V.

„Kérjük, kedves utasainkat kezdjék meg a leszállást!”
Ébreszt föl, az utasító férfihang, ami egyet jelent azzal, hogy megérkeztünk. Izgatottan kászálódom ki a helyemről, várva, hogy végre lemászhassak a gépről. Mély levegőt veszek, majd kilépek. Forró, párás időcsap arcon. A hőmérséklet olyan harmincöt fok körül mozoghat, ami nekem, chicagói lánynak, szinte a pokol. Nálunk, egyszer, ha van nyáron harminc fok fölött a hőmérséklet… és London se éppenséggel egy trópusi hely. Kezemmel legyezgetem magam, legszívesebben letépném magamról a francos hosszúnadrágot. Légkondicionált reptéri váró, valamennyire lehűt, miközben a csomagjaimat várom. Hatalmas bőröndömmel és másik két táskámmal indulok el megkeresni a befogadó családom. Nem kell sokáig kapkodnom a fejem, hogy megpillantsam őket. Egy nagyjából százhetven centi fölötti férfi, mellette százhatvan körüli felesége. Nikolaos és Helena Canasz. A férfi, erősen napbarnított, fekete, göndör hajú. Inkább mondanám mexikóinak, mint görögnek. Neje, szinte tejföl szőke, napszítta, hullámos hajú, az ő bőre, inkább aranybarna. Első ránézésre, egy friss, házaspárnak tűnnek, nem két gyerekes szülőknek.
− Jó napot! – köszöntöm őket félénken.
− Szia, Bianca! – köszönt mosolyogva, két cuppanós puszival Helena.
− Szia! A nevem, Nikolaos Canasz és a feleségem Helena, de gondolom, már tudtad a nevünket. – mosolyog rám kedvesen a befogadó apám, miközben kezet rázunk −  Indulhatunk?
Bólintok, majd mielőtt észhez térnék, könnyedén felkapja a táskám, bőröndöm pedig, maga után húzza.
− Oh, és nyugodtan hívj Nik-nek! −  pillant rám. A hűvös váróból, újra a negyven fokos, párába kerülök.
− Jó lesz Drágám, ha bekapcsolod a légkondit a kocsiban, mert Bianca hosszúnadrágban van! −  mondja Helena.
− Öm… nem szükséges…− motyogom a tarkóm vakargatva.
− Dehogynem! Látom, hogy majd’ felgyulladsz! – rázza a fejét sajnálkozva, mielőtt beülnénk a járműbe. Talán egy órába is beletelik, hogy a házukhoz érjünk, a dugó miatt, a már számomra megszokott, viszont a környezet, teljesen más. Dimbes-dombos, kanyargós utak, tűző nap, csodálatosan régies házak. Persze, a belváros szíve, itt is tele van üzletekkel, de legnagyobb szerencsémre, külvárosi részen élnek Canasz-ék, ami egyet jelent a kék háztetős házakkal, a hegyed területeken, és a csodaszép tengerrel. Úristen, imádom Athént!
De természetesen az úton se unatkoztam, mert a nézelődés mellett, megtudtam egy s mást a családról.
− Már görög nevem van, nagy részben, mexikói vagyok. Édesanyám teljesen az, édesapám viszont, félig görög. Neki az apja görög volt, anyja viszont, szintén mexikói. Két évet éltem Mexikóban, legkevésbé se jó körülmények között, ezért is döntöttek a szüleim a költözés mellett. Azóta itt élek Athénban.
− Sose tervezte, hogy vissza megy Mexikóba? – kérdezem furcsállva.
− Részben, nyugodtan tegezz, részben nem. Én itt nőttem föl, ezt az országot tartom a hazámnak.
− Értem. – bólintok.
− Hát, rólam annyit, hogy ebben az országban születtem, bár nem Athénban, hanem Pireuszban, és tíz éve költöztünk ide. – magyarázza Helena – Hm, más egyebet a családról… Athina mellett, van még egy fiúnk, bár ezt gondolom, mondták a tájékoztatón. Nikon, néha kissé… nehézfejű. De ha akar, nagyon barátságos tud lenni.
Egy fehér, kétszintes csoda előtt állunk meg, ami közelről se hasonlít az ahhoz, amit eddig élőben láttam. Neten keresgéltem egy kicsit, és pontosan ehhez hasonlókat dobott ki. Igazán tető nem fedi, erre-arra, téglatestek, illetve kockák buknak ki belőle, ablakai, fehér, ajtói, kékre festett fából vannak, de, ezek se egyszerűen helyezkednek el a ház falain. Íves ablakszerű „bebúvókban” foglalnak helyet, vagy néhány centivel beljebb a falba, amit kék spaletták fognak közre jobbról és balról, illetve két terasz, amit szintén kék kerítések zárnak le. Persze mindenfelé zöld növények, színes virágok, padocska… emellett, a tradicionális kinézete mellett, valami modern elegancia is van benne, főleg a kocsi beállón álló, ezüst BMW, ami nem a legújabb változata, ha jól látom… de amennyire én értek az autókhoz…
Belsejében, megint csak összetalálkozik a görög kultúra, a modern szépséggel. Konyha legnagyobb része, világos márvány, sötét, fa konyhapulttal. Ebből nyílik a nappali, ami a rengeteg nagy ablaktól és a hatalmas terasztól mediterrán külsőt kölcsönöz neki. A kilátás is azért megér egy misét… tenger, zöld hegyek, kisebb része a városnak… azt hiszem, sok időt fogok tölteni azon a teraszon…
− Nikon, kérlek, gyere le, megérkezett Bianca! – kiált föl Helena az falépcsőn. Néhány perc elteltével… megérkezik maga a görög, mexikói isten. Arcom erősen égni kezd, szívem őrült tempóba kezd el verni. Tudom, Patrick otthon van, és én belé vagyok szerelmes… de édes Zeusz! Neki barátnője van és ez a srác… anyja aranybarna és apja erősen kreol bőre keveredik rajta, haja viszont teljes egészébe az apjáé. Koromfekete, erősen hullámos, már-már göndör. És… félmeztelen test. Száznyolcvan fölötti, tömör, csodálatos izom. Szinte bizseregnek az ujjaim, hogy megérinthessem azokat a csodás, kidolgozott kockákat…− Igazán felvehettél volna egy pólót, fiam. – ingatja a fejét az anyja. Én nem bánom, hogy nincs rajta.
− Anya, van vagy’ negyven fok! – férfias, simogató nevetést hallat, amitől újra elolvadok – Egyébként se tudtam mikor érkeztek, és mikor hívtál, siettem le, hogy láthassam a vendégünk…− mosolyog rám sejtelmes fél mosollyal. Bianca, beszív, kifúj. Nehogy elájulj…
− Szia… én…− makogom.
− Bianca Potter. Tudom. Én meg Niko Canasz, de gondolom, tudtad…− mosolyog rám újra, amitől megjelennek a gödröcskék az arcán. Azon a szobrász faragta arcán…
− Viselkedj már…− mordul rá halkan az apja.
 − Én viselkedek! – vigyorog, még mindig a szemembe nézve. Egyre inkább kezdem felfogni, hogy csak szórakozik velem, így egy grimasz kíséretében, összeszedem a méltóságom, és normális pillantást vetek rá.
− Semmi probléma, sejthettem volna, hogy tudja a nevem. – mosolyogok rá erőltetetten a szülőkre. Tengerkék szemű seggfej.
− Inkább tedd hasznossá magad fiam, és segíts felvinni Biancanak a cuccát! – utasítja Helena. Ő pedig egy könnyed mozdulattal a kezébe kapja a bőröndöm a táskámmal együtt. Felvágós…
− Két fürdőszoba van a lakásba, egy fent, egy pedig itt lent. – mutat át a nappalin – Érezd magad otthon, hiszen… egy hónapig ez az otthonod! – simogatja meg a karomat kedvesen – A szobádat, úgy dekorálod, ahogy szeretnéd, ha kell, segítség szólj bátran! Ha kipakoltál, Niko, körbevisz a környéken.
Az említett személy, kérdően fordul az anyja felé.
− Én? – néz ré felvont szemöldökkel.
− Nem mintha lenne egy harmadik testvéred, akit így hívnak, és jelen lenne, szóval igen, te!
Ajkamba harapva elfolytok egy mosolyt. Cuccaimat cipelő Nik mögött sétálok föl a lépcsőn, ami egy nagyobb folyosóra vezet, végén, erkéllyel… mily meglepő. Öt ajtó nyílik folyosóról, mi a terasz melletti felé vesszük az irányt. Fél lábbal belöki az ajtót, ami másik oldalán, egy nagy ablakos, szépséges szobácska tárul elém. Falak homokszínűek, a parketta szürkés fehér, hasonlít egy kopott hajópadlóhoz. Fehér ágy áll az ajtótól jobbra, azzal szembe egy tévé, mellette, egy bútorokhoz passzoló fehér szekrény, illetve, közvetlen az ajtó mellett, egy öltöző/íróasztal, székkel és persze egy nagy, kerek, fehér, szőrős szőnyeg. Meleg szellő lebegteti meg a függönyöket, amik szellemként táncolnak az ablak előtt. Minden olyan fehér, letisztult és mégis, kellemes. Ámulatom egy vigyorgó szempár szakítja félbe.
− Szóval Bianca… Potter? Nem éppen egy amerikai név…− kuncog.
−  Ha tudni szeretnéd, apám angol, anyám pedig félig ír. – motyogom sértődötten.
− Mi a baj, cica? – lép mellém, majd kókadt állam a hüvely és a mutatóujja közé veszi – Szeretnéd, hogy maradjak még? – suttogja, egészen közel hajolva a fülemhez. Próbálom egyenletesen venni a levegőt, hogy ne lássa, hatással van rám…
−  Egy: TE ne cicázz engem, értve vagyok? – morgom összeszorított fogakkal − Kettő, előbb engedj el.
  − Amikor megláttál, teljesen mást mondott a tekinteted…− vigyorog, győztes mosollyal.
− Mert akkor még nem szólaltál meg… seggfej.
− Le seggfejezni valakit, úgy, hogy nem is ismered, nem túl szép dolog…− nevet föl jóízűen.
− Ismerem a hozzád hasonlókat…
− Igen? – hajol még közelebb, így a szánkat, már csak pár milliméter válassza el egymástól – Elég ártatlan kiscicának tűnsz ahhoz…− abban a pillanatban, ahogy összeért volna az ajkunk, Helena lép be a szobába.
− Na, hogy tetszik a szoba?
Azonnal szét röppenünk, még mielőtt bármit is láthatna.
− Nagyon… szép. – motyogom paprikavörös fejjel.
− Reméltem hogy tetszik…− billeg a sarkán, kínos mosollyal – Nik, gyere velem, kérlek, lenne egy kis… megbeszélni valónk. – morogja. A fiú csak bólint, majd kimegy a szobából, mintha misem történt volna…
Kipakolni készülnék, de mindegy egyes pólónál megakadok, hogy halljam a beszélgetésük…
Csúnya dolog, de… lesettenkedek a lépcsőn, majd a negyedik foknál leülök.
− Láttam, amit láttam, Nikon! – suttogja mérgesen Helena – Nem hagyom, hogy újra megtörténjen!
Megtörténjen? Mi?
− Úristen, anya… az csak egyszer volt!
− Egyszer?! Mióta működik a férfi ösztönöd, minden befogadott lányt behülyítesz! Ez a kislány, maga a tisztaság! Ha vele is bepróbálkozol, én komolyan mondom, kiteszlek a házból! – förmed rá – Kontrolláld magad!
− Pff… apa is ugyan ezt csinálta ennyi idősen! – motyogja Nik.
− Már megint az apáddal jössz? Igen, csinált hülyeségeket, de mostanra, hétköznapi emberként dolgozik, és családja van… egyébként se kell neked az ő útját járnod!
− És ha én azt akarom? – csap a combára.
− Akkor azt kell, hogy mondjam, hogy elképesztő buta vagy! Nektek, Mexikóiaknak a véretekbe van ez…
− Hagyjál már ezekkel a sztereotípiákkal!
− Hát, ezek szerint, nem az…− motyogja, majd abba marad a beszélgetés. Gyorsan hangtalanul, sprintelek föl a lépcsőn, majd behajtom az ajtót, majd pakolászni kezdek, mintha eddig is ezt csináltam volna…

IV.

Néma csend ölel körül, a fürdőszobában. Lehajtott mosdótetőn kuksolok és agyalok. A tegnapon. Olyan fölösleges kérdések járnak a fejembe, minthogy: Miért? Hogyan? Egyáltalán, tényleg megtörtént, vagy csak álmodtam? És a legrosszabb… hogy nem bántam meg. Lábaimat felhúzom, majd átkulcsolom rajta a kezem. Fejem, a hűvös csempének döntöm, a szemeimet lehunyom. Már éppen álomba szenderednék, mikor forró, mégis édesen puha érintést érzek az ütőerem fölött. Lassan nyitom ki a szemem, de a látvány abszolút nem lep meg. Patrick guggol mellettem, immár felöltözve.
− Baj van? – kérdezi aggódó tekintettel.
− Igen! – pattanok föl, majd kiviharzom a fürdőből.
− Bianca, ne csináld már! – lép be a szobába Patrick . Némán olvasom a telefonomban, barátnőm, Kiara által írt üzenetet. – Mondj már valamit! – csap idegesen a combjára. Újra csend. Leülök a gép elé, ugyanis, az üzenetben az állt, nézzem meg az iskola honlapját, gyorsan. Megnyitom, az első linket, amit kidob a kereső, megjelenik a főoldal. Friss, hír: Cserediák program, Görögországban. Felkelti az érdeklődésem a cikk, ezért rákattintok:
„Kedves Diákok és Szülők!
Mint minden évben, most is megrendezzük cserediák programunkat, amit idén, Görögországba, Athénba szervezünk. Két okból is rendhagyó ez az év. Eddig, angol, illetve iskolánkban tanulható spanyol vagy francia nyelvterületekre utaztattuk azt a diákot, aki jelentkezett, tanulmányi átlaga, 4,5 fölött volt, idén, viszont, mi választottuk ki azt az egy szerencsés tanulót, aki egy hónapot tölthet Európa, egyik csodás, történelmi városában és ott, ez idő alatt, a Nemzeti Képzőművészeti Gimnáziumában tanulhat. Gratulálunk, Bianca Potter! (Részletes tájékoztatás, hétfőn lesz az útról.)”
Újra és újra elolvasom, hátha rosszul láttam, de nem. Tényleg, az én nevem áll a szöveg végén! Ami egyet jelent azzal, hogy megyek Athénba…
− Bianca! – nyöszörög Patrick – Miért kínzol? – túr bele az eleve kócos hajába.
− Én… megyek… Görögországba…− motyogom. Kérdően pillant rám, majd közelebb hajol a képernyőhöz. Szeme gyorsan, többször jár végig a monitoron.
− Úristen! Ez csodálatos! – mosolyodik el hitetlenkedve. Sikoltozva kezdek ugrálni, mire elkap, majd megforgat. Hirtelen történik, hogy újra megcsókol, miközben még mindig a levegőben vannak a lábaim. Nagy örömömben, igazából, el is felejtem, hogy ezt nagyon nem kellene, így, átkulcsolom a kezem a nyaka körül, lábaimmal pedig, körbefonom a derekát. Ő, erőteljesen a falnak nyom, de mielőtt elforrósodnak a helyzet, elválok tőle. Érti a célzást, ezt követően letesz. – Szóval Görögország. – mosolyog rám.
− Szóval Görögország. – bólintok izgatottan az alsó ajkam rágcsálva.

Reggel fél hat, Chicago-i repülőtér.Egy hete tudtam meg, hogy utazom, egy hete volt az esténk Patrickkel, és most itt várok, a felszállásra. Általában, egy hónapja van a cserediáknak, az utazás előtt, de mivel, a szervezésben, valami nagyon elromlott, csak az utolsó pillanatban mondták meg a jó hírt, ezért egy hét alatt kellett, egy havi feladatot megcsinálni, ami annyit jelentett, hogy rohanás ide, rohanás oda, de végül, mindent sikerült elintézni, és hát… most itt vagyok. Pontosabban vagyunk. Én, anya, David és Patrick…
− Bianca, el tudsz velem jönni… valamit megnézni? – súgja a fülembe Patrick. Felvont szemöldökkel pillantok rá, de végül, bólintok.
− Mindjárt jövünk. – szólók hátra anyáéknak, akik hozzám hasonlóan, egy bólintással nyugtázzák. Addig keringünk a váróban, míg látótávolságon kívül kerülünk szüleinktől. Már éppen kérdezném, miért hívott, kezemnél fogva megragad, magához ránt, majd olyan hosszú és szenvedélyes csókot nyom a számra, hogy majd’ beleszédülök. Talán percek telnek el, mielőtt elválunk egymástól. Szemem sarkából látom, ahogy néhányan együtt érzően mosolyognak ránk. „Búcsú, meg minden alapon…”
− Remélem, tudod, hogy borzasztóan fogsz hiányozni, cica. – suttogja a homlokának támasztva az enyémet. Kikerekedett szemmel nézek föl rá. – Édes, mikor ezt csinálod. – nyom puszit az orrom hegyére mosolyogva. Egy hete történt az eset, Clary, még mindig a barátnője, velem, ugyan olyan kedvesen, védelmezően viselkedett, mint az ominózus este előtt, viszont, most megcsókolt. Emberek között. Mintha csak hozzá tartoznék… igazán örülök, hogy elmehetek. De mit is tudok a cseretársamról? Lány, tizenhat éves és nagyon jó fej. Abszolút nem jelent „veszélyt”, ugyanis, van barátja, és teljesen normális. Sötétbarna haj, mogyoróbarna szem és napbarnított bőr. Semmi feltűnő nincs rajta, amolyan „lány a szomszédból”.
− Szerintem menjünk vissza…− motyogom, de megszorítom a kezét, jelezve, hogy az előbbi tette, nem közömbös számomra, még ha, úgyis tűnik kívülről.
− Rendben. – bólint.
Mintha misem történt volna, úgy sétálunk vissza anyáékhoz.
− De jó, hogy visszajöttetek! – pattan föl anya a fehér, várói székről – Indulnod kell, most mondták be, nem hallottátok?
Pironkodva rázom meg a fejem. Nem éppen ezzel voltunk elfoglalva…
Anya felvont szemöldökkel néz ránk egy darabig, de végül, egy vállrándítással elintézi.
− Jaj, drágám, annyira fogsz hiányozni! – ölel szorosan magához, és talán, még pityereg is.
− Te is nekem anya, de csak egy hónapra megyek…− nevetek föl, miközben elszakadunk egymástól.
− Még szerencse! Akkor haltam volna csak bele, ha egy év lett volna, mint tavalyelőtt Rose-nak! Emlékszem, Kate, teljesen ki volt borulva…
Kate, anya legjobb barátnője, akivel, még egyetemen találkozott. Egy kolesz szobába rakták őket, anya művészeti karon tanult, Kate jogin. Elég nagy szerepe volt anya életében, ahogy végül is, most is. Kate, egy baráti társaságba járt apával, és ő hozta őket össze, ahogy később Daviddel is, ami már egy bonyolultabb dolog… Kate férje is zenei körökben mozog, pontosan, producer, ő jóba volt Patrick apjával, akiről ugyebár tudták, hogy elvált, és így jött képbe anya, aki akkoriban eléggé maga alatt volt, (én pici voltam, nem igazán érzékeltem semmit ebből) szintén a válás miatt, ezért Kate, elvitte egy ilyen, baráti összejövetelre, onnan meg már minden ment magától. Egyébként hozzá teszem, Kate a keresztanyám, és nagyon jóba vagyunk. Ja, és hát a lényeg, neki Rose a lánya, aki két éve volt cserediákprogramon Franciaországban. De nem, mi nem vagyunk legjobb barátnők. Oviba azok voltunk, de teljesen más lett az érdeklődési körünk, mondhatni, tűz és víz lettünk, szóval már csak ritkán beszélünk.
− Vigyázz magadra, Bianca! – ölel át David mosolyogva.
− Igyekszem! – nevetek föl. Alig válok el tőle, Patrick magához ránt, fejét a nyakamba fúrja, s puszit nyom az ütőerem fölé, amitől észrevehetően kiráz a hideg.
− Borzalmas egy hónapom lesz. – motyogja a fülem mögé – Megölöm, ha összeszedsz valami napbarnított, görög szépfiút…− nevet föl. Az eddig bénán magam mellett lógatott karomat, a nyaka köré fonom, közben szorosan hozzányomom magam. – Nagyon fogsz hiányozni, cica.
− Te is nekem. – suttogom. Talán percekig állunk így, mígnem, az idegesítő géphang, szét nem választ minket.
Bőröndöm, műanyag karját szorongatva indulok el, vállamon táskámmal, a bejárat felé. Utoljára hátra fordulok hozzájuk: anya, Davidhez bújva pityereg, Patrick fájdalmas tekintettel néz rám.
Hahó! Csak egy hónapra megyek, nem egy életre… majd akkor kell pityeregni, mikor végleg elköltözöm ebből a városból…
Jó párszor ültem repülőn, így számomra, nem új semmi. Várakozás közben, két kávét, és egy sütit tolok magamba, s mikor már unalmamba kikaparni tervezem a szemem, végre megszólal újra a robothang, aminek kivételesen borzasztóan örülök. A poggyászommal a kezembe sétálok ki a kapun, a repülőhöz vezető busz felé, ami, öt perc múltán a repülőnél van. Felszállás, majd a helykeresés. Hármas ülésben, az ablaknál ülök, a középső üres, a szélén, egy idősödő nő, aki ahogy leült, bekötötte az övét és elaludt… egy hosszú, unalmas, de legalább nyugodt útnak nézek, elébe azt hiszem…