Délfelé járhat, mikor felébredek, már kipihenten. Nagyot
nyújtózkodom, mintha el akarnám érni a plafont. Villámcsapásként ér a
felismerés, miszerint ma április 27.-e van! Vagyis, Patrick szülinapja…mindenki
elfelejtette volna? Basszus, basszus! Ezt orvosolni kell, de sürgősen. Sietősen
kapok magamra egy nadrágot és egy felsőt, hajamat kontyba fogom. Kissé
feltűnően gyorsan robbanok be a nappaliba.
- Jó reg…- köszöntenének kedvesen, de a szavukba
vágok.
- Pete! – sziszegem számomra is ismeretlenül magas
hangon. Felvont szemöldökkel pillant rám, szememmel jelzem, hogy jöjjön velem.
Lassan tápászkodik fel a nővérem mellől, akivel egy igazán érdekes kapcsolat
kezd kialakulni köztük. Mindenki minket figyel, mégis mi történik. Egymás
mellett némán sétálunk ki az udvarra. Megszeppenve csukja be maga után az
ajtót, így teljesen elzárva a bent folyó eseményeket. Pár másodperc alatt
összeszedem a gondolataim…
- Ma van Patrick szülinapja! – visítom, idegesen –
Mindenki elfelejtette!
- Basszus…- sziszegi a fogai közt – most mi legyen?
- Diszkréten elmondjuk a többieknek és sürgősbe
szervezünk egy mini bulit Patricknek. Anya biztos még tortát is sütne, addig én
elmennék vele valamerre…
- Ez nem rossz ötlet. Utána eldönthetné, mit
szeretne csinálni. – bólintott.
- Oké, akkor…- egy ismerős férfihang üti meg a
fülem, az utcáról.
- Ez Logan…- suttogom ijedten.
- Sziasztok. – sétál mellénk mosolyogva. Hirtelen
történik az egész. Egyik pillanatban, földbegyökerezett lábbal, lehorgasztott
fejjel állok, a másikban, Logan szorosan a karjaiba zár, és megcsókol. Kezem a
mellkasára helyezem, abból a célból, hogy eltolom magamtól, de a teraszajtón
kilépő Patrick, ezt nem így veszi észre.
- Itt mégis mi a büdös franc folyik?! – kiabál ránk
kikerekedett szemmel – Ezért jöttetek ki?! Hogy ezzel találkozhass?? Köszönöm,
hogy ennyit érek neked! – üvölt az arcomba.
- Ne, Patrick én nem…- motyogom könnyes szemmel.
- Te nem, mi?! Véletlen volt talán?! Véletlen
tapadtál a szájára?! Egyáltalán mit keresel itt, és mégis miért csókolgatod a
barátnőmet?! – szemei, most Loganhez fordulnak.
- Barátnőd? – néz rá döbbenten az említett személy.
Figyelmen kívül hagyva a kérdését, Patrickhez fordulok.
- Kérlek ne, ez nem úgy történt…én…- karjára
helyezem a remegő kezeimet.
- Nem érdekel a magyarázatod, oké?! – egy mozdulattal
kirántja a kezeim alól a karját, majd elviharzik.
- Várj! – kiáltok utána, de mire utána megyek, már
nem látom az utcában. Könnyeim patakokban folynak – Menj el Logan…- sziszegem
szipogva.
- Én sajnálom, nem tudtam…- motyogja ijedten.
- Oké, nem tudtad. De miért kell megcsókolni
valakit, akivel már kitudja mióta nem találkoztál? – néz rá Pete, kérdően.
- Én…sajnálom…- suttogja, majd ő is elrohan. A
csendes szipogásom Pete töri meg.
- Nem a te hibád. – simítja meg a vállam, majd
magához húz és szorosan átölel.
- Hanem?!
- Logené. Még ha nem is tudta, hogy együtt vagytok,
ilyet nem csinálunk, hogy megcsókolunk egy lányt, akit már egy hónapja nem
kerestünk…de Patrick is túlreagálta a dolgot. Majd megnyugszik, ne aggódj.
- Komolyan, ilyen idegesnek talán még soha nem
láttam…- motyogom.
- Nagyon odáig van érted…érthető, hogy ilyen érzékeny…
- Tényleg odáig van értem? – nézek föl Petere a
pilláim alól, mint egy szégyenlős kislány.
- Igen. Imád téged, Annie.
- Hát…az előbb nem úgy tűnt, mint aki annyira imádna…
- Ideges volt, majd megnyugszik. Csak…így ugrott a
szülinapja…- sóhajt föl szomorúan.
- Én…utána megyek. – bontakozok ki Pete öleléséből,
majd indulni készülök.
- Egy, nincs rajtad cipő, kettő, ráér. Hagyd
megnyugodni. Az ilyenkor a legjobb. Talán, egy órát várj. Ha addig nem jön
haza, menj utána.
Bólintok.
- Addig is, fel a fejjel, oké? Nem fog örökké
haragudni. Mint mondtam, ahhoz túlságosan szeret…- mosolyog rám – Gyere,
menjünk be. – int a fejével az ajtó felé. Diszkrétek maradtak a bent lévők,
azért nem jöttek ki, de biztos tudják, hogy veszekedés volt, ugyanis egy emberként
fordítják a fejüket felénk, mikor belépünk a nappaliba.
- Mi történt? – kérdező elsőnek Joe.
- Patricknek ma van a szülinapja…- kezdek bele, de a
közös „basszus, tényleg” megzavar – és…Petetel ezt beszéltük meg kint, hogy mit
kellene csinálni, mikor megjelent Logan, aki lesmárolt, én próbáltam eltolni
magamtól, de kívülről biztos úgy tűnt, mintha csak romantikuson a mellkasára
tenném a kezét, és…Patrick pont akkor jött ki.
- És most hol van? – kérdezi aggódva anya.
- Elment, kidühöngeni magát. – szólal meg helyettem
Pete.
- Már az elején sem volt szimpatikus az a Logan…-
csóválja a fejét anya.
- Oké, mindez tiszta, de ki az a Logan? – kérdezi felvont
szemöldökkel a nővérem.
- Olyat csinált a húgod vele, amit majd te is
szeretnél velem…- huppan le Pete, Hannah mellé a kanapéra, azzal a kaján
mosolyával.
- Fejbe csapta valami kemény tárggyal? – néz Petere
érdeklődve. Csak egy fintort kap válaszul, mire mind felnevetünk.
- Nem volt szerelem, sőt nem is jártunk, csak…kétszer
találkoztunk.
- Aha. – bólint.
- Úgyhogy, várok. Egy órát. Ha addig nem jön haza,
utána megyek. – ereszkedem le a fotelba, majd felhúzom a lábaim.
- Tényleg, mi van ezzel az „Időfutársággal”? – teszi
föl az elterelő kérdést Andy.
- Nem tudom. Még nem csipogott. – vonom meg a
vállam, majd a kezembe veszem a nyakamba lógó, köves nyakláncot.
- Nem is fog. – kiabál ki a konyhából anya.
- Mert?
- Mert a hallókészüléked meghibásítani az átjárót,
ezért nem engedik, hogy dolgozz. – hoz be egy bögre teát nekem.
- Ó, hála az égnek…- emelem a tekintetem a plafonnak.
Szinte percenként figyelem az ajtót, hátha valamikor beront Patrick rajta, és
felrohan a szobájába, de sajnos egy óra után se történik ez, így hát utána
indulok. Előtte valami elfogadható külsőt varázsolok magamnak, hátha, a csinos,
rövid farmer sortomban, és a fehér, spagetti pántos csipke felsőmben, könnyebb
lesz elnyernem a bocsánatát… . Lassan ballagok a meleg, áprilisi időben a
kihalt utcán. Biztos vagyok benne, hogy valami készülőben van…túl csendes itt
minden…rossz előérzetem van. A régi város fölötti sziklán találom meg
Patricket. Törökülésben ül, a füvet tépkedi. Mielőtt elküldhetne melegebb éghajlatra,
belekezdek.
- Az egész nem úgy volt, ahogy azt gondolod. Én…azért
hívtam ki Peteet, hogy megbeszéljük a szülinapodat. Mert ma van. De…egyszer
csak megjelent Logan, és megcsókolt, én el akartam tolni magamtól, de túl
erősen fogott, érted? Nem szeretem és nem is szerettem őt soha! Én téged
szeretlek! – nyomom meg a legfontosabb szót a végén – És nem tudod tagadni,
hogy te nem így érzel…Pete mondta…
Halványan elmosolyodik, de nem szól semmit. Egyre
jobban kezd zavarni…
- Most…nem mondasz semmit? – kérdezem percek
elteltével. Ujjaival végig cirógatja a lábszáram, majd a combomhoz érve
feltérdel elém, és a csuklómnál fogva, óvatosan lehúz maga mellé.
- Igaza volt…- simítja meg az arcom – nem tudok rád
haragudni…főleg, ha nem te tehetsz róla.
Finoman hátra dönt a fűben, majd az ajka olyan
hirtelen tapad a nyakamra, hogy a jól eső érzéstől, egy nyögés hagyja
el a szám. Finoman csókolgatja, szívogatja az érzékeny bőrfelületet. Egy biztos pontot talál el, amit szétnyílik az ajkam, a fejem hátra vetem,
közben mélyen a hajába túrok, így a kalapja mellénk esik, amit eddig a fején
volt.
- Sajnálom, hogy ennyire heves voltam, de ennyire
fájt, hogy mással látlak csókolózni…- suttogja a homlokát az enyémnek döntve.
- Ne…ne te kérj bocsánatot. – simítok végig az
arcán. A beszéd itt újra abba marad, inkább jobb dologra használjuk a szánkat…egyre
hevesebbé, forróbba válik a csókunk, még időben sikerül leállnunk. Szinte futunk
hazáig. A házba berobbanva, egy „sziasztokkal” elintézzük az üdvözlést, majd
felrohanunk a szobába. Már az ajtóban egymás ajkának esünk újra. Az ágy felé
terel Patrick, majd finoman rálök. Combomnál fogva feljebb tol rajta, hogy
nagyjából középen legyünk. Különböző ruhadarabok repülnek szét a szobába,
leginkább a földön lelik meg végső helyüket. Mi pedig…itt középen, nagyon
szeretjük egymást…