Az egész házban csend uralkodik. Kihasználom az
alkalmat, hogy kérdezősködés nélkül juthatok ki. Két perc alatt lezuhanyozom,
újabb két perc alatt felöltözöm, és már kint is vagyok. Kellemesen melegen süt
a nap, a környék csöndes, még mindenki alszik. Fölfelé kezdek sétálni, arra még
nem jártam. Közben gondolkozom. A tegnapon. Borzalmasan szégyellem magam. Egy
ribanc vagyok. Erre nincs szebb kifejezés. Annyira, de annyira sajnálom mind a
kettőjüket… . Nem is tudom igazán, mi tetszik nekik annyira bennem, de ennek
véget kell vetnem. Barátian fogok viselkedni velük, majd talán elfelejtenek… .
De, én nem akarom megbántani őket… . Negyedik
napja lesz, hogy ismered őket. Néz rám felvont szemöldökkel a belső hangom…
. De utálom…ő az okoskodó ribanc. Rajta kívül még kettő van. Az egyik, az
angyali énem. Neki csak a létezéséről tudok, még nem szólt bele az életembe. Romlott vagy, azért. Van az az énem, aki
tegnap eluralkodott rajtam. Igazából neki nem tudok nevet adni. De azt tudom,
hogy vörös-fekete fűzőbe, és harisnyakötőben jár. Ő is csak ritkán jön elő. Meg
kell keresnem az angyali énem. Őt kell kevernem az erős, független, igazi
énemmel. Aki a legborzalmasabb helyzetekben is helyre ráz, aki a bátorságomért, harciasságomért, illetve a szabadság utáni vágyamért felelős. Hm…igazából csak
most döbbenek rá, milyen színes egyéniség vagyok. És rohadt nagyképű. Domb tetején torpanok meg. Alattam egy méretes
város fekszik. Ezt nem a zenovák irányítják, az látszik. De akkor kik? Félve
mászok le a dombról. Egyre furcsábban érzem magam, ahogy közeledek, mintha
valamiféle erőtér lenne a város körül. A következő pillanatban hátra esek,
majdnem egy métert visszarepülök. Ezek…kaput vontak maguk köré? De kik ezek??
Muszáj bejutnom. Köveket szedek össze magam körül, azzal dobál, meddig mehetek.
Közvetlen előtte torpanok meg. Ledönthetetlennek és borzasztó erősnek tűnik a
kupola építmény. Jobbra indulok el,
hátha találok be utat… . Egy őrt pillantok meg. Felvont szemöldökkel néz rám.
Először körül néz, majd a zsebéből előhúz egy távirányító féleséget, amivel
méretemnek megfelelő nyílást csinál a kapun. Amint belépek, lezárja. Rajta
kívül még három jelenik meg, körbe állnak nem bírok mozdulni.
- Nevet. – szólal meg faarccal a baloldalamon álló.
Oh, szuper, angolul beszélnek.
- Annie. Annie Morgan. – motyogom. Telefonféleséget
vesz elő, matatni kezd benne, de hamar el is rakja.
- Nem látom a nevét a listán. – néz rám kérdően.
- Listán…?
- Itt lakók, illetve a beengedhető személyek
listáján. Maga kint lakik?
- Öm…én…igen. – dadogom.
- Értem. Motozzátok meg. – int felém a fejével. A
már említett három végig tapogat, belenyúlnak a zsebeimbe.
- Tiszta uram. – szólal meg először a szőke.
- Köszönöm. Maga lázadó? Vagy hogy hívják magukat
odakint.
- Igen az vagyok. Illetve…a városunkba én vagyok az
utolsó. Tegnap mészároltál le a falunkat…- elcsuklik a hangom. Kissé ellágyul
az őrök arca.
- Ön hol volt, hogy túlélte?
- Barátaim befogadtak, még a mészárlás előtt egy-két
órával.
- Barátai? Hírességek? – bólintok. Most egy
tényleges telefont vesz elő – Kinti ember, lázadó, hírességeknél él. – ennyi,
majd leteszi. – Nem sokára itt lesznek magáért. – falfehér arccal bámulok rá.
Értem? Pár perc múlva, egy repülőgép jelenik meg, amiből egy igen jól öltözött
nő száll ki.
- Annie Morgan? – vonja föl tökéletesre szedett,
sötétbarna szemöldökét. Bólintok. – Kérem, jöjjön velem. – terel be a repülőbe.
Félelem fut át az arcomon, de engedelmeskedek. Két, egymással szemben lévő
dívány van a gépbe, int, hogy üljek le vele szembe.
- Honnan ismernek? – motyogom idegesen.
- Mi? Sehonnan. Maga mondta meg a nevét. – mosolyog
rám kedvesen. Idegesen mocorogni kezdek. – Mi ez a hely? Ezt is zenovák
irányítják?
- Nem Annie, nem ők. Ez a város a mi városunk. Itt
csak emberek élnek, békességben. Évekkel ezelőtt épült ez a város, amit olyan
erős védőpajzzsal vontunk körbe, hogy még a zenovák se képesek áttörni.
- Elég nagynak tűnik a város. Nagyjából mekkora
területen terül el?
- Nem sokkal, de nagyobb, mint ahol ön él. – komoly
arccal néz rám, nekem pedig leesik az állam.
- És…itt kik élnek, és miért ők? Miért hagyják azt a
kaotikus állapotot odakint? – egyre idegesebb vagyok.
- Annie, tudja mi ekkora várost tudtunk kiépíteni.
Bárki jöhetett egy jobb élet reményében. Akiknek volt annyi eszük, hogy éltek a
lehetőséggel, ide jöttek, minél előbb, de sajnos ez a hely sem végtelen, csak
egy bizonyos létszámot tudtunk befogadni. Az utánuk érkezőket el kellett
küldenünk.
- Nem gondolja, hogy ez kissé igazságtalan? –
felvonom a szemöldököm.
- Nem, nem gondolom. Aki nem volt olyan naiv, hogy
azt gondolta, jobb lesz, az hamar idejött.
- Értem. – mereven bólintok.
- Esetleg megkérdezhetem, melyik hírességnél lakik?
– kedves mosolyra húzza újra a száját.
- Hírességeknél…- mielőtt belekezdhetnék, közbe
szól.
- Ne is folytassa. Fall Out Boy? – egészen vidám
lesz. Mire ez a nagy mosoly? Felvont szemöldökkel bólintok.
- Honnan ismeri őket?
- Részben minden fent maradt híres embert ismerünk,
hiszen ők az egyetlen, kint élő, hogy is mondjam…csoport, akik érnek valamit. –
döbbent, dühös arckifejezésem hamar észreveszi. – Már bocsásson meg. – szememet
forgatom. – Másrészt pedig, ők rendszeresen látogatnak minket. – teljesen
letaglóztam. Ide járnak, és még nem meséltek róla?? Hát szép, mondhatom. –
Próbáljuk őket rávenni, hogy újra zenéljenek itt, de szinte lehetetlen. Talán
félnek…
- Félnek?
- Ennyi év, és megpróbáltatás után, nehéz lenne
nekik. Talán nem bírnák ugyan azt a szintet hozni, amit régen. Ők legalábbis
ezt gondolják. – mi van?
- De hát…nekem játszottak. Több számot is. Nem
gondolom, hogy rosszabbak lennének, bár én nem hallottam őket régen… . Sőt. Hosszan mesélték a régi életüket, és én
már akkor is azt vettem észre, hogy hiányzik neki. Meg később mondták is. –
most én leptem meg a nőt.
- Akkor igazán nem értem…kiismerhetetlenek…- sóhajt.
– De igazán szeretni valóak. De gondolom, erre ön is rájött. – mosolyog rám.
Sajnos, túlságosan is… . Egy ideig csendben ülünk.
– Itt…vannak gyerekek is, akiket hibernáltunk.
Elloptunk, vagyis az én távoli rokonom ellopta azt az anyagot, amit segítséggel
sokszorozott.
- Tehát már akkor is tervben volt ez? Már akkor sem
hittek a jobban?
- Sajnos ezek a…zenovák, már akkor is megmutatták,
milyenek. Mennyire undorító, kapzsi élőlények. Muszáj volt valamit kitalálni.
Akkor még azt gondolták nem sikerülni egy ilyen várost építeni, de mint látja
tévedtek. Szóval…ebből az egészből annyit akartam kihozni, hogy olyan
fiatalokat is hibernáltunk, akik már szerették őket, akkor is.
- Rajongók? – milyen érdekes…ez a szó is elveszett
az évek során… .
- Igen. – már ahol… . Egy ház tetején szállunk le.
- De…őket miért nem engedték be ide? – kérdezem, már
egy liftbe beszállva.
- Nem akartak jönni, a mi érdekünkben. A zenovák,
mindig is öltek a hírességekért, nem akarták tönkre tenni az ötletet, miszerint
egy békés várost teremtünk.
- Értem. Mennyi ember ál itt nagyjából? – egy
hatalmas előtér fogad minket, mikor kinyílik a lift. Van egy olyan érzésem,
hogy ez a nő lakása.
- Három-négy millió. – ez…lehetetlen.
- Te jó isten…mekkora ez a város?
- Tanult a régi New Yorkról? – bólintok –
Megközelítőleg akkora, mint az. Talán kisebb. Erdeink, gyáraink vannak. Ennek a
kupolának a teteje, egészen kiér az űrbe. Tizenkét éves korukig, az itt élő
gyerekek, nem tudnak semmiről, ami kint van. Nem érzékelik, hogy ők egy zárt
helyen vannak. Egy felnőtt se, csak tudja.
- Hihetetlen…- felfoghatatlan itt minden… - Miért
nem segítenek a kinti világon?
- Itt már legtöbben nem élték át a kinti
borzalmakat. Sérülésmentes életet akarunk biztosítani nekik. Hogy talán,
egyszer újra átvehessük, ami a miénk, embereké. – végszóra elhelyezkedik a
kanapén.
- Most kellene a segítség. – nézek rá komolyan. –
Egy hierarchia szintet öltek meg tegnap. Az emberek fel fognak lázadni! Maguk
tudnának segíteni! – harcias testtartást veszek föl, amitől meghökken.
- Lázadókat? Az amerikai lázadókat?
- Igen, de ezt már hamarabb is említettem…-
furcsállva nézek rá. A legelején mondtam…. .
- Lehet róla szó. Ennek a tárgyalása hosszabb
folyamat lenne, amit nem lehetne feltűnés nélkül végre hajtani. A kinti világ
tájairól jönnének ide vezetők.
- Én úgy gondoltam…- motyogom.
- Hogy maga kezdeményezné ezt a háborút? –
hitetlenül felnevet. – Én tényleg nem becsülöm alá magát, tudom miket élt át,
de az lehetetlen lenne. Viszont biztosra veheti, hogy itt már nagy becsben
fogjuk tartani önt, és a feltevését. Bátor, hogy ilyen elképzelései vannak.
Megfontoljuk. – na, ezt megkaptam, de sajnos igaza van. Ennyire nem lehetek
naiv, hogy azt higgyem én, egy lázadó háborút indítok… .
- Rendben. – bólintok sóhajtva. – Esetleg…haza
tudnának vinni? Úgy értem a kupola széléig. Ahol összeszedtek.
- Természetesen. – bólint mosolyogva. – Örültem a
találkozásnak. – áll föl. – Remélem, legközelebb nem egyedül találkozunk. –
finoman nyújtja felém a kezeit, amit megrázok.
Lassabbnak tűnik a visszaút, mint az oda út… .
Közben végig az ablakon bámulok ki. Béke van. Rohanó emberek, felhőkarcolók,
illetve kijjebb családi házak. Olyan hangulatos az egész. Szívesen élnék itt.
Illedelmesen elköszönök az őröktől, majd elindulok haza. Messziről látom, hogy
valami baj van. Két őr áll, fegyvert fogva, valakire. Mikor közelebb érek,
veszem csak észre, hogy egy kislány fekszik a földön. Sovány, koszos, ruhái
szakadtak. Szőke tincsei, összeragadnak, nagy, világoskék szemei félelemtől
csillognak.
- Ne! – ugrok elé.
- Álljon félre, különben, magát is lelőjük! – kiabál
rám az egyik.
- Annak nem hiszem, hogy a háza lakói örülnének…-
húzom össze a szemem, fejemmel a házra intve. Leengedik a fegyvert.
- Mocskos lázadó…- motyogja, majd elindulnak lefelé.
Legszívesebben leköptem volna ezt a rohadékot, de nem akartam nagyobb galibát.
- Jól vagy? – ugrok mellé aggódva. Megrázza fehér
fejecskéjét.
- Meghaltak…- suttogja.
- Kik? – kérdezem ijedten.
- Mama, papa meg a többiek. – könny csörög le piros
arcán. Minden izmom megfeszül. Minden erőmmel azon leszek, hogy megölhessem
ezeket… .
- Shh. Ne sírj angyalom. – erősen szorítom magamhoz
– sajnos ismerős. – mondom, inkább magamnak. – Gyere szépen. – karomba veszem,
így indulok be a házba. Annyira könnyű…szegénykém csont és bőr.
- Már azt hittük, itt…- Joe ül a kanapén. Arcáról
lehervad a mosoly.
- Meg akarták ölni…- motyogom idegesen. – Családját
sikerült…- reménykedem benne, hogy nem hallja. Bólint. A következő pillanatban
Patrick, Pete és Andy jelennek meg a nappaliban. Kikerekedett szemmel néznek
rám. Leülök a kislánnyal a kanapéra, nyugtatgatom egy kicsit, addig Joe
elmondja a többieknek mi a helyzet. Négyből hárman apukák…voltak. Zenovák miatt
nem nevelhették fel a gyereküket, ez a gyilkolásos dolog, látszólag felzaklatta
őket.
- Szerezzetek neki valamit, ruhát. – suttogom, majd
az emeltre sétálok. Fürdő felé veszem az irányt.
- Megfürdetlek, rendben? – guggolok le, hogy egy
magasságba legyek vele. Bólint. Meleg vizet engedek a kádba, míg vetkőztetem.
Tusfürdőt öntök bele, hogy hab is legyen benne. Finoman bele engedem a vízbe,
ami majdnem a nyakáig ér. – Jó lesz? – kérdezem mosolyogva. Újabb bólintás. –
Egy pillanat és jövök. Ne mozdulj! – gyorsan lerohanok a földszintre, ahol a
srácok beszélgetnek. – Patrick? – nézek körbe.
- Ruháért ment.
- Oké, nincs véletlen valami műanyag játék, a mit
vízbe rakhatok? Vagy egy gumikacsa? – hadarom.
- De, a fönti szekrényben a csap alatt. – válaszol
Joe.
- Miért van nektek gumikacsátok? – kérdezem felvont
szemöldökkel.
- Nem tudom, egyébként, ha furcsállod, minek
kérdezted? – nevet.
- Jól van, na. – mentegetőzöm feltett kézzel, és már
a lépcsőnél is vagyok. Visszarohanok, a kis szöszi ugyan úgy ül, maga elé
bámulva, mint alig pár perce. Kihámozom a gumikacsát a fiúkból és a vízre
teszem. A kedve azonnal jobb lesz. Mosolyogva nyúl érte, nyomogatni kezdi, amit
sípolni kezd, majd meglöki, az úszik a vízen. Utána ugrik. Felnevet. Ezeket a
gyerekeket, milyen könnyen jó kedvre lehet deríteni… .
- Na, és mi a neved? – mosolygok rá, miközben
sampont nyomok a kezembe.
- Sofia Harmon. – mosolyog rám, miközben a haját
kezdem dörzsölni samponnal.
- Nagyon szép neved van Sofi, ha becézhetlek így…-
bólint – na, és hány éves vagy? – kezével hatost mutat.
- Értem. – bólintok. – Én Annie vagyok.
- És te hány éves vagy? – kérdezi csilingelő hangon.
- Én huszonhárom. – mondom. – Hajtsd hátra kicsit a
fejed. – engedelmesen hátra hajol, éppen, hogy le tudjam mosni a fejéről a
sampont. – Na, és mond, mi a kedvenc meséd? – az egyik legjobb figyelem
elterelés a kisgyerekeknél.
- Hát nem nagyon néztünk mesét, de szeretem a
hercegnőket.
- Jók is a hercegnők. – bólintok nevetve. – Tudod mi
volt az a Barbie? – megrázza vizes fejét – az még nagyon régen játék baba volt.
Rengetegféle volt. Lehetett neki ruhája, cipője, sőt még fülbevalója is. Házat
lehet hozzá kapni, de voltak hercegnő Barbiek, amihez kastélyt is. Fiú is volt,
sőt gyerek is! – érdeklődve hallgatja, ahogy mesélek.
- De jó! – néz rám csillogó szemekkel.
- Hercegnős mese, már nagyon, nagyon régen is volt.
Meg akarod majd nézni a legrégebbit?
- Igen! – szinte kipattan a kádból. Ekkor kopogást
hallunk.
- Bejöhetek? – kukucskál be Patrick.
- Bejöhet? – nézek rá Sofira, aki angyali hangon,
nevetve bólint.
- Itt vannak a ruhák, majd gyertek le. – suttogja a
fülembe. Puszijától elhajolok, amit furcsáll, de szó nélkül kimegy. Tisztára
áztatott Sofit, gyorsan végig törlöm, felöltöztetem, majd megszárítom a haját.
Gyönyörű, dús, hosszú haja csak így látszik igazán. Vajon Honnan szerezte
ezeket a ruhákat Patrick? Gyerekméretű csőnadrág, pandás rövid ujjú, fekete
bőrdzseki, és magas szárú tornacipő… . nagyon kis menő lett. Bőrkabáttal a
kezébe baktattunk le a lépcsőn a nappaliba, ahol négy kíváncsi szempár leste
Sofit. Konyhába tereltem, pontosabban a konyha melletti étkező asztalhoz.
Leggyorsabban elkészíthető ételt csináltam neki, vagyis szendvicset, amihez
szereztem neki ivólevet (tippem sincs ez miért volt itthon). Míg ő el volt
foglalva az evéssel, én a kanapéhoz sétáltam.
- Egyébként hogy került ide…
- Sofi. – segítettem ki Patricket. – Egyébként nem
tudom. Biztos meg tudott szökni, mint én anno. – vonom meg a vállam.
- Hány éves?
- Hat.
- Bronx is annyi volt…utoljára…- motyogja Pete. A
szívem szakad meg értük. Borzalmas látni az arcukon a fájdalmat. Sofi mosolygós
arca töri meg a komor hangulatot. Hátra nézek az asztalra. Tányér a
mosogatógépben, a papírdoboz valószínűleg a kukában.
- Akkor megmutatod a mesét? – mosolyog rám hátra
tett kézzel, előre-hátra dölöngélve. Látszik, hogy zavarban van. Nem
csodálom…öt idegennel egy helyiségbe… .
- Persze. – bólintok mosolyogva – Nincs meg valahogy
a Hófehérke? – dünnyögöm. Kérdően néznek rám.
- Honnan ismered te a Hófehérkét?
- Kiskoromban volt egy ismerősünk, akit hibernáltak,
ő mesélt mindig a régi dolgokról.
- Értem. Hát…keresd meg.
Tévét nyomkodva, hamar rátalálok a mesére, amit el
is indítok.
- Ezzel tudod irányítani, és ha ezt megnyomod, akkor
kisebb lesz a kép, és akkor jobb oldalt választhatsz más meséket. – távirányító
használatát magyarázom neki, amit rögtön megért, majd teljes figyelemmel a
tévére mered. Az rendben van, hogy ő némán nézi, az már nincs, hogy a négy
érettnek nevezett férfi is. Elnevetem magam a látványtól, majd a konyhába
megyek. Megpróbálkozom valami féle ebédkészítéssel. Egyszerű, finom és egy
kisgyerek is szereti… . Spagetti. Zseniális vagyok. Tésztát és darált húst
találok, sűrített paradicsomot nem. Szuper. Még szerencse, hogy vagyok annyira
ügyes szakács, hogy meg tudom csinálni, rendes paradicsomból.
- Mit csinálsz? – kihallom Patrick mosolyát. Kilépek
az öleléséből, mielőtt a nyakamra puszit adna.
- Spagettit. – mosolygok rá a vágódeszkát arrébb
húzva, amin folytatom a paradicsom összevágását.
- Most mi a baj? A fürdőbe hagytad, most se…
- Figyelj…ami tegnap történt az felejtsük el és jó
lenne, ha ezt Petenek is megmondanád. – néz hátra.
- Mert? – dől a mellettem lévő konyhapultnak,
összefont karral.
- Mert úgy viselkedtem, mint egy rossz ribanc…-
sziszegem – és ez nektek se jó. Tudom.
- Tudtam, hogy ez lesz. – motyogja idegesen.
- Mi? – megáll a kés a kezemben.
- Ezt…mi Petetel megbeszéltük. Mind a kettőnknek
bejössz, bár erre magadtól is rájöttél. – bólintok – Ezért találtuk ki ezt…túl
jó barátok vagyunk ahhoz, hogy egy lány szétválasszon. – amint kimondta meg is
bánta. Az én agyam viszont teljesen elborult.
- Mi van?! – kiáltok föl fennhangon. Egy pillanatra
a tévés társaság felénk fordul, de számukra érdekesebb a Hófehérke, ezért
tovább nézik. – Hogy lehettem ekkora idióta…- sziszegem halkabban. – Kerestétek
az alkalmat mi?! Amikor a legsebezhetőbb voltam! Le is fektettetek volna mind a
ketten, ugye?! – szikrákat szór a szemem.
- Annie, rosszul fejeztem ki magam, én…- dadogja
ijedten.
- Nem érdekel! Menj el! – fordulok el tőle. Egy
ideig áll még mellettem, majd visszasétál a nappaliba. Szemem sarkából látom,
ahogy Petetel sunyorog. Egyszerre pillantanak felém. Kiismerhetetlen az arcuk.
Hogy használhattak ki ennyire?! Vajon meddig akarták ezt csinálni? Míg bele nem
szeretek az egyikükbe, aztán majd szépen elmondják mi a helyzet?! Elmenni nem
tudok, nincs hova. Ráadásul most már itt van Sofi…gondoskodni fogok róla, amíg
tudok. Az a baj, hogy tegnap én élveztem…az egész helyzetet…azt is csak megjátszották?
Mármint a viselkedésük…túl sok a kérdés, választ nem akarok kapni tőlük.
Borzasztó dühös vagyok rájuk… . Az ebédidőben lett kész, éppen a második mese
(Hamupipőke) közepén lett kész, fél egyre. Két tányérra raktam, két kisebb
adagot, amit az asztalra helyeztem, két pohár limonádé kíséretében.
- Gyere ebédelni. – mosolyogtam Sofira, majd
leállítottam a mesét. Kezemet megfogva sétálunk az asztalhoz. Székre ül, majd a
kezébe vett villával turkálni kezd benne. – Kóstold meg, kérsz rá sajtot? –
látszik rajta, hogy elgondolkozik, majd bólint. Szórok rá egy keveset, majd a
kezét megfogva, megmutatom, hogy is kellene enni.
- Ez nagyon finom! – motyog egy adag tésztával a
szájában. Roppant gusztusosan, a fele kiesik onnan.
- Szebben egyél. – mosolygok rá kedvesen, majd egy
szalvétával letörlöm a maszatos arcát. Én is enni kezdek, közben négyen
megjelennek az asztal körül. Kérdő tekintetüket nem hagyom annyiba.
- Ezt ti se gondoltátok komolyan, ugye? – nézek
rájuk felvont szemöldökkel. – Szolgáljátok ki magatokat. – mondom, majd
feltekerek egy adag tésztát. Unottan eszik a főztem (a hat éves Sofi meg tudta
dicsérni, de ők nem…), mire mi már befejeztük.
- Nézd, találtam szívószálat. – rakom bele a vidám
szőkeség poharába, a fehér-rózsaszín csíkos szívószálat, amit lassan inni kezd.
Magamnak, egy lila-fehéret választottam. Teljes egészében levegőnek nézem őket.
Csak Sofival foglalkozom. Patrick és Pete már előbb megbántottak, Joe és Andy,
pedig azzal, hogy annyit se mondtak, hogy ehető-e amit csináltam…gyerekes viselkedés
lenne? Talán. De azért legalább annyit mondhattak volna, hogy köszönik. Végül
is, csak véletlen csináltam annyit amennyit, persze… . a nagy gondolkozásban,
csak még jobban felhúztam magam, és akkorát csaptam rá, hogy mindenki
beleremegett.
- Bocsánat. – simogatom meg Sofi szőke fejét, majd
felkelek a székről. Ő is hasonlóképp tesz. A tányért a mosogatógépben végzi, a
két pohár, pedig a nappaliban, az asztalon. Elindítom a mesét Sofinak, én pedig
újra gondolkozni kezdek. Negyedik napja, hogy ismerem őket, de már annyi minden
történt, mintha hónapok teltek volna el. Bár ebben a világban…ki kell használni
minden egyes percet…kitudja mikor lőnek agyon. Egy perc is többnek tűnik. A
másik…gyerekesen viselkednék? Túl spilázom a dolgot? Patrickre és Petere van
okom, miért haragudjak, de szegény Joera és Andyre…valószínűleg nem mertek
megszólalni…elég feszült a hangulat, amit egyedül, csak Sofi nem érzékel…bár
kitudja. Beszélni fogok velük…hatszemközt. Vagy nyolc, Sofit is beleszámítva.
- Annie! – csilingelő hang ráz föl a gondolataimból.
– Szerinted? – néz rám nagy szemekkel. Jaj, kérdezett?
- Én…bocsánat, nem figyeltem. Mit kérdeztél?
- Hát, hogy Hamupipőkét megtalálja majd a herceg a
padláson? – vállat vonok. Bár tudom, hogy igen, nem akarom elmondani neki…az
úgy nem izgi.
- Majd meglátod. – nevetek. Én is nagyjából
belemerülök Hamupipőke világába, a srácok csak most ülnek vissza a kanapéra.
Hm, észre se vettem, hogy eddig a konyhába voltak. Kisebb civakodás után (és
még én gondolom magamról, hogy gyerekes vagyok…), végül Patrick kerül mellém a
kanapén. Ezek most félnek tőlem? Magam elé bámulva felvonom a szemöldököm. Alig
párcentire ül tőlem, de érzem, legszívesebben, jó pár kilométerre lenne tőlem.
Mesének vége, Sofi úgy dönt nincs kedve több mesét megnézni.
- Kimegyünk játszani? – néz rám világoskék szemeivel.
- Patrick és Pete kimennek veled, rendben? – nézek rá
mosolyogva, bólint. Ellenkezés nélkül pattannak, már kint is vannak.
- Szóval…- kezdem – bocsánatot akarok kérni, hogy
veletek is bunkó voltam. Bár az kissé feldühített, hogy összesen Sofi mondott
valamit a főztömről…
- Mi bocs. Elég feszült volt a hangulat, nem akartunk
megszólalni feleslegesen. – szól közbe Joe.
- Egyébként tényleg finom volt. – mosolyog rám Andy.
- Igen, sejtettem, hogy ez az, oka és köszönöm. –
nevetek föl. Még egy ideig beszélgettünk, hogy bár nagyon jó barátok, igazam
van, és ez tényleg nagyon csúnya volt. Utána, mi is kimegyünk a kertbe, ahol
Sofi, Pete és Patrick nagyon jól eljátszanak. Bár mind a kettőjükre haragszom,
a szívem mégis ellágyul.
- Annie, gyere te is! – nevet fel Sofi. Négyünk
közül, egyedül Sofi szeretné, hogy menjek… . Mégis felkelek, és melléjük
megyek.
- Ismered a kidobóst, Sofi? – nézek rá mosolyogva.
Bólint. – Akkor mit szólnál, ha mi lennénk ketten, és ők ketten. – lefehéredve állnak.
- Ez így kevés lesz. Nem jóó! Jöjjön Joe és Andy is.
– néz föl rám. Két említett személy is beáll. Joe Petékhez, Andy hozzánk.
Teljesen mindegy ki, hova áll be…végük van.
- Kezdjük. – összehúzott szemmel nézek rájuk. Na,
most vagyok gyerekes. De végül is…játszunk. Az első találat, Patrick combját
éri. Hazudnék, ha azt mondanám, nem esett jól, látni, ahogy felszisszen a
fájdalomtól. Bosszúálló vagyok? Áh, dehogy. Egyetlen egyszer sem ér találat.
Kis csapatom közelébe se ér a labda. Természetesen Sofi nagyon élvezi, ugyanis
nem érzékel semmit az én gyerekes bosszúmból. A másik csapat természetesen
hagyja magát, mikor ő dob, ellenem nem tudnak védekezni, Andy pedig igazából
csak áll, ahogy Joe is a másik oldalon. Szegényeknek elég unalmas lehet… . Tíz
percen keresztül „élvezkedek”, végül Joe fújja le. Becsülendő, hogy se Patrick,
se Pete nem mondták, hogy állj, pedig nem igazán élvezték.
- Fogócska! – szólal meg hirtelen Sofi, majd
megérinti a hasamat, ezzel jelezve, én vagyok a fogó.
- Ezzel legalább nem tud kinyírni…- motyogja Patrick
kocogva.
- Fellökni feltudlak. – mosolygok rá, kissé
eszelősen. Kissé már nyugodtabban, nem csak kettőjükre élezem ki magam, mikor
fogó vagyok. Igazából élvezem is, mert szeretek futni.
- Na, jó. Ne csak neki fájjon…- suttogja Joe, majd
lök egyet rajtam, és én pont Patrick mellett állok, és pont rázuhanok. Mily
érdekes. Ahogy fölém magasodik, eszembe jut a tegnapi. Ahogy a mezőn feküdtünk.
Elhessegetem gyorsan a gondolataim, majd lelököm magamról. Kifáradva ülünk le a
kanapéra. Sofi, Patrick ölében ül, limonádét kortyolgatva. Még a végén
féltékeny leszek…de nem Sofira. A délután folyamán beszélgetünk, mesét nézünk. Életembe
nem láttam még ennyi rajfilmet. Szerencsére, nem csak a hercegnők „izgalmas
világát” kell végig néznünk, hanem egyéb mese remekeket. Mikor teljesen kifogy
a picur az ötletekből, nagy gondolkodóba megyünk át. Elsőnek Patrick szólal
meg.
- Tini nindzsa teknőcök? – néz rá mosolyogva. Hárman
felnevetnek. Kérdően pillantok rájuk.
- Kiskoromba imádtam. – mosolyog rám. Hűvösen
bólintok. Próbálok erősnek tűnni, de ez annyira ellágyítja a szívem, hogy
teljesen elolvad. Elképzelem, ahogy a pici, vörös hajú kis srác ül a tévé előtt,
és sokadszorra nézi meg ugyan azt a mesét. Sofi, végig Patrick ölében ül, és
figyeli a történéseket a képernyőn. Közben Patrick magyaráz neki. Kis híján elbőgöm
magam, a hihetetlen édes látványtól… . Következő Pete kérése, a Karácsonyi lidércnyomás.
Azt az ő öléből nézi végig, közben Pete mutogatja neki a tetoválást a jobb
karján, ami a meseszereplőket ábrázolja. Harmadik kérés, Andytől jön, aki a Batmant
ajánlja, rajfilmes formában. Utána Joe, a Star Warssal. Végül én. Nem is tudom,
nincs kedvenc mesém. Nem tudom, honnan lenne. Egyen viszont igazán megakadt a
szemem. Merida a bátor. Leírása magával ragadott. Enyémet is némán nézzük
végig. Hihetetlen, hogy egy mese ennyi megtetsszen. Gyerek nyelvre van az egész
megcsinálva, mégis egy felnőttnek is élvezhető. Csodálatos, ez a Merida én
vagyok. Csak ő viking hercegnő. Mint minden hercegnőnek, neki is házasodnia
kellene, de ő inkább világot lát.
- Na, jó. – szólalok meg én először. – Gyere, fürödj
meg, addig ti keressetek egy mesét. – utasítom őket. Megmutatom neki, hogy kell
megengedni, majd elzárni a vizet a zuhanyba, nagylány, egyedül is le tud
fürdeni, addig én pizsamát keresek. Egy szatyrot találok, amibe egy rózsaszín kislány
pizsama van. Rövid felsővel és alsóval. Felső részén egy nagy pingvin van, az
alsón sok kicsi. Még egy tündéri szörny tappancson mamuszt is találok mellette.
- Tessék, itt van a pizsid, majd gyere ki. Ezt is
vedd föl, fel ne fázz. – mosolygok rá, majd kimegyek. Az édes, kis szőkeség,
pár perc múlva kicsoszog a fürdőből. Haját gyorsan átfésülöm.
- Mindjárt jövök, én gyorsan lezuhanyozom.
- Rendben, megvárlak. – bólint, majd leül az ágyra.
Tényleg igazán sietek, arcom letisztításával együtt, tíz perc alatt végzem.
Nekem is lett „valahogy” pizsamám, ami egy bordó, kockás rövid alsóból, és egy
sima pólóból állt. Hajam laza kontyba fogtam. Így sétáltunk le a lépcsőn ketten.
- Te szépítkeztél a legtovább biztos…- simítja meg
Patrick, Sofi fejét, mikor belehuppan az ölébe…hát ezt nem hiszem el! Négyen
nézünk Patrickre morcosan. Egy nap alatt, úgy megszerettük ezt a kicsi,
pontosabban már nagylányt, hogy az hihetetlen. Szörny Rt.-t nézzük meg, amit
még mi is végig nevetünk (is…elég gyermekdedek tudunk lenni, mint kiderült…).
Felénél már nagyokat ásít Sofi, ami következtében, a vége felé már alszik is.
Őszintén? Mindenki. Nem mondanám unalmasnak, de a kidobós és fogócska fárasztó
volt… . Én riadok föl a mereven álló képernyőre. Negyed tizenkettő. Hoppá.
Mocorgásom mindenkit szép lassan, felébreszt, kivétel Sofit, aminek csak örülni
tudunk.
- Viszem hozzád. – fordulok Patrick felé, aki
bólint. Többiek morcosan sandítanak felém. Óvatosan az ágyra helyezem, majd egy
puszit nyomok a homlokára, ennek következtében, mocorogni kezd, de álmában. Szépen
betakargatom, majd egy pokróccal és egy párnával Elindulok lefelé.
- Hova mész? – suttogja Patrick.
- Kanapé. Amúgy is ott aludtam volna…- mélyen a
szemébe nézek. Érti a célzást. Szépen megágyazok magamnak, majd lehajtom a
fejem. Egy ideig hallgatom a zuhany hangját, a mászkálást, majd ilyen rengeted,
gondolattal álomba merülök…