~4.

Az egész házban csend uralkodik. Kihasználom az alkalmat, hogy kérdezősködés nélkül juthatok ki. Két perc alatt lezuhanyozom, újabb két perc alatt felöltözöm, és már kint is vagyok. Kellemesen melegen süt a nap, a környék csöndes, még mindenki alszik. Fölfelé kezdek sétálni, arra még nem jártam. Közben gondolkozom. A tegnapon. Borzalmasan szégyellem magam. Egy ribanc vagyok. Erre nincs szebb kifejezés. Annyira, de annyira sajnálom mind a kettőjüket… . Nem is tudom igazán, mi tetszik nekik annyira bennem, de ennek véget kell vetnem. Barátian fogok viselkedni velük, majd talán elfelejtenek… . De, én nem akarom megbántani őket… . Negyedik napja lesz, hogy ismered őket. Néz rám felvont szemöldökkel a belső hangom… . De utálom…ő az okoskodó ribanc. Rajta kívül még kettő van. Az egyik, az angyali énem. Neki csak a létezéséről tudok, még nem szólt bele az életembe. Romlott vagy, azért. Van az az énem, aki tegnap eluralkodott rajtam. Igazából neki nem tudok nevet adni. De azt tudom, hogy vörös-fekete fűzőbe, és harisnyakötőben jár. Ő is csak ritkán jön elő. Meg kell keresnem az angyali énem. Őt kell kevernem az erős, független, igazi énemmel. Aki a legborzalmasabb helyzetekben is helyre ráz, aki a bátorságomért, harciasságomért, illetve a szabadság utáni vágyamért felelős. Hm…igazából csak most döbbenek rá, milyen színes egyéniség vagyok. És rohadt nagyképű. Domb tetején torpanok meg. Alattam egy méretes város fekszik. Ezt nem a zenovák irányítják, az látszik. De akkor kik? Félve mászok le a dombról. Egyre furcsábban érzem magam, ahogy közeledek, mintha valamiféle erőtér lenne a város körül. A következő pillanatban hátra esek, majdnem egy métert visszarepülök. Ezek…kaput vontak maguk köré? De kik ezek?? Muszáj bejutnom. Köveket szedek össze magam körül, azzal dobál, meddig mehetek. Közvetlen előtte torpanok meg. Ledönthetetlennek és borzasztó erősnek tűnik a kupola építmény.  Jobbra indulok el, hátha találok be utat… . Egy őrt pillantok meg. Felvont szemöldökkel néz rám. Először körül néz, majd a zsebéből előhúz egy távirányító féleséget, amivel méretemnek megfelelő nyílást csinál a kapun. Amint belépek, lezárja. Rajta kívül még három jelenik meg, körbe állnak nem bírok mozdulni.

- Nevet. – szólal meg faarccal a baloldalamon álló. Oh, szuper, angolul beszélnek.

- Annie. Annie Morgan. – motyogom. Telefonféleséget vesz elő, matatni kezd benne, de hamar el is rakja.

- Nem látom a nevét a listán. – néz rám kérdően.

- Listán…?

- Itt lakók, illetve a beengedhető személyek listáján. Maga kint lakik?

- Öm…én…igen. – dadogom.

- Értem. Motozzátok meg. – int felém a fejével. A már említett három végig tapogat, belenyúlnak a zsebeimbe.

- Tiszta uram. – szólal meg először a szőke.

- Köszönöm. Maga lázadó? Vagy hogy hívják magukat odakint.

- Igen az vagyok. Illetve…a városunkba én vagyok az utolsó. Tegnap mészároltál le a falunkat…- elcsuklik a hangom. Kissé ellágyul az őrök arca.

- Ön hol volt, hogy túlélte?

- Barátaim befogadtak, még a mészárlás előtt egy-két órával.

- Barátai? Hírességek? – bólintok. Most egy tényleges telefont vesz elő – Kinti ember, lázadó, hírességeknél él. – ennyi, majd leteszi. – Nem sokára itt lesznek magáért. – falfehér arccal bámulok rá. Értem? Pár perc múlva, egy repülőgép jelenik meg, amiből egy igen jól öltözött nő száll ki.

- Annie Morgan? – vonja föl tökéletesre szedett, sötétbarna szemöldökét. Bólintok. – Kérem, jöjjön velem. – terel be a repülőbe. Félelem fut át az arcomon, de engedelmeskedek. Két, egymással szemben lévő dívány van a gépbe, int, hogy üljek le vele szembe.

- Honnan ismernek? – motyogom idegesen.

- Mi? Sehonnan. Maga mondta meg a nevét. – mosolyog rám kedvesen. Idegesen mocorogni kezdek. – Mi ez a hely? Ezt is zenovák irányítják?

- Nem Annie, nem ők. Ez a város a mi városunk. Itt csak emberek élnek, békességben. Évekkel ezelőtt épült ez a város, amit olyan erős védőpajzzsal vontunk körbe, hogy még a zenovák se képesek áttörni.

- Elég nagynak tűnik a város. Nagyjából mekkora területen terül el?

- Nem sokkal, de nagyobb, mint ahol ön él. – komoly arccal néz rám, nekem pedig leesik az állam.

- És…itt kik élnek, és miért ők? Miért hagyják azt a kaotikus állapotot odakint? – egyre idegesebb vagyok.

- Annie, tudja mi ekkora várost tudtunk kiépíteni. Bárki jöhetett egy jobb élet reményében. Akiknek volt annyi eszük, hogy éltek a lehetőséggel, ide jöttek, minél előbb, de sajnos ez a hely sem végtelen, csak egy bizonyos létszámot tudtunk befogadni. Az utánuk érkezőket el kellett küldenünk.

- Nem gondolja, hogy ez kissé igazságtalan? – felvonom a szemöldököm.

- Nem, nem gondolom. Aki nem volt olyan naiv, hogy azt gondolta, jobb lesz, az hamar idejött.

- Értem. – mereven bólintok.

- Esetleg megkérdezhetem, melyik hírességnél lakik? – kedves mosolyra húzza újra a száját.

- Hírességeknél…- mielőtt belekezdhetnék, közbe szól.

- Ne is folytassa. Fall Out Boy? – egészen vidám lesz. Mire ez a nagy mosoly? Felvont szemöldökkel bólintok.

- Honnan ismeri őket?

- Részben minden fent maradt híres embert ismerünk, hiszen ők az egyetlen, kint élő, hogy is mondjam…csoport, akik érnek valamit. – döbbent, dühös arckifejezésem hamar észreveszi. – Már bocsásson meg. – szememet forgatom. – Másrészt pedig, ők rendszeresen látogatnak minket. – teljesen letaglóztam. Ide járnak, és még nem meséltek róla?? Hát szép, mondhatom. – Próbáljuk őket rávenni, hogy újra zenéljenek itt, de szinte lehetetlen. Talán félnek…

- Félnek?

- Ennyi év, és megpróbáltatás után, nehéz lenne nekik. Talán nem bírnák ugyan azt a szintet hozni, amit régen. Ők legalábbis ezt gondolják. – mi van?

- De hát…nekem játszottak. Több számot is. Nem gondolom, hogy rosszabbak lennének, bár én nem hallottam őket régen… .  Sőt. Hosszan mesélték a régi életüket, és én már akkor is azt vettem észre, hogy hiányzik neki. Meg később mondták is. – most én leptem meg a nőt.

- Akkor igazán nem értem…kiismerhetetlenek…- sóhajt. – De igazán szeretni valóak. De gondolom, erre ön is rájött. – mosolyog rám. Sajnos, túlságosan is… . Egy ideig csendben ülünk.

– Itt…vannak gyerekek is, akiket hibernáltunk. Elloptunk, vagyis az én távoli rokonom ellopta azt az anyagot, amit segítséggel sokszorozott.

- Tehát már akkor is tervben volt ez? Már akkor sem hittek a jobban?

- Sajnos ezek a…zenovák, már akkor is megmutatták, milyenek. Mennyire undorító, kapzsi élőlények. Muszáj volt valamit kitalálni. Akkor még azt gondolták nem sikerülni egy ilyen várost építeni, de mint látja tévedtek. Szóval…ebből az egészből annyit akartam kihozni, hogy olyan fiatalokat is hibernáltunk, akik már szerették őket, akkor is.

- Rajongók? – milyen érdekes…ez a szó is elveszett az évek során… .

- Igen. – már ahol… . Egy ház tetején szállunk le.

- De…őket miért nem engedték be ide? – kérdezem, már egy liftbe beszállva.

- Nem akartak jönni, a mi érdekünkben. A zenovák, mindig is öltek a hírességekért, nem akarták tönkre tenni az ötletet, miszerint egy békés várost teremtünk.

- Értem. Mennyi ember ál itt nagyjából? – egy hatalmas előtér fogad minket, mikor kinyílik a lift. Van egy olyan érzésem, hogy ez a nő lakása.

- Három-négy millió. – ez…lehetetlen.

- Te jó isten…mekkora ez a város?

- Tanult a régi New Yorkról? – bólintok – Megközelítőleg akkora, mint az. Talán kisebb. Erdeink, gyáraink vannak. Ennek a kupolának a teteje, egészen kiér az űrbe. Tizenkét éves korukig, az itt élő gyerekek, nem tudnak semmiről, ami kint van. Nem érzékelik, hogy ők egy zárt helyen vannak. Egy felnőtt se, csak tudja.

- Hihetetlen…- felfoghatatlan itt minden… - Miért nem segítenek a kinti világon?

- Itt már legtöbben nem élték át a kinti borzalmakat. Sérülésmentes életet akarunk biztosítani nekik. Hogy talán, egyszer újra átvehessük, ami a miénk, embereké. – végszóra elhelyezkedik a kanapén.

- Most kellene a segítség. – nézek rá komolyan. – Egy hierarchia szintet öltek meg tegnap. Az emberek fel fognak lázadni! Maguk tudnának segíteni! – harcias testtartást veszek föl, amitől meghökken.

- Lázadókat? Az amerikai lázadókat?

- Igen, de ezt már hamarabb is említettem…- furcsállva nézek rá. A legelején mondtam…. .

- Lehet róla szó. Ennek a tárgyalása hosszabb folyamat lenne, amit nem lehetne feltűnés nélkül végre hajtani. A kinti világ tájairól jönnének ide vezetők.

- Én úgy gondoltam…- motyogom.

- Hogy maga kezdeményezné ezt a háborút? – hitetlenül felnevet. – Én tényleg nem becsülöm alá magát, tudom miket élt át, de az lehetetlen lenne. Viszont biztosra veheti, hogy itt már nagy becsben fogjuk tartani önt, és a feltevését. Bátor, hogy ilyen elképzelései vannak. Megfontoljuk. – na, ezt megkaptam, de sajnos igaza van. Ennyire nem lehetek naiv, hogy azt higgyem én, egy lázadó háborút indítok… .

- Rendben. – bólintok sóhajtva. – Esetleg…haza tudnának vinni? Úgy értem a kupola széléig. Ahol összeszedtek.

- Természetesen. – bólint mosolyogva. – Örültem a találkozásnak. – áll föl. – Remélem, legközelebb nem egyedül találkozunk. – finoman nyújtja felém a kezeit, amit megrázok.

Lassabbnak tűnik a visszaút, mint az oda út… . Közben végig az ablakon bámulok ki. Béke van. Rohanó emberek, felhőkarcolók, illetve kijjebb családi házak. Olyan hangulatos az egész. Szívesen élnék itt. Illedelmesen elköszönök az őröktől, majd elindulok haza. Messziről látom, hogy valami baj van. Két őr áll, fegyvert fogva, valakire. Mikor közelebb érek, veszem csak észre, hogy egy kislány fekszik a földön. Sovány, koszos, ruhái szakadtak. Szőke tincsei, összeragadnak, nagy, világoskék szemei félelemtől csillognak.

- Ne! – ugrok elé.

- Álljon félre, különben, magát is lelőjük! – kiabál rám az egyik.

- Annak nem hiszem, hogy a háza lakói örülnének…- húzom össze a szemem, fejemmel a házra intve. Leengedik a fegyvert.

- Mocskos lázadó…- motyogja, majd elindulnak lefelé. Legszívesebben leköptem volna ezt a rohadékot, de nem akartam nagyobb galibát.

- Jól vagy? – ugrok mellé aggódva. Megrázza fehér fejecskéjét.

- Meghaltak…- suttogja.

- Kik? – kérdezem ijedten.

- Mama, papa meg a többiek. – könny csörög le piros arcán. Minden izmom megfeszül. Minden erőmmel azon leszek, hogy megölhessem ezeket… .

- Shh. Ne sírj angyalom. – erősen szorítom magamhoz – sajnos ismerős. – mondom, inkább magamnak. – Gyere szépen. – karomba veszem, így indulok be a házba. Annyira könnyű…szegénykém csont és bőr.

- Már azt hittük, itt…- Joe ül a kanapén. Arcáról lehervad a mosoly.

- Meg akarták ölni…- motyogom idegesen. – Családját sikerült…- reménykedem benne, hogy nem hallja. Bólint. A következő pillanatban Patrick, Pete és Andy jelennek meg a nappaliban. Kikerekedett szemmel néznek rám. Leülök a kislánnyal a kanapéra, nyugtatgatom egy kicsit, addig Joe elmondja a többieknek mi a helyzet. Négyből hárman apukák…voltak. Zenovák miatt nem nevelhették fel a gyereküket, ez a gyilkolásos dolog, látszólag felzaklatta őket.

- Szerezzetek neki valamit, ruhát. – suttogom, majd az emeltre sétálok. Fürdő felé veszem az irányt.

- Megfürdetlek, rendben? – guggolok le, hogy egy magasságba legyek vele. Bólint. Meleg vizet engedek a kádba, míg vetkőztetem. Tusfürdőt öntök bele, hogy hab is legyen benne. Finoman bele engedem a vízbe, ami majdnem a nyakáig ér. – Jó lesz? – kérdezem mosolyogva. Újabb bólintás. – Egy pillanat és jövök. Ne mozdulj! – gyorsan lerohanok a földszintre, ahol a srácok beszélgetnek. – Patrick? – nézek körbe.

- Ruháért ment.

- Oké, nincs véletlen valami műanyag játék, a mit vízbe rakhatok? Vagy egy gumikacsa? – hadarom.

- De, a fönti szekrényben a csap alatt. – válaszol Joe.

- Miért van nektek gumikacsátok? – kérdezem felvont szemöldökkel.

- Nem tudom, egyébként, ha furcsállod, minek kérdezted? – nevet.

- Jól van, na. – mentegetőzöm feltett kézzel, és már a lépcsőnél is vagyok. Visszarohanok, a kis szöszi ugyan úgy ül, maga elé bámulva, mint alig pár perce. Kihámozom a gumikacsát a fiúkból és a vízre teszem. A kedve azonnal jobb lesz. Mosolyogva nyúl érte, nyomogatni kezdi, amit sípolni kezd, majd meglöki, az úszik a vízen. Utána ugrik. Felnevet. Ezeket a gyerekeket, milyen könnyen jó kedvre lehet deríteni… .

- Na, és mi a neved? – mosolygok rá, miközben sampont nyomok a kezembe.

- Sofia Harmon. – mosolyog rám, miközben a haját kezdem dörzsölni samponnal.

- Nagyon szép neved van Sofi, ha becézhetlek így…- bólint – na, és hány éves vagy? – kezével hatost mutat.

- Értem. – bólintok. – Én Annie vagyok.

- És te hány éves vagy? – kérdezi csilingelő hangon.

- Én huszonhárom. – mondom. – Hajtsd hátra kicsit a fejed. – engedelmesen hátra hajol, éppen, hogy le tudjam mosni a fejéről a sampont. – Na, és mond, mi a kedvenc meséd? – az egyik legjobb figyelem elterelés a kisgyerekeknél.

- Hát nem nagyon néztünk mesét, de szeretem a hercegnőket.

- Jók is a hercegnők. – bólintok nevetve. – Tudod mi volt az a Barbie? – megrázza vizes fejét – az még nagyon régen játék baba volt. Rengetegféle volt. Lehetett neki ruhája, cipője, sőt még fülbevalója is. Házat lehet hozzá kapni, de voltak hercegnő Barbiek, amihez kastélyt is. Fiú is volt, sőt gyerek is! – érdeklődve hallgatja, ahogy mesélek.

- De jó! – néz rám csillogó szemekkel.

- Hercegnős mese, már nagyon, nagyon régen is volt. Meg akarod majd nézni a legrégebbit?

- Igen! – szinte kipattan a kádból. Ekkor kopogást hallunk.

- Bejöhetek? – kukucskál be Patrick.

- Bejöhet? – nézek rá Sofira, aki angyali hangon, nevetve bólint.

- Itt vannak a ruhák, majd gyertek le. – suttogja a fülembe. Puszijától elhajolok, amit furcsáll, de szó nélkül kimegy. Tisztára áztatott Sofit, gyorsan végig törlöm, felöltöztetem, majd megszárítom a haját. Gyönyörű, dús, hosszú haja csak így látszik igazán. Vajon Honnan szerezte ezeket a ruhákat Patrick? Gyerekméretű csőnadrág, pandás rövid ujjú, fekete bőrdzseki, és magas szárú tornacipő… . nagyon kis menő lett. Bőrkabáttal a kezébe baktattunk le a lépcsőn a nappaliba, ahol négy kíváncsi szempár leste Sofit. Konyhába tereltem, pontosabban a konyha melletti étkező asztalhoz. Leggyorsabban elkészíthető ételt csináltam neki, vagyis szendvicset, amihez szereztem neki ivólevet (tippem sincs ez miért volt itthon). Míg ő el volt foglalva az evéssel, én a kanapéhoz sétáltam.

- Egyébként hogy került ide…

- Sofi. – segítettem ki Patricket. – Egyébként nem tudom. Biztos meg tudott szökni, mint én anno. – vonom meg a vállam.

- Hány éves?

- Hat.

- Bronx is annyi volt…utoljára…- motyogja Pete. A szívem szakad meg értük. Borzalmas látni az arcukon a fájdalmat. Sofi mosolygós arca töri meg a komor hangulatot. Hátra nézek az asztalra. Tányér a mosogatógépben, a papírdoboz valószínűleg a kukában.

- Akkor megmutatod a mesét? – mosolyog rám hátra tett kézzel, előre-hátra dölöngélve. Látszik, hogy zavarban van. Nem csodálom…öt idegennel egy helyiségbe… .

- Persze. – bólintok mosolyogva – Nincs meg valahogy a Hófehérke? – dünnyögöm. Kérdően néznek rám.

- Honnan ismered te a Hófehérkét?

- Kiskoromban volt egy ismerősünk, akit hibernáltak, ő mesélt mindig a régi dolgokról.

- Értem. Hát…keresd meg.

Tévét nyomkodva, hamar rátalálok a mesére, amit el is indítok.

- Ezzel tudod irányítani, és ha ezt megnyomod, akkor kisebb lesz a kép, és akkor jobb oldalt választhatsz más meséket. – távirányító használatát magyarázom neki, amit rögtön megért, majd teljes figyelemmel a tévére mered. Az rendben van, hogy ő némán nézi, az már nincs, hogy a négy érettnek nevezett férfi is. Elnevetem magam a látványtól, majd a konyhába megyek. Megpróbálkozom valami féle ebédkészítéssel. Egyszerű, finom és egy kisgyerek is szereti… . Spagetti. Zseniális vagyok. Tésztát és darált húst találok, sűrített paradicsomot nem. Szuper. Még szerencse, hogy vagyok annyira ügyes szakács, hogy meg tudom csinálni, rendes paradicsomból.

- Mit csinálsz? – kihallom Patrick mosolyát. Kilépek az öleléséből, mielőtt a nyakamra puszit adna.

- Spagettit. – mosolygok rá a vágódeszkát arrébb húzva, amin folytatom a paradicsom összevágását.

- Most mi a baj? A fürdőbe hagytad, most se…

- Figyelj…ami tegnap történt az felejtsük el és jó lenne, ha ezt Petenek is megmondanád. – néz hátra.

- Mert? – dől a mellettem lévő konyhapultnak, összefont karral.

- Mert úgy viselkedtem, mint egy rossz ribanc…- sziszegem – és ez nektek se jó. Tudom.

- Tudtam, hogy ez lesz. – motyogja idegesen.

- Mi? – megáll a kés a kezemben.

- Ezt…mi Petetel megbeszéltük. Mind a kettőnknek bejössz, bár erre magadtól is rájöttél. – bólintok – Ezért találtuk ki ezt…túl jó barátok vagyunk ahhoz, hogy egy lány szétválasszon. – amint kimondta meg is bánta. Az én agyam viszont teljesen elborult.

- Mi van?! – kiáltok föl fennhangon. Egy pillanatra a tévés társaság felénk fordul, de számukra érdekesebb a Hófehérke, ezért tovább nézik. – Hogy lehettem ekkora idióta…- sziszegem halkabban. – Kerestétek az alkalmat mi?! Amikor a legsebezhetőbb voltam! Le is fektettetek volna mind a ketten, ugye?! – szikrákat szór a szemem.

- Annie, rosszul fejeztem ki magam, én…- dadogja ijedten.

- Nem érdekel! Menj el! – fordulok el tőle. Egy ideig áll még mellettem, majd visszasétál a nappaliba. Szemem sarkából látom, ahogy Petetel sunyorog. Egyszerre pillantanak felém. Kiismerhetetlen az arcuk. Hogy használhattak ki ennyire?! Vajon meddig akarták ezt csinálni? Míg bele nem szeretek az egyikükbe, aztán majd szépen elmondják mi a helyzet?! Elmenni nem tudok, nincs hova. Ráadásul most már itt van Sofi…gondoskodni fogok róla, amíg tudok. Az a baj, hogy tegnap én élveztem…az egész helyzetet…azt is csak megjátszották? Mármint a viselkedésük…túl sok a kérdés, választ nem akarok kapni tőlük. Borzasztó dühös vagyok rájuk… . Az ebédidőben lett kész, éppen a második mese (Hamupipőke) közepén lett kész, fél egyre. Két tányérra raktam, két kisebb adagot, amit az asztalra helyeztem, két pohár limonádé kíséretében.

- Gyere ebédelni. – mosolyogtam Sofira, majd leállítottam a mesét. Kezemet megfogva sétálunk az asztalhoz. Székre ül, majd a kezébe vett villával turkálni kezd benne. – Kóstold meg, kérsz rá sajtot? – látszik rajta, hogy elgondolkozik, majd bólint. Szórok rá egy keveset, majd a kezét megfogva, megmutatom, hogy is kellene enni.

- Ez nagyon finom! – motyog egy adag tésztával a szájában. Roppant gusztusosan, a fele kiesik onnan.

- Szebben egyél. – mosolygok rá kedvesen, majd egy szalvétával letörlöm a maszatos arcát. Én is enni kezdek, közben négyen megjelennek az asztal körül. Kérdő tekintetüket nem hagyom annyiba.

- Ezt ti se gondoltátok komolyan, ugye? – nézek rájuk felvont szemöldökkel. – Szolgáljátok ki magatokat. – mondom, majd feltekerek egy adag tésztát. Unottan eszik a főztem (a hat éves Sofi meg tudta dicsérni, de ők nem…), mire mi már befejeztük.

- Nézd, találtam szívószálat. – rakom bele a vidám szőkeség poharába, a fehér-rózsaszín csíkos szívószálat, amit lassan inni kezd. Magamnak, egy lila-fehéret választottam. Teljes egészében levegőnek nézem őket. Csak Sofival foglalkozom. Patrick és Pete már előbb megbántottak, Joe és Andy, pedig azzal, hogy annyit se mondtak, hogy ehető-e amit csináltam…gyerekes viselkedés lenne? Talán. De azért legalább annyit mondhattak volna, hogy köszönik. Végül is, csak véletlen csináltam annyit amennyit, persze… . a nagy gondolkozásban, csak még jobban felhúztam magam, és akkorát csaptam rá, hogy mindenki beleremegett.

- Bocsánat. – simogatom meg Sofi szőke fejét, majd felkelek a székről. Ő is hasonlóképp tesz. A tányért a mosogatógépben végzi, a két pohár, pedig a nappaliban, az asztalon. Elindítom a mesét Sofinak, én pedig újra gondolkozni kezdek. Negyedik napja, hogy ismerem őket, de már annyi minden történt, mintha hónapok teltek volna el. Bár ebben a világban…ki kell használni minden egyes percet…kitudja mikor lőnek agyon. Egy perc is többnek tűnik. A másik…gyerekesen viselkednék? Túl spilázom a dolgot? Patrickre és Petere van okom, miért haragudjak, de szegény Joera és Andyre…valószínűleg nem mertek megszólalni…elég feszült a hangulat, amit egyedül, csak Sofi nem érzékel…bár kitudja. Beszélni fogok velük…hatszemközt. Vagy nyolc, Sofit is beleszámítva.

- Annie! – csilingelő hang ráz föl a gondolataimból. – Szerinted? – néz rám nagy szemekkel. Jaj, kérdezett?

- Én…bocsánat, nem figyeltem. Mit kérdeztél?

- Hát, hogy Hamupipőkét megtalálja majd a herceg a padláson? – vállat vonok. Bár tudom, hogy igen, nem akarom elmondani neki…az úgy nem izgi.

- Majd meglátod. – nevetek. Én is nagyjából belemerülök Hamupipőke világába, a srácok csak most ülnek vissza a kanapéra. Hm, észre se vettem, hogy eddig a konyhába voltak. Kisebb civakodás után (és még én gondolom magamról, hogy gyerekes vagyok…), végül Patrick kerül mellém a kanapén. Ezek most félnek tőlem? Magam elé bámulva felvonom a szemöldököm. Alig párcentire ül tőlem, de érzem, legszívesebben, jó pár kilométerre lenne tőlem. Mesének vége, Sofi úgy dönt nincs kedve több mesét megnézni.

- Kimegyünk játszani? – néz rám világoskék szemeivel.

- Patrick és Pete kimennek veled, rendben? – nézek rá mosolyogva, bólint. Ellenkezés nélkül pattannak, már kint is vannak.

- Szóval…- kezdem – bocsánatot akarok kérni, hogy veletek is bunkó voltam. Bár az kissé feldühített, hogy összesen Sofi mondott valamit a főztömről…

- Mi bocs. Elég feszült volt a hangulat, nem akartunk megszólalni feleslegesen. – szól közbe Joe.

- Egyébként tényleg finom volt. – mosolyog rám Andy.

- Igen, sejtettem, hogy ez az, oka és köszönöm. – nevetek föl. Még egy ideig beszélgettünk, hogy bár nagyon jó barátok, igazam van, és ez tényleg nagyon csúnya volt. Utána, mi is kimegyünk a kertbe, ahol Sofi, Pete és Patrick nagyon jól eljátszanak. Bár mind a kettőjükre haragszom, a szívem mégis ellágyul.

- Annie, gyere te is! – nevet fel Sofi. Négyünk közül, egyedül Sofi szeretné, hogy menjek… . Mégis felkelek, és melléjük megyek.

- Ismered a kidobóst, Sofi? – nézek rá mosolyogva. Bólint. – Akkor mit szólnál, ha mi lennénk ketten, és ők ketten. – lefehéredve állnak.

- Ez így kevés lesz. Nem jóó! Jöjjön Joe és Andy is. – néz föl rám. Két említett személy is beáll. Joe Petékhez, Andy hozzánk. Teljesen mindegy ki, hova áll be…végük van.

- Kezdjük. – összehúzott szemmel nézek rájuk. Na, most vagyok gyerekes. De végül is…játszunk. Az első találat, Patrick combját éri. Hazudnék, ha azt mondanám, nem esett jól, látni, ahogy felszisszen a fájdalomtól. Bosszúálló vagyok? Áh, dehogy. Egyetlen egyszer sem ér találat. Kis csapatom közelébe se ér a labda. Természetesen Sofi nagyon élvezi, ugyanis nem érzékel semmit az én gyerekes bosszúmból. A másik csapat természetesen hagyja magát, mikor ő dob, ellenem nem tudnak védekezni, Andy pedig igazából csak áll, ahogy Joe is a másik oldalon. Szegényeknek elég unalmas lehet… . Tíz percen keresztül „élvezkedek”, végül Joe fújja le. Becsülendő, hogy se Patrick, se Pete nem mondták, hogy állj, pedig nem igazán élvezték.

- Fogócska! – szólal meg hirtelen Sofi, majd megérinti a hasamat, ezzel jelezve, én vagyok a fogó.

- Ezzel legalább nem tud kinyírni…- motyogja Patrick kocogva.

- Fellökni feltudlak. – mosolygok rá, kissé eszelősen. Kissé már nyugodtabban, nem csak kettőjükre élezem ki magam, mikor fogó vagyok. Igazából élvezem is, mert szeretek futni.

- Na, jó. Ne csak neki fájjon…- suttogja Joe, majd lök egyet rajtam, és én pont Patrick mellett állok, és pont rázuhanok. Mily érdekes. Ahogy fölém magasodik, eszembe jut a tegnapi. Ahogy a mezőn feküdtünk. Elhessegetem gyorsan a gondolataim, majd lelököm magamról. Kifáradva ülünk le a kanapéra. Sofi, Patrick ölében ül, limonádét kortyolgatva. Még a végén féltékeny leszek…de nem Sofira. A délután folyamán beszélgetünk, mesét nézünk. Életembe nem láttam még ennyi rajfilmet. Szerencsére, nem csak a hercegnők „izgalmas világát” kell végig néznünk, hanem egyéb mese remekeket. Mikor teljesen kifogy a picur az ötletekből, nagy gondolkodóba megyünk át. Elsőnek Patrick szólal meg.

- Tini nindzsa teknőcök? – néz rá mosolyogva. Hárman felnevetnek. Kérdően pillantok rájuk.

- Kiskoromba imádtam. – mosolyog rám. Hűvösen bólintok. Próbálok erősnek tűnni, de ez annyira ellágyítja a szívem, hogy teljesen elolvad. Elképzelem, ahogy a pici, vörös hajú kis srác ül a tévé előtt, és sokadszorra nézi meg ugyan azt a mesét. Sofi, végig Patrick ölében ül, és figyeli a történéseket a képernyőn. Közben Patrick magyaráz neki. Kis híján elbőgöm magam, a hihetetlen édes látványtól… . Következő Pete kérése, a Karácsonyi lidércnyomás. Azt az ő öléből nézi végig, közben Pete mutogatja neki a tetoválást a jobb karján, ami a meseszereplőket ábrázolja. Harmadik kérés, Andytől jön, aki a Batmant ajánlja, rajfilmes formában. Utána Joe, a Star Warssal. Végül én. Nem is tudom, nincs kedvenc mesém. Nem tudom, honnan lenne. Egyen viszont igazán megakadt a szemem. Merida a bátor. Leírása magával ragadott. Enyémet is némán nézzük végig. Hihetetlen, hogy egy mese ennyi megtetsszen. Gyerek nyelvre van az egész megcsinálva, mégis egy felnőttnek is élvezhető. Csodálatos, ez a Merida én vagyok. Csak ő viking hercegnő. Mint minden hercegnőnek, neki is házasodnia kellene, de ő inkább világot lát.

- Na, jó. – szólalok meg én először. – Gyere, fürödj meg, addig ti keressetek egy mesét. – utasítom őket. Megmutatom neki, hogy kell megengedni, majd elzárni a vizet a zuhanyba, nagylány, egyedül is le tud fürdeni, addig én pizsamát keresek. Egy szatyrot találok, amibe egy rózsaszín kislány pizsama van. Rövid felsővel és alsóval. Felső részén egy nagy pingvin van, az alsón sok kicsi. Még egy tündéri szörny tappancson mamuszt is találok mellette.

- Tessék, itt van a pizsid, majd gyere ki. Ezt is vedd föl, fel ne fázz. – mosolygok rá, majd kimegyek. Az édes, kis szőkeség, pár perc múlva kicsoszog a fürdőből. Haját gyorsan átfésülöm.

- Mindjárt jövök, én gyorsan lezuhanyozom.

- Rendben, megvárlak. – bólint, majd leül az ágyra. Tényleg igazán sietek, arcom letisztításával együtt, tíz perc alatt végzem. Nekem is lett „valahogy” pizsamám, ami egy bordó, kockás rövid alsóból, és egy sima pólóból állt. Hajam laza kontyba fogtam. Így sétáltunk le a lépcsőn ketten.

- Te szépítkeztél a legtovább biztos…- simítja meg Patrick, Sofi fejét, mikor belehuppan az ölébe…hát ezt nem hiszem el! Négyen nézünk Patrickre morcosan. Egy nap alatt, úgy megszerettük ezt a kicsi, pontosabban már nagylányt, hogy az hihetetlen. Szörny Rt.-t nézzük meg, amit még mi is végig nevetünk (is…elég gyermekdedek tudunk lenni, mint kiderült…). Felénél már nagyokat ásít Sofi, ami következtében, a vége felé már alszik is. Őszintén? Mindenki. Nem mondanám unalmasnak, de a kidobós és fogócska fárasztó volt… . Én riadok föl a mereven álló képernyőre. Negyed tizenkettő. Hoppá. Mocorgásom mindenkit szép lassan, felébreszt, kivétel Sofit, aminek csak örülni tudunk.

- Viszem hozzád. – fordulok Patrick felé, aki bólint. Többiek morcosan sandítanak felém. Óvatosan az ágyra helyezem, majd egy puszit nyomok a homlokára, ennek következtében, mocorogni kezd, de álmában. Szépen betakargatom, majd egy pokróccal és egy párnával Elindulok lefelé.

- Hova mész? – suttogja Patrick.

- Kanapé. Amúgy is ott aludtam volna…- mélyen a szemébe nézek. Érti a célzást. Szépen megágyazok magamnak, majd lehajtom a fejem. Egy ideig hallgatom a zuhany hangját, a mászkálást, majd ilyen rengeted, gondolattal álomba merülök…

~3.

A nap kellemesen sütött be. Nem otthon vagyok. Kezem a fejem alatt pihen, magzatpózban fekszem a szürkés kanapén. Nyújtózkodva ülök föl.

- Jó reggelt. – suttogom mosolyogva Patricknek címezve, aki a kanapé másik felé törökülésben ül.

- Jó reggelt. – mosolyog vissza kedvesen.

- Haza kellene mennem. – suttogom felhúzva a lábam – Biztos aggódnak mi történt velem.

- Költözz ide. – mondja hirtelen. Teljesen ledöbbenek.

- Mi? – nézek rá kikerekedett szemekkel – Két napja ismerlek titeket, meg nekem nem szabad ideköltöznöm, sőt nem is szabadna ide jönnöm! Amúgy is, hol aludnék? Ez…teljesen kizárt…- habogok.

- Na, ne legyél már ilyen ideges! – nevet föl halkan – Te is tudod, hogy két nap itt egy örökké valóság tud lenni. Nem szabad? Tanácstagok vagyunk, azt majd mi eldöntjük. Hol aludnál? Hát…kétszemélyes az ágyam…- vigyorog rám huncut mosollyal.

- Törvény, hogy az alsóbb rendűek, nem jöhetnek erre a környékre…- motyogom idegesen.

- Akkor bújtatunk. – mosolyog rám.

- Én…nem, nem akarom ezt…- dadogom – a szabad élethez vagyok szokva…maga a pokol lenne egy házba zárva élni…

- Ha szabadságra, vagy magányra vágynál, biztos vagyok benne, hogy ki tudnál szökni úgy, hogy senki nem venné észre. – ilyen jó emberismerő lenne, vagy én voltam ennyire nyitott?

- Jó, az igaz. – vonom meg a vállam halvány mosollyal. – Nem akarom ott hagyni a lázadókat…én oda tartozom. Családommá váltak…

- Bármikor meglátogathatod őket. – ennek mindenre van valami magyarázata?

- Jó. – magam is meglepődök, hogy igent mondtam.

- Ezt megbeszéltük. – bólint mosolyogva. – Van valami, amit el szeretnél hozni onnan?

- Van. Ruhák, fegyverek. Meg…mindenképpen el akarok köszönni és ígéretet tenni, hogy rendszeresen meglátogatom őket. – mosolyodom el.

- Akkor menjünk. – kel föl a kanapéról.

- És a többiek? – nézek végig rajtuk.

- Majd felkelnek. – legyint. Direkt nem a város felé megyünk, hanem a mezőkhöz. Részben rövidebb és persze nyugodtabb.

- Gyere. – mosolygok rá, majd futni kezdek. A messzi, szántóföldön. Ilyenkor szabadnak érzem magam. Minden rossz, szenvedés, fájdalom elillan. Mikor lőnek rám hátulról, a kellemes adrenalin is szétárad bennem. Imádom. Fél úton lassítok, majd megállok. Nem sokkal később Patrick is mellém ér.

- Hogy tudsz te ennyit futni? – kérdezi lihegve a térdén támaszkodva. Felnevetek.

- Évek óta futok. Már halott lennék, ha nem lennék gyors futó. – mosolygok rá, majd elindulok. Utánam fut, majd mellém érve megragadja a karomat és leránt a földre maga alá. Kezeit végig vezeti az oldalamon, majd a karomon, amit a fejem fölé fog.

- Hátulról támad Mr. Stump? – vigyorgok rá.

- Ahogy mondja Miss Morgan. – mosolyog rám önelégülten. Tökéletesen takarásban vagyunk a növények által, így senki sem lát. Csókra duzzadt ajkát a nyakamnak érinti. Résnyire nyitom a szám, felnyögök. Meg akarom csókolni. Fülem tövétől, a mellkasomig végig csókol. Kétszer, mindkét oldalon. Halkan nyögök, nagyokat sóhajtok a jól eső érzéstől. Minden érintésnél melegség árad szét a testemben.  Mikor kinyitom a szemem, a tekintete az enyémbe fúródik. Sóvárogva nézem, újra résnyire nyitom az ajkam, szememet behunyom. Várom az ajkát, amit hamarosan meg is kaparintok. Felső ajkát végig húzza a számon, majd finoman az alsó ajkamba harap. Mind a ketten elmosolyodunk. Puhán nyomja a száját a számra, majd mindketten kinyitjuk, így hozzá férve a másikéhoz. A nyelvünk összeforr, a külvilág megszűnik. Puhák, lágyak, hosszúak a csókjai, amitől csak még jobban élvezem. Percek múlva szakad el az ajkamtól, de szintén lassan, és lágyan – Menjünk. – suttogja, majd elengedi az eddig fönt tartott kezemet. Fölkel a földről, magával húz. Némán sétálunk tovább. Mindketten mosolygunk. Őrhangokat hallok a házak körül. Automatikusan elrejtőzöm. Patrick kuncogva megfogja a kezem, magával húz.

- Mr. Stump. – bólint köszönésképp az egyik. Oh…hát ismeri. Elég unalmas így az élet…semmi harc, verekedés, bujkálás. Oda meg, akkor, amikor akar. Szóvá is teszem ezt.

- Unalmas így az élet…

- Hogy? Talán jó érzés futni a halál elől? – néz rám felvont szemöldökkel. Vállat vonok.

- Nem is tudom. Talán. Az adrenalin a kedvencem az egészben. – felcsillan a szeme. Azonnal elengedem a kezét, mielőtt kitalál megint valamit… . – Jobban verekszem, mint te. Meg ne próbáld.

- Miért, mit csinálsz velem? – egészen közel van hozzám.

- Ami neked legkevésbé sem lenne kellemes. – pördülök meg a tengelyem körül. Már nyújtaná felém a kezét, de én megragadom, és a földdel teszem egyenlővé a testét, majd ráülök. Tapssal díjazzák a faluban lakók, a tettem. Apró mosollyal, fejbiccentéssel „meghajolok”.

- Most…gondoltam valamire…- harap az alsó ajkába vigyorogva.

- Hű, ez aztán teljesítmény! – bólogatok elismerően. Kezét a pólóm alá csúsztatja, ujjai a derekamba vájnak.

- Nyugodtan maradhatsz így rajtam, mondjuk…kevesebb ruhában…- elvigyorodik. Hozzá dörgölöm magam. Élesen szívja be a levegőt.

- Biztos vagy te ebben? – mosolygok rá, majd a bal lábam átvetem rajta, és felállok, ő követ – Egyedül fogok bemenni a házamba, és összepakolni azt a kevés cuccom. Te addig…próbálj nem meghalni. – felnevet. Belépek a házba, biztonság kedvéért bekulcsolom az ajtót. Gyorsan rámolok, majd utoljára körbe megyek. Mindenhol megállok. Szinte mindenhez van valami emlékem. Jó is, rossz is. Szívemhez szorítóm a nyakláncom. Az egyetlen emlékem a családomról. Benne négy kép. Anyáról, apáról, a húgomról és nagymamáról. Felveszem, majd a pólóm alá rejtem. Patrick, éppen Elizabethtel beszélget, mikor kilépek az ajtón. Beth egy hajtincsét csavargatja, közben folyamatosan a száját rágja. Mennünk kéne, mielőtt felzabálja.

- Sziasztok. – lépek melléjük mosolyogva. Patricken látszódik, mennyire kínosan érzi magát a barátnőm társaságában.

- Nehogy felfald a szád Beth. – vigyorgok rá. Hirtelen megrázkódik. Basszus, ez transzban volt?

- Én…csak…- habogja.

- Gondolom, tudod, miért vannak nálam a cuccaim. – sóhajtok. Bólint.

- Patrick elmondta. – mondja ki, majd szorosan magához ölel. – Nagyon vigyázz magadra. – suttogja a fülembe. – Ja, és ha esetleg neked nem kell Patrick, örömmel átveszem. – felkuncogok. A fiúk szoktak ilyen tárgyiasítva beszélni a lányokról… .

- Mindenképpen. – bólintok mosolyogva a könnyeimmel küszködve. Szép lassan, mindenki észreveszi, hogy menni készülök. Beth segítségével elmagyarázzuk mi a helyzet. Mindenkit megölelek, sok jó kívánságot kapok. Thomas, utoljára lép hozzám.

- Remélem, tudod, hogy haragszom rád. – morogja, mély, dörmögő hangján. Mosolyogva bólintok. – Ha egy ujjal is hozzád ér, istenemre mondom, megölöm. – suttogja sejtelmesen, már-már ijesztően. Felkuncogok.

- Átadom neki. – bólintok a vállába. Lábujjhegyen is alig érem föl. nehezen puszit nyomok az arcára.

- Köszönöm, hogy az apukám voltál, és az is maradsz örökre. – mosolygok föl rá.

- Én pedig köszönöm, hogy lehetett egy lányom…- ritka pillanat, mosolyog. Karjait leveszi rólam.

- Amilyen sűrűn csak tudom, meglátogatlak titeket. – hangosabban mondom, hogy mindenki hallja. Egy emberként köszönnek el tőlem. Integetnek, mi elindulunk.

- Thomas üzeni, hogyha egy ujjal is hozzám mersz élni, megöl. – vigyorgok rá.

- És ha kettővel teszem? – huncut mosollyal néz vissza rám. Elkerekedik a szemem. Már egy ideje tervezem, most végre meg is valósítom. Kezem az arcán csattan. – Most…nem annak kéne jönnie, hogy rám ugrasz, szenvedélyesen csókolózunk, és…- nem hagyom, hogy befejezze.

- Nem. Most az a rész jön, ha nem fejezed be, akkor még egyet kapsz. – nézek rá szúrós pillantással.

- Nagyon erőszakos vagy. Mondták már? – kiabál utánam nevetve. Nem fordulok hátra, nem nevetek. Határozott lépésekkel gázolok át a mezőn – Hé! – fut utánam – Most mi a baj? – fogja meg a könyököm, azonnal kibontom a szorításából a kezem.

- Oké, tudom, ezeken a poénokon nevetnem kéne. Sőt élveznem kellene. De sajnálom, nem megy. Túl sok, túl korán. Én már csak ilyen vagyok. Az elején…a kedves szavakat szeretem, gyengéd érintéseket. Ezeket tartogasd későbbre. – magyarázom.

- Minek az elején? – néz rám komoly arccal. Basszus…- Azt gondoltam, te vagy a kemény lány, akinek tetszik ez…

- Nem tudom! Hát nem érted?! Teljesen összezavar ez az egész! Két napja találkoztunk először, és te már magatokhoz költöztetsz. Nem tudom mit mondtam és miért.  Egyszer volt eddigi életembe barátom, nekem nem voltak „pasi ügyeim” nem volt kivel és miért! Az egész éltem rettegésben telt, egy fiú csak egy plusz púp lett volna a hátamon, erre most tessék, kettő is! – amint kimondtam megbántam. Bólint. Ezek szerint megbeszélték… . – én csak…- fogom vissza magam – le szeretnék ülni egy percre. Nyugodtan. – motyogom – ahol egy hímnemű sem zaklat…- tettem hozzá szinte némán.

- Jó. – bólint – Ahogy szeretnéd.

Az út további része némán telik. Az előbbi jó hangulat teljesen odaveszett. Az új otthonom. Remek. Vissza akarok menni az én pici házikómba. Igaz koszos, romos, de ott egyedül lehettem. A srácok vidáman fogadnak, de az arcukról azonnal lehervad a mosoly, mikor meglátnak. A fürdőszoba felé veszem az irányt. Bevágom magam mögött az ajtót. Szinte letépem magamról a ruhát. Beállok a zuhany alá, és csak élvezem a csendes magányt. Olyan jó, végre. Hajam laza kontyba kötöm, csak egy fehér pólót és egy francia bugyit húzok magamra. Nem érdekel, hogy, hogy fognak stírölni. Nem érdekel semmi. Az sem érdekel, hogy miért vagyok ennyire hisztis. Éhes vagyok és szomjas. Ideges, mogorva képpel caplatok le a lépcsőn, majd a konyha felé veszem az irányt. A tekintetüket érzem magamon. Szívesen felpofoznám mind a négyőjüket. Mivel ide lettem költöztetve, otthonosan turkálok a szekrényekbe és a hűtőbe is. Csapkodok. Hirtelen Patrick jelenik meg mellettem…nem bírja ki. Kiveszi a tányért a kezemből, közben hozzám ér.

- Ne, nyúlj, hozzám. – tagolom idegesen. Szúrós szemmel pillantok föl rá.

- Jó, bocsánat, véletlen volt. – néz, rám megbánóan. Egy pohár narancslével és egy szendviccsel sétálok föl az emeletre, majd ki a teraszra. Kényelmesen elhelyezkedem a fotelszerű széken. A tájat kémlelem. Mi lehet arra? Sose jártam ott. Valahogy van egy olyan érzésem, hogy más…más mint itt. Bár előbb éhes voltam, most csak csipegetem az elkészített ennivalót. Nagyjából fél óra telhetett el. Patrick jelenik meg az ajtóban.

- Sajnálom, hogy bunkó voltam. – motyogom magam elé. Térdeim, egészen a nyakamig felhúzom, átkulcsolom rajtuk a kezemet.

- Semmi baj. Bár nem nagyon értettem, a kirohanásod. Egyik pillanatba, szinte könyörögsz, hogy csókoljalak meg, a másikba meg azt akarod, hogy hozzád se érjek. – lövések üti meg a fülem. Egészen közelről. Gyors tempóba öltözöm föl, az utcán elég nagy tömeg gyűlt össze. Átvágok a rajta, egy ismerős arc fekszik a földön holtan. Pontosan céloztak. A szívbe, középre. Albert Jhonson. Idegesen térdelek le mellé. Ő az. Az arca véres, üveges tekintete az égnek mered. Te jó isten, mi történt vele? Minek jött ide? Azok lőtték le, biztos. El kell mennem a faluba, meg kell tudnom, miért járt itt Albert. Szó nélkül rohanni kezdek. Hallom, ahogy a srácok utánam kiabálnak. Biztos vagyok benne, hogy utánam futnak. Idegesen, még gyorsabb vagyok. Kizárt, hogy utolérjenek. Füstöt látok a faluból. Még gyorsabban rohanok. Te jó isten. Megkövesedem. Fel van égetve minden, hullák hevernek szerte szét. Másodpercek leforgása alatt történik, hogy felfogom, mi is történt. Üvöltve rogyok le. Torkom szakadtából, keservesen bőgök. Felfoghatatlan fájdalom mardos. Lassan emészt belülről.

- Ann! – egészen távolinak tűnik. A következő pillanatban Patrick térdel le mellé.

- Miért! – kiabálom. – Megölöm őket! – erőtlenül tápászkodom föl a földről. Futni kezdenék, de visszatartanak. – Engedjetek el! – számomra ismeretlen hangon visítok. – Engedjetek…- újra visszarogyom, immáron Patrick ölébe.

- Shh. – hajamat simogatva próbál nyugtatni.

- Itt kellett volna maradnom! Velük együtt kellett volna meghalnom! – a hangos bőgéstől, egészen úgy hangzik, mintha kiabálnék.

- Nem, neked nálunk van a helyed. Velünk…- suttogja.

- Ők voltak a családom, velük együtt kellett volna meghalnom…- hangom elcsendesedik. Már csak szipogok. – Itt kellene most feküdnöm, véresen, holtan…- már csak suttogok, a szemhéjam elnehezedik. Gyengéden a karjába vesz. Éber vagyok, mégse tudok beszélni se, mozdulni sem. Fejem a vállának döntöm. Érzem, ahogy rázkódom, minden egyes lépésénél. Altatóként hat rám, könnyen álomba merülök, vagy talán elájulok… . Következő emlékem, már a meleg takaró. Sóhajtva nyitom ki a szemem. Egy zöld és egy barna szempár pillant rám.

- Na, ne…- motyogom, majd azzal a lendülettel a fejemre húzom a takarót. Felnevetnek. Nem elég, hogy minden szerettem, meghalt, erre kiknek az arca fogad? Szinte egyszerre nyúl a kezük a takaróm alá. Erősen, cseppnyi kedvesség nélkül megszorítom – Ez most nagyon, de nagyon nem alkalmas. – sziszegem. Fájdalmasan nyöszörögnek, mikor elengedem a kezüket. Lecsapom a fejemről a takarót. Kissé elhamarkodva, ugyanis melltartó nincs a fehér pólóm alatt, és ezek ketten itt ülnek az ágyamon, tőlem nagyjából két centire… . Bal oldalamra fordulok, becsukom a szemem. Agyamba villan újra a kép. Az a sok halott…akik családom lettek, miután az igazi családom meghalt…mindenki halott. Egy könnycsepp gördül végig az arcomon. Sírtam. Nem is akárhogy. Basszus. Már készülnék idegesen letörölni az arcom, amikor Pete a hüvelyujjával, gyengéden letörli, közben kedvesen mosolyog rám. Hirtelen Patrick megpuszilja a tarkóm. Jól eső érzéstől halkan sóhajtok, lassan hátra döntöm a fejem, az ajkam résnyire kinyílik. Pete is rám hajol, a szabaddá vált torkomra ad egy puszit. Számomra teljesen ismeretlen érzéseket váltanak ki belőlem. Hátamra fordulok, úgy folytatják tovább. Felváltva csinálják, ha egyikőjük a nyakamat csókolgatja, szívogatja, addig a másik a számat kényezteti, közben a kezük felfedező úton van a testemen. Halkan nyögök, sóhajtozom.

- Neh…- sóhajtok, közben az alsó ajkamba harapok, elmosolyodom. Oh, miért kell ilyen jó helyen lenni mind kettőjük kezének? Finoman eltolom őket magamtól, majd kikelek az ágyból. Pólómat a földre dobom, háttal állok neki, így csak a meztelen hátam látják. Melltartóért nyúlok, annak felvétele közben oldalra fordítom a fejem, látom, hogy mind a ketten feszülten, vágyakozva figyelnek – Csak mondom, ha nem egy ilyen után csináltátok volna, hagytam volna magam, csak éppen másfél órája tudtam meg, hogy meghalt minden szerettem…- a hangom elcsuklik. Az utálatos könnycseppek újra marják a szemem. Nem érdekel semmi. Muszáj, vigaszt keressek. És a két „vigaszom” az ágyon ülve vár. Hülye lennék, ezt a lehetőséget visszautasítani…nem mintha hagynák. Az érzelmei teljesen bekattantak. A fájdalom mar belülről, de a szívem másik fele hevesen ver, ahogy Patrick karjai között, szinte már fekszem, ő újra a nyakamra tapad, míg Pete a combomra, majd a hasamra. Egy élő halott istennőnek érzem magam. Zombi istennő. Talán egy órán keresztül „vigasztalnak” csókon túl, mással is… . Pihegve fekszem Pete mellkasán, Patrick ül, a pólóm aljával játszik.

- Most mi lesz? – kérdezem, miközben ülőhelyzetbe helyezkedem. Megvonják a vállukat.

- Elviseled mind a kettőnket. – simítja meg Pete a derekamat, kihallom a mosolyát. Patrick is felkuncog.

- De ugye tudjátok, hogy ezt így nem lehet csinálni? Maximum egy ideig…- komoran bólintanak. Újra eszembe jut a gyilkosság. A fájdalmat, kegyetlen bosszúvágy váltja fel. Egyesével kínoznám meg őket. Fájdalmasabbnál, fájdalmasabb kínzások jutnak eszembe, mit is tennék azokkal, akik az összes létező szerettemet megölték. Először a családom, majd a családomként szeretett lázadok. Várjunk csak…hiszen ezek ez egy egész hierarchia szintet kivégeztek. Ezt nem fogják annyiba hagyni a világ többi tájáról se…ahogy én se.

- Jól vagy Annie? – néz rám Patrick felvont szemöldökkel, látva a kissé eszelős tekintetem.

- Nem egészen…- sziszegem. – Háborút kell indítanunk. – mondom ki hirtelen. Kikerekedett szemmel néznek rám.

- Ezt te se gondolhatod komolyan…

- De! Gondoljatok már bele…egy hierarchia szintet mészároltak le, ezt a világ többi tájáról se fogják annyiba hagyni…és ha ti is nekünk segítetek, nem nekik, akkor már csak a talpnyalókat kellene meggyőzni! – mondom izgatottan.

- Igaza van. – néz Pete Patrickre.

- Kizárt, hogy őket meg tudod győzni. Még tőlünk se mindenkit. Azokat meg főleg. Nem borítják fel a nyugodt, undorító, szolga életüket. Leszarják, hogy mással mi van. Önző rohadékok. – hű. Először hallom Patricket így beszélni…hm…tetszik a dühös Patrick.

- Kivétel, ha őket is megtámadják. Megölnek párat…- gonosz vigyor jelenik meg az arcomon.

- Mi okuk lenne, a fő csicskásaikat bántani? – kérdezi felvont szemöldökkel.

- Bemesélni a zenováknak, hogy fellázadtak a befolyásosak, és bár nem találnak semmit, a katonák, mindenkit ölnek. – mondja Pete. Vigyorogva bólintok. Patrick megadva magát csóválja a fejét, elmosolyodik, majd hirtelen végig dönt az ágyon, és a hasamba csókol, amitől ívbe feszül a hátam.

- Legokosabb, legerősebb, legszexibb…- suttogja a fülembe. Elvigyorodom, majd az alsó ajkamba harapok. Forró csókot ad a számra.

- Na, jó elég. Én még nem dicsértem meg. – mosolyog Pete, majd a csuklóm finoman megszorítva felhúz, úgy, hogy térdeljek, terpeszbe nyitja a lábaim, majd a fejem lejjebb húzva hosszan megcsókol. Hajába túrok, egy kicsit meghúzom magam felé, amitől halkan felnyög.

- Jó. – engedem el, hosszan kifújva a levegőt. – Menjünk le, mondjuk el Joenak és Andynek is. – elsőnek lépek ki az ajtón. Végre, egy kis magány…még ha csak pár másodpercnyi. Mind a hárman ziláltak vagyunk, látszik, hogy nem csak beszélgettünk fönt… . Csípős megjegyzéseket meg sem várva kezdek bele a terv elmesélésébe.

- És biztos vagy benne, hogy sikerülni fog ez? – néz rám Joe. Bólintok.

- Igen, szerintünk is. – szólal meg Pete. Mind a ketten sértődötten néznek rá.

- Teljesen felesleges titeket kérdezni. Annie bármit mond, jó ötletnek tartanátok.  – dönti oldalra a fejét. Mind a hátam felröhögünk. A „mind a hármant” rám, Joera és Andyre értem… Tökéletesen igaza van. És őszintén? Nagyon is élvezem a helyzetet. Viszont nem tudom, három nap alatt, hogy értem el, mindezt. Délutánt a tervek átbeszélésével töltöttjük, az estét pedig végig vihogom. Minden mozdulatomat követi Pete és Patrick, Joe és Andy, ezt jó poénforrásnak kihasználva, teszik vidámmá az estém. Nem mintha nem adnám alá, például, direkt beválom a vacsorafőzést, miközben előszeretettel riszálom „véletlen” a fenekem. Fürdőszoba ajtót jól bezárom, hogy legalább itt egyedül lehessek, és csiszolhassam a nőiességem. Ez alatt például értem a szőrtelenítést, haj és arcápolást. Annyi mindent akartam már megcsinálni magamon és most végre sikerült, ugyanis van mivel. Bő egy óra múlva sétálok ki a fürdőből tisztán, illatosan. Kedvem nincs visszamenni hozzájuk, ezért a hálóba megyek. Egy utolsót szaglászok a kinti friss levegőből, majd az ágyba dőlök. Csak bámulom a plafont, ami hamar elálmosít… . Hirtelen felriadok. Egy rossz álom kezdődött. Még időben megszakítottam. Nagyokat pislogok, követem Patricket a tekintetemmel. Elidőzök az enyhén kócos haján, kómás, szemüveges fején. Se erőm, se kedvem vele semmit csinálni, de úgy látom neki se velem, viszont ezt az édes fejet nem hagyhatom annyiba. Mosolyogva, lassan közelebb csusszanok hozzá, kezeim közé fogom a fejét, majd egy puszit nyomok a szájára. Elmosolyodik. Édes, bágyad mosoly… .

- Jó éjt. – suttogom.

- Jó éjt. – mondja, már csukott szemmel. Lassan, erőtlenül dőlök a saját oldalamra, majd egy ásítást követően lehunyom a szemem…H

~2.

Csak futok. Nem tudom, merre megyek. Előttem, mögöttem is üres a táj. De én csak futok a végtelenbe. De szabad vagyok. Teljesen szabad. Lihegve ülök föl az ágyba. Csak egy álom volt. Egy jó álom. Felkelek a matracról, magamra rángatom a farmerom, a bakancsom és a bőrdzsekim. Veszélyes, amit csinálok. Ilyenkor járőröznek odakint. Azonnal lelőnek, ha megtalálnak. Halkan nyitom ki a ház ajtaját. Kudarcba fullad a tervem azonnal, mivel a végtelen csendbe fülsüketítő a nyikorgása. Őrök azonnal felém futnak.

- Azonnal álljon meg! – kiáltják utánam. Röhögve kezdek futni a termőföldek felé. Köd van, és sötét. Előttem, mögöttem üres a táj. Ez az álmom. Lövéseket hallok magam mögül, de nem érdekel. Csak futok. Előre, az erdő felé. A fákat hihetetlen gyorsan kerülgetem. Hallom a bakancsokat, a ropogó levéltakaróban. Mögöttem vannak, de én csak futok. Mosolygok. Messze vannak. Sokkal gyorsabb vagyok náluk. Nem hallom őket. Erővel futok neki egy fának, szinte visszapattanok. Nevetve csúszok le a törzsén, egészen a földig. A dús lombkoronák között belesnek a kelő nap sugarai. Elmosolyodom. Utoljára gyerekkoromba láttam nem felkeltét. Apával szöktünk ki. Egy magas fa tetejéről kémleltük az eget. Mesélt nekem arról, hogy a felhőkön jobb az élet. Ott mindenki vidám, gondtalan. Nincsenek háborúk, nincs fájdalom. Oda csak a jó emberek kerülnek. A rosszak, mint a zenovák, le, a föld alá, egészen mélyre. Gyorsan mászom föl az említett fa tetejére. Egészen ki a lombkoronáig. Az egész várost belátom. Gyönyörű, narancssárga minden. Egész távol hegyek, magasabbakon hó. Olyan gyönyörű és gondtalan. Ott szeretnék élni, egy árva kis hegyi virágként. Bár magányos lennék, de boldog… . Fejem a város felé fordítom. Már világos van. Az előbbi gyönyörűség eltűnik. Helyette füst, lövések, romos házak, egészen távol a luxus. Demokrácia mi? Pff… . Szomorúan nyugtázom, hogy vége. Kezdődik a nap. Dolgoznom kell. De persze ez nem rendes munka. Nekünk, lázadóknak nem adnak. Minket ki akarnak irtani. A hierarchia „listában” eggyel fölöttünk vannak családok. Ő művelik a földeket, a boltokban, gyárakban is ők dolgoznak. A fölöttük lévő elitnek. Én csak csicsásoknak hívom őket, rendes nevükön a befolyásosak. Undorítóak. Bárki lehet az, még egy áruló lázadó is. Csak odamegy hozzájuk, feladja magát és behódol nekik. Kap házat, pénzt, ezért cserébe szolgálni kell a zenovákat, úgy kell tenniük, ahogy ők az megszabják. Rosszul vagyok tőlük. Majdnem legfölül a hírességek. Elmosolyodom a gondolattól. Volt szerencsém hozzájuk… . Egy kicsit…minden földlakó olyan akar lenni, mint ők. Nem kell behódolniuk senkinek, mégis zavartalan életet érnek, emellett értékes emberek. Tehetségesek, ennyi év után is. A régiek, akikből már igazán kevés van, vannak közvetlenül a zenovák alatt. Ők beleszólhatnak a föld ügyeibe. Szabályokat írhatnak. Ők különlegesek. Nálam ők vannak legfölül. A zenovák, a talpnyalóikkal együtt legalul. Csodálatos lenne ezt a két szintet kiirtani. A hírességek irányítanának mindent, a családok békében művelhetnék a földet, elláthatnák a munkákat, mi pedig lázadók…mi lennénk a város védői. A szabad, gondatlan védők. De mind ez csak egy álom. Tényleg…mi lehetett az az álom? Megálmodtam a jövőt a jó álmomba…a rosszban a múltat. Marhaság. A családom a múlt, és nem azért álmodom vissza, mert valami különleges erővel rendelkezem, csak egyszerűen megrázott. Ennyi. Város felől zajok jöttek. Lemásztam a fáról, dolgom van. Szokásomhoz hívően futottam. Mint minden lázadó. Nyugtalan az életünk, nem lassulhatunk be. Már mindenki kint volt, mikor hazaértem.

- Hát, te? Hol jártál? – kérdezi mosolyogva Elizabeth.

- Csak sétáltam…- mosolyodok el. – néztem a napkeltét. Egyszerűen csodálatos! Olyan gondtalan és vidám ott minden. – sóhajtok föl. Sokan beszéltük már ezt…ki kellene költözni oda. A hegyekbe.

- Igen, tudom. – sóhajt föl, mintha csak untatnám. – De sajnos nem lehet. Inkább mesélj arról, hogy hol voltál tegnap, és hazaérkezés után, miért voltál olyan zárkózott! – néz rám izgatottan.

- Nézd Beth, én…- kezdem idegesen.

- Nincs Beth! Mond el!

- Szóval…én…elindultam tüntetni, de későn értem oda, és a rendőrök lerohantak. Verekedtem, aztán futni kezdtem, és a hírességeknél kötöttem ki…- harapdálom az alsó ajkam idegesen.

- Te teljesen megőrültél?! – kérdezi fennhangon. – Meg is ölhettek volna!

- Miért, így nem? – nézek a szemébe kérdően. Mereven bólint. – Egy…ház előtt álltam meg, gondoltam betörök…- megint közbe szól.

- Te tényleg bekattantál…te is tudod, hogy nem rabolunk ki házat, csak üzletet! – förmed rám

- Nem vagy az anyám, hogy parancsolgass! – kiabálok rá. Megszeppenve néz rám.

- Én csak védeni akarlak! Féltelek, mint legjobb barátnőd. – biggyeszti le az ajkát. Sóhajtok.

- Felmásztam a kerítésre, valaki elkapta a lábam, lerántott, aztán verekedtünk, én nyertem. A ház egyik tulajdonosa volt. Behívott magukhoz. Négyen laknak együtt. Egykor egy banda voltak. Beszélgettünk, nevettünk, és…majdnem eltörtem az egyikőjük karját…- kuncogok. Ő is felnevet. – Azt mondták, hogy mindenképpen találkozunk még, ma. Aztán az akinek majdnem a keze bánta a találkozásunk, kikísért a kapuhoz és megcsókolt…- végén alig hallható a hangom. – Ellöktem, de…aztán újra megcsókoltam. Utána hazafutottam.

- Remélem, tudod, hogy hatalmas gázban vagy! – néz rám, már legkevésbé sem vidáman. – Nem barátkozhatsz velük! Ha ezt megtudja a tanács, azonnal megölnek! – szinte már suttog, de nagyon ideges a hangja. – És mégis hogy képzelted, hogy megcsókolod?? Biztos lehetsz benne, hogy nem sok nő volt a közelükbe…neked ott véged. – tudtam, hogy érti. Attól én is kissé aggódom…nem félek, az nem az én műfajom.

- Először is ő csókolt meg először, másodszer pedig nem fogom hagyni…- motyogok.

- Aha. Talán meleged van, hogy ennyire elpirultál? Esetleg…miattuk? Egyszer volt barátod. Egy hónapig. Az egyikbe bele fogsz szeretni, és akkor neked annyi!

- Hagyjál már! – kiabálok az arcába. – Nem vagyok egy gyenge kislány, aki minden második pasiba beleszeret!

- Jó, legyen így. – tárja szét a kezét, ami a combján hangosan csapódik el, majd elindul.

- Hé, várj! – ragadom meg a karját. – Sajnálom…- motyogom.

- Nem. – sóhajt föl. – Én sajnálom…csak…féltelek. Tudom hogy erős vagy és nem kellene, de ez te is tudod, hogy veszélyes.

- Igen, tudom. De…második nevem a veszély…- mosolyodom el.

- És mennyire illik rád…- nevet föl. Egyébként…legalább jól néznek ki? Az egyik minimum…

- Talán. – vonom meg a vállam pironkodva. Felnevet, majd magához ölel.

- Nagyon vigyázz magadra! – suttogja. – Amúgy…régiek? – bólintok. A karja megfeszül körülöttem. – Még inkább. – elenged, majd elindul a másik irányba. Nagyot sóhajtok. A házba megyek fegyverért. Nincs kedvem a városon átmenni. A falu jobb oldalán lévő szántok földek felé sétálok. Már bőven folyik rajta a munka. Kedvesen köszönök az ismerős arcoknak. Reggeliképpen eleszegetem, amit kóstolóba kapok. Ilyenkor itt nyugalom van. A városi zaj is némiképp tompul. Szeretem ezt a helyet. Az őrök nem igazán foglalkoznak vele, ki jár, kel a földeken. Fegyveremet megszorítom, mikor a házak közé érek. Innen már veszélyes a terep. Nagyon védik őket. Elbújok egy csapat őr elől. Feljebb érek, egészen a régiek negyedébe. Rajtam kívül…kevés lázadó jár itt csúcsidőben. Vagy ha mégis, az már nem tér vissza a faluba. Egy kisfiú játszik az utcán. Gyönyörű, hatalmas tengerkék szemei vidáman csillognak, szőke haja kuszán áll. Mosolyogva, lassan ülök le mellé.

- Szia. – kedves hangon köszönök neki.

- Szia. – motyogja csilingelő hangon.

- Nem kell félni tőlem…Annie Morgan vagyok, és te? – rázom meg apró kezét.

- Harry Clark. Te lázadó vagy, ugye? – néz föl rám. Bólintok. – Ha nagy leszek, én is olyan bátor és erős szeretnék lenni, mint ti! – néz rám csillogó szemekkel.

- Te leszel a legbátrabb és a legerősebb. – mosolygok, majd megsimítóm szőke fürtjeit. A következő pillanatban egy nő ront ki a házból.

- Lázadó! Egy lázadó! – üvölti, a kisfia felé futva. Rendőrök tűnnek föl. Magához húzza a fiát. Menekülni nincs erőm. Elkapnak, de egy ütéssel leterítem az egyiket. Keményen harcolok, de elkapják a kezeim és lábaim. A kisfiú, az ujját szopva engem figyel. Hatalmasat kiálltok, Patricket látom rohanni felénk.

- Engedjék el, velem van! – kiabál oda. Egyszerű mozdulattal ledobnak a földre. Sajgó fenekem dörzsölöm.

- Idióták…- motyogom magamba, majd fölkászálódom a földről. Némán, szemkontaktussal beszél az őrökkel, akik bólintanak, és elmennek.

- Jó lenne, ha vigyáznál a barátnőddel…- motyogja a nő, a fia fejét simogatva.

- Csak beszélgettem vele! – förmedek rá.

- Az is elég…- néz rám összehúzott szemmel.

- Jó, most már menjünk, gyere Annie. – húz maga után Patrick.

- Szia, Annie Morgan! – integet a picur, szőkeség. Mosolyogva visszaintegetek. Az anyja dühösen csóválja a fejét, majd betereli fiát a házba.

- Szia. – néz rám mosolyogva Patrick, mikor felé fordítom a fejem.

- Szia. – visszamosolygok rá. – Ki ez a kisfiú? Olyan furcsa volt…azt mondta…olyan akar lenni, mint a lázadók.

- Harry…egy furcsa kisfiú. Szigorúan nevelik, de sose engedelmeskedik. – mosolyodik el. Látom, hogy bántja valami.

- Mint a lázadók. – mosolyodok el. – Valami…baj van? – kérdezek rá aggódva.

- Semmi…csak…nekem is volt egy fiam. – mondja keserű mosollyal. Teljesen ledöbbenek.

- Ezek szerint, feleséged is…- motyogom. Bólint.

- Még kisbaba volt Declan, mikor hibernáltak. Alig egy éves volt akkor. Elisával…a feleségemmel, akartunk még gyerekeket…- mosolyog, de látom, hogy teljesen kész van.

- És a többieknek? Nekik is volt családjuk?

- Volt. – bólint. – Pete és Meagan, a barátnője, ők…nem voltak összeházasodva, de volt egy fiúk Saint, és Pete első házasságából, egy másik kisfia Bronx. Neki az anyja, Ashlee is híres volt. Meaganhöz került.

- Úristen…- egy könnycsepp gördül végig az arcomon. – Joe? Andy?

- Joenak, egy kislánya volt, Ruby, és felesége Marie. Andynek barátnője volt. Ne sírj. – mosolyog rám kedvesen, majd a hüvelyujjával letörli a könnyem. Basszus. Sírni lát. Nem. Elapasztom a könnycsatornáim.

- De ugye nem…- nem tudom, hogy kérdezzem meg. Azonnal megérti.

- Nem. Kérésünkre, egy házat kaptak. Ott éltek együtt. – a fájdalom az arcán számomra is gyötrő volt. Hirtelen megállok, majd átölelem. Csak…meg akarom vigasztalni. Szorosan zár a karjaiba.

- Biztos nehéz volt…- suttogom a könnyeimmel küszködve.

- Még mindig az. – hangosan nyel egyet.

- Tizenhét éves voltam. – kezdek bele. – Vacsoráztuk a szokásos sós löttyöt, amit levesnek hívtunk. Ránk törték az ajtót. Először a nagymamám, aztán az apukám ölték meg. Anyával és a húgommal, aki akkor még csak hét éves volt, a kamrába menekültünk, én kimásztam az ablakon, és mikor anyáéknak akartam segíteni, lelőtték őket. – a hangom elcsuklik. A sírás fájdalmasan fojtogat.  – Menekültem. Még aznap este rám talált a lázadók vezetője. Apámként tisztelem az óta is…- motyogom.

- Oh…- lazít az ölelésén, majd a szemembe néz. A zölden csillogó szeme, az én tengerkék szemembe férkőzik.

- Ez olyan romantikus pillanat? – kérdezem mosolyogva. Nevetve elenged.

- Amit egy beszólással elrontottál. Na, gyere. – fogja meg mosolyogva a kezem. Maga mögött vezet a házhoz. Hárman a nappaliba ülnek. Érkezésemre felkapják a fejüket.

- Sziasztok. – köszönök halvány mosollyal.  Peteet keresem a tekintettemmel. Nem tudok semmit kiolvasni a szeméből. – Szóval…- kezdem. – lenne egy…kérésem. – érdeklődve néznek rám. Nem vagyok egy szégyenlős típus, nem zavar meg a négy kíváncsi pillantás. – Ha szabad…lezuhanyozhatok? – kérdően néznek rám.

- Öm…persze, megmutatom, merre van. – ocsúdik föl először Patrick. Követem föl felé. A lépcsővel egyenesen van a fürdő. – Találsz törölközőt, érezd magad otthon. Van egy olyan érzésem, hogy ezzel nem lesz gond. – mosolyog rám.

- Jól érzed. – mosolygok vissza rá, majd becsukom az ajtót. Gyorsan vetkőzök le, majd megeresztem a vizet. A meleg vizet. Hozzá egészen kicsi hideget rakok. Nem is emlékszem mikor fürödtem utoljára normális körülmények között. Talán soha. Tusfürdőt se tudom mikor használtam utoljára. Logikusan férfi van csak, vaktában nyúlok egyért. Sampont is találok, amit használatba is veszek. Egy törölközőt magam köré csavarok, egy másikkal áttörlöm a vizes hajam. Kopogtatást hallok.

- Hm? – szólok ki, majd nyitódik az ajtó. Patrick lép be rajta, ruhával a kezében

- Gondoltam, ezekre szükséged lesz. – teszi le a csap szélére, majd rám mosolyog. Közel lépek hozzá, lejjebb gyűröm a törölközött, éppen csak annyira, hogy a mellem teteje látszódjon. Nem tudom megmondani miért. Résnyire nyitja az ajkát, lassan szívja be a levegőt. – Van tetoválásod? – néz a kulcscsontomon lévő tollra, ami fölött madarak repkednek, alá pedig annyi van írva, hogy „you”. Bólintok. – Hol a párja? – lepillantok.

- Az alhasamon. Elég…lent. – mosolyodok el.

- Mi van alá írva?

- Strong. – mondom komoly arccal. – Esetleg…megmutathatom. – újra előveszem a játékos énem. Elmosolyodik.

- Remélem, egyszer lesz szerencsém látni. – néz rám fél mosollyal, majd kilép az ajtón. Utána vigyorgok. Egy póló, és egy kardigán. A póló sima, fehér, a méretem, a kardigánnal ellentétben. Van egy sejtésem, hogy a szekrényéből van az egyszerű sötétkék ruhadarab. Fésű és hajszárító után kutatok, amit az első fiókba találok. Gyorsan szárítom a hajam, készen vagyok. Hallom, beszélgetnek. Csendben kisettenkedek, úgy döntök, körül nézek az emelten. A fürdő mellett két-két ajtó van, ahogy az emelet két végében is. Mindegyikbe benézek, a ruhák alapján állapítom meg, melyik kié. Peté jobbra a folyosó végén, Patrické jobbra a fürdő mellett, balra Andyé, a folyosó másik végében pedig Joe. Teraszt találok, amit kihasználva, ki is megyek. Körbe nézek, hasonló táj fogad, mint reggel a fa tetejéről. Bár ez nem olyan magas.

- Gyönyörű. – Patrick mögém sétál.

- Az. – kihallom a mosolyát. Meleg levegő vételét, egészen a fülem tövébe érzem. – Az én tusfürdőmmel fürödtél? – mosolyog.

- Ezek szerint. – mosolyodok el én is. Keze a kezem mellett a korláton, de nem ér hozzám. – Remélem, tudod, engem ezzel nem hozol zavarba. – vigyorgok.

- Igen, ezt sejtettem. – suttogja. Lassan a vállamhoz nyúl, majd finoman leemeli róla a kardigánt. A melltartóm pántja kilátszik a póló alól. Megcirógatja a kettő közötti részt. A szívverésem és a légzésem is felgyorsul, de semmiképpen nem annyira, hogy zavaromba elpiruljak.

- Nem fog sikerülni. – hunyom le a szemem. Nem válaszol, benyúl a pólóm alá, majd végig simítja a hasamat, egészen a nadrágom gombos részéig. A gombot kikacsolja, lejjebb tolja, épp annyira, hogy a bugyim csipkéje kilátszódjon. Kezét a derekamra teszi, ezzel is feltűrve a pólóm. Ujjaival megsimítja a hasam. Hajamat félre söpri a nyakamtól, alig hozzáérve megcsókolja. Abbahagyja. A szapora szívverésen és a felgyorsult levegővételen kívül semmi nem történt. Teljesen nyugodtan élveztem az érintését.

- Remélem, tudod, hogy mostantól minden erőmmel azon leszek, hogy zavarba hozzalak. – suttogja a fülembe, mire elmosolyodom.

- Nem fog sikerülni. – fordulok meg a karjában. Mélyen a szemébe nézek, vigyorogva az alsó ajkamba harapok, hasonlóképpen tesz ő is. Mind a ketten a másik száját nézzük.

- Menjünk le. – löki el magát a korláttól, majd elindul kifelé. Nyertes mosollyal követem le a földszintre.

- Van egy olyan érzésem, hogy nem beszélgettetek odafönt. – néz ránk Joe vigyorogva.

- Honnan veszed? – nézek rá felvont szemöldökkel.

- Onnan, hogy Patrick elpirult. – látszik rajta, hogy nehezen tudja visszatartani a röhögést. Patrick a szemét forgatja.

- Na, jó. Inkább gyere. – ragadja meg a kezemet, majd egy lefelé vezető lépcső felé vezet. A többiek követnek. Egy napfényes szobába vezet, ami tele van hangszerrel, majd a kanapéra ültet. – Kérted, hogy mutassunk valamit. – mosolyog rám, miközben átveti magán a gitár hevedert. Négy számot játszanak, amit élvezettel hallgatok. Nagyon jók. Talán a tehetségen kívül, az is rá segít, hogy élvezik.

- Hű…nagyon jók vagytok! – mosolygok rájuk kedvesen. – Régen…hogy is hívták, mikor egy banda zenélt nézőknek?

- Koncertet adnak. – huppan le mellém.

- És az milyen volt?

- Hát…hol is kezdjem. Legtöbbször egy nagy arénában koncerteztünk, de néha fesztiválokon is. A fesztivál…az olyan, hogy több banda, és énekes is koncertezik rajta. Más időpontokban. Legtöbbször egy hétig tartott. De persze más programok is voltak rajta a koncerteken kívül, de az volt a lényege.

- Milyen volt mondjuk az arénában koncertezni?

- Képzelj el, egy hatalmas belsőteret, rengeteg emberrel, akik téged, vagyis a mi esetünkben minket várnak. – szól bele Joe is.

- Van benne egy nagy színpad, amin a hangszerek vannak. Fények, reflektorok. – mosolyog maga elé Pete.

- A tömeg veled énekel, néha, nálad is jobban tudják a dalszöveget. – mondja Patrick egyszerre nevetnek föl, gondolom emlékek… .

- És mindez, akkor sem válik unalmassá, ha az életed része lesz. – mondja végül Andy. Megindított, ahogy meséltek. Nagyon hiányzik nekik ez az egész.

- Meg…azért az se rossz, mikor miattad várakozik a tömeg, akár órákat, hogy csak egy percre is, de találkozhasson veled. – egyszerre mosolyodnak el. – Ők a rajondók. – ad magyarázatot Patrick.

- Milyenek a rajongók? Vagy kik ők?

- Hát…öm…- nevet kínosan.

- Ennyire kényes téma, vagy…- nézek rájuk felvont szemöldökkel.

- Nem, csak furcsa ezt így elmagyarázni. Szóval…ők olyas valakik…voltak, akik értünk rajongtak. A zenénkért és talán…

- Értetek. – végig mosolygok rajtuk. – Értem már. Egyébként…miért nem beszéltétek meg a tanáccsal, hogy szeretnétek…koncertezni?

- Nem egyeznének bele. – vonja meg a vállát Pete. – Vagy ha igen, csak szigorú szabályok mellett, és ilyet szigorú szabályok mellett nem igazán lehet csinálni…- nevet fel. Sóhajtok. Megszakad a szívem értük. Ahogy visszaidézték az emlékeket…eltűnt a jó kedvük. Keserű ízt érzek a számba. Én tehet róla és az a nagy szám.

- Én…sajnálom, hogy miatta kellett visszaidézni mind ezt…- motyogom bocsánat kérően.

- Semmi baj. Jó emlékekre, jó visszagondolni. – mosolyog rám Patrick. Később a nappaliban fojtatjuk a beszélgetést. Rengeteget mesélnek régről. A bandájuk alakulásáról is, ami 2001-ben volt…nálam, azt hívják középkornak. Pedig az volt a legújabb kor. Most kezdem csak igazán megérteni, milyen nekik ez az egész…