VII.

─ Aggódom érte… hogy túl lassan tanul. Én lennék a hibás? Keveset foglalkozom vele? ─ nézek Declanra szomorúan.
─ Dehogy vagy hibás! Minden egyes percben vele vagy Tie, nem azért nem tanulja, mert te nem tanítod…
─ De. Többet kellene ilyen szempontból foglalkoznom vele…─ sóhajtok ─ minden másra volt időm, csak rá nem…─ kézfejemmel egy könnycseppet törlök le az arcomról.
─ Kicsim…
Becézésemtől és az öleléstől egyszerre rökönyödök meg, de nem szólók érte. Declan a kezembe, egy ideig néz minket, majd apró, husis karjait, a nyakam  köré fonja, fejét a vállamra hajtja.
─ Kis tündérem, de imádlak! ─ motyogom a fejére, mosolyogva ─ És téged is…─ suttogom a pilláim alól Patrickre nézve. Csodálattal néz ránk, arcát a hajamba nyugtatja.
─ Szeretlek Hercegnő. ─ nyom puszit a fejemre.
─ Én is szeretlek,
Csókja gyengéd, mégis szenvedélyes és… szerelmes.
─ El fogom hagyni Elizabethet. ─ elválik az ajkamtól, majd puszit nyom rá ─ És ezzel nem szállok vitába. ─ mosolyodik el, majd újra csókot lehel az ajkamra.
─ Éhes. ─ vékonyka hang szólít meg, aprócska kéz pihen a mellkasomon, eltolva magát, hogy rám nézhessen.
─ Megyünk már, baba. ─ nevetek rá.
─ Majd én berakom, ülj csak be. ─ nyom puszit az ajkamra Patrick, majd kiveszi Declant a kezemből.
Amint belesüppedek a kényelmes ülésbe, lefehéredek. Patrick szerelmet vallott, újra, és el akarja hagyni a feleségét, miattam. De… talán jobb lesz így, mintha megcsalná. Eldöntöttem, a mai nap, csak Delcanra és Patrickre fogok koncentrálni, senki másra.
─ Na, hova menjünk enni? ─ kérdezi Patrick, mikor beül kocsiba.
─ Hm, talán a South Grill-be.
Bólint, elindítja az autót, és már úton is vagyunk. A köztünk lévő kartámasztón lévő kezem mellett pihenteti a kezét, majd ujjat az enyémre kulcsolja. Leginkább, az elhelyezkedése miatt imádom ezt a helyet. Az óceán mellett futó sétány, egyik kiülős étkezdéje. Egész nap, 0-24-ben nyüzsög. Hosszú várakozás után, kézhez kapjuk az ebédünket, amit az egyetlen üres asztalnál fogyasztunk el. Declannak, felvágom a dinós husit, amit kihisztizett magának gyerekmenüben, vagyis egy kis adag sült krumplit és egy alma levet is kapott hozzá, amit át kellett evakuálni az üvegében, máskülönben, nem issza meg… Kezébe adom a villát, majd enni kezdünk. Már kezdek örülni, hogy végre, van egy kis nyugalom, mikor Patrickkel tudunk beszélgetni, de a rádióból felcsendülő dal, újra felvillanyozza a kis dinó evőt. Declan, bárhol, bármikor meghallja az apja hangját, mindent félre dob és csak is arra figyel. Ez most, Az Uma Thurman-nel sem történt másként. Hatalmas, barna szemei felcsillantak, kezéből, a villát a kis etető asztalra dobta, és fülelt. Lábaival, ütemesen rugdosni kezdte a széket. Aléltan figyeltem a tündéri jelenetet, ahogy Patrick is. Az én szememet mind a ketten rabul ejtették.
─ Imád zenét hallgatni. ─ mosolyodok el ─ Mindent félre dob, ha arról van szó. Főleg, ha téged hall. ─ nézek Patrickre.
Mikor a dalnak vége lett, már éppen neki látott volna, újra az evésnek, ha nem szólalt volna meg az Irresistible.
─ Kicsim, egyél szépen. Közben is hallod apát.
─ Nyem. ─ rázza a fejét, miközben a szájához tartok egy fala húst.
Újra a szája felé kezdem tolna az ételt, mire ő visítva belerúg egyet a székbe.
─ Kisfiam, ne hisztizz! ─ szólok rá, már indulatosabban.
─ Declan…─ nyújtja el a nevét Patrick, de a félünk közeledő, két lány, megakadályozza a folytatásban.
─ Sziasztok! ─ motyogja a barna hajú, izgatottan. Kezében egy lapot és egy tollat szorongatva. ─ Kaphatunk egy autogramot? ─ kérdezi vigyorogva. Vörös hajú barátnője, megilletődve álldogál mellettem. Nem sok választja el a sírástól.
─ Persze! ─ kapja oldalra a fejét Patrick, majd feláll az asztaltól. Szemem sarkából látom, hogy az ölelés hatására, kibuknak a könnyek a szeméből a lánynak, és mivel Patrick, ha tehetné, minden embert megvigasztalna, még inkább a karjaiba zárja, aki ennek hatására, sírva felnevet.
─ Declan, egyél szépen. ─ hajolok közel hozzá, de ő csak durcásan néz lefelé és ritmusosan rugdossa a székét. Nem tudom mi üthetett belé…
─ Megnézhetjük Declant? ─ szólal meg hirtelen a vörös hajú lány.
─ Csak nyugodtan! ─ mosolygok rájuk ─ Csak most kicsit durcás.
─ Mi a baja? ─ kérdezi a barna hajú. A kis csajozóm, a két lány jelenlétére felkapja a fejét és elbűvölő babamosollyal rájuk nevet.
─ Nem hajlandó enni. ─ sóhajtok föl ─ Ha az apját hallja énekelni, megközelíteni se lehet, mert ő akkor hallgatja és kész. ─ magyarázom nyomatékosítva a végét, mire felnevetnek.
─ De cuki! ─ néznek rá csillogó szemekkel.
─ Kiveszem, hátha kicsit megnyugszik. ─ kiemelem az etetőszékből, de természetesen hisztizni kezd.
─ Declan! ─ szól rá erélyesebben Patrick ─ Hagyd abba!
Az Irresistible véget ér, a lányok elmennek, Declan lenyugszik. De mi indul el? Hát persze, hogy a My songs know what you did in the dark…
─ Elhiszem, hogy szeretnek titeket az étteremben, de így Declan sose fog megebédelni…─ motyogom idegesen.
Patrick csak lazán felnevet. Elképzelni sem tudom, hogy tud valaki ilyen nyugodt lenni…
─ Add ide egy kicsit. ─ int maga felé, majd felém tartja a kezét. Declan hóna alatt fogva, átnyújtom Patricknek az asztal fölött, aki az ölébe ülteti. Alig halhatóan magyarázni kezd neki. Declan csak néz rá, a nagy, barna szemeivel és figyel. Némán figyeli a végén elneveti magát. ─ Ide tudod adni a tányérját? ─ pillant rám Patrick. Leszedem az etetőszék asztaláról, majd átnyújtom neki. A babavillára szúr egy dinó lábat, Declan már előre kinyitja a száját és eszik. Közbe még szól bőven a zene, de eszik. Néhány falat után, már magától tömi a szájába a falatokat, Patrick ölébe csücsülve.
─ Elképesztő vagy, ugye tudod? ─ nézek rá mosolyogva.
Villájára szúr egy falatot a saját tányérjáról, megrágja, lenyeli, majd utána válaszol.
─ Tudom, hát! ─  egyszerre nevetünk föl. Lassan áthajolok az asztal fölött, majd egy puszit nyomok a szájára, amiből később csók lesz. ─ Sokan vannak itt, nem kéne…─ motyogja a számra mosolyogva.
Bólintok, majd visszahelyezkedem a székemre. Dobogó szívvel folytatom az ebédemet, aminek a befejezése után, sétálni indulunk. Fél óra múltán, a parton ülünk egy faárnyékában, ami ezen a helyen, szinte egy csoda. Valahogy, megéreztem ezt, ugyanis egy pokrócot is hoztam magammal. Declan, nem bírt ülve maradni, ide-oda kúszott-mászott, jó alkalomnak tűnt, a járás gyakorlás, ami magától is „eszébe jutott”. Egy-két méterrel arrébb mentem, Patrick maradt a pokrócon, és közöttünk járkált fel, s alá Declan. Lassú, aprócska léptekkel kezdte, mikor fenékre esett, eszébe se jutott ott maradni. Makacsul föl kelt, majd folytatta. Nekünk pedig, eszünkbe se jutott, hogy odarohanjunk hozzá, hogy fölsegítsük. Annyira jó, hogy mindketten jelen vagyunk Declan, első, nagyobb lépéseinél. Szó szerint. Talán egy óra is eltelhetett, miután visszahuppant fáradtan a takaróra.
Declan, kiterülve fekszem, felsőtestét, Patrick karolja át, aprócska fejét, az apja ölébe hajtja. Laposakat pislog.
 ─ Mi az? ─ néz rém Patrick kérdően, utalva rá, hogy őket nézem.
─ Semmi. ─ mosolygok rá ─ Csak annyira édesek vagytok, hogy így imádjátok egymást.
Édes fél mosoly kíséretében, megvonja a vállát. Declan másfél éves, de már most látni, hogy mennyire felnéz Patrickre. Csodálja őt, és ez kölcsönös. Declan, tőle örökölte, azt a fajta szeretetet, ami csak nagyon kevés embernek adatik meg. Egy embert tudnék mondani, akit Patrick, igazán gyűlöl. Azt is, egy másik ember után érzett szeretete miatt. Miattam. És tudom, Declanból is egy ilyen csodálatos ember válik majd. És őszintén? Én is felnézek Patrickre. Csodálom őt. Szeretem őt. Nagyon is. Nincs arra, mód, hogy kimutassam, mit is érzek igazából iránta. Nincs az a csók, az az érintés, amivel ezt ki tudnám fejezni. Uram isten, órákig tudnám sorolni Patrick jó tulajdonságait…
─ Min merengsz ennyire, Tie? ─  kérdezi mosolyogva.
─ Rajtad. ─ döntöm oldalra a fejem, amit a felhúzott térdemen pihentetek. Arcomon, mosoly terül el.
─ Rajtam? Min? ─ nevet föl.
─ Hogy milyen csodálatos vagy.
Nincs miért gondolkoznom, hogy kimondjam-e, vagy sem.
─ Én? Csodálatos? Hát… köszönöm. ─ pironkodva megvonja a vállát. Szerénység. Mellé merészkedem, fejem a vállára hajtom. Utolsó, amit érzek, hogy puszit nyom a fejemre, szemhéjam, elnehezül…
─ Ébredj, Kicsim. ─ suttogja a hajamba, egy lágy hang. Nagy, „kelős” sóhaj kíséretében nyitom ki a szemem. Fáradt mosollyal pislogok az óceánra nézve. Oldalra fordítom a fejem, ahol a víztükörnél is gyönyörűbb, most rendes színében játszó, kékes-szürke szempár néz vissza rám. ─ Haza kellene menni. ─ mormolja továbbra is a fejem búbjába.
─ Mhm. ─ nyöszörgöm ─ Nem akarok. ─ visszacsukom a szemem ─ Veled akarok maradni.
─ Már csak egy nap, Hercegnő. Utána a tiéd vagyok, mindennap. ─ gyengéden homlokon csókol.
Beleremegek a szavaiba. Felkászálódom a földről, az alvó Declant, finoman fölemelem, majd a babakocsiba teszem. Telefonomat előkapom, hogy megtudjam, hány óra. Kikerekedett szemmel nézek a képernyőre.
─ Te jó, ég! Ilyen sokat aludtam? Alig tűnt, néhány percnek! ─ pislogok nagyokat.
─ Pedig bizony, sok volt. ─ nevet föl, miközben összehajtja az ülőhelyünk. Hat óra körül jár már, jó is, ha hazamegyünk.
Bő, egy óra kocsikázás után, már a kaputól, néhány lépésre állunk.
─ Köszönöm, ezt a mai napot. ─ suttogja.
─ Én köszönöm! Mindent…─ ingatom a fejem mosolyogva, mintha nem is akarnám elhinni, hogy a mai nap, valóságos volt.
─ Szia. ─ közel lép, hozzám, átkarolja a derekam, majd puha ajka, rátalál az enyémre. ─ Holnap. ─ válik el tőlem.
─ Jó éjt! ─ suttogom mosolyogva, majd egy rövid puszit nyomok a szájára.
Szerelmesen sétálok be a házba, ahol a szüleimet találom a kanapén. Észre se veszik, hogy hazaértem. Declan, arra az időre, amíg pizsamába öltöztetem, felkeltem, majd az ideiglenes kiságyéba helyezem. Azonnal visszaalszik. Jajj! Éjjel, biztos fel fog kelni, ugyanis nem vacsorázott!
─ El kell mondanom valamit…─ köszönés nélkül huppanok le a szüleim elé.
Most, vagy soha… kitálalok. Mindenről…

VI.

A Fourth Avenue száguldunk, a kocsiban, Delcan nyöszörgésein kívül, amit a játékának tanulmányozása vált ki belőle, néma csönd van. Az ablakon kifelé bambulok. Nézem a mellettünk elhaladó nyüzsgő, Los Angelest. Ritkán járok a belvárosban. Az iskola és anyáék háza is nyugodt, külvárosi részen helyezkedik el, illetve nem messze, egy Target. Semmi okom nincs, amiért a belvárosban kéne járnom. Őszintén? Abszolút nem élvezem, hogy ilyen begyöpösödött vagyok. Régen… teljesen más voltam… Annyi, de annyi élményben volt Patrick mellett részem, hogy felsorolni sem lehet. Az, hogy a fél világot bejártuk, csak egy a sok közül… még az után is, hogy Dec megszületett.
─ Min agyalsz ennyire?
Patrick hangja zökkent ki.
─ A régi időkön. ─ visszafordulok, immár a szélvédőn kifelé nézek ─ Sokkal szebb és egyszerűbb volt minden. ─ motyogom, még mindig kifelé kémlelve.
Szemem sarkából látom, hogy az ajka kemény vonallá préselődik.
─ Sokkal. ─ nagyot nyel, mielőtt kimondja.
Először a lakásnézőbe megyünk, pontosabban, ahhoz a lakáshoz, amit kinéztem, mikor a könyvesboltban voltam. Egy kilenc-tíz lakásos házról beszélünk, amit néhány éves építettek… nem hiszem, hogy a helyettesítő tanári fizetésemből kijön. Bérelni, meg nem lehet, csak megvásárolni. De… azért kíváncsi vagyok, milyen belülről. Hat emelet magas, minden szinten, két lakással. Padlótól, tetőig ablakok vannak, minden szinten, kivétel a földszinten, ami előtérként szolgál, így lakás se található. Külseje, fehér. Ez talán, még egy kíváncsiságnak is felesleges. Külsejéhez hasonlóan, a belseje is gyönyörű, modern. A padlózat, fehér márvány, a falak, vajszínűek. Baloldalon lift található, mellette lépcső. Hátha, valaki az egészséges életmódban hisz. Tágas tér, két, falhoz passzoló kanapé, tíz postaláda és egy portáspult.
─ Jó napot kívánok! ─ köszön ránk a portás ─ Tudok segíteni?
─ Jó napot! A harmadik emeleti lakást szeretnénk megnézni.
─ Rendben, foglaltak időpontot? ─ pillant rám, majd egy füzetet vesz a kezébe.
Bólintok.
─ Miss Godwin fent várja önöket.
─ Köszönjük.
Legnagyobb meglepetésemre, a lift jobb oldala üveges. Kintről észre se lehet venni…
─ Holnap nem akartok eljönni a koncertre? ─ fordul felém, hirtelen Patrick.
─ A volt feleséged, a gyerekünk és feleséged, egy helyen? Nem éreznéd, kissé… kínosnak? ─ vonom föl a szemöldököm kérdően, kezembe ringatva Declant, aki szörnyen nyűgös a tikkasztó hőség miatt. ─ Mert én nagyon. Főleg ami köztünk történt…─ motyogom.
─ Azt szeretném, hogy ti is ott legyetek. ─ néz rám, meg se hallva az előző mondatom.
Felsóhajtok, majd vonakodva, de rábólintok.
─ Jó. Elmegyünk. Declan miatt…─ motyogom. A lift állítja meg Patricket, hogy bármit is válaszoljon.
─ Jó napot! ─ lép mellénk azonnal egy mosolygós, szőke nő, mikor kilépünk az ajtón ─ Maguk Mr. és Mrs. Stump, ha jól sejtem! ─ mosolyog ránk.
─ Nem egészen…─ köhintek.
─ Oh, elnézést…─ rázza a fejét, mintha valamit nem teljesen értene ─ Nem tudtam…
─ Semmi baj. ─ szól közbe Patrick ─ az egyszerűbb lesz, ha a keresztnevünkön szólít. ─ édes mosolyt küld felé. Szinte látom, ahogy az ingatlanos nő szét folyik…
─ Rendben. ─ motyogja ─ Erre. ─ indul el egyenesen, az előtérben. A baloldali lakás ajtaja előtt állunk meg.
─ Itt is vagyunk. ─ mutat az ajtóra, majd kulcsával bajlódva, kinyitja a lakást. Az előszobába érkezünk meg, ami aligha van elkülönítve a hatalmas nappali+konyhától. Padlózata, világos homokkőszerű járólap, fala, fehérbe hajló, bézs. Egész meleg, mediterrán hatást kelt. A ház főékességébe érkezünk, hatalmas ablakokkal az utcafrontra. A délelőtti, forró napsütés kiemeli a gyönyörűre festett falakat, amik szintén egy barnás árnyalatban tündökölnek. Az előszobával ellentétben, amiben van egy enyhe, mustársárgás árnyalat, ez összetéveszthetetlenül világosbarna. A konyha, balról nyílik, mindössze, három tálalópult különíti el a nappalitól. Konyha, külön, egy „nyílásban” található. A lakás világító, meleg színeit, a heba konyhabútor töri meg, a sötétbarna színével, tetején, sötét márványlappal. A modern, mediterrán kivitelezés, enyhén, keveredik a vintage stílussal, ami a nappaliban is meglátszik, bár ott nemigen található bútor. A padlózat, a két helyiségben, ugyan olyan, barnás járólap.
─ Hogy tetszik? ─ kérdezi izgatottan az ingatlanos.
─ Elképesztő gyönyörű! ─ futtatom sokadszorra végig a szemem a szobán.
─ Várjon, amíg meglátja a szobákat és a fürdőket! Jöjjenek velem! ─ jobbra indul el, átvág, a hatalmas nappalin. Egy folyóval találjuk szembe magunkat, ami az előszobával hasonló. Hamar rá is jövök miért, ugyanis, össze van kötve az előszobával, egy ajtón keresztül. Hogy nem vettem észre? A folyosóból, három szoba nyílik.
─ Egyenesen, van a fürdő, ezek pedig, a hálószobák. Illetve, a fürdő mellett, van még egy szoba, az inkább tárolásra alkalmas. ─ magyarázza a Miss Godwin.
A balra eső szobába nyit be. Elakad a lélegzetem. Azontúl, hogy hatalmas, elképesztő gyönyörű! Az ablakok mérete itt már kisebb, az ajtótól, balra található fal, kőberakása, harmonizál, a festett résszel, illetve a sarokban lévő fa, tévéállvánnyal. A bútorok, egy „csomagban” lehettek, ugyanis, a szekrény, illetve az ágy is ugyan olyan, mint az állvány. Hát, igen az ágy… a szobaékessége. Négy sarkában, négy oszlop magasodik felé, amire egy kopott hatású, agyag, baldachinként szolgál. A szobát, inkább egy tengerparti, luxusvillában tudnám elképzelni, mintsem egy Los Angeles-i lakás, harmadik emeletén. Patrick szeme is az ágyra vándorol, ugyanakkor, a keze a hátamra… Miss Szöszi, nem veszi észre, olyan átéléssel magyarázza, a bútorfaanyagának a hovatartozását. Elvörösödöm, akaratlanul felkunkorodik az ajkam széle.
─ Ja, és ne aggódjon, az ágyban lévő matrac, egy hete lett kicserélve! ─ fejezi be a mondandóját. Hevesen bólogatni kezdek, mutatva, hogy figyeltem, a roppant érdekveszítő szövegére. Az utolsó két szoba is elbűvölő. A másik hálóban nincs bútor, látszik, hogy gyerek szobának tervezték. A fürdő, szintén nagy, és mediterrán. A kád, egy külön fellépőn helyezkedik el, az ablak előtt, ami a hálószobainál is kisebb. A másik fürdő megtekintéséhez, vissza kell mennünk a nappaliban, aminek a jobb sarkában, egy fal takarja el az ajtót. A barna, illetve a sárga árnyalatok mellett, a zöld is feltűnik ebben a helyiségben. Egy nagy zuhanyzó található benne, ami a Szöszi elmondása szerint trópusi, esőztetésre is képes. Az aztán marhafontos, tényleg.
─ Hogy tetszik a lakás? ─ kérdezi, immár a nappali közepén állva.
─ Gyönyörű! Tetszik, hogy ilyen meleg hatása van. ─ mosolyt erőltetek az arcomra.
─ Megértem, ha még gondolkoznia kell rajta… de talán egy kis engedmény adhatok…─ rebegteti a szempilláit Patrick felé. Szánalmas.
─ Esetleg, megkaphatjuk róla a papírokat? ─ pillant rá Patrick.
─ Persze, már hozom is. ─ mosolyog rá csábosan, majd elriszálja magát, a konyhába.
─ Tetszik? ─ néz rám meleg mosollyal.
─ Nem győzőm hangsúlyozni, milyen szép. ─ pillantok körbe ─ De biztosan az ára is elképesztő…─ rázom a fejem.
─ Majd kiderül. ─ mosolyog rám.
Miss Szöszi Risza, visszalibben hozzánk, természetesen, Patrick kezébe simítja a lapokat, de feltétlen úgy, hogy összeérjen vele a keze. Ha ezt nagyon hamar nem hagyja abba, esküszöm, megtépem. Féltékeny vagy. Morgós, kishang kezd el idegesíteni. Szorosan Patrick mellé állok, hogy lássam, mit olvas. És hogy megmutassam Riszának, mit is csinálhatok, amit ő nem. Bár nem látom magam, egészen biztos lefehéredek. A nullák, katonás rendben sorakoznak az egyes után. Felpillantok Patrickre, aki láthatólag, magában mérlegel, agyal. Idegesen rágni kezdem az alsó ajkam, amit valószínűleg szeme sarkából észre vehetett, mert ajka mosolyra húzódik.
─ Megvesszük. ─ pillant föl a lapok mögül. Szemem, akkorára kerekedik, hogy csodálkozom, nem pottyan ki, a helyéről.
─ Te teljesen megőrültél? ─ sziszegem, mikor az ingatlanos visszatipeg, a konyhába ─ Nem vehetsz nekem lakást! Ráadásul ilyen drágát… Elizabeth mégis mit fog szólni? ─ suttogom idegesen.
─ Látom rajtad, hogy meghalsz ezért a helyért! Öt percre van a könyvesbolttól, várostól, tízre, nem mellesleg, tőlünk is tizenötre.
─ Nem vagyok a házi prostid, akinek csak úgy, megvásárolsz egy méregdrága lakást!
─ Most én kérdezem ugyan ezt… te teljesen meghibbantál? Házi prosti?! Mégis mi a francról beszélsz te? A volt feleségem vagy a gyerekem anyja! Szeretném, ha a fiam, egy biztonságos, helyen élne, normális körülmények között, a közelemben! És igen, te is benne vagy, mert sze…─ köhint egyet ─ fontos vagy nekem. ─ simít végig az arcomon.
Próbálom feldolgozni a hallottakat, leginkább a majdnem sz betűs szó kimondását.
─ Itt is vannak az eladási papírok, illetve a házzal és lakással kapcsolatos egyéb iratok. ─ lép vissza mellénk a nő.
─ Eladási papírok? Nem kell foglalózni? ─ nézek rá felvont szemöldökkel.
─ Nem igazán volt rá vevőm…─ motyogja ─ szóval nem. Már akár holnap költözhetnek is.  Amint aláírják ezeket…─ újabb köteg papír ─ maguké is a lakás! ─ mosolyog ránk.
Patrick, kérdés nélkül indul el az egyetlen ülőalkalmatossághoz, ami a pult melletti bárszékek szolgálnak. Szám szerint, három. Ölebe Declannal üldögélek mellette, mikor az orrom elé tol, egy papírt.
─ Ez mi? ─ nézek rá a lapra. A pontozott vonal alatt, az áll, hogy „Tulajdonos aláírása”. ─ Patrick, te vagy a tulajdonos, nem én. ─ rázom a fejem értetlenül.
─ Nem Tie, te vagy tulajdonos, én csak megveszem.
─ Az ugyan az.
─ Nem érted? Nem akarom, hogy úgy érezd, csapdába vagy a lakással, hogy az enyém. Se a pénzzel, se a lakással nem fogok visszaélni. Tekintsd úgy, hogy ez a te pénzed és a te lakásod.
Tátott szájjal bámulok rá. Hogy lehet, valaki ennyire önzetlen és édes?
─ Én… nem is tudom, mit mondjak…─ motyogom ─ köszönöm.
─ Nem kell semmit megköszönni. ─ rázza a fejét mosolyogva, miközben a papírokat rendezgeti. Néhány perc múlva, már a lakáskulcsával a kezemben kötöm be Delcant a gyerekülésébe. Patrick a kocsinak dőlve vár. Elé lépek, majd egy gyengéd mozdulattal az arcára csapok, majd az ajkamat az övére tapasztom. Először, fel sem fogja, mit művelek. Néhány másodpercébe beletelik, míg a kezét a csípőmre csúsztatja, és beszáll a szenvedélyes csókváltásba.
─ Hm, igazából egyiket se értem, miért kaptam…─ motyogja az ajkamra ─ nem mintha nem élveztem volna…
─ Az elsőt, azért, mert vettél nekem egy ilyen drága lakást, a második meg a köszönet érte. ─ harapok az alsó ajkamba, elfojtva egy nevetést. Igazán, gondolkozni sincs időm, ugyanis újra lecsap a számra. A csókját, az egész testemben érzem, a forróság, lefelé tódul. Lihegve válunk el egymástól, mielőtt még a parkolóban jelenetet csinálnánk. Felforrósodva ülök be az autóba, nyugtatásképp, hátra hajtom a fejem, mélyeket lélegzek. Mind addig sikeres is, míg Patrick keze nem csúszik a combom belseje felé.
─ Declan, itt ül a kocsiban. ─ motyogom szapora légvétellel.
─ Alszik. ─ mondja rekedten, amitől azonnal felforr, a vérem ─ Annyira szeretném felavatni veled azt az ágyat…─ suttogja, a combom cirógatva. Hátam, ívbe elválik az üléstől, ahogy egyre közelebb ér az érzékeny pontomhoz.
Lábaimat összeszorítom, amitől Patrick nyög fel.
─ Hagyjuk abba. ─ morgom ─ Gondolj…
─ Istenem, Tie! A közeledben nem bírok Elizabethre gondolni, értesd már meg! ─ húzza vissza a kezét.
─ Pedig jó lenne…─ motyogom.
Nem tisztán, de érhetően, hátulról egy szó üti meg a fülünk. Vagyis, pontosabban kettő. Az „apa” és az „anya”.
─ Remélem, ezt nem csak én hallottam. ─ kapom hátra a fejem ─ Álljunk meg! ─ visítok, majd mikor megállunk az útszélén, azonnal kipattanok az autóból. A hátsó ajtóhoz szaladok, ahonnan kikapom Declant. ─ Úristen! Az anya volt az első szava! ─ nézek rá meghatódva, majd cuppanós puszit nyomok a feje búbjára.
─ Igazából… az csak a második volt… az első az apa volt. ─ lép mellém Patrick. Nevetve bele bokszolok a vállába, mire elkapja a karom, és Declannal együtt átölel. ─ De, eddig nem beszélt? Mi, mikor sétálni mentünk vele, mindig mondta, a kutyára, hogy vauvau, a macskákra, hogy miaumiau…
─ De, aminek a hangját tudja utánozni, annak mondja. Babacsatornán tanulta…─ nevetek föl.