednem annyit, hogy ne egészben lehessen megfogni a csigolyáim... .
-Szeretném...máskor...mondjuk...romantikusan...-mondtam halkan nevetgélve.
-Hjaj, rendben!-sóhajtott majd puszit nyomott a homlokomra.-Hm...mondjuk gyertyákkal és rózsaszirmokkal?-mosolygott.
-Mondjuk.-mosolyodtam el. Tovább folytatta. Végig cirógatta a hátam, majd a fenekem. Egyre lejjebb ment, egy pontnál megfeszültem, és kiugrottam az öléből.-Mondtam hogy kellenek gyertyák!-nevettem, majd megfordultam és kimentem. Hallottam ahogy felkel, ezért futni kezdtem. Mint két kisgyerek futkároztunk a házban. Ő kergetett, én futottam előle, de végül ő nyert. Éppen a kanapénál jártunk, mikor elkapta a derekam, felkapott, és lefektetett a kanapéra.
-Tudtam hogy el foglak úgyis kapni!-mondta nevetve, majd beleszívott a nyakamba, amitől felvisítottam.
-Naa.-nevettem kapargatva a tarkója fölötti hajrészt.
-Olyan izgalmas, ha egy lánynak ki van szívva a nyaka...mindenki tudja legalább, hogy nem szingli...-kuncogott, majd megpuszilta a fülem tövét.-Miért vagy ilyen...miért nem jó...csak így simán?-kérdezte szomorú hangon a nyakam csókolgatva.
-Mert nem és kész.-nevettem halkan a tarkóját simogatva.-De ha ezt csinálod nem fog érdekelni se a rózsa, se a gyertya.-mondtam utalva arra, hogy a keze a combom belső felét simogatta. Ezt bátorításnak vette, mivel egyre feljebb csúszott a keze, és az érzékeny pontomnál, már nem voltam ennyire nyugodt.-Hagyd abba kérlek.-nyöszörögtem.
-Kérlek...-mormolta a nyakamba.
-Nem.-szorítottam össze a szám. Abbahagyta. Érezte, nem akarom és ez már nem vicces játék... .-Köszönöm.-suttogtam a nyakába halvány mosollyal, mire egy puszit nyomott a hajamba.
-Meagan utasított, hogy elmész velük vásárolni holnap.-kelt fel velem.
-Velük?
-Meagan és Marie.
-Aha.-bólintottam.-Mennyire lesz fárasztó?-kérdeztem elfojtott mosollyal.
-Tízes skálán tizenegy?-tette fel magának a kérdést, mire felnevettem.
-Hát, akkor készülök...-kuncogtam.
-Nem vagy éhes?-kérdezte hirtelen.
-De. Talán egy picit.-vontam meg a vállam.
-Elviszlek valahová.-mosolyodott el, majd velem együtt felállt. Egy kellemes, belvárosi étterembe mentünk, ahol nagyjából egy órát töltöttünk. Plusz, majdnem egész délután sétáltunk. Egyenlőre még nem bírok túl sokat menni, de már kisebb pihenőkkel hosszabb utat is kibírok. Haza hat körül értünk, ezért már egy vacsorát is letudtunk. Fáradtan feküdtem Patrick ölében a kanapén.
-Mennyire ijesztett meg ez az "örökké" dolog?-kérdezte hirtelen.
-Nem is tudom...először kisebb sokkot kaptam, de nagyjából fél másodperc után rájöttem hogy én is ezt akarom, szóval...igazából semennyire.-vonta meg a vállát.
-És...mi a véleményed a házasság meg a gyerek dologról?-tettem el a nagy kérdést. Két dolog ami egy párt, a legjobban izgat... .
-Természetesen gondoltam rá már, mint minden normális ember, de...így egy hónap után még nehéz válaszolni.-mondta. Kicsit elgondolkoztam...de akkor tervezi, hogy majd egyszer megkéri a kezem? És a gyereket? Nem mintha lenne más választása... .-Igen, tervezem, majd egyszer.-mosolyodott el. Ennyire kifejező lenne az arcom.-Szerintem menj aludni, mert tuti már kilenckor itt fognak toprogni az ajtóban. Főleg Meagan...-mondta, mire felnevettem.
-Jó. Lezuhanyzom.-keltem föl.
-Segítsek?-szólt után kacér mosollyal, mit egy szemforgatással díjaztam.
-Nem köszönöm, megy egyedül is.-mondtam, majd felmentem a lépcsőn. Éppen törölköztem, mikor egy hangot hallottam meg magam mögött.
-Látom már nem kell segítenem.-mondta szomorú hangon. Ijedten magamra kaptam a törölközőt, majd elmosolyodtam.
-Hát...még törölközni segíthetsz.-haraptam az alsó ajkamba, Láthatólag közel volt, mivel szinte azonnal körém fonta a karjait. Lassan, finoman, szinte simogatva törölt végig a puha, meleg törölközővel. Mindenhol. Végén, akár egy rongybaba pihentem a karjába.
-Behozzam a pizsamád, vagy kint veszed föl?-suttogta a fülembe.
-Vigyél ki.-sóhajtottam, mire felkapott és a háló felé vette az irányt. Ott lerakott, majd miután gyorsan felöltöztem bebújtam az ágyba.
-Mindjárt visszajövök, csak én is lezuhanyzom.-nyomott puszit a homlokomra, majd kiment. Elbóbiskolhattam, mivel a következő pillanatban már az ágyban feküst mellettem szemüvegben.
-Jól áll a szemüveg.-mondtam mosolyogva, fáradtan pislogva.
-Köszönöm.-húzott magához, majd csókot nyomott a számra. Nem sokáig bírtam, mivel miután a karjaiba vont, azonnal elaludtam...