~16.

A párnám mocorogni kezd. Lassan nyitom ki a szemem, majd visszacsukom, és elmosolyodom.

- Jó reggelt. – puszil bele Patrick a hajamba. Válaszul nyöszörögve ráfordulok, majd a nyakához nyomom az ajkam. Apró puszikkal halmozom el, ami hosszú csókokkal folytatódik az ajkán. Visszatévedek a nyakára, aminek a puha felületét a fogammal karcolom. Halkan felnyög tőle. Látszólag élvezi, így folytatom, óvatosan szívni kezdem.

- Ne. – húzza el a fejét.

- Miért? Fájt? – kérdezem aggódva.

- Nem, igazából nagyon jó, csak észre fogják venni és kérdezgetni fogják, miért van egy piros folt a nyakamon…- mosolyodik el.

- Majd lealapozózom. – fúrom a fejem újra a nyakába. Folyamatosan szívom, a nyelvem néhányszor végig húzom a seben, hogy ne égjen szegénynek annyira. Halkan nyög, sóhajtozik végig. Mikor a kezem lejjebb téved, nem bírja tovább, erőteljes, mély hangon nyög fel. Ajkai résnyire nyílnak, erősen belemarkol a fenekembe, amitől én nyögök föl. Csípőm egyenletesen kezdem mozgatni az ágyékán. Egyre hangosabbak vagyunk, egyre szenvedélyesebbek. Egy hangos kopogás zavar meg.

- Igen? – kiabál ki rekedtes hangon Patrick.

- Fel kéne kelni. – Pete hasonlóképp tesz.

- Mi? Miért, történt valami? – próbál komolyan beszélni, de mivel én továbbra is csókolgatom, felkuncog.

- Annie anyukája szólt, hogy szóljak. Nekem is csak ennyit mondott, hogy ébresszelek föl titeket.

- Oh, istenem…- motyogja.

- Oké. – kiabál ki – Ez elhalasztva. – ül föl.

- Mi? Én nem akartam semmit…- nézek rá ártatlanul.

- Aha…- suttogja az alsó ajkát rágcsálva, majd megcsókol. Újra kezdenénk belemelegedni, mikor megint ránk kopognak.

- Idő van. – újra Pete.

- Jól van már. – kiált vissza morcosan Patrick. Miután leemel magáról, ki kell az ágyból, követem őt.

- Ugye nem fáj? – simítok végig aggódva a kissé véraláfutásos szívás nyomon.

- Nem igazán. Kellemesen bizsereg. – mosolyog rám – Viszont másom nem ilyen szerencsés…- sóhajt föl, mire felnevetek.

- Biztos majd megoldod valahogy…- kuncogok.

- Segíthetnél benne…- húz magához.

- Most sajnos nem fog menni…várnak lent. – suttogom a fülébe.

- Holnap reggelre, rajtad is lesznek ilyen foltok. – érinti a nyakamnak a száját, utalva a kiszívott nyakára.

- Több? Akkor neked is…- fején keresztül húzom le a pólóját, majd az ágyra dobom. Lábujjhegyre állva hajolok a vállára, amivel hasonlóképpen teszek, mint a nyakával, ő pedig hasonlóképpen reagál rá. Hirtelen a derekamba markolva tol hátra az ágy felé, amin finoman végig fektet, majd rám hajol, és hevesen csókolni kezd. Pólóm egészen a mellem aljáig felgyűrve, rajta egyáltalán nincs, pizsama alsójának a zsinórja kioldva, így egészen lent a derekán lóg a nadrág, hajunk kócos, zilálunk. Természetesen pont akkor nyit be Pete.

- Nem tudom, hányszor kell még bekopognom…- őrül tempóban veszi föl a felsőjét, nadrágját nincs ideje megkötni – ti…mit csináltok? – néz ránk felvont szemöldökkel.

 - Mi…beszélgetünk. – szólalok meg kissé, túl gyorsan.

- Aha. Nagyon heves beszélgetés lehet az, amiben kipirosodtok…- mosolyodik el, majd kimegy, bezárja maga után az ajtót.

- Most már tényleg készülünk…- ugrok föl az ágyról, majd az aznapi ruhámmal a kezembe, bevonulok a fürdőbe. Felsőmet készülök levenni, mikor kopognak. Hihetetlen, már a fejembe kopog valaki?!

- Igen? – kiabálok ki.

- Bejöhetek? – kérdezi vigyorogva Patrick.

- Nem. – jelentem ki.

- Mi? Miért?? – látszólag, tényleg meglepődik.

- Várd ki, hogy ruha nélkül láss…- mosolygok rá. Durcásan és értetlenül mered rám – na, zuhanyozni szeretnék.

- Én is. – próbálkozik tovább azzal a lehengerlően édes mosolyával, amit annyira imádok.

- Lent is van fürdő. – nevetek föl.

- Szörnyű vagy…- motyogja, majd becsukja maga mögött az ajtót, én csak tovább nevetek. Akadály nélkül sikerül lezuhanyoznom, pont időben érkezik Patrick nyakalapozásra.

- Remélhetőleg nem fog lejönni. – simítok végig rajta még egyszer.

- Én is. – mosolyog rám. Közelebb lép, majd megcsókol. Kezdődik az, mint reggel. Heves és szenvedély, de most nekem sikerül leállítanom.

- Na, menjünk le. – szomorúan csóválja a fejét. Nevetve puszit nyomok az arcára. Lent a már megszokott reggeli vár. Imádom, hogy anya velünk lakik…és ezzel nem vagyok egyedül. Szokásos reggeli beszélgetés folyik, mikor Patrick a nyakához nyúl, és egy laza mozdulattal letörli az alapozót, így szemet vonzva megvillan a kiszívás helye.

- Látom, Patrick neked se volt unalmas éjszakád. – néz rá gyanakvóan Pete – Te tudsz erről valamit Annie?

- Mi? A sebről? Csak megkarcolta tegnap este a sötétben. – vonom meg a vállam. Magam sem hiszem el, milyen jól improvizálok.

- Tényleg? Véraláfutásos, kör alakú karcolás? Ez inkább olyan, mintha kiszívta volna valaki…

- Azt a szekrény csinálta, oké? – vágok bele a mondanivalójába – Egy sima seb.

- Hát jó…- ugyan úgy mosolyodik el, mint előbb a hálóban… . A többiek is gyanakvóan néznek ránk. Én, és ezzel magammal „rántva” Patricket is, úgy eszünk, mintha mi sem történt volna. Reggeli után elcsendesedik ez a téma, mindenki el van, leginkább pihen. A csengő zavar meg a nagy semmittevésbe. Senki nem tervezi kinyitni, így rám marad ez a feladat. Az ajtó túl oldalán, egy barna hajú, alacsony, kék szemű lány fogad…

~15.

Értetlenül mered rám, majd Patricket maga után ráncigálva elindul ki az ajtón. Ez a csaj, valami hihetetlen önző. Hagyni kéne Patricket, hogy a többiekkel legyen, de nem, ő csak azért is kisajátítja…szánalmas. Nem csak én, de srácok is rossz szemmel nézik az egész helyzetet. Az úton négyen csendben beszélgetünk, ugyanis Miss barna teljesen kiveszi a társaságunkból. Patrick csak lehajtott fejjel bámulja a földet, néha oldalra les, ránk. Halvány mosolyt küldök felé és óvatosan egyest mutatok. Félmosolyra húzza a száját, némám tűri tovább Nora nyüstölését, néha bólint egyet.

- Koncert után, bemegyek az öltözőtökbe. – jelenti ki a barna, mikor megérkezünk.

- Öm, majd én megkereslek, rendben? – mosolyog rá erőltetetten. Bólint, majd elviharzik. Hatalmas, széles vigyor jelenik meg az arcomon. Patricken kívül, senki nem érti mi a helyzet. Lemaradva kicsit a srácoktól és anyától, aki időközben úgy döntött, mindenképpen szeretné látni őket, egészen közel sétált hozzám. Nem fogta meg, éppen csak hozzáértek a tenyeremhez az ujjai. Véletlen is lehetne akár. Fél óra és kezdődik a koncert. Az öltözőknél, kettéválunk, ők négyen, mi anyával ketten.

- Kicsim, nem értelek titeket. – sóhajt föl anya, miközben a külön, számunkra „elkerített” részhez tartunk – Ez a Nora, éppen annyira idegesítő, mint Logan. Mind a kettőtöknek rossz az ízlése. – csóválja a fejét értetlenül, mire felnevetek. Anya, ha te azt tudnád… . Az idő telik, már szinte teljesen megtelt az aréna. Nem gondoltam volna, hogy ennyi ember lakik itt…és ez még bőven nem mindenki. Pár perccel a kezdés előtt, Nora is megjelenik.

- Ez az aréna, mire lett építve? – kérdezem hirtelen.

- Tudod, hírességek is költöztek ide, még régebben, akik szívesen mutatják a tehetségüket, közönség előtt, ennyi év után is. – magyarázza, rám se nézve.

- Aha, értem. – bólintok. A beszélgetés itt ki is fulladt. Nem mintha annyi kedvem lenne vele csevegni és a koncert el is kezdődik. Energikusan kezdenek bele az első dalba, aminél már az első percben le lehet szűrni, hogy mennyire élvezik, hogy ott állhatnak a színpadon…mint régen. Jó párszor hallottam őket, így én is megtanultam a dalszövegeket, amiből következik, hogy először csak énekelem, majd a nézőkhöz hasonlóan csápolni kezdek. Időérzékem elvesztem, csak élvezem, életem első és sajnos valószínűleg utolsó koncertjét. Patrickkel összetalálkozik a tekintetünk. Hosszan, vigyorogva néz rám, majd elkapja a fejét és újra a közönség felé fordul. Koncert végéhez közeledve, megállapítom, hogy Patrick igazán jól táncol. A három ráadás szám után lemennek a színpadról. A gyomrom egy hatalmasat hullámzik, forróság önt el. Eljött az idő. Te jó ég.

- Nem jössz kicsim? – néz rám anya kérdően.

- De, persze, te csak menj előre. – mosolygok rá erőltetetten. Remegni kezdek. Vajon tényleg szakít vele? Lassan indulok befelé a hosszú, világos folyóson. Nem nagyon lézeng ember, mindenki belső részeken van. Nora viharzik el mellettem. Látszik rajta, hogy szörnyen ideges, erőből nekem jön, a falnak lök. Tehát szakítottak. Lépéseimet egyre gyorsabbra veszem, a végén már futok. Ahogy meglátom Patricket az öltözőjük előtt, megtorpanok. Rém néz, elmosolyodik. Egy bólintással jelzi, hogy Nora és közte vége. Normális tempóba próbálok mellé sétálni, de a végén mégis futás lesz belőle. Vidáman ugrok rá. A lábaim a derekára kulcsolom, a kezem a nyakára, ő a derekamon pihenteti a kezét és csókolózunk. Végre, újra. Falhoz támaszt, feljebb csúsztat azon, a fenekem és a combom találkozásánál markol belém. Kezem az izzadságtól nedves arcára csúszik, az ajkunk egy pillanatra sem válik el egymást. Hosszú, csodálatos percek után rak le maga elé a földre.

- Erre megérte várni. – suttogja az arcomba az alsó ajkát rágcsálva.

- Meg. – bólintok vigyorogva – Nagyon izzadt vagy…- hozzá hasonlóan rágni kezdem az szám.

- Az. – pólón keresztül kezdi, simogatja az oldalam. A levegő izzik kettőnk között. Most jó értelembe…

- Mi lenne, ha titokba tartanánk ezt egy darabig? – nézek föl rá a gallérját a kezembe fogva.

- Miért? – kérdezi halkan felnevetve. Az oldalamról, a keze a combomra téved.

- Nem tudom. Az izgalmasabb. – vonom meg a vállam, mire felnevet.

- Oké, ahogy szeretnéd. – mosolyog rám, majd közel hajolva hozzám, újra megcsókol. Mintha mi sem történt volna, besétálunk az öltözőbe.

- Hogy-hogy csak most jössz? – kérdezi „köszönésként” Pete.

- Hát…most találtam ide. – vonom meg a vállam.

- Én meg szakítottam Norával.

- Na, végre. – hajtja hátra a fejét a kanapén Joe, felnevetünk.

- Anya, merre van? – nézek körbe.

- Dolga van. Elvileg egész este nem lesz otthon. Mi sem, ugyanis, három igazán…kedves lány, meghívott minket egy bárba. Úgy, hogy ti ketten lesztek csak otthon. Jó lenne, ha nem vesznétek össze, és egybe találnánk a házat holnap…

Ettől nem kell aggódni Pete… .

- Egyébként még nem is mondtam, hogy mennyire, de mennyire jók voltatok! – csacsogom vidáman. Utána még vagy’ negyed órát áradozom róla, hogy mennyire jó volt az egész és milyen jó lenne, ha még egyszer lenne. Tizenegykor úgy döntünk, hogy ideje indulni. Útjaink elválnak, Pete, Joe és Andy a három kint álldogáló lány társaságába indulnak el, mi pedig ketten. Vagyis a határig visznek minket, onnan ketten. Már bőven sötétedik, mikor kiengednek minket. Házig vittek volna, de mi ragaszkodtunk a sétához, vagyis leginkább Patrick. Miután sikerül föl másznunk, rögtön a kezem után nyúl, majd az ujjait az enyémekre kulcsolja. Így sétálunk ketten haza a meleg éjszakában. Leginkább arról beszélünk, ki-mit szúrt el a kapcsolatunkba. Arra jutunk, hogy ő volt a legbénább. De azért én szeretem… . A bejárati ajtó előtt megáll.

- Maradj itt egy kicsit, mindjárt visszajövök. – bólintok, majd egy puszit nyom a homlokomra és bemegy. Fél órát ülök kint a gondolataimba merülve, mikor végre kijön. Szemem a kezével letakarja.

- Mit csinálsz? – nevetek föl a kezem az övére rakva.

- Majd meglátod, menj előre, de csak óvatosan…- suttogja. Hallom az ajtónyitódást, majd a csukódást. Pár lépést sétálunk előre, mikor leveszi a kezét a szememről. Gyertyák adnak halovány fényt a helyiségeknek, az étkezőasztal megterítve.

- Hű. – nézek körbe kábultan.

- Kérted, hogy bizonyítsam be, szeretlek…- suttogja nyakamba – sikerült?

- Sikerült. – fordulok felé mosolyogva, majd hosszú csókot nyomok a szájára – Az, hogy főztél, a legnagyobb szerelmi vallomás…- hangosan felnevet.

- Hát, mondhatjuk így is. – fogja meg a kezem. Az asztalhoz vezet, és úriember módjára kihúzza előttem a széket.

- Egyébként…nem is tudtam, hogy tudsz főzni…- követem a szemmel, ahogy a hűtőhöz megy.

- Én sem. – most én nevetek föl.

- Akkor jó. – kuncogok. Az ízén kívül a külseje is nagyon jó és hát…éhes is vagyok. Egyébként salátát csinált és csirkét. Van egy olyan érzésem, hogy nem teljesen egyedül sikerült neki ez… .

- Tudod min gondolkoztam? – húzom föl a lábam a boros poharat szorongatva.

- Min? – kérdezi mosolyogva.

- Hogy én 2015-ben születtem és te már akkor is harminc éves voltál és a kisfiad is akkor született. – magyarázom. Mikor leesik, neki eltorzul az arca.

- Te ennyire nem akarsz velem ma este testi kapcsolatot? – kérdezi grimaszolva, mire felnevetek, ma már sokadszorra.

- Talán. – mosolygok – Egyébként ezt csak úgy…megjegyeztem.

- Aha…- húzza el a száját, majd a két ajka közé veszi a pohár szélét és kiitta a maradék vörösbort – gyere…- áll föl az asztaltól, mellém lépve a kezét nyújtja. Megfogva azt, én is hasonlóképp teszek, követem a nappaliba. Leül a kanapéra, majd az ölébe húz. Puhán nyomja az száját az enyémnek, egyre hosszabban csókoljuk egymást. Olyan gyengéd és olyan romantikus az egész… . Kezét lassan végig vezeti a combomon, majd be a pólóm alá.

- Patrick, én…- válok el az ajkától – komolyan mondtam, hogy nem szeretném. Nem akarom így kezdeni a kapcsolatunk…mármint…még…valahogy nem állok készen rá.

- Logannel készen álltál? – néz rám szúrós szemmel.

- Nem…mármint…vele más volt. Téged szeretlek…- a „szeretlek” szót, úgy mondom, mintha csak felháborodnék magamon.

- Nem véletlen az a neve, ami…- motyogja.

- Tudom, csak…azt szeretném, hogy különleges legyen…

- Ez nem elég különleges? – kérdezi lebiggyesztett ajakkal. Mosolyogva megfogom a fejét, az orrához dörgölöm az orrom.

- De. – puszit nyomok az szájára – Csak nem állok készen, ennyi. – sóhajtok a nyakát cirógatva.

- Hát, jó. – sóhajt föl – De azért szólj, mikor állsz készen…- mosolyodik el.

- Mindenképpen. – bólintok.

- Egyébként, mi volt az, amit anyukád mondott neked azzal…a szervvel kapcsolatban?

- Hát…- köhintek – nekem elvileg nem lehet…- be sem fejezem a mondatot, már érti.

- Soha? – suttogja.

- Nem tudom. Anya nem mondta biztosra…ő sem tudja.

- Se Logannal se azzal a másik sráccal nem volt?

- Nem. Csak megjátszottam. – vonom meg a vállam.

- Oh…- húzza el a száját – de ha nem biztos, lehet rá esély?

- Igen, lehet, de…nehezen.

- Hidd el, én mindent meg fogok tenni annak érdekében…- leheli a fülembe, beleborzongok a tettébe – szerintem menjünk aludni. – simít végig az arcomon. Némán bólintok. Gyorsan lezuhanyozok, amíg átveszi a pizsamáját. Halvány lámpafénybe fekszünk összeölelkezve az ágyba.

- Annyira megváltoztál. – mondja hirtelen.

- Miért? – emelem föl a fejem a mellkasáról.

- Olyan…más lettél. Amikor megismertelek…nem voltál ilyen…aranyos. – mondja ki végül. Felvont szemöldökkel nézek rá.

- Hát…- döntöm vissza a fejem – a szerelem érdekes dolgokat hoz ki az emberből…- mosolyodok el.

- Én azt a vadlányt is imádtam…- kuncog – a mező tudna róla mesélni. – emlékek jutnak eszembe – de…én ezt a lányt is imádom. Az aranyos, szerényt.

- Hidd el, ha ezt a titoktartós játékot fogjuk játszani, a régi énem is elő fog jönni. – hajolok közel hozzá, és az ajkának nyomom az ajkam. Tarkómnál fogva magához húz, közben egy szenvedélyes csókot váltunk.

- Most már aludjunk. – mosolyog rám.

- Szerintem is. Jó éjt. – dőlök vissza rá.

- Jó éjt. – suttogja, majd leoltja a kislámpát.

~14.

Szenvedés és unalom. Ezzel a két szóval lehet jellemezni a magam mögött hagyott hetet. A srácok, szinte szüntelenül próbáltak az alagsorban, anya pedig alig volt itthon. Mindennap intézett valamit. Egyedül ültem és néztem a plafont. Járkáltam föl-alá a házban, itt-ott leültem, aztán felkeltem és visszamentem a nappaliba. A huszonnégy órából, tizenkettőt tuti aludtam. A sok falbámulás fárasztó tud lenni. Szerdán már az ablakon kiugrás fontoltam, de meggondoltam magam és helyette inkább futottam. Patrick és én…nagyon jól tartottuk magunkat. Még a mindennapos közös alvás se okozott gondot…nagyrészt. Találkozott Norával, de nem házba. Nála. Nem tudom…hogy történt-e köztük valami, de igazából nem is akarom.

Telefonom csörgésére kapom föl a fejem, ami ki kizökkent a gondolkozásból.

- Haló? – szólok bele én először.

- Szia, Annie, Logan vagyok. – ismerősen csengő, kellemes hang.

- Szia, öm…hogy vagy? – nem igazán értem miért hívott.

- Köszönöm jól. Igazából azért hívtalak, hogy…találkozhatnánk valamikor…mondjuk ma este? – meglep a kérdése. Végszóra jelennek meg a srácok a nappaliba. Anya a konyhába főz, onnan fülel.

- Sajnos, ma nem érek rá. De azért köszönöm a meghívást. – motyogom kínos mosollyal az alsó ajkam rágcsálva.

- Akkor holnap? Vagy utána? Kérlek, találkozzunk! – szinte könyörgő a hangja.

- Logan, nem tudunk találkozni!

- De, tudunk. Itt állok a ház előtt, Annie. – nagyot sóhajt. Kikerekedett szemmel nézek magam elé. Ezt mégis hogy gondolta?

- Rendben…akkor…megyek…- válaszát meg sem várva csapom le a telefont.

- Itt áll Logan a ház előtt. – sóhajtok idegesen.

- Akkor talán engedd be. – nevet föl hitetlenül Pete.

- Nem tudom, hogy ez jó ötlet lenne…- dadogom.

- Semmiképp se engedd be. Küld haza. – vágja rá azonnal Patrick.

- Mi? Miért? Norát mi küldtük már haza? – fordul felé Pete. Felállok, az ajtóhoz sétálok. Patrick és Pete párbeszédét még elkapom.

- Mert nagyon nem szimpatikus. Az meg…más.

- Gondoltál volna erre előbb…

Idegesen sétálok az ajtóhoz, amit lassan tárok ki.

- Szia. – Logan rám mosolyog, majd a derekamnál fogva magához húz és megcsókol. Szemem sarkából látom Patrick arcát, ami még véletlen sem barátságos.

- Sziasztok. – int a többieknek szintén mosolyogva.

- Szia. – Patricken és anyán kívül mindenki köszön neki. Anya két köhintéssel jelzi, hogy várja a bemutatkozást.

- Oh, elnézést! – siet anya felé – A nevem Logan Lerman. – nyújt kezet anyának.

- Kate Taylor, Lily anyukája.

- Lily? – néz rá felvont szemöldökkel.

- Igen, kiderült, hogy Lilynek hívnak és vér szerinti anyukám nem halt meg, de ez egy hosszú sztori…- nevetek föl kínosan.

- Oh, értem. Nagyon szép név. Ahogy a viselője is…- simít végig a karomon. Ha szemmel ölni lehetne, Logan már nem élne.

- Ülj le a nappaliban, viszek inni. – mosolygok rá erőltetetten. Mind az öten a nappaliba sétálnak, én a konyha felé veszem az irányt.

- Nagyon nem tetszik nekem ez a Logan…- suttogja anya egy répa felvágása közben – Úgy látom Patricknek sem…

- Nem gondoltam, hogy valaha még látni fogom…- sziszegem egy pohár narancslevet töltve. Anya nem szól többet, a nappaliba sétálok.

- Tessék. – adom a kezébe. Helyhiány híján mellé ülök le. Azonnal átöleli a derekam, egészen közel húz magához. Ellenkezni nem akarok, gyanút fognának. Nem mintha utálnám Logant, mert nagyon édes, csak…én Patricket szeretem. És úgy látom ő sem közömbös irántam, ugyanis mióta itt van Logan, gyilkos tekintettel méregeti. Ellazultan beszélget a srácokkal, én egyre kényelmetlenebbül érzem magam mellett. Kissé…túl közvetlen. Nem csak Patrick miatt, hanem amúgy, nem szeretem, ha valaki társaságban ennyire kimutatja az érzelmeit, mint ő. Folyamatosan ölelget, simogat… . Patrick eltűnik a konyhába, nem sokkal utána én is felállok és odamegyek. Anyával beszélgetnek. Érkezésemre elcsendesednek. Egy poharat és narancslevet veszek elő, újra, csak most magamnak. Mielőtt visszaindulnék, Patrickhez lépek.

- Már csak pár óra…- suttogom a fülébe.

- Remélem, tudod, hogy megkaplak, többet nem eresztelek…- szívem hevesen kezd el verni a lágy hangjától és magától a mondattól – lesz egy meglepetésem számodra…- mosolyog le rám.

- Már nagyon várom…- mosolygok vissza. Anya teljesen a főzésre koncentrál a nappalis társaság pedig Logannel van elfoglalva, ezért óvatosan a kezéhez nyúlok, és rákulcsolom az ujjaimat az övére.

- Annyira meg szeretnélek csókolni…- suttogja fájdalmasan.

- Már csak pár óra…- mosolygok bátorítóan, majd megszorítom a kezét. Mintha mi sem történt volna, visszasétálok, a nappaliba visszaülök Logan mellé és hallgatom a beszélgetésük. Ebédig marad, de anya közli vele, hogy sajnos csak hat főre főzött.

- Remélem, még látlak…- húz magához, majd (túlságosan) hosszú csókot nyom a számra.

- Igen, én is…- vigyorgok. Konkrétan rázárom az ajtót. Megkönnyebbülten sétálok az étkező asztalhoz.

- Nagyon jó fej ez a Logan. Jó lenne, ha összejönnél vele. – mondja Joe, mikor leülök.

- Aha. – bólintok szaggatottan. Az izzó légkör teljesen megszakad Logan távozástól, szokásosan beszélgetünk. Az órák lassan teltek, míg végre eljött a pillanat, hogy készülődhettem. Hajam laza hullámokba sütöm, szemem szemceruzával kihúzom fölül, illetve alul, szemhéjamra kicsi arany szemhéjpúdert teszek, amit fekete szemceruzával keverek. Ruhám egy egyszerű bokacsizmából áll, amihez fekete térdzoknit húzok, bordó szoknyával és fehér, laza, de mégis nőies pólóval, aminek az elejét betűröm a szoknyába, így csak hátul lóg. Rúzson gondolkozom, de még remélhetőleg használatban lesz a szám, ezért csak ajakápolót kenek rá, ami enyhe rózsaszínes színt ad a számnak. Patrick szobájába megyek, aki bőszen pakol a szekrényében. Várt hatást keltem benne. Egy pillanatra megáll és végig mér.

- Gyönyörű vagy…- suttogja mosolyogva.

- Köszönöm. – mosolyodok el – Na, és te mit csinálsz? – ülök le az ágyra.

- Bármennyire is furcsán hangzik, ruhát keresek. – újra a gardróbba kutat.

- Segítsek? – kérdezem nevetve.

- Nem kell, már meg van. – az ágyra dob egy fekete, rövidujjas inget, aminek a karrészén fehéren a logójuk található. Pólóját gyorsan kapja le, mintha ott se lennék. Résnyire nyílik a szám, szaporán veszem a levegőt.

- Bocs…- motyogja magára véve az inget, amit gombolni kezd.

- Segítek. – térdelek föl az ágyra. Lassan megyek fölfelé. Szaporává, hangossá válik a légzése, én az alsó ajkam harapdálom, szemét a számra szegezi. – Kész. – simítok végig a mellkasán, majd le a hasán. Bal lábamat hátra rakva fordulok meg, majd kelek föl. Szó nélkül indulunk le a lépcsőn, ahol…Nora várja. Vége lesz. Ma vége lesz. Lehajtott fejjel sétál oda hozzá, majd csókot nyom a szájára. El akar tőle lépni, mikor Nora elkapja a gallérját, és magához húzva újra, sokkal hosszabban megcsókolja. Egy pillanatra kinyitja a szemét, rám néz. Sírás határán járok, de hamar rájövök. Ő már az enyém ribanc. Győztes mosollyal vigyorgok az arcába. Kérdően néz rám.

- Khm. Indulni kéne. – szólal meg Pete elsőnek. Nora lassan elválik tőle, majd az ujjait az övére kulcsolja. Reakciómra kíváncsi, rám pillant. Még két óra és az a kéz az enyémbe lesz benne. Vállat vonok, rávigyorgok. 

~13.

- Szi…asztok. – két dobozzal és egy felvont szemöldökkel lép be a nappaliba először Pete. – Hát ti?

- Mi…beszélgetünk. – nézek rá vörös fejjel.

- És állunk. – teszi hozzá Patrick. Többiek is megjelentek a nappaliba, így még kínosabbá kezd válni a helyzet…

- Azt hiszem…én felmegyek…felöltözöm. – túrok bele a hajam az alsó ajkam rágcsálva. Patrickre pillantok, aki apró biccentéssel jelzi, hogy egy szót sem fog szólni az utóbbiakról. Kettesével szedem a lépcső fokokat fölfelé, majd levágom magam a legközelebb eső szoba ágyára, ami Patrické…micsoda véletlen. Még mindig utálom ezt az ágyat, de a tudat, hogy Patrick…Nem biztos. Lehet, hazudik. A belsőm idegesítően kötözködik velem, de nem bírok másra gondolni, csakis rá. A zöld szemeire, a puha ajkára, amit már annyira szeretnék megcsókolni. Az édes mosolyára, a nevetésére…bárcsak gyorsabban telne ez a hét…pénteken van a koncert. Pénteken derül ki, hogy tényleg igazat mondott-e. Végül is…addig csak azt kell kibírnunk, hogy egy ágyba alszunk…

- Minden rendben? – kedvenc hangom zavar meg a gondolkodásban.

- Persze. – ülök föl hirtelen. Kedvesen mosolygok rá. Egy nagyobb lépéssel a szobában van, ránk zárja az ajtót.

- Ne, kérlek…- suttogom.

- Nem fogom kibírni péntekig…- ül le mellém az ágyra. Kezem mellé helyezi a kezét. Éppen csak egy milliméter választja el őket egymástól.

- Én sem. – nagyot nyelek. Egyre hangosabbá kezd válni a légzésem.

- Meg akarlak csókolni. – suttogja.

- Ne, kérlek…- nyögöm keservesen.

- Nehéz hetünk lesz…- áll föl mellőlem. Az ajtóban vár, hogy magamra rángassam a nadrágom. Együtt megyünk le a lépcsőn, anya izgatott lesz, mikor meglát.

- Szeretnék mutatni valamit. – mosolyog rám, maga mellé mutat, jelezve, hogy üljek le mellé. Eleget téve a kérésének leülök, majd érdeklődve figyelem mit szeretne mutatni. – Ezt…régóta őrzöm. Ez az album leginkább neked készült. – végig simít egy rózsaszín-kék könyvön, ami fotókat rejt a felirat alapján. Az első két oldalon, kettő-kettő kép szerepel mind két oldalon. Én vagyok rajta, kisbaba koromba. Egyedül, anya kezében, aki kórházi ágyon fekszik, apa kezében, aki büszkén mosolyog rám. Hát így nézett ki apa. A negyedik is kórházban készült. Anya középen, az ágyon fekszik, neki jobb oldalt apa, bal oldalt a nővérem.  Mind a hárman mosolyognak.

- Apukád másodszorra is egy kislányra vágyott. Nagy öröm voltál neki…- mosolyog rám anya. – Nővéred is szeretett volna babázni…egy kishúg, akit ő irányít. – elnevetem magam.

- Hogy hívták? És…vele mi történt?

- Hannah. Sajnos…az ő hibernált testére nem vigyáztak eléggé…- visszanyeli a könnyeit, lapoz egyet. Újabb képek, az első szülinapomról. Itt már több kis kép szerepel. Anya végig mesél. Könnyeink némán csorognak az arcunkon.

- És ezek? – kérdezem nevetve, lapozgatva. Telefonról, laptopról, ételekről, italokról készült képek.

- Ezek közvetlen a hibernálás előtt készült képet, azért csináltam, hogy sok év után meg tudjam neked mutatni mik is voltak akkor. – bólintok.

- Hát…végül is érdekesek. – vonom meg a vállam mosolyogva. A fényképalbum felénél járok, mikor megakad a tekintetem egy képen. A nővérem, Hannah nagy vigyorral a fején, ül az ágyán, fala végig a srácok képeivel „kitapétázva”. Elmosolyodom. Anya rám néz, majd egyszerre a négy kíváncsi szempárra. Felemelem a könyvet, majd feléjük mutatom. Elmosolyodnak.

- Várj, mutatok nektek valamit. – ránk se néz, úgy lapozgat a könyvbe – Ezt a nővéred csinálta, neked, azzal a címszóval, hogyha a pici Lily felnő, tudja mi a jó zene. – kuncogva mutatja először felém a lapokat, ahol négy nagy kép van. Azon kívül jó pár dekoráció. Bal felső képen ő van a srácokkal, az alatta lévőn magát fotózza a színpaddal, harmadikon a tömeget, az utolsón pedig csak a színpadot. Sötétkék és fekete keveredik a színpadon. Patrick áll középen, neki balra Pete, jobbra Joe, hátul Andy. Oldalt dísznek, egy koncert jegy, amin 2015. június 6.-a áll, a srácok neve és különböző velük kapcsolatos írások, rajzok, matricák. Majd egy idézet: „Hugi, ha ezt látod, tudd, ők jelentik nekem a világmindenséget! Bárcsak ismerhetted volna őket!” A könnyek fájdalmasan, mégis mosolyogva szakadnak ki belőlem. A legközelebb ülőnek, vagyis Petenek a kezébe adom az albumot. Együtt nézik perceken át a két lapot.

- Itt…hány éves volt Hannah? – néz föl Patrick, egyenesen anyára.

- Tizennégy. Vagyis…az nap lett tizenöt. Június hatodikán. A jegy volt a szülinapi ajándék. Közös, nagy, családi ajándék. Emlékszem, választania kellett a kiskutya és a koncertjegy között…egyértelmű volt a válasza, már a kérdés feltétele előtt is számunkra. – mosolyogva visszaveszi az albumot, majd az ölébe helyezi.

- Megtisztelő, hogy kiskutya helyett, minket választott. – mondja Patrick. Egyszerre nevetünk fel anyával.

- Hát…ki tudja…lehet nem a nővéremre ütöttem, és én a kiskutyát választanám…- mind felnevetünk. A nosztalgia a végén egy le nem zárt ügyre kérdeztem rá.

- Anya, mielőtt elájultam, nem fejezted be, mi is volt nagypapával.

- Oh…ott tartottam, hogy beleszeretett egy múltbéli lányba, ugye? – bólintok – Szóval…magával vitte, az akkori jelenbe, és…akkor születtem meg én. Csak minden unokára száll át, ezért te kaptad meg a szervet.

- És egyébként hogy-hogy én lettem az Időőr? Előttem ki volt? Mi történt vele?

- Te következtél a sorba. Az előtted lévő őrnek, ma volt az utolsó munkája. A következő alkalommal neked fog csipogni és neked kell menned. A nyaklánc, ugye meg van? – kérdezi anya ijedten. Bólintok.

- Fönt van. Az hogy működik, hogyha a múltban harcolt egy őr egy rablóval, akkor én azt nem fogom látni? Ugye én erősebb vagyok egy rablónál? Meg…honnan fogom én tudni, hogy hogy harcoljak? – hadarom a kérdéseket, amik eszembe jutnak.

- Ha az őr legyőzi a rablót, a meghal. A múltban, de ti a múlton belül is saját idővel rendelkeztek, és igen erősebb vagy nála, ugyanis neked a véredbe van az erő. Ha ott leszel…mindent meg fogsz látni. Magadtól fog jönni minden, mintha már ezerszer csináltad volna. így őrültségnek tűnik, de…menni fog, hidd el.

- Jó, ha te mondod…- sóhajtok. A nap további részében rendezkedünk. Szegény Pete teljesen szétköltözik a lakásba, ugyanis a ruhái az enyémek helyére kerülnek a fürdőben, de a nappaliban fog aludni. Én visszacuccolok Patrickhez, anya berendezkedik Pete szobájába. Vacsorát anyával együtt csinálunk, így megtörve a korlátozott számú főztömet. Sőt, még süt is a legnagyobb örömünkre, csokis kekszet, ami állítása szerint, tejjel a legfinomabb. A rengeteg zűrt leszámítva, örülök, hogy lett egy anyukánk. Bár vér szerint csak az enyém. Mindenki lefekvéshez készülődik, éjfél körül. Előre bejelentve, egy órára befoglaltam a fenti fürdőt, így jobb híján a lentit kell használni a többieknek. Csak a szokásos nő dolgok… . Szőrtelenítés, arctisztítás, hajmosás… . Pizsamának egy sima fekete francia bugyit, felsőnek egy laza fehér pólót választok, ugyanis szörnyen meleg van. Barna, dús loboncomba túrok, a szobába lépve, hogy ne legyen teljesen lelapult. Hosszú léptekkel sétálok az ágyhoz, majd ledőlök. Vékony, fehér takarót magamra terítem, úgy bámulom a plafont. Patrick ugyan ezt teszi mellettem. Ő mozdul meg először, lámpa lekapcsolás céljából.

- Jó éjt. – suttogja, majd sötétség borítja be a szobát. Ugyan úgy nézem a plafont. Elgondolkozom. Szeretnék hozzábújni. Aludni nem bírok, a gyötrő, szerelmes gondolataimtól.

- Alszol? – kérdezem hirtelen.

- Szerinted? – kihallom a suttogásából a mosolyt.

- Van egy olyan érzésem, hogy egyre gondolunk most.

- Te is arra gondolsz, hogy mennyire sötét van? – halkan felhorkantok – Vicceltem, nyugi. – kuncog. Oldalamra fordulok, majd lehunyom a szemem. Lehetetlennek érzem az alvást. Izzasztóan meleg van, mégis fázom, bár nem az időjárás miatt. Hirtelen a meleg kezét érzem a felcsúszott pólóm alatt a derekamnál. Nem ellenkezem. Lassan közelebb csúszik hozzám, majd magához von. Kezét a hasamon pihenteti, finoman cirógatja. Mocorogni kezdek, így még közelebb kerülök hozzá. Hátam a mellkasának nyomom. Teljesen rásimulok. Magamba fejemet csóválom, nagyot sóhajtok a fenekem tájékán lévő nyomástól.

- Bocsi…- motyogja. Biztos vagyok benne, hogy olyan édesen belepirult, ahogy szokott…a gondolattól elmosolyodom. Hirtelen fordulatot teszek, majd puszit nyomok az arcára. Ugyan azzal a lendülettel visszafordulok, majd lehunyom a szemem és így, Patrickkel magam mögött, hamar álom jön a szememre…

~12.

- Időfutár vagy. – jelenti ki Tom, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- Igen, ezt már hallottam. Az mit is takar? – nézek rá felvont szemöldökkel.

- Gyakorlatilag és elméletileg is te vigyázol a múltra. Ennek a segítségével. – húz ki a zsebéből egy láncot. Egy koromfekete kő, körülötte aranyozott dísz. Mögém lép, majd felteszi. Végig simítom a láncon.

- Látom nagyon bőbeszédű vagy…- motyogom.

- Jó, addig világos, hogy vissza tudsz utazni a múltba, nem? – bólintok – Az Időfutárok, vagyis inkább az Időőrök, vigyáznak a múltra. Ők védik meg azt az Időrablóktól.

- Időrablók?

- Igen. Fekete ruhában és sí maszkban járnak, mint régen az igazi rablók. Egy telefonszerű készüléken keresztül utaznak az időben, ami ugyan azt tudja, mint a te nyakláncod, annyi különbséggel, hogy az övék illegális, ezért a tiéddel ellentétben veszélyes. Bent ragadhatnak az átjáróban örökre. A kis Időrablók, például régen a lottó miatt utaztak. Megtudják a számokat, visszamennek, megjátsszák és meggazdagodnak. Legtöbb elég idióta volt ahhoz, hogy tudja, ha összetalálkozik a múltbéli önmagával mind a kettőjüknek annyi. Ők már teljesen kihaltak, csak a nagy Időrablók maradtak meg. Ők nagyban játszanak…veszélyesek. Természetesen a világuralom leginkább a céljuk. Őket kell neked megállítanod. Persze neked se olyan könnyű a munkád… rendkívül gyorsnak kell lenned, ugyanis csak egyszer nyithatod ki a kaput a nyakláncoddal a múltba. Bár merre mész, ugyan oda kell visszamenned, ahova érkezel. Huszonnégy órád van a múltban. Itt az általában egy-két órának felel meg. Ha kifutsz az időből, a kapu bezárul és te a múltban ragadsz. – a szavai villámcsapásként értek.

- Mi történik, ha változtatok a múlton? – motyogom el a kérdésem.

- Tilos. Ennyi. Tönkre teheted a világot vele. Itt van ez…- újabb tárgyat húz ki a zsebéből. Egy kisméretű lámpát – Ez pirosan világít és csipog, mikor az Időrablók munkába állnak.

-  Egyébként ezek az Időrablók, ugyan azok az emberek mindig?

- Hát…nem teljesen. Hármasával járják az múltat. Ők…nem igazán emberi lények, ugyanis ha az egyik hármas meghal, újak fejlődnek.

- De, hogy?

- Van egy központjuk, ahol egy szerkezet termelő őket. Még senkinek sem sikerült megtalálni a központot. Változó, mikor jönnek újak.

- Ez…az egész…ijesztő és zavaros…- motyogom újra az ájulás határán – annyi kérdésem van, mégse jut egy se eszembe…

- Nekem igen. Mégis kik vannak fönt?! – szól közbe idegesen Joe.

- Küldöttek. Lilyért jöttek. A sejtért jöttek. Te vagy az egyetlen Időőr, akiben ilyen szerv van.

- Mert?! – anya és Tom között kapkodom a fejem – Egyébként te ki vagy?

- A nagypapád, az én apukám Időfutár volt. – veszi át a szót anya – Egyik munkája közben, beleszeretett egy lányba, a múltból. Néhány perc alatt, ugyanis az Időőrök érzelmei gyorsak, és hevesek. Mint minden az életetekben. Erősek és gyorsak vagytok. Gyorsan hoztok döntéseket, a dühötök fékezhetetlen, ahogy a szeretetetek is. Gyakorlatilag minden érzelmetek fel van gyorsítva. Viszont, ez nem azt jelenti, hogy gyorsan múló. Minden őrnek van olyan érzelme, ami örökre szól. A nőknél ez általában a szerelem. – elmosolyodik, én elvörösödöm. Patrick elfejtése, most már biztos, hogy lehetetlen. – Illetve néhánynál egy véletlenszerű. A férfiaknál ez a féltékenység.

- Mi?! – háttérből felháborodott fenn hang hallatszik. Tom csak a szemét forgatja.

- A miénk sokkal rosszabb! – kap hátra a fejem. Félelemmentesen nézek mélyen Patrick szemébe. Bátor, néma vallomásomtól én magam is meglepődök. Csak kikerekedett szemmel néz rám. Visszafordulok anya felé, aki folytatja. – Ha minden a négyen kiháborogtátok magatokat folytatnám. – most már semmit nem értek.

- Teljesen olyan vagyok, mint te. Akkor nem tőled örököltem ezeket? Csak szimpla véletlen?

- De. Tőlem örökölted. Csak egy érzelmet kapsz. Mivel az apukám őr volt, én is félig az vagyok. Ezért nekem is erősebbek az érzelmeim, csak én nem kaptam az alap érzelmet. De a teljes Időőrség unokára öröklődik.

- Akkor tisztázzuk…szuper gyorsan reagálok az érzésekre, szuper gyors vagyok, szuper erős, és szuper szerelmes? Lassan jó lenne felmenni, ugyanis el fogok ájulni, megint. – mire kimondtam, már borultam is… .

Most a kanapén ébredek egy takaróval. Ezek szerint valaki elkapott, mert ha a földre estem volna, már valószínűleg nem ébredtem volna föl.

- Ennyiszer már lehetetlen elájulni egy nap. – Patrick mosolya fogad először.

- Ah, jó lenne újra…- motyogom, majd a fejemre húzom a takarót.

- Kösz, ez jól esett. – nevet föl.

- Egyébként…lehetséges, hogy elájultam, magamhoz tértem, de közben bealudtam? Mert teljesen úgy érzem magam, mintha aludtam volna.

- Az lehet, mert már lassan fél órája fekszel. Kis híján lezuhantál a kanapéról.

- De te a hős megmentő megfogtál…- motyogom unottan. Újra felnevet.

- Ahogy mondod. Egyébként ne becsülj alá, mert most is én fogtalak meg. Vagyis én kaptam feléd először, ugyanis betörted volna a fejed lent.

- És ezt most meg kell köszönnöm? – nézem a takaró tetejét felvont szemöldökkel.

- Nem csak….muszáj, ilyen ellenségesnek lenne? – emeli föl a hangját.

- Igen, muszáj. – húzom föl a lábam durcásan.

- Nem, nem muszáj. – hátam alá nyúlva fölemel, majd lovagló ülésbe ültet a lábára, így a takaró lehullik rólam. Az ő térdénél és az én hátamnál lóg hanyagul. Hihetetlen…ki rángatja le rólam folyton a farmert?! Ráadásul pont ezt a bugyid kellett ma felvennem!

Pólómat felgyűrve mélyeszti a derekamba az ujjait, közben a nyakamhoz hajol és belecsókol.

- Hagyd, abba. – sziszegem dühöt tettetve.

- Tudom, hogy te is akarod. – suttogja a csípőm előre döntve. De mennyire…

- Nem! – erősen eltolom magamtól, azonnal kipattanok az öléből.

- Alig egy órája a szemed mást mondott. – arca komoly. Nagyot nyelek. Hát észrevette. Nem mintha a vak ne látta volna…

- Igen, Patrick. Én, szeretlek. Nem, mint egy barátot. Szerelmes vagyok beléd! – csapok a combomra. Magamat is meglep a hirtelen jött őszinteség. Nem hátrálok vissza. Bátran folytatom a mondandóm. – Mióta megismertelek tetszel. Abban a hónapban vált ez szerelemmé, mikor te le se szartad a fejem, a ribanc miatt! Igen, így hívom a drágalátos barátnőd! „Annie, sose mondana rólad rosszat!” Hallottam, hogy konkrétan eltiltott tőlem. Nem érdekel, hogy ezek után, talán szóba sem állsz velem, de egy jó ideje tartogatom magamba. Te is hallottad, én csak egy embert tudok szeretni, de azt örökké. Elég bénán hangzik ez az örökké, nem? Mint egy röhejes romantikus filmben. Soha nem volt nyugodt életem, de ez a mai nap…reggel egy srác ágyából szálltam ki, nem sokkal a hazaérkezésem után, meghallottam, hogy a barátnőd eltilt tőlem, aztán feltűnt az anyám, aki összekavarta az agyam, aztán az a Tom, aki végképp tönkre tette az előtte is zavaros dolgokat, most pedig itt állok előtted bugyiba és szerelmet vallok, amit már sokkal előbb kellett volna! Patrick, ma kétszer ájultam el, és ha így folytatom, kiegészül háromra! – hadarom idegesen – És ha tudni akarod, azon a reggelen, mikor először hazahoztad a barátnőd, ott ültem a rohadt pult mögött és bőgtem! Miattad! Annyi jelet küldtem neked, a többiek hamarabb rájöttek, hogy szeretlek, mint te magad! – a végén már üvöltök.

- Jelek?! Én hány jelet küldtem neked!

- Te?? Összejöttél egy másik nővel!

Nagyot nyel. Belátja, hogy igazam van.

- Tudom, hogy azt akarod hallani, hogy egy barom voltam! Mert igen, az voltam! Nem vettem észre a „jeleket” – kapkodva rajzol idézőjelet a levegőbe – ezért jöttem össze Norával! Az elején azt hittem szeretem, de hamar rájöttem csak kényszerből vagyok vele! Téged szeretlek Annie!

Villámcsapásként ér. Tényleg szeret? Feláll, a derekam köré fonja a kezét, majd hátrálni kezd velem a kanapé felé. Az agyam még időben lép közbe. Újra lehámozom magamról a kezeit.

- Nem tudok hinni neked. Egyelőre…barátnőd van. – zavartan beszélek hozzá. Én magam se értem mit beszélek. – én…nem akarom ezt azonnal. Bizonyítsd be először, hogy tényleg szeretsz. Ne ez legyen a legfontosabb kettőnk között.

- Rendben. – az alsó ajkába harapva bólint – Most azonnal szakítanék Norával, de…félek, visszamondaná dühébe a koncertet.

- Amilyen szemét…- motyogom. Elneveti magát.

- De azért…- kel föl – egy ölelés bele fér, nem? – kérdezi mosolyogva.

- Nem, nem jó ötlet. Nagy hatással van rám az érintésed. – suttogom.

- Akkor ne mondj ilyeneket. – résnyire nyitott ajkakkal suttogja egészen közel hajolva hozzám. Meleg, simogató leheletétől forróság önti el a testem. Az ajtó csapódás hangjától, azonnal szétrebbenünk.

~11.

- És miben gáttól még ez… „szerv”? – újra témát váltok, mielőtt mind a kettőnk arca felgyulladna.

- Hát…- lesüti a szemét – Majd elmondom, hogyha ketten leszünk. – mosolyog rám. A srácok kérdően néznek rá.

- Miért ne mondhatná előttünk? – néz rá Patrick felvont szemöldökkel.

- Tudtommal egyikőtök sincs együtt a lányommal, ilyet nem adok csak úgy ki! – felháborodva szólal meg. Összébb húzzák magukat, bólintanak. Anyára hasonlítok teljesen. Nem csak külsőre, hanem belsőre is.

- Apával mi van? Ő hogy-hogy nem jött el? Alig egy órája van itt, és már a harmadik kínos szituációból terelem ki a társaságot…anya, még nálam is jobb.

- Egy éve halt meg. Egy tüntetés közben. – elcsuklik a hangja és egy könnycsepp gördül végig az arcán. Az alsó ajkamba harapok, bólintok. Nem tud érzelmet kiváltani belőlem. Nem ismertem. Csak a tudat van meg, hogy az apám halott. Mindkettő.

- Akkor egyedül élsz?

Bólint.

- Költözzön ide. – mondja hirtelen Pete. Kikerekedett szemmel fordul felé mindenki.

- Én is a kanapén alszom, mégis hogy gondolod? – nézek rá értetlenül.

- Alszom én a kanapén, anyukád az én szobámba, te meg Patricknél.

- Ezt remélem te sem gondoltad komolyan! Barátnője van! – mutatok rá felháborodva.

- Neki meg barátja. – kapja felém Patrick a fejét.

- Nem a barátom. – kiabálok rá hirtelen.

- Hogy ti milyen önzők és gyerekesek vagytok…Annie…Lily, fontosabb ez, mint az anyukád? Patrick, te meg gondolkozz egy kicsit…- mérgesen néz ránk, és mennyire igaza van. Nem hagyhatom, hogy tovább éljen egyedül egy ilyen veszélyes világban.

- Oké. – bólintok rá. Patrick is ezt teszi, bár nem mintha lenne más választása… .

- Akkor…segítsünk…valamiben? – kel föl az ágyról először Pete.

- Igen, a lakásomból el kellene hozni néhány dolgot…de tényleg csak akkor, ha nem fáradság.

- Nem, dehogy is.

- Rendben, akkor…lent várjatok meg. Mindjárt megyek. – mosolyog rájuk kedvesen. Az utolsó, aki jelen esetben Patrick, becsukja maga után az ajtót, így nyugodtan tudunk beszélgetni.

- Szóval…- kezdi anya – ez a dolog…elég…kínos…- nevet föl erőltetetten – van az a bizonyos…khm… „határ”, amit…te nem tudsz átlépni. Remélem, érted miről beszélek. De…gondolom erre már rájöttél.

Nagyot nyelek. Bólintok.

- Soha? – kérdezem az alsó ajkam rágcsálva.

- Figyelj kicsim, én…nem…nem tudom. Nekem is csak mondták. Semmi nem biztos. – biztató mosoly küld felém, közben a combomra helyezi a kezét – Ez már nem ehhez a témához, csak egy tanács…tudom, nem az én dolgom, de…ti Patrickkel…

- Anya, nincs mi. Csak én vagyok és Patrick. Akinek barátnője van, rendben? Nagyobb problémáim is akadnak a szerelemnél…és…érzem, hogy ez csak a kezdet.

Csak bólint. Tudom, hogy tud valamit, amit én nem. De én már nem merek rákérdezni… .

- Veletek mehetek? – kérdezem hirtelen.

- Persze. Én örülnék a legjobban. – elmosolyodik, majd egy puszit nyom a homlokomra. Magamra kapom a farmerom a cipőm, majd a hajam vaktában összerendezgetem, hogy valahogy álljon. Már az ajtón lépnénk ki, mikor egy férfi ront be a házba. Még valaki mára?!

- Kate, azonnal el kell bújnunk! Itt vannak! – néz anyára ijedten a szemüvege mögül. Barna haja kuszán áll, fekete pólót, farmert és tornacipőt visel. Szinte milliméterre pontosan egy magas Patrickkel. Koruk is hasonló lehet, talán pár évvel fiatalabb.

- Hogy találtak ránk?? – idegesen kapkodja a fejét anya.

- Nem tudom, de el kell bújnunk! Mondjátok, hogy van védett pincétek! – néz a fiúkra sürgetően.

- Igen, de mégis mi ez az egész?? – kiabál az idegtől Patrick.

- Mutassátok, már merre van az a pince! – kiabál rájuk a már említett szemüveges. Egyszerre indulnak el a lejárat irányába, ahol már jártam. Egy egyszerű ajtót zárnak ránk. Balra vesszük az irányt, ahol újabb lépcsők következnek. Érdekes, itt még nem is jártam. Egy teljesen üres, betonozott helyiségbe vezetnek, amit nehéz vasajtó véd. Bent egy halvány fényű lámpa világít meg.

- Hangszigetelt az egész. Elmondaná, valaki mégis mi történik?! – emeli föl a hangját idegesen Pete.

- Még nem mondtad el neki sem? – pillant a barna anyára. Megrázza a fejét.

- Tom, most tudta meg, hogy én vagyok az anyja! Nem mondhattam el neki, hogy Időfutár! Nem gondoltam, hogy ilyen hamar megtalálnak…

- Pedig tudhattad volna, hogy ha megtudja ki vagy, akkor megjelennek!

- Most azonnal mondja el valaki, mi folyik itt! – kiabálok rájuk.

~10.

- Ti mit csináltok itt? – néz ránk felvont szemöldökkel.

- Mi csak…- dadogom.

- Mi csak beszélgetünk. És azért itt, mert…sok itt az oxigén! – mondjak ki hirtelen Pete. Sok az oxigén? Ez most komoly?!

- Aha. Mert a lakás többi részében olyan kevés. – csóválja a fejét Patrick – Egyébként próbálnunk kellene. Jövő hétre rakta Nora a fellépést.

- Jövő hétre?! A barátnőd teljes meghülyült? – néznek Patrickre kikerekedett szemmel.

- Nyugalom, biztos jók lesztek. Nem kell izgulni! Jó, tudom, régen koncerteztetek, de…bízzatok magatokban. – minden erőmmel koncentrálva próbáltam egy erősítő, biztató szöveget összehozni, de sajnos csak ennyire tellett. Válaszul…csak megöleltek.

- Lenne egy jó ötletem…- szólalok meg én először. Érdeklődve vállnak el tőlem. – Menjünk be a nappaliba. – indulok befelé. A beszélgetésünk, a csengő hangja zavarja meg. Szokás szerint én állok föl ajtót nyitni. Egy negyven körüli nő, áll az ajtóban.

- Lily…Annie Morgan? – néz rám hatalmas, tengerkék szemeivel. Barna haja, enyémhez hasonló, csak rövidebb. Pár centivel alacsonyabb nálam, ami a méreteimet tekintve, eredmény, ugyanis törpének is beállhatnék.

- Igen, én vagyok. Maga kicsoda? – nézek rá értetlenül.

- Kate Taylor – nagyot nyel, mielőtt kimondja. – Az igazi édesanyád. Az igazi neved Lily Taylor.

- Mi? Maga összetéveszt valakivel…engem Annie Morganek hívnak, nem pedig Lily Taylornak!

- Lily, te is hibernálva voltál. Kisbabaként. Ők hibernáltak. Különleges voltál a számukra. – elmosolyodik, a mondtad elején – Ahogy persze mindenkinek. Csak nekik máshogy. Benned találták meg, azt a sejtet, amiből kinyerhették a hibernáláshoz alkalmas anyagot. Amivel egy évszázadon át életbe tudtak tartani embereket. Rájöttek, hogy ez újra termelődik benned, ezért hibernáltak. A kiolvasztás után, nem találták benned az a sejtet, ezért az utcára raktak. Akkor talált meg Mary Morgan. Mi akkor a túlélő „táborban” voltunk. Mikor visszatértünk, már nem voltál ott. Azt hittük évekig, hogy meghaltál, egyszer találkoztunk Mary Morgannal, aki meglátta mennyire hasonlítasz rám…- keserű mosoly játszik az arcán – nem adott vissza, ugyanis akkor te már tíz éves voltál. Tudós barátunk mondta, hogy újra termelődik benned az a sejt, csak éppen tíz, nem hibernált élet után. Újabb tíz év után még egy. Így most már kettő sejt is van benned. Ebben a sejtben…olyan anyag van, ami igazából a legfontosabb volt. Ezzel tudott olyan korú, testileg és szellemileg is maradni az a sok ember. Lily, az örök életet hordozod magadba! – mondja ki végül, az egész monológ, legfontosabb mondatát. Hányingerem lesz, szédülni kezdek. A világ, hamar elsötétül körülöttem… .

A már jól ismert ágyban ébredek. Az állítólagos anyámmal és a srácokkal az „oldalamon”.

- Jobban vagy, Lily? – néz rám Kate aggódva.

- Annie, és igen, jobban. – kelek föl, egy sóhaj kíséretében – Ez az egész biztos, hogy nem igaz. Kizárt. Miért nem mondták volna ezt el nekem?

- Mert veszélyes. Ha ezt megtudják, meg fognak ölni.

- Azt, akibe ilyen termelődik? Nem hiszem.

- Van benned, egy szerv, amiből tízévente kiválik ez a sejt. Egy apró szerv, az alhasadban, amit nem érzel. Ha ezt kiműtik, tovább termelődik nekik. Csak éppen olyan beavatkozással lehet ezt kiszedni belőled, amibe biztos, hogy belehalsz.

Sokkol a dolog. A fiúk is elhiszik, látom az arcukon. Igaz lenne? Az egész életem egy hazugság lett volna? Tényleg…Lily Taylor vagyok? A tudomány legnagyobb, legtöbbet keresettebb kutatásának kulcsa volnék?

- Szerintetek is igaz? – nézek a srácokra ijedten. Bólintanak.

- Anyukád minden olyan adatott megmutatta, ami rád utal. Kisbaba kori képedet le se tagadhatnád…- végén elmosolyodik Patrick. Elvörösödöm. – Ezentúl hívjunk Lilynek?

- Talán…- mosolyodom el halványan – szép név. –vonom meg a vállam beletörődve.

- A legszebb. Gyönyörű lánynak, gyönyörű név. – szeretett teljes, büszke a tekintete. Szívem azonnal meglágyul. Ő a vér szerinti anyukám, aki meghalt a nevelő. Egy könnycsepp gördül végig az arcomon mind a kettőjükért. Közelebb csúszva hozzá szorosan átölelem. – Na, ne sírj. – simít végig az arcomon, letörölve ezzel a könnyeimet.

- De akkor te se…anya.  – mosolyodok el. Még jobban könnyezni kezd a megnevezésemtől.

- Ti…- durván letörli a könnyeit, ahogy én szoktam, majd a fiúk felé fordul. – Nagyon vigyázzatok rá. Az életetek árán is.

- E nélkül is ez történne…- mosolyog rá Patrick. A többiek is helyeslően bólintanak. Valahogy úgy emlékszem, pár napja nem ezt gondolta Patrick… .

- Ne engedjétek, más férfiak közelébe. Semmilyen szempontból…

- Miért? – nézek rá felvont szemöldökkel.

- Olyasfajta…- köhint egyet – mozgás miatt elmozdul a szerv, és lejjebb csúszik, amit az illető megérez…

- Késő. – mondom hirtelen. Lesüti a szemét.

- Reméljük a barátod…nem figyelt annyira, a részletekre…

- Nem éppen a barátom, de…- már lángol az arcom – van arra esély, hogy kiesik a szerv? – váltok gyorsan témát, a további kínos helyzetek elkerülése végett.

- Nem. A tested visszafogná. Egyébként…én azt gondoltam, hogy ti ketten együtt vagytok. néz felváltva Patrickre és rám. Köszi, anya. Látszik, kire ütöttem… .

- Nem, nekem…van barátnőm. – dadogja Patrick. Én csak hevesen bólogatok.

- Jó, hát én elhiszem, csak ahogy egymásra néztek…- húzza el a mondat végét sejtelmesen. Anya…!