VIII. fejezet

Idegességemben, azt sem tudtam, hova kapjak. Járkáltam föl-alá a kávézóban és átrendeztem a fél helyet. Másodpercenként néztem rá a telefonomra, hátha jött egy üzenet, vagy már végre négy óra van, amikor zárunk. Hát igen… milyen jó is egy kis forgalmú kávézó.

Pontban négykor elhagyjuk a helyet, Louis hazaindul, utána jön át hozzánk, addig Vic és én szépítkezünk. Pontosabban ő akar kicsinosítani.

− Na, mutasd, mi van itt. – tárja ki a szekrényemet. Míg ő csendben túrja a szekrényem, én karba tett kézzel álldogálok mellette és várok. Leginkább a csodára. – Nincs semmi szexi, vadabb cuccod? – néz rám kérdően.

− Nincs. – rázom a fejem – Tudod, nekem olyan „szomszéd lány” stílusom van.

− Az tuti. – ingatja a fejét elgondolkozva. Végül egy fehér, spagetti pántos felsőt, és egy farmer sortot választ, hozzá a ritkán hordott babarózsaszín szandálomat. – Hű, csajszi, készülsz este valamire? – néz végig rajtam, mikor leveszem a munkaruhám.

− Nagyon vicces. – forgatom a szemem – Egyetlen dolog, amire költök. – húzom fel az ujjatlanom – Az összes fehérneműm ilyen. Nagyrészük Victoria Secret-es… ez amolyan önbizalom növelő nekem.

− Értem. – nevet föl – Hát figyelj, biztos vagyok benne, hogy ismerünk egy olyan személyt, aki szívesen nézne az önbizalom növelőidben. – vigyorog rám sokatmondóan. Vörösödve ülök le az ágyra, szandálom becsatolása céljából.

− Vic én elküldtem neki egy képet. – motyogom – Tegnapelőtt este beszéltünk és…

− Szextelefonáltatok? – néz rám tátott szájjal.

− Mi? Nem! – nevetek föl kínosan – Csak… küldtem magamról egy képet. Bugyiban és melltartóban.

− Oh. – legyint – Azt hittem durvábbat. – nevet fel − Egyébként, hogy-hogy ezt elmondtad? Mármint, nem vagy egy beszédes fajta. Soha senkinek nem mondasz el semmit.

− Nem tudom. – vonom meg a vállam – Talán kíváncsi voltam, neked, lánynak, mi a véleményed erről.

− Szerintem, teljes mértékben megbízhatsz benne. Abban is biztos vagyok, hogy senkinek nem fogja megmutatni.

− Tudom, vagyis… gondolom, csak azért bennem van emiatt egy rossz érzés. Olyan sokan mondták, hogy ilyet nem szabad.

− Echo, Patrick egy felnőtt férfi, nem egy idióta tizenéves kisfiú. – rázza a fejét értetlenül – Semmi problémád nem lesz ebből. Neki lehet volt…− vigyorodik el – de biztos, hogy megoldotta.

− Vicky! – förmedek rá.

− Most mi van? – nevet föl – Engedd már el magad, ne legyél ennyire prűd.

− Én nem is vagyok prűd! – nézek rá morcosan, karba tett kézzel.

− Aha. –bólint.

Maradék időben, ő csinosítja ki magát. Vicky, magához képest, egyre visszafogottabb. A pasztell lila haja hullámos fürtökben, éppen hogy a válla tetejét súrolja, orrában, egyetlen karika díszeleg, a füléből teljesen eltűntek a fülbevalók. Felsője, egyszerű fekete póló, nadrágja, egy koptatott farmersort, plusz egy fekete, szegecselt tornacipő. Tusvonala, mint mindig, most is kifogástalan. Talán, egyszer próbálkoztam vele, de hamar feladtam… számomra lehetetlen feladatnak tűnik, ilyen egyenes vonalat húzni egy ecsettel a szemem fölé.

Mintha percről, percre kiszámítottuk volna az időnket, pontban ötkor lépünk ki a ház ajtaján és azonnal meg is dermedek az ajtóban. Patrick az autójának támaszkodva áll és egyenesen minket, pontosabban engem néz. Lassan indulok el felé, amiből a végén futás lesz. Lendületesen esek rá, karomat a nyaka köré fonom, arcomat a nyakába fúrom.

− Neked is, szia, Cica. – kuncog. Ajka rátalál a nyakamra, keze a fenekemre.

− Na! – nevetek föl – Társaságban vagyunk.

− És ha nem lennének? – érzem, ahogy elmosolyodik – Mást is hagynál?

Válasz helyett, még jobban hozzádörgölöm magam.

− Na, jó. – válik el tőlem – Indulnunk kell.

Idegesen az ajkamba harapok, majd hátra fordulok Vickyhez és Louishoz. Utóbbi tátott szájjal bámul ránk, előbbi a már jól ismert, sokatmondó vigyorával.

− Gyerünk srácok. – nyitja ki az autó ajtaját Patrick – Elkésünk.

Megszeppenve ülök be az anyósülésre és nagyjából, az egész úton ugyan ilyen helyzetben üldögélek tovább. Vic izgatottan magyaráz Patricknek, aki angyali természetének köszönhetően, mosolyogva hallgatja, néha bólint egyet, sőt, még fel is nevet. Én csak csendben imádkozom magamba, hogy mihamarabb odaérjünk, velem ellentétben Louis, egy jó kis vitába keveredik Vickyvel.

− Jól vagy? – pillant rám egy piros lámpánál Patrick, miközben a kezét a combomra simítja.

− Most már nem. – mocorogni kezdek az ülésen, amit egy kaján vigyorral nyugtáz. Kezét visszacsúsztatja a kormányra, az arcán, viszont ott marad az édes mosoly, amitől egyenesen a kárpitba olvadok. A hátsó vita abba marad, Vic, folytatja a magyarázást.

Szinte kizuhanok a kocsiból, majd egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében, kinyújtózom. Kerítéssel körbekerített téglaépület, vélhetőleg, hátsórészénél vagyunk, ahol egy nehéz vasajtón jutunk be. Rövid sötétségből, hamar félhomályba lépünk, így kirajzolódik előttünk a hely. Pontosabban, egy folyosó, telis-tele ajtókkal. Elszáguldunk mellettük, egyre közelebbről jönnek a hangok, amiket, már a belépésnél meghallottam. A folyosó egyre szélesebb lesz, a végén pedig, egész tömeg jelenik meg előttünk. Legtöbben folyamatosan rohangálnak, a terem egyik feléből, a másikba kiabálnak. Egy már ismerős, szőke fej rajzolódik ki előttem, hozzá tartozó fekete ruhás testben, mellette egy szintén szőkés hajú, nála, jóval magasabb nő, akinek testére azonnal féltékeny leszek. Bár mellesleg nem túl telt, viszont elképesztő vékony és magas. Arca kissé csontos, de női szemmel is szép. Kezében egy kisfiú nézelődik. Mellettük, egy göndör hajú férfi, és a szöszivel nagyjából egy magas nő, szintén egy babával a kezében. Végül, egy barna, hátrazselézett hajú, vörös szakállú férfi. Hozzáteszem, mind a hárman telis-tele vannak tetoválásokkal.

 Csoportos köszöngetés után, számomra is kiderülnek a nevek. Az ismerős szöszi neve eszembe jutott, mikor tüzetesebben végig néztem rajta. Pete. A barátnője, Meagan, kisfiúk Saint. A göndör Joe, felesége Marie, kislányuk Ruby. Végül, Andy, akinek látszólag is a legtöbb tetkó van. A srácokon, pontosabban a bandán végig nézve, Joe a legmagasabb, a többiek, mind néhány centivel magasodnak csak Patrick fölé.

− Srácok, negyed óra múlva kezdés. – lép mellénk egy headsetes férfi.

− Oké. – fordul felénk Patrick – Az ajtó mögött – bólint a fejével egy újabb nehéz, vasajtó felé – van a színpad. Pontosabban a színpad mögötti rész, ahol ti fogtok állni, Meagannel és Marievel. Rendben? Ha le szeretnétek ülni, szék is van. Egyébként ezt elfelejtettem odaadni. – nyom a kezünkbe egy-egy nyakba akasztós bilétát a nevünkkel – Mindenképp legyen rajtatok, különben kiraknak innen. – nevet föl.

− És ha azt mondjuk, veled vagyunk? – kérdez rá Vic.

− Szerinted, ha nem velem lennétek, nem ezt mondanátok? – mosolyog ránk, visszatartott nevetéssel.

A maradék negyed óra, másodperceknek tűnik. Egyre jobban kezd kiürülni a folyosó, végül mi is kilépünk rajta. A fekete függönyön lévő résen keresztül látom, az ember tömeget, akik izgatottan üldögélnek a székeken. Beszélgetnek, néhány rövid sikoly is felhangzik. Négy bárszék sorakozik fel a színpad közepén, előttük egy-egy mikrofon, plusz három gitár. Idegesen, egyik lábamról a másikra állok a kis csapatunkon kívül.

− Baj van? – húz magához Patrick, amibe szokás szerint belevörösödöm.

− Nem, csak furcsa még ez az egész. – vonom meg a vállam.

− Mármint? – homlokát az enyémnek támasztja, kezét a csípőmre csúsztatja.

− Itt nem az a Patrick vagy, akit én megismertem. Mármint ne értsd félre. – nevetek föl – Csak… nekik te vagy „Patrick Stump a Fall Out Boyból” nekem, meg csak Patrick. – szakítom el a pillantásom az övétől – A kávézóból. – teszem hozzá. Kuncogva puszit nyom a homlokomra.

− És én ezért szeretek veled lenni. – szorítok magához. Vállába fúrom a fejem, amiből, a már jól ismert illata árad.

− Kezdünk. – szól ki a függöny mögül az előző ember.

Gyors puszit nyom Patrick az arcomra, majd kivonulnak a színpadra. Hangos sikongatás hallatszik, mikor a közönség elé érnek. Mi lányok, és Louis elfoglaljuk a helyünket, közvetlen a színpad szélén, még a függöny takarásában. Másik oldalról, egy újságíró lép ki, mikrofonnal a kezében. Első percek egy rövidke interjúval telnek. Frappánsan, sőt, kifejezetten viccesen válaszolnak meg néhány kérdést. Miután a férfi felkonferálja őket, majd kivonul a színpadról, belekezdenek a műsorba. Vic izgatottan megfeszül mellettem, Louis érdeklődve figyeli őket. Meagan és Marie valószínűleg, kismilliószor látták, illetve hallották őket, ezért ők a gyerekek csöndben tartására koncentrálnak. Én ledöbbent csodálattal hallgatom őket. Őszintén megmondom, fogalmam sincs, mi lehet a szám eredetileg, de így, akusztikusan fantasztikus. Patricket hallgatva, egyre biztosabb vagyok benne, hogy szükségem lesz arra, székre. Teljesen beleszerettem a hangjába. Már maga, a beszédhangja is kellemes, de ahogy énekel… igen, kell az a szék.

Vigyorogva figyelem minden mozdulatát, kezének mozgását a gitáron, ritmusos lábmozgását, kapcsolatát a közönséggel. Elvarázsoltan álldogálok, egészen a műsor végéig. Gyorsan elköszönnek a nézőktől, majd visszatérnek hozzánk. Vicky, minden erejét összeszedve, visszatartott mosollyal sétál oda hozzájuk. Korához illően elmondja nekik, hogy mennyire tetszett neki a műsor, majd egyszerűen a nyakukba borul. Igen, ennyit arról, hogy türtőzteti magát. Utána, mintha misem történt volna, ellép tőlük. A vasajtó kinyílt, ahol betessékeltek minket. Újabb adag ember kezd gyülekezni, akik leginkább, a srácokkal akarnak beszélni. Próbálok háttérbe maradni, de Patrick egyszerűen magához ránt és el sem enged, míg ki nem jutunk. Velem ellentétben Vicky, teljesen elengedi magát és úgy beszélgetett a társasággal, mintha ezer éve ismerné őket. Louis mellettem sétál, leginkább maga elé bámult. Kérdő pillantással nézek rá. Ő is rám emeli a tekintetét. Egy ideig nézzük egymást, de végül ő néz el, s sétál tovább, ugyan olyan komoran. Időközben Vic, egy újabb állást szerez, ahogy a beszélgetésükből kiveszem, méghozzá, bébiszitterkedés Petéknél, illetve Joéknál. Kijáratnál, el akarnék lépni Patricktől, de ő visszaránt.

− Mit csinálsz? – kérdezi felvont szemöldökkel, látszólag morcosan, de a szája sarkában ott bujkál a mosoly.

− Gondoltam, nem lenne jó, ha a rajongók így látnának minket…

− El van kerítve ez a rész. Senkit nem engednek hátra, ne aggódj. – nevet föl, majd puszit nyom a halántékomra. Igazából nem csak azért akartam távol lenni tőle. Egyszerűen… feszélyez az egész. Mindenki úgy kezel a társaságban, mintha együtt lennénk. Még maga, Patrick is. Pedig tudtommal nem erről van szó. Amellett, hogy mióta megismertem többre vágyom, mint barátságra, tudom, sehogy sem fog összejönni. Ma el kell mondanom neki az igazat, amire biztos vagyok, hogy nem egy mosollyal fog reagálni.

− Szóval, bármikor hívhattok! – szól át a Saintet a gyerekülésbe ültető Petenek, Vic – Tudok szabadságot kivenni a kávézóba.

− Nem, nem tud. – kiált Louis, mielőtt beül a kocsiba.

− Persze, mert olyan sok munka van. – forgatja a szemét a lány.

− Oké, majd még telefonon beszélünk. – bólint Pete nevetve.

Búcsúzkodást követően, mindenki elindul a dolgára, velünk bezárólag. Az út nagy részében, megint Vicky beszél. Bár nagyon szeretjük mind a felpörgött, gyereklelkét, de azért, mint fellélegzünk, mikor kirakjuk a lakása előtt. Louis-t, nem visszük a kollégiumáig, csak a kanyarig, ahol mi egyenesen megyünk tovább hozzánk, ő balra. A gyomrom egyre szűkebb lesz, ahogy realizálom magam, meg kell mondanom az igazat. Most.

− Bejössz? – fordulok Patrick felé, mikor megállunk a házunk előtt.

− Hogyne. – lehengerlő félmosoly kíséretében bólint. Remegő kézzel dugom a zárba a kulcsom, majd elfordítom. Lábamnak zuhanó Percy, azonnal oldja a feszültségem. Kezembe kapom, s örömmel veszem tudomásul, hogy nem szedett szét semmit a házban, míg távol voltam.

− Oh, új családtag? – cirógatja meg Patrick a kutyám fejét – Nagyon édes. – barátságos mosollyal néz rá. Percy, néhány másodpercig vizsgálja, szaglássza, majd végül, megnyalja a kezét és vakkant egyet.

− Tetszel neki. – kuncogok. Óvatosan átadom neki, mert Percy, mindenképp közelebbről is meg akarja ismerni, amit a kezemből való kimászással jelez.

− Remélem, nem csak neki. – néz rám, a szempillája alól. Hajamat a fülem mögé simítom, majd vállat vonok. Némán álldogálok, míg Patrick, Percyvel ismerkedik. Többször végig gondolom, hogy fogom elmondani neki. Pontosan lejátszom magamba, az esetleges reakcióit, és rá a sajátjaim.

− Beszélnünk kell. – mondom hirtelen.

− Beszéljünk. – vigyorodik el, majd lerakja Percyt a földre. Ő, azonnal két lábra ágaskodik, és Patrick lábának veti a mellső macskait. A kutyám, már most jobban szereti, mint engem… milyen dolog ez?

− Nem tudom, hogy kezdjem. – fújom ki a levegőt.

− Én se amit, én akarok. – nevet föl kínosan. A nappaliba sétálunk, majd a kanapéra vetjük magunkat. Mire sikerülne összerakni a mondataim, és kimondani, amit akarok, újra szétesik a világ. Onnan kezdve, hogy Patrick, hirtelen felém fordul és az ajkát az enyémre tapasztja. Meglepettségemben, a szám szét nyílik, ahogy Patrické is. Mikor nyelve, az enyémet érinti, egész mélyről jövő nyögés szakad föl belőlem. Ettől felbátorodva, kezét a derekamra csúsztatja, majd lovagló ülésben, az ölébe húz. Ahogy elmélyíti a csókunk, az én kezem, utat talál a hajába, ami épp annyira puha, mint ahogy az elképzeltem. Felsőtestem az övének nyomom, ennek következtében az alfelünk is összesimul, amitől végleg összeomlok. Mintha áram száguldana végig az egész testemen, alulról indulva, majd vissza, összegyűlve egy ponton, ahol aztán, szabadon felgyullad. Egyre erősödik a nyomás, ahogy Patrick növekszik alattam és az csak pluszban rásegít, hogy keze mindenhol ott van, ajka pedig olyan kínzó, hogy szinte felzokogok. Gyengéd, mégis szenvedélyes és mély.

− Patrick. – lehelem a szájába, miközben a kezem végig siklik a mellkasán. Szemeit szorosan összezárja, s hangosan felnyög. Mocorogni kezdek, gondolván, hátha múlik a rettentő szorítás az alhasamban.

− Csináld még…− nyögi hátrabicsaklott fejjel. Végig vezetem a szemem az összekócolt hajától, lehunyt szemén, fogai közé csípett ajkán át, egészen a fekete farmerján keletkezett dudorig. Mélyen szívom be a levegőt, ahogy eljut a tudatomig, mit is akarok. Őt. Kívánom. Itt és most. Semmi másra nem tudok gondolni, csak a köztünk lévő forróságra. Rá, az ágyamban, a bőrére, az illatára, ajkára az én bőrömön, az ujjaira. Muszáj lesz elmondanom. Most. Mielőtt úgy történik valami, hogy nem ismerjük egymást igazán.

− Patrick, én… tizenhét éves vagyok. – mondom fátyolos hangon.

− Micsoda? – rekedtes hangjától, a combomba kapaszkodom, nehogy leszédüljek róla.

− Amikor elmondtad hány éves vagy… ezért borultam ki ennyire. – motyogom.

− Úristen. – derekamnál fogva leemel magáról, majd a kanapéra ültet, olyan széttett lábbal, mint ahogy az ölében voltam. Idegesen járkál föl-alá a szobában, komoly arcától, máskor megrémülnék, de most, az ajkam rágcsálva képzelgek róla és rólam, mintha mi sem történt volna.

− El kell mennem. – mondja hirtelen – Ez itt, meg sem történt, oké? Holnap… ne várjatok a kávézóban. És azután sem. – hadarja zavarodottan. Agyamból minden elpárolog, csak az előző mondatai maradnak.

− Ne, Patrick. – pattanok föl a kanapéról – Ne csináld ezt velem. – vetem magam a karjába a sírógörcs határán.

− Nem lehet, Echo. – suttogja – A saját érdekedben.

− Ha az én érdekeim néznéd, nem tennél ilyet! – sikítom hisztérikusan. Kikerekedett, félelemmel telt szemmel néz rám.

− Akkor a saját érdekem nézem, ha máshogy nem hiszel nekem. – morogja, remegő ajakkal.

− Nem, nem, nem! – sikítom, magamból kikelve. Toporzékolni és zokogni kezdek. Fejem lüktetni, torkom kapar a sikítástól. Hirtelen a fölre vetem magam, ahol erőtlenül előre dőlök. A levegőt, mintha kiszippantották volna a tüdőmből. A könnyeim, még mindig patakokban folynak, a légszomjam egyre erősebb. Hallom Percy ugatását magam mellől, de a világ egyre sötétebb lesz.

− Echo, Cica! – borul le mellém Patrick, majd a karjába von – Itt vagyok, Hercegnőm, lélegezz! – hangja a testével együtt remeg, s hogy az arcát a homlokomra nyomja, érzem a meleg könnyeit, ahogy végig folynak az orromon. A levegő, nehézségek árán visszatér, miután Patrick, a karjai között tart és ringat. – Semmi baj, itt vagyok. – puszilgatja a fejem – Nincs semmi baj. Nem foglak itt hagyni. Te vagy az én édes, gyönyörű hercegnőm. – ajka végig fut az arcomon, le a nyakamig. Többször végig csókolja mind a két oldalon, le és föl. Lehunyom a szemem, úgy élvezem a puha, forró, duzzadt ajkát. Ujjaimmal a tarkóján visszagöndörödő tincseket cirógatom. Percy, óvatosan közénk mászik, majd elfekszik az ölünkben. Érzem, hogy feje a combomon pihen és biztos vagyok benne, hogy azokkal a hatalmas, barna szemeivel együtt érzően néz föl rám. Fél álomban érzem, hogy a lábaim, elválnak a földtől, s kutyám hideg nózijától. Megmosolyogtat a gondolat, hogy két ilyen lehengerlő, édes srác van velem.

− Min mosolyogsz? – nem nyitom ki a szemem, de biztos vagyok benne, hogy Patrick is vigyorog.

− Semmin. – rázom a fejem a vállára illesztve. Az ajtónyikordulásra résnyire nyitom a szemem. – Honnan tudtad, hogy ez az én szobám? – nézek rá bágyadtam.

− A kettőből, ez tűnt a valószínűbbnek. – mosolyodik el. Finoman az ágyamra helyez, de mielőtt elkeserednék, hogy eltűnik, mögém fekszik. – Aludj, Édesem. – suttogja a fülembe, miközben rám teríti a takaróm. Jobb keze, alám nyúlva ölel, bal kezével, a felcsúszott pólóm miatt kilátszó hasam cirógatja. Annyira szorosan préselődik hozzám, hogy alig hiszem, jobban lehetséges. Lágy, halk hang csendül a fülembe. Nem ismerem föl a dalt, de mintha, valami altatót hallgatnék. Ellazulnak a végtagjaim, s szemhéjaim is elnehezülnek. Biztosan tudom, még néhány perc és már aludni is fogok.

VII. fejezet

Percyt szorongatva ébredek a szokásos, reggel, hat órai időpontban. Reggeli készülődés során, új agyalni valót találok magamnak. Mi legyen Percyvel? Itthon hagyni, semmiképp nem akarom, félteném. Vajon, a kávézóban zavaró lenne? Raktárban kialakítanék neki egy saját kis sarkot, ott ellehetne. Amilyen jó kutya, nem tenne tönkre semmit. Mint a kiskacsák a mamájukat, úgy követ ő is a gardróbszekrényig, ahonnan egy régi takarót kotrok elő. Gyűjtött pénzemből, kiveszek néhány dollár, ami a tervem megvalósításához szükséges lehet, majd elindulok. A buszon ülve, küldök egy üzenetet Vickynek és Louisnak, hogy ma később megyek. Egy órán keresztül utazom, míg végre, megérkezem a Targethez. Nincs túl nagy tömeg, ezért bátran vezetem be Percyt az üzletbe, ahol rögtön az állatos részleghez megyünk. Egy kisebb méretű kutyaággyal, egy páros etetőtállal, illetve egy kisadag kutyakajával sietünk a pénztárhoz. Újabb egy óra út, a másik busszal még fél óra, és a kávézóban is vagyok. Fél tízkor, már minden szokásos vendég bent üldögél, s néhány új. A régiek, egy pillantással konstatálják, a tőlünk, már megszokott, újabb furcsaságot, csak a friss vendégek szemlélnek érdeklődve, mikor bevonulok Percyvel.

− Úristen, Echo, mit keres itt ez a kutya? – kérdezi nevetve Louis, mikor meglát minket.

− Szentég, te édes! – sipítja Vicky a raktárból kilépve.

− Ő, itt Percy! – emelem a kezembe – Tegnap kaptam Maddietől! – nyomok puszit a fejére.

− Oké, de miért van itt? – vakargatja meg a füle tövét Lou, mert időközben, a pult mögé sétáltam.

− Egész nap, senki nincs nálunk otthon és nem akartam egyedül hagyni őt, szóval kitaláltam, hogy csinálok egy kis sarkot neki, ahol lehet. Ne aggódjatok, jó kutya. – vázolom föl a helyzetet.

− Úgyis egész nap babusgatni fogom, ne aggódj. – ugrik mellém Vic, majd megcirógatja az arcredőit. Percy morcosan tűri a lány túlzott szeretetét.

 − Na, jó srácok, mindjárt visszajövök, csak megcsinálom a helyét. – indulok be a raktárba a cuccaimmal. Az ajtótól, balra eső sarokba helyezem el a kutyaágyat, a lehető legmesszebb a dobozoktól. Leveszem róla a hámot, majd a takaróra helyezem. Résnyire hagyom nyitva az ajtót, miután kimentem.

− Echo, nem akarlak elkeseríteni, de ez nem lehet örök megoldás. – szívemhez kapok ijedtembe, Louis hirtelen megjelenése miatt – Egy ételraktárban, nem lehet állatot tartani… egyszerűen, nem higiénikus. Jön egy egészségügyi ellenőr, és úgy megbüntet minket, mint a, sicc. Talán, be is záratja a helyet!

Fejemhez kapok, a felismerés után. Hogy nem jutott ez eszembe?            

− Szétszórt vagy mostanában, Emo. – pillant föl a kávéhab fölül.

− Nem is igaz. – rázom a fejem a pulthoz lépve – Talán egy kicsit fáradt vagyok. – vonom meg a vállam.

− Aha. – bólint, de tudom, úgyse hiszi el, amit mondok – Na, mond csak el, mi lelt.

− Nem, Louis. – sóhajtok a hideg, márványlapra támaszkodva – Nem fogom elmondani.

− Akkor mégis csak van valami problémád! – vágja rá – Miért zárkózol el ennyire mindenkitől?

− Nem mondtam, hogy nincs. Egyébként, ez egy rossz tapasztalat miatt van. – vonom meg a vállam. Igazság szerint, Patricken és magamon kívül, senki nem ismer.

A szokásos vendégünk nélkül, elképesztő unalmasan telik a nap. Föl-alá téblábolok a kávézóban, rendezgetem a kávés tasakokat, takarítom az asztal, illetve, Percyre is rápillantok néhányszor, de ő mindeközben békésen alszik. Egy kevés száraz kutyaeledelt és egy kis vizet is a tányérjába öntök. Telefonom ismerős hangja csörren meg a zsebembe, két csészetologatás között. Törzshelyünké vált hátsóbokszhoz sétálok, majd levetem magam a műbőr ülésre, ahol kényelmesen elterpeszkedem. Akkor látom csak meg, kinek is a neve szerepel a telefon kijelzőjén.

− Szia. – köszöntöm megrökönyödve Patricket.

− Szia. – üdvözöl. Néhány másodperc, néma csönd után, én szólalok meg elsőnek.

− Hogy-hogy felhívtál?

− Hiányzol. – szívem hatalmasat dobban a kijelentésétől. Hirtelen csúszik ki a számon a válasz.

− Te is nekem.

Hosszú csönd. Minden lélegzetvételét, teljes részletességgel hallom. Annyi mindent tudnék neki mondani, végül, csak egy mondatot sikerül kinyögnöm.

− Már nagyon várom, hogy halljam, hogy énekelsz. – suttogom, reménykedve, hogy talán, ezt sem hallja meg. Nem látom, de még így tudom, mosolyog.

− Magammal kellett volna, hozzalak.

Légzésem, egyre szaporább lesz.

− Nem pofátlankodtam volna oda. – rázom a fejem hitetlenül.

 Válasz helyett, egyszerűen csak kinevet.

− Erre inkább, nem is mondok semmit.

Háttérből egy ismerős hangot hallok, majd Patrickét, távolról.

− Mennem kell. – szól bele a telefonba.

− Rendben.

Megint ugyan az a csönd. Én várom, hogy ő letegye, ő meg azt, hogy én tegyem le.

− Két nap. – mondja végül – Mikor szoktál elaludni?

Felvont szemöldökkel nézek magam elé.

− Az attól függ. Miért?

− Koncert után felhívlak.

Kábán bólint egyet, mintha csak látná.

− Oké.

− Akkor… szia.

− Szia. – lassan, komótosan emelem el a fülemtől a készüléket, majd kinyomom a hívást.

− Hú, ez aztán érdekes beszélgetés volt.

Rémülten ülök föl, Vic hirtelen előbukkanásától.

− Te hallgatóztál? – nézek rá kikerekedett szemmel, mikor leesik. Kérdésemet meg sem hallva, belecsap a közepébe.

− Mi van köztetek Patrickkel? – néz rám kifejezéstelenül. Mintha olvasna a gondolataimba, hozzá teszi – És ne merd azt mondani, hogy semmi. Hallottam, amit hallottam.

− Nem tudom. – rázom a fejem értetlenül – Mikor megismerkedtünk, úgy tűnt, valami lesz. Agyrázkódásom napján, átmentem hozzá, akkor történtek… dolgok. Nem olyanok, amikre gondolsz. – nézek rá haragosan, de ő csak tovább vigyorog – Akkor mondta, hogy legyünk barátok, ez mostanáig ment is. Csak, valami, megváltozott.

− Érdekes. – gondolkozik el – Oh, egyébként ezt már régóta meg akartam kérdezni. Ugye, tudja hány éves vagy?

− Nem.

Vicky reakciója is Maddiéhez hasonló.

− Hát, ideje lenne már elmondanod! – mondja, kissé hisztérikusan – Atyaég, Echo! Szerinted, egy tízes skálán mennyire lesz neki ez kínos, mikor megtudja? Vagy el se akarod mondani, csak az esküvőtök napján? Esetleg a gyereketek születésekor? − hadarja idegesen.

− Vic! Kimondta egyáltalán, hogy összejövünk? – nézek rá elhűlve.

− Te mindenkit hülyének akarsz nézni? – néz rám összevont szemöldökkel, karba tett kézzel – Holnap után, el kell mondanod neki.

− Tudom. – motyogom, majd a kezemet kezdem vizsgálni – Félek, mit fog szólni.

−  Ahhoz túlságosan kedvel, hogy lógva hagyjon, de van egy sejtésem. Ezzel kapcsolatban.

− És elmondod? – nézek rá visszafojtott mosollyal.

− Nem. – pillant rám szigorú tekintettel – A te érdekedben, ugyanis, nem biztos, hogy igaz. A lényeg, hogy beszélj vele.

A munkaidőm hátralévő részében próbáltam nem azon agyalni, hogy vajon, mire gondolhatott Vic. Helyette, percenként pillantottam az órára és gondolkoztam, vajon mit csinálhat épp most Patrick. Percy a nap nagy részét végig aludta, így semmi probléma nem volt vele, de sajnos, nem maradhat örök megoldás a mai. Öt órakor elindultam haza és pontosan, hatra értem célba a hatalmas dugó miatt. Anya tudtommal, ma is hajlani kettőkor ér haza, szóval, megint nem találkozunk. Lassan, két hete nem láttam őt. Hiányoznak az esti beszélgetéseink, a közös, lányos filmnézéseink és még a veszekedéseink is. Annyira szeretném, ha legalább, egy szót tudnánk váltani, de még a holnaputáni programom sem tudtam megbeszélni vele. Kanapén fekve, Percyvel együtt nézzük az egyik tehetségkutató ismétlését, amiben, már a kevésbé katasztrofális énekesek csillogtatják meg a tudásukat, az unásig ismert pop dalok előadásával. Néhány szám után, elnehezülnek a szemhéjaim, majd teljesen lecsukódnak.

Telefonom hangja riaszt föl az álmomból. Szófáról lezuhanva kutatok a mobil után, amit végül a konyhapulton találok meg.

− Haló? – fáradt hangon veszem föl, és mivel, nem néztem meg a hívószámot, érdeklődve várom, ki szól bele.

− Szia, Echo. – oh, tényleg, mondta Patrick, hogy majd felhív koncert után. Felvont szemöldökkel pillantok ki az ablakon, s csak akkor látom, hogy sötét van. A koncert nyolckor kezdődött… te jó ég, mennyit aludtam én?

− Szia, hány óra van? – szólok bele két ásítás közben.

− Tíz múlt. Ugye, nem ébresztettelek föl?

− Éppenséggel de. – nevetek föl – Hétkor elaludtam, szóval nem is baj.

− Ha ilyen fáradt vagy, inkább tegyük le.

− Nem kell. – rázom a fejem.

− Echo…

− Nem vagyok fáradt, na! – nevetek – Inkább, neked kéne aludnod.

− Látod, ha itt lennél, együtt tudnánk aludni. – kuncog – És most, biztos, hogy elvörösödtél.

− Te meg biztos, hogy beharaptad az alsó ajkad. – motyogom paprika színű fejjel.

− Jó lenne, ha már nem csak a sajátomat harapdálhatnám.

Szédelegve ülök le a lépcsőre, mert időközben elindultam a szobám felé. Képek tódulnak a fejembe kettőnkről. Ahogy átölel és a kezét végig futtatja a hátamon. Ajkát a nyakamon, át az államon, egészen a számig. Majd egyre intimebbek. Lehúzza rólam a pólót, szája végig csókolja a mellkasomat, majd a hasamat. Ujjai a nadrágom gombja után nyúlnak…

− Menj aludni. – morogja rekedtesen. Kis híján felnyögök a hangjától.

− Te is. – suttogom, szintén érdes hangon. Belesóhajt a telefonba, amitől én mocorogni kezdek. Mind a ketten ugyan arra gondolunk, mégse mondja ki egyikünk sem. Ágynyikorgást hallok, s végleg kikészülök. Sírhatnékom van, a bennem tomboló forróságtól, és a tudattól, hogy nincs itt velem. Fülemen a néma telefonnal, felküzdöm magam a lépcsőn, mire újra megszólal.

− Mit csinálsz most? – hangja halk, mintha félne, valaki meghallja a kérdését.

− Fürdeni megyek.

Velem ellentétben, ő kiengedi a hangját. Egész hangosan belenyög a készülékbe.

− Egyre inkább szeretnék most azonnal hazamenni. – lihegi. Fürdőszoba közepén állok, még ruhában. Fél kézzel a pólóm szegélyéhez nyúlok, majd áthúzom a fejemen. Újabb mocorgást észlelek Patrick felől. Sortom nagy nehezen kigombolom, lehúzom a cipzárt, majd lelököm a csípőmről, ami a csendes házban, hangos puffanásként ér földet. Hangos zilálás zökkent ki. Elgondolkozom, mit is csinálhat egyedül, egy ágyon, miközben én itt, a vonal túlsó végén vetkőzök. Igazából neki. Tudom, hogy hallja. Olyan éles a csönd mind a kettőnknél, hogy biztos hallja. Erősen a hajamba túrok, majd mélyen az ajkamba harapok, ahogy egy újabb kép jelenik meg előttem. Végig se gondolom, mit csinálok, vagy milyen következményei lehetnek, csak csinálom. Nem rakom le a telefont, hanem átváltok, így könnyedén bele tudok menni a fényképezőbe. Remegő kézzel nyomom le a fehér, kerek gombot, majd az üzenet részbe lépek, ahol a kis kamera ikonra. Megkeresem az előbb, egész alakos tükörbe készített képem, rányomok, az betölt. Végül a „Küldés” gombra vezetem az ujjam és lenyomom. Néhány másodperc múlva, azt mutatja, hogy elküldte. Egész testembe remegek, ahogy a fürdőszoba szőnyegre ereszkedek. A készüléket újra a fülemhez emelem. Patrick szuszogása abba marad, külső zajokat hallok. Néhány perc eltelte után, újra beleszól.

− Istenem Echo…− nyögi erőtlenül – olyan gyönyörű vagy.

A szívem hevesen verni kezd. Érzem, ahogy a remegésem erősödik.

− Köszönöm. – már a hangomban is hallani lehet a reszketésem.

− Baj van? – suttogja aggódóan.

− Nem, csak… kicsit talán fázom. – vonom meg a vállam.

− Harminc fok van, Cica. – mosolyát kihallom a hangjából – Bár ott lehetnék most. Biztos lehetsz benne, hogy abba maradna a remegésed. – végére elcsuklik a hangja – Menj, fürdeni aztán aludj. – hangja simogat – A kedvemért. – gügyögi gyengéden.

− Oké. – bólintok fáradt mosollyal – Nem sokára találkozunk.

− Semmit nem várok jobban. Jó éjt, Hercegnő. – még egy „sziát” sincs időm kinyögni, mert már le is teszi. Életem, legnehezebb feladatának érzem a zuhanyzást és a fogmosást. Pizsamába bújok, majd az ágyra dőlök. Még mindig kicsit reszketek, de már közel sem annyira, mint negyed órája. Ébernek érzem magam, míg le nem hunyom a szemem. Utolsó gondolataim a sötétség bekövetkezte előtt a nemrég történtekhez kapcsolódnak. Hogy fogok én ezek után ájulásig vörösödés nélkül Patrick szemébe nézni? 

VI. fejezet

Majdnem, egy hónap telt el azóta, hogy Patricknél voltam és ő azt mondta, legyünk barátok. Változott-e valami? Nem igazán. Ugyan annyit beszélünk, sőt, többet is. Sokkal jobban kinyílt, nekem. Mindent elmondott magáról, a hivatásán kívül. Néha úgy érzem, az egy örök rejtély marad számomra. Igazság szerint, még így is, annyi mindent nem értek vele kapcsolatban. Annyira nyílt, kedves és gondoskodó ember, néha, viszont elutasító, zárkózott. Első időkben pedig, még a vonzódásának kimutatása is társult hozzá, amit, mintha elvágtak volna nála. Ezt váltotta fel a távolságtartás. A kávézó ugyan olyan, azon kívül, hogy Louis és Vicky tudomást sem vesznek Patrickről, amit szintúgy nem értek. Anyának kapott a mentőszolgálatnál, úgyhogy, nulla huszonnégyben dolgozik, és ha hazaér alszik. Bár, több lett a fizetése, a házimunka is rám hárult, plusz azt a keveset is elvesztettem anyából, amim eddig volt. Molly azóta sem hívott. Szóval így állunk. Mindennél jobban szeretek a kávézóba lenni. Azzal a három emberrel, akik igazán törődnek velem.

Pultot takarítom épp, mikor egy nálam nem sokkal fiatalabb lány jelenik meg az ablakban. Teljes sokban. Eszeveszett módon rohan be a kávézóba és azonnal nekem ugrik.

− Jó reggelt! Muszáj itt rendelni, hogy az asztalokhoz menjünk?

Szokatlan lármára, mindenki felénk néz.

− Nem, de miért? – nézek rá felvont szemöldökkel a vörösödő lányra.

− Hűha, lehet orvos kéne. – hallom meg Vic hangját mögöttem.

− Mi történik itt? – lép ki a raktárból a meglepett Louis.

− Ott ül hátul…

− Ki ül hátul? – Patrick jelenik meg a fekete hajú mögött, aki ezáltal teljesen lefehéredik. Elképesztő lassúsággal fordul hátra és egyszerűen elsírja magát. Patrick végig néz rajta, majd kedvesen elmosolyodik, és a karjai közé veszi az ájulás határán lévő lányt. Én is tüzetesen végig pásztázom őt. Tekintetem megakad a pólóján. Egyszerű fehér felső, rajta fekete trapéz, benne három betű, tetején korona. A következő jelenet, a remegő testet eleresztő Patrick kezébe veszi a filcet, amit kapott és egy papírra firkant. És akkor esik le. A rejtőzködés Vic elől. Louis ismerős méregetése, ismerős hangja a rádió után, a lógó.

Te. Jó. Isten.

− Patrick. – kezdek bele remegő hangon, mire mindenki felém fordul – Te vagy annak a bandának az énekese. Aminek Vic a koncertjén volt. Te vagy a Fall Out Boy énekese.

Karba tett kézzel, némán meredek magam elé, a megszokott bokszban, ahol most, Patricken kívül Louis és Vicky tanyázik. A rajongó lány, nemrég távozott a kávézóból, ugyanis, a kalapos lovag, felajánlotta neki, hogy igyon meg vele egy kávét.

− Mégis, miért így kellett megtudnom? – töröm meg a csendet, mérges pillantással végig nézve a három emberen – Tényleg azt gondoltad, hogy másképp fogok rád nézni utána? – emelem a tekintetem Patrickre, aki az asztal pásztázza, mintha olyan érdekes lenne.

− Echo, én tényleg nem…

Nem hagyom, hogy végig mondja, a mondata közepébe vágok.

− Ne Echozzál itt nekem! – förmedek rá – Ilyen rossz embernek nézek ki?

− Echo, nyugodj meg, kérlek. – puhatolódzik tovább Louis.

− Nem nyugszom meg! – hangom, egyre hisztérikusabb – Ti se legyetek magatokkal megelégedve, mert ti is elmondhattátok volna az agyrázkódásom után!

− Patrick megkért minket, hogy ne tegyük…− motyogja Vicky.

 Magam folytatom a mérgelődést, mert erre, igazán nem tudok mit mondani. Gondolataimba merülök, s felvetül benne néhány kérdés. De a legfontosabbal kezdem, ami nem jött még szóba, számomra érthetetlenül.

− Patric, hány éves vagy?

− Harmincegy. – néz föl rám.

Elhomályosul a világ előttem. Harmincegy éves. Rohadtul harmincegy éves, én pedig tizenhét. Az a lány, akivel nem rég ölelkezett, mint fiatal „kis” rajongójával minimum tizenöt volt. Erősen megkapaszkodom az asztalszélébe. Pánik fog el. Tudom, bár barátok vagyunk, de mind a ketten, egyre inkább érezzük, hogy ebből több lesz, erre kiderül, hogy tizennégy év a korkülönbség köztünk.

− Baj van, Cica? – néz rám aggódva. Azért, a becenevem megmaradt. Rázni kezdem a fejem, kissé túl erősen is.

− Echo, te…− döbbent Louis-t is gyorsan csendre intem.

− Ezt majd megbeszéljük.

Nem tudhatja, meg hány éves vagyok. Legalábbis egyelőre. Megint ez a szócska. Már harmadszorra okoz kalibát. Vicky lapít, mert ő ezt is pontosan tudta. Sőt. Igazság szerint, majdnem annyira ismeri Patricket, mint én.

− Na, jó. – nagyot sóhajtok – Meséljetek. – erőltetek mosolyt az arcomra.

Három értetlen szempár néz rám kérdően.

− Miről? – simít végig lila haján Vic.

− Az egészről, amit nem tudtam.

− Mármint… – egyre idegesebb vagyok az értetlenségüktől.

− Ajj, istenem. A bandáról! – majdnem kiabálva mondom. Behúzott nyakkal hallgatnak továbbra is. Feladom, mozdulattal hátra dőlök a műbőrülőn.

− Aki egyszer itt volt velem, ő Pete. A banda basszusgitárosa és egyébként a legjobb barátom. – mosolyodik el a végén.

− Pete Wentz itt volt a mi kávézónkban és én nem tudtam róla? – ugrik fel Vicky, egy asztalra csapással – Bocsánat. – ereszkedik vissza a helyére, látva a csúnya pillantásom.

− Igen. – nevet föl Patrick – Négyen vagyunk a bandába, rajtunk kívül, még Joe a szólógitáros és Andy a dobos.

A piercinges punk álmodozva mered maga elé. Nem tudom, de lehet nem is akarom tudni mi, játszódhat le a fejébe.

− Na, jó. Tisztázzuk. Én a saját bandádról kértem ki a véleményed. Vicky, pedig a te, pontosabban a ti koncerteteken volt úgy, hogy előző nap, rólatok áradozott.

Az említett lány arcra vörösbe borul a második mondatomra.

− Az elsőre igen a válasz. – kuncog – A másodikat nem tudom. − meleg mosollyal jutalmazza a punkot.

− Azért, ez így nem igaz…− kezd bele, életébe először félénken Vic a mondatba, de Louis hatalmas, győztes vigyorral közbe vág.

− Oh, még hogy nem! Egész nap rólatok beszélt! Sőt, régen mindennap! Egyszer szívesen kifejtem miket…− vigyorog. Patrick felnevet, viszont Vicky, olyan erővel üti meg, hogy fájdalmasan eltorzul az arca. Az én arcomon halvány, de őszinte mosoly jelenik meg.

− Uh, lehet, nem érdekelnek a részletek. – rázom a fejem, mintha csak egy zavaró képet akarnék elűzni. A két srác felnevet, Vic pedig, még vörösebb lesz.

− Na, de nekem most mennem kell, srácok. – pillant a telefonjára Patrick, majd feláll – És három napra búcsút kell vennünk egymástól.

− A negyedik nap, viszont mi találkozunk! – szólal föl Vic hatalmas vigyorral az arcán.

− Délelőtt mindenképp, de ezek szerint, veled délután is. – nevet föl.

Értetlenül kapkodjuk Louissal a fejünket. Valamiről lemaradtunk?

− Szombat délután, a LA Radio-ban lesz akusztik. – magyarázza a lány, de értetlen pillantásom láttán, gyorsan hozzá teszi – Akusztikusban. Vagyis gitárral. Tudod, olyan mezei, akusztikus gitárral.

− Igen Vicky, tudom mi az a gitár. – forgatom a szemem.

− Igazság szerint, mind a hárman eljöhetnétek. – teszi hozzá Patrick – Beviszlek titeket.

Az eddig is izgatott lány szeme elkerekedik és olyan „vihar előtti csend” arcot vág.

− Úristen, köszönöm! – veti rá magád Patrickre, aki kis híján felborul. Komolyan, néha elgondolkodom, hogy Vic, tényleg huszonhárom éves-e.

− Pontosabban köszönjük. – teszem hozzá mosolyogva – Bocs, én most nem ugrok így a nyakadba. – húzom el a szám. Újra nevetés harsan, a kis majom módjára csimpaszkodó Vicky csak a vállát vonogatja, de nem engedi el Patricket, továbbra sem.

− Tudjátok, hogy imádok itt lenni veletek, de most már, tényleg mennem kell. – tolja el magától finoman a pincérlányt. Louistól egy kézfogással búcsúzik, Vic-től egy újabb szoros öleléssel, plusz egy homlok puszival amit, kicsit kétséges, hogy túl él. Hozzám lép oda utoljára. Szomorúan nézek rá, mert igazából, hiányozni fog. Még erre a három napra is. Karomnál fogva magához ránt, kezét a csípőmre illeszti. Én, a kezemmel átkulcsolom a nyakát, fejemet a vállába fúrom, és mélyen belélegzem az illatát, elraktározva erre a néhány napra. Én a hajamba kapok puszit, plusz egy derék simit, a felcsúszott pólóm és nadrágom közti bőrfelületre. Végül tőlem is elválik, és elindul kifelé az ajtón.

− Sziasztok. – int hátra egy mosoly kíséretében.

− Olyan, mint egy kölyökkutya. Folyton csak ölelgetném. – néz a csukott ajtó felé Vic.

− Pontosan. – mosolyodok el, hozzá hasonlóan.

− Játszanátok is vele, mi? – kuncog Louis.

− Kuss! – förmedünk rá egyszerre. A majd’ kétméteres srác, behúzott nyakkal elsunnyog a pultok irányába.

− Te, Echo, én úgy rápörögtem erre a szombati dologra! – rogy le Vic újra az ülésre. – Figyelj, én akartam mutatni neked képeket a koncertről, de az utána lévő néhány napban vagy nem volt idő rá, vagy elfelejtettem, aztán Patrick is megkért minket, hogy ne beszéljünk róla neked… de most már nincs akadály! – vigyorodik el, előkapja a telefonját és matatni kezd benne. Helyet szorít maga mellett, ahol kényelmesen elhelyezkedek. Első kép őt ábrázolja, ahogy magát fotózza a kígyózó tömeggel. A következő képen, hátul, négy, ülő alak látszik, de még mindig olyan messze, hogy kivehetetlen kik is ők. A harmadik képtől ellágyul a szívem. Négy ember veszi körbe Vickyt, ölelésükbe vonva. Utána, folyamatosan váltakoznak a képek. Vic középen áll, mindkét oldalról körbeveszik. Innentől, már csak a koncertről vannak képek, de arról millió. Szinte, minden mozdulatukat lefotózta, vagy épp levideózta, bár a videók nagy részéből, csak az ő hangját lehet hallani, de még így is jó. Nagyon érdekes, Patricket gitárral a kezében, mikrofon előtt állva látni. A zenéjükért rajongókkal ellentétben, én a hétköznapi külsejét szoktam meg.

A munkaidő további része, unalmasan telik. Néhány betévedt ember kivételével, semmi érdekes nem történik. A nyáron, először érek haza emberi időpontban, ami egyet jelent a szabad pihenéssel. Egész úton azt tervezgetem, milyen teát fogok inni a vízben üldögélve, az ajtón belépve pedig, hogy milyen filmet fogok megnézni utána. Nappaliból mocorgást észlelek, így az első kezemben lévő tárggyal, vagyis egy esernyővel, lépek be, de legnagyobb szerencsémre nem egy fekete maszkos férfi, hanem nagynéném Maddie fogad, aki ezer éve nem láttam!

− Maddie! – rohanok hozzá. Szorosan ölel át, és millió puszival halmaza el a hajamat.

− Oh, Echo, kedvenc kis unokahúgom! – kuncog még mindig szorongatva. Kisebb koromba, rengeteget vigyázott rám, anyám helyett, anyám volt. De most már tényleg anyuka. Pontosan, két kisfiú és egy nagyobb lányé.

− Hogy-hogy itt vagy egyébként? – teszem, az igazából, leglényegesebb kérdést – És hogy jutottál be?

− Felhívtam anyádat, ő mondta meg hol van a pótkulcs, és azt is megbeszéltem, amiért jöttem, szóval ne aggódj. − veszi föl a földről a kocka alakú dobozt, amin, két, nagyobb lyuk van vágva. Izgatottan veszem át a dobozt, és az mocorogni kezd. Tetőt levéve, egy husis testű, kutyára, legkevésbé jellemző pózban üldögél benne az új jövevény. Kerek, barna szemei érdeklődve néznek föl rám, az új gazdájára. Egyébként, egy barnás Mopszról van szó.

− Ő Percy. – mosolyog az újdonsült jószágra a nagynéném, mikor kiveszem a dobozból – Egy éves a kisfiú.

Két, első mancsát a karomon lógatva figyeli az eseményeket

− Illik rá a neve. – kuncogok.

− Eredeti gazdája, pontosan ezért adta ezt neki. – nevet föl – A gyerekei imádták a Pocahontast. – vakargatja meg a füle tövét, ő ezt, egy kutyás mosollyal és nyelv kinyújtással díjazza – Nagyon okos, jól lett tanítva, elképesztő hálás és kedves.

− Akkor miért adta másnak a gazdája? – nézek rá felvont szemöldökkel. Egy ilyen szuper kutyát még csak a kezébe sem adnék senkinek, nemhogy örökbe…

− Egy barátoméké volt Percy, két Német juhásszal és három macskával együtt. Plusz, nemrég megszületett a harmadik gyerekük is. – magyarázza Maddie.

− Hű. – ámulok el a hallottakon – Akkor nem csodálom.

− Néhány kedvenc játékét is megkaptad, plusz én is vettem néhány dolgot. – mutat a kanapé felé, a roskadásig rakott szatyrokra. Néhány dolog.

− Nem is tudom, hogy köszönjem meg… ezt az egészet. – ölelem ét, vigyázva Percy testi épségére.

− Igazán nem kell semmit megköszönni. – rázza a fejét – Tudtam, hogy milyen régóta vágysz egy Mopsz. Amint meghallottam ezt a lehetőséget lecsaptam rá! – nevet föl – Eszembe sem volt megtartani a többiek mellé. – utal ezzel a Golden Retrieverükre, másik két Mopszukra és Perzsamacskájukra.

− Egyébként, érdekes, hogy anya belement. – huppanok a kanapéra.

− Neked akart örömet szerezni. – mosolyodik el kedvesen Maddie – Mindig a javadat akarja.

− Tudom. – sóhajtok – Én is az övét, de nagyon nehéz így, hogy itthon is nekem kell mindent csinálni, plusz a kávézó. – nagy gombóc alakul a torkomba, ahogy a könnyeimet próbálom visszanyelni. Eddigi nyaramban lévő, rengeteg dolog, most készül föltörni bennem, itt, a nagynéném szemeláttára.

− Echo, szívem, baj van? – helyezkedik el mellettem Maddie. Nagyot sóhajtok, majd darálni kezdem a bennem felgyülemlett érzelmeket. Egészen mélyre megyek, még Patricket is teljes egészében elhadarom neki. Mi kezdett kialakulni, illetve, hogy mit érzek most. Még az eddig számomra is ismeretlen érzések szakadnak ki belőlem. Néhány percig némán ül. Agyal.

− Meg kellene beszélned vele. Anyáddal is. – mondja végül.

− Maddie… Patrick, még mindig nem tudja, hogy hány éves vagyok. – motyogom, szinte némán. Nagynéném, kis híján leesik az ágyról.

− Hogy a fenébe titkolod már több mint egy hónapja előtte?!

Vállat vonok.

− Sose kérdezett rá. Szerintem, azt hiszi, egyetemista vagyok, mint Louis.

− Ez nem lesz így jó, kincsem.

− Tudom. – suttogom. Percy az ölembe mászik, fejét a combomra hajtja, Megértő, szeretetteljes pillantással néz föl rám. Válaszul, halvány mosolyt erőltetek az arcomra, és megvakargatom a puha fejét.

− Anyukáddal pedig, tényleg beszélj. Ha egyszer, van egy kevés ideje…

− Vele, végképp nem fogok. – rázom a fejem – Tudom, hogy sok dolga van, kibírom azt a kevés házimunkát.

− Tizenhét éves vagy Echo, az isten szerelmére! Nem kellene még felnőttként viselkedned. Ez nem mehet tovább! Mi lesz, ha vége lesz a nyárnak?

− Nem tudom. Semmit sem tudok, Maddie. – rázom a fejem.

− Tudod, mire lenne szükséged? Egy nagy bulizásra, utána egy kiadós alvásra. Élj, Echo. Amíg teheted. – szorítja meg a kezemet – Nem is zavarok tovább. Pihend ki magad, és fogadd meg a tanácsom. – kel föl a kanapéról. Percyt a kanapéra teszem, míg Maddie, az ajtóhoz kísérem.

− Nem mondhatsz ellent, tényleg nagyon szépen köszönök mindent! – ölelem át szorosan – És amit mondtam… semmiképp sem mondhatod el anyának.

− Egyszer el kell neki mondanod. Fogalma sincs, mi történik veled.

− Jobb is. – vágom rá azonnal.

Morcosan ingatja a fejét.

− Tégy úgy, ahogy szeretnél. Tudom, hogy jól fogsz dönteni. Felnőtthöz méltó módon. – mondja, mielőtt kilép az ajtón – Bármikor, ha szükséged van rám, csak hívj. – mosolyodik el – Szia, kincsem.

Válaszomat meg sem várva sétál el. Percy cuccainak paskolása közben is folyamatosan agyalok. Eddig olyan jól sikerült mélyen, magamba tartani Patrick iránti érzéseimet. A kiszabadult kis dögök, legalább az ólmos alapfáradtságom elnyomják. Igazság szerint, ami életben tart, ebben a pillanatban, hogy tudom, két nap múlva, végre láthatom Őt a mások által ismert és imádott közegben. 

V. fejezet

Mindössze, három órát sikerül aludnom az éjjel. Folyamatosan agyalok. Összeadok, kivonok, szorzok, osztok, de sehogy sem találok megoldást. Vállalhatnék még egy munkát, legalább addig, amíg anya nem talál új állást. De akkor még ennyi szabadidőm se lenni, amennyi most van. Plusz, anya sem hagyná. Fogalmam sincs, hogy kellene ezt megoldani.

Reggelem zombiként töltöm, ügyetlenkedek egy sort, eltörök két bögrét, leesek a lépcsőn, mindezt úgy, hogy anya alszik, ugyanis, ő sem pihent túl sokat. Néhányszor összetalálkoztunk a konyhába, és a fürdő előtt. Buszon is sikerül elaludnom, ezért vissza kell sétálnom egy megállót. Szerencsémre, viszont, ma nem én nyitok, szóval nincs lehetőségem a zárba törni a kulcsot vagy valami ehhez hasonlót ügyeskedni. Na, de nem lenne tökéletes a munkakezdés, ha, nem arccal, a padlóval érkeznék.

− Utálok mindent. – sziszegem fájdalmasan.

− Echo! – ugrik mellém Vicky – Mi csinálsz, te lány? – segít föl a karomnál fogva.

− Szerinted? Megvizsgáltam közelebbről a padlót. – morgom, miután sikerül lábra állnom.

− De ellenséges hangulatban vagyunk…− csóválja a fejét rosszallóan.

− Igen? Tényleg? Mert talán…− mielőtt dühömbe, elmondanám a problémám, gyorsan befogom a szám. Sose mondom el senkinek a dolgaimat. Se az otthonit, se a belső gondjaim. Egyszerűen, nem szeretek beszélni róluk. – Semmi. Hagyjuk. Csak ma hagyjatok békén, oké? – sütöm le a szememet, majd beviharzok a raktárba. Magamra kötöm a köpenyem, ezt követően, pakolászni kezdek. Semmi kedvem ma emberek közé mennem. Látni se akarok senkit.

− Echo, keresnek. – nyitja résnyire az ajtót Louis, aki jó kisfiú módjára, betartja a kérésemet, és vissza is fogja Vicet. Morcosan kelek föl egy poros dobozról, majd kilépek az ajtón. A pult előtt senkit nem látok. Most tényleg csak szívatott? A srác, megérzi, hogy robbanni készülök, ezért gyorsan hozzá teszi, hogy egy zöld teával kéne a hátsóbokszhoz mennem. Elkészítése alatt, kétszer forrázom le magam. Sírógörcs közepette egyensúlyozom el a csészét az asztalig, s akkor ér a felismerés, hogy ki is van itt, akit a nagy hisztizésemben, teljesen elfelejtettem. De mivel, ma van a szerencsenapom, megbotlom és az egész teát Patrickre öntöm, plusz ráesek. Ebben két dolog is vicces, amellett, hogy az ölébe érkezek, megint arccal, a forró, zöld ital, szintén az ölét teríti be, leginkább az ágyékát. Szorosan összehúzott szemmel felszisszen, ahogy a kis jelenetnek vége lesz. Itt szakad el nálam a cérna. Potyogni kezdenek a könnyeim, szintén a nadrágjára, mert időközben a fejemet is beütöttem, aminek következtében, teljesen mozdulatlanná váltam a fájdalomtól. Életem, talán legkínosabb szituációját élhetem meg ezekben a pillanatokban.

− Neked is, szia, Echo. – sziszegi fájdalmasan felsegítve.

− Annyira sajnálom! – törölgetem szipogva a könnyeim – Hozok egy rongyot.

Visszasietek a pulthoz, minden szerencsétlenkedés nélkül előszedem az anyagdarabot, majd visszasietek Patrickhez, aki épp a törött csésze darabjait szedi föl. Térdre vetem magam előtte, majd törölni kezdem a nedves részt.

− Echo…− kezdi, de rá se hederítek. Kábult fejemnek köszönhetően, csak akkor jövök rá, hogy éppen a férfiasságát dörzsölgetem, mikor szavak híján, az égetés pillanatához hasonlóan, összezárt szemekkel, hátra vetett fejjel, szét nyílt ajakkal, a nadrágján pedig, egyre erőteljesebb dudorral üldögél. A látvány, az álmom hasonlóan megbabonáz, a vérem felforrósodik. Egy pillanatra megfordul a fejembe, hogy folytatom, de hamar ráeszmélek hol is vagyunk és úgy általánosságban, ez így sehogy sem oké, ezért visszarántom a kezemet és fölpattanok.

− Annyira sajnálom. – csuklok le a vele szembe lévő helyre. Fejem, erősen az asztalnak csapódik, halkan nyöszörgök az újabb fájdalomtól. Finom cirógatást érzek a fejbőrömön, aminek a hirtelenségétől, összerezzenek. Lassan emel föl a fáról a fájó, szédelgő fejem.

− Semmi… baj. – keresi a szavakat, kissé szétesve, rekedtesen – Valami történt? Bocsánat, hogy ezt mondom, de ziláltnak tűnsz. – az elképesztő szégyenérzetem miatt, még ez a mély, érces hangja sem tudja elvonni a figyelmemet a tragikus napomról.

− Szar nap. – törölgetem a szememet, amit újra könnyek csípik.

− Echo. – kezdi lassan – Látom, hogy baj van. Mond el. – ahogy a szemembe néz, úgy érzem, mélyen a lelkembe lát. Mintha a puszta pillantása rendbe tudna tenni. Úgy igazán kifakadtok, ahogy, csak ritkán sikerül. Elmondom neki az elejétől a végéig az anyagi gondjainkat, a napi problémáimat. A magányom, a fáradtságom, a fájdalmam. Észrevétlenül átül mellém, és a karjai védelmébe von. Lassan, a pólója összekönnyezése után, nyugszom meg. – És mitől vagy ilyen kék, zöld? – néz végig a lábamon.

− Ma reggelem a lépcsőn lezuhanással kezdtem, arccal érkeztem a kávézóba, ehhez a mostani jelenetemhez hasonlóan. – vonom meg a vállam – Ráadásul le is forráztam magam mielőtt kihoztam a teád. – mutatom a kezemen éktelenkedő vörös foltokat.

− Nem csak azt égetted el vele. − csóválja a fejét mosolyogva. Fejem újra vörösbe burkolózik. – Egyébként nem fáj? – érinti meg óvatosan a hajam végződésénél nyomó pontot.

− De. – bólintok – Nagyon. – fájdalmamra hagyatkozva még inkább hozzábújok, a fejemet megint a mellkasának támasztom. Térdhajlatom alá nyúl és finoman az ölébe emel. Meztelen combomon, érzem a teától ázott, nedves nadrágját és az előző mutatványom utáni, kis dudort. Gyengéden simogatni kezdi a hátamat, s puszilgatni a halántékom. Fejemben egyre erősebbé válik a nyomás, a végére, teljesen elnehezíti a szempilláim.

− Echo – meleg kezek és suttogás kelteget. Elképesztő erőfeszítésembe kerül kinyitni a szememet. Legnagyobb megdöbbenésemre, nem a kávézóba, hanem egy kórház várótermébe ébredek.

− Mi történt? – nyújtózkodni próbálok, de Patrick kezei megakadályoznak ebben.

− Nem tudtam eldönteni, hogy elaludtál vagy elájultál a karomba, ezért jobbnak láttam, ha behozlak. De inkább az utóbbi, mert olyan voltál, mint egy rongybaba.

− Patrick Stump! – nyílt ajtóból egy nővér szól ki.

− Na, gyere. – emel ki az öléből az említett személy, mert lábra állít, meginogok, mikor lépni készülök, de szerencsémre, besegítenek.

− Jó napot! – negyven körüli, őszülő férfi üdvözöl minket – Ki a kedves hölgy, Patrick? – csodálkozva vonom fel a szemöldök. Ennyire ismernék egymást?

− Echo Willliams, és igazság szerint, nem magam miatt jöttem, hanem őt hoztam.

− Értem. Mi a panasz? – fehér lepedővel letakart ágy felé int az orvos, én engedelmesen odatántorgok.

− Ma háromszor is, erősebben beütöttem a fejemet, és a harmadik után, elkezdett erősen nyomni és lüktetve fájni a fejem, aztán elaludtam… vagy elájultam. Nem igazán tudom megmondani. – magyarázom.

− Mit érzett előtte? – lép mellém a férfi, majd egy lámpára hasonlító szerkezettel vizsgálni kezdi a szememet.

− Gyengének éreztem magam és elnehezültek a szemhéjaim. – szemem kikerekítem, úgy nézem a fényt forrást.

− Értem. – bólint. Kisebb vizsgálatokat követően, röntgenre küld, ahol azonnal behívnak, a tömeg ellenére is. Néhány perc múlva, újra a vizsgálóba vagyunk. A röntgenfelvételt nézegeti lámpa felé tartva, leereszti, és az asztalra helyezi.

− Ez bizony agyrázkódás. – fordul felém – Kisebb fokú, de agyrázkódás. Azt tanácsolom, hogy legközelebb legyen óvatosabb. – mosolyodik el kedvesen – Egyébként, legalább egy hétig, semmiféle megerőltető munkát ne végezzen, és lehetőleg maradjon otthon.

Lefehéredek, úgy érzem, most tényleg el fogok ájulni.

− Nekem… dolgoznom kell. – rázom a fejem hitetlenül.

− Azt semmiféleképp nem javaslom. Hacsak, nem akar valami komolyabb bajjal visszajönni.

Ijedten Patrickre pillantok, aki teljes nyugalommal figyeli a jelenetet.

− Semmi gond. Nem fog dolgozni. Otthon fog pihenni. – kell ki a székből, ahol eddig üldögélt.

Mielőtt ráförmednék, sokatmondó pillantással rám néz, amitől elhallgatok. Mégis, mit tervez?

− Én is így gondoltam. – mosolyog Patrickre az orvos – Leragasztom a fejét, mert egy kis sebből szivárog a vér. Egy ragtapaszt ragaszt a fejemnek arra a pontjára, ahol leginkább lüktet. – Kész is. – lép el mellőlem, majd lesegít a vizsgálóasztalról. – Ha probléma lépne föl, bármikor jöhetnek.

− Rendben. – bólintok.

− Köszönjük dr. Write. – ráz kezet vele Patrick, mielőtt elindulnánk kifelé – Viszontlátásra.

− Viszlát! – motyogom, majd elindulunk kifelé.

− Honnan ismered az orvost? – kérdezem Patrickhez fordulva, már a folyosón.

− Ő az orvosom. – mosolyog rám kedvesen – Amolyan mindenes. Leginkább itt tevékenykedik háziorvosként, de az orvoslás más ágában is otthon van. Évek óta hozzájárok, nagyon megbízok benne. – magyarázza, míg ki nem érünk a kórház ajtaján. Ahogy meglátom a kórház külső falára írt feliratot, ledöbbenek. Tényleg a Saint Louis magánklinikára jár orvoshoz? Értetlenül nézek magam elé, egészen addig, amíg fel nem ébreszt a nagy csodálkozásomból.

− Hazaviszlek. – nyitja ki a kocsi ajtaját.

−  Ne! – szólok rá ijedten – Vagyis, nem kellene. A kávézóba maradt a kulcsom.

− Oké, akkor, előtte beugrunk oda. Úgyis Louis és Vicky a lelkemre kötötték, hogy amint végeztünk, mondjam el, mi van veled.

− Jó, nincs a kávézóba a kulcsom. – döntöm a fejem az ülés támlájának – Nem akarok hazamenni. Anya így is teljesen ki van borulva. Nem hiányzik neki a betörött fejű lánya is. Majd holnap elmondom neki. Talán. – sóhajtok föl idegesen – Rakj ki valahol, majd elsétálgatok a városban. – vonom meg a vállam lemondóan.

− Te tényleg nem hallottad, mit mondott az orvos? Nem mész sehová. Elviszlek hozzám. – jelenti ki tényszerűen. Bágyadtan kapom felé a fejem.

− Nem hiszem, hogy…

− Mit nem hiszel? – nevet föl, a mondatom közepébe vágva – Erről nem fogok most vitatkozni.

− Jó. – morgom – Egyébként mi lett a nadrágoddal? – váltok témát.

− Megszáradt. – vonja meg a vállát – Nagyobb gondok is voltak a teánál. – mosolyog rám.

A dugó miatt, már a városból kiérni is három negyed óra, utána még plusz negyed óra, míg a hegy lábához érkezünk. Ablakon kinézve, ismerős terepnek tűnik a hely, hamar rájövök miért. Los Angeles fő látványossága tárul elém, a „Hollywood” felirat. Egyre izgatottabb leszek, ahogy a felirat mellett elterülő hegygerincen lévő úton haladunk fölfelé. A hegybe épített betonúton, alig néhány méter után állunk meg, egy fehér ház előtt. Vélhetőleg, ez Patrick háza. Kívülről, nehezen megállapítható mekkora, mert, mint minden ehhez hasonló, modern szerkezetű ház, sok, igazából, felesleges elem díszíti. A kocsiból kiszállva, úgy kezdem kapkodni a fejem, mint egy félőrült. A kerítés miatt, nehezen lehet kilátni, de az a kevés is már elbűvöl.

− Gyere, menjünk be. – fordul hátra hozzám, majd elindul a kapuhoz. Négy számjegy beütése, zúgni kezd a bejárat. Könnyűszerrel belöki, és miután én is beléptem rajta, bezárja. A rendes bejárati ajtóhoz, már kulcsot használ, de egy újabb kis dobozba pötyög. Előszobába lépve, elmosolyodom. Rézsútosan lévő fal, telis-tele van különböző kalapokkal és sapkákkal.

− Ne mond, hogy ezt mind használod, mert úgyse hiszem el. – nevetek föl.

− Nem is mondom. – veszi le a fején lévőt, majd egy üres fára akasztja – Egyébként, még a szekrénybe is van. – mosolyodik el. Néhány lépés megtétele után bukkan föl a nappali, amiből közvetlen nyílik a konyha. A lakás nyers, barna és fehér árnyalatú színeit, a jobbra lévő zongora mögötti élénk almazöld fal töri meg. Innen balra, az egész fal be van építve. Szekrényekkel, tévével, illetve ez alatt egy kandallóval. Előttük piros, fonott puffok és „L” alakú, szürke kanapé, barna faasztallal. A szófa mögött, mielőtt a konyha következne, egy üveg, étkezőasztal van, szintén üveg székekkel. A már említett helyiségben, a fehér dominál, tekintve, hogy az összes konyhapult az. Az első, amin itt megakad a szemem, hogy meglepően alacsonyan vannak a faliszekrények. Elmosolyodom a feltételezhető okára. Szemem tovább siklik a hatalmas erkélyajtóra, amitől a két helyiség, szinte ragyog.

− Hű. – futtatom végig még egyszer a szemem rajta. – Gyönyörű ez a ház.

− Köszönöm. – mosolyog rám – Gyere, megmutatom a teraszt.

A kinti látvány, még elragadóbb. Az egész várost be lehet látni, egészen az óceánig. Balra, alig egy karnyújtásnyira, pedig a már említett felirat. Patrick hangja zökkent ki az ámulatból.

− Kérsz valamit? – kiáltja ki a konyhából.

− Nem. – lépek be az ajtón. Furcsán otthonosan sétálok a kanapéra és vetem rá magam. Szinte fájdalmasan csuklanak össze a tökéletesre rendezett párnák. – Biztos, hogy itt laksz? Komolyan, mintha a Házak és Kertek legújabb számába készülnének fotózni a helyet.

Nevetve huppan le mellém.

− Nem én rendezem el ilyen szépen. – húzza törökülésbe a lábait – hanem Mrs. Stones.

− Bejárónő, gondolom. – döntöm oldalra a fejem mosolyogva. Bólint.

− Már mondtam neki párszor, hogy hagyja, de ahogy mondtad, olvassa a Házak és Kerteket. – kuncog. Következő pillanatba a karjába találom magam.

− Te mindenkit így szeretsz ölelgetni? – mosolygok bele a vállába.

− Mondjuk, de téged főleg. – puszilja meg a fejem búbját.

− Sok rajongód lehet − nevetek – kis szeretet bomba.

Belecsíp az oldalamba, aminek következtében felsikkantok.

− Na, olyan vagy! Kedveskedek, aztán bántasz…− tolom el tőle magam műrosszallással. Újra magához ránt, csak most az ölébe fektet.

− Fáradt vagy, Cica? – simít végig a hajamon.

− Cica? – nézek föl rá egy ásítás kíséretében.

− Olyan voltál most, mint egy doromboló kiscica, ahogy a lábamhoz bújtál. – néz rám szeretetteljes mosollyal. Csillogó szemekkel pillantok föl rá. Életembe nem beszéltek velem ilyen édesen.

− Hm. Te meg olyan vagy, mint egy bolyhos nyuszi.

Nevetve hátraveti a fejét, de hamar visszaemeli rám a tekintetét.

− Miért is?

− Nem is tudom. Olyan puhának és édesnek tűnsz mindenütt. – az eddigi pír azonnal eltűnik az arcomról, ahogy a szavak kicsúsznak a számon. Konyhafal színéhez hasonló szín jelenik meg az arcomon.

− Mindenütt? – sokatmondó pillantásától, újra egész testembe elvörösödöm. Perceken keresztül csak nézzük egymást. Minden porcikám azt kívánja, hogy megérintsen. Hogy én megérintsem őt, de a fáradtság győz. Szemhéjam újra nehézzé válik, érzem, hogy nem sokára megint beleveszek az álmok világába. – Aludj, Cica. − Utolsó szavait, már csak álmomban hallom.

Elnyújtózott végtagokkal ébredek. Egy ágyban. Legnagyobb meglepetésemre, redőnyön keresztül, csak gyéren süt be a nap a szobába. De pont annyira, hogy láthatóvá válik a helyiség. Akkorát nyújtózok, hogy szerintem, a szomszéd államban is meghallják a hátam recsegését. Annyit pörgök-forgok az ágyon, hogy a jobb szélén, sikeresen le is esek. Nyöszörögve kászálódom föl a meglepően puha földről. Egy darabig vacakolok a redőny felhúzással, de végül sikerül. Szobából kilépve, fönt is körül nézek. A folyosó végén, található még egy hálószoba, illetve a falakban, még két ajtó, ami valószínűleg a fürdőket rejti. A szükség, már lassan fél napja hívogat, ezért igénybe is veszem az egyiket. Nem egy túlméretezett hely, főleg a földbe vájt, medenceszerű kád és a kisebb folyosó méretű zuhanykabin miatt. Mosdó híján, viszont a másikkal kell megpróbálkoznom, amiben, bár kisebbek a fürdő alkalmatosságok, de van, amit keresek. Dolgom elvégzése után, a másik végen, megpillantok egy hatalmas plafontól, padlóig érő tükröt, amihez közelebb érve, meglátom a hajamat. A sok dicséretet követően, ma sem vasaltam ki, aminek következtében a sok mocorgás által, tényleg afro frizurám lett. Derékig érőben. Szörnyülködve próbálom ráncba szedni az ujjaimmal, de ezzel csak azt érem el, hogy beleragad. Minden mindegy alapon, hátrafésülöm, majd a kezemmel összefogom. Nappaliba Patricket találom a kanapén üldögélve telefonja és laptopja társaságában. Háttérben, halkan zene szól.

− Örülök, hogy felébredtél, Csipkerózsika. – mosolyog rám, elszakítva a tekintetét, egy pillanatra a monitorról – Mi van a hajaddal? – vonja fel a szemöldökét.

− Hogy is mondjam… egy headbangelő, afroamerikai is rendezettebb frizurával rendelkezik, mint most én.

Mondatom hallatán, hangos nevetésben tör ki.

− Na, mutasd.

Kívánságára, elengedem a rakoncátlan sörényem, ami szét ugrik, néhány tincs a szemembe lóg.

− Hűha. – kuncog – Annyira nem rossz. Szerintem kifejezetten cuki.

Vállat vonok.

− Egyébként, ha éhes vagy, rendeltem kaját. – bök a fejével a konyha felé – Kínai.

− Tésztás?

Kérdően pillant rám.

− Igen, miért?

− Csak azt szeretem. Meg a sushit, és igen, tudom, hogy az japán.

Válaszát figyelmen kívül hagyva sétálok a pulthoz, amin a doboz áll, evőpálcikával. fesztelenül nyúlok a hűtőbe víz után kutatva. Ebédemmel, vagy lehet, már a vacsorámmal nyúlok el a kanapén.

− Látom, feltaláltad magad. – mosolyodik el, rám se pillantva, s utalva a vízre.

− Hát, látod. – vonok, vállat − Min munkálkodsz ennyire? – pillantok a gépe felé, de elfordítja előlem.

− Titok. – harap az alsó ajkába, ezzel elfojtva egy vigyort – Egyébként póló mintákat válogatok. Pontosabban válogatunk.

− Van rá esély, hogy én is bele legyek ebbe vonva? – csúszok közelebb hozzá, de ő is arrébb csúszik.

− Még nem. – rázza a fejét komoly arccal.

− Bocsánat.

− Nem kell bocsánatot kérni emiatt. – hirtelen felém kapja a fejét, és elvigyorodik – Csikis vagy? – furcsállom a hangulatváltást, de örülök is neki.

− Biztos, hogy nem fogom elmondani.

− Akkor, ez igent jelent.

Olyan hirtelen történik minden, hogy nem győzöm kapkodni a fejem. Először is lecsapja a Macbook monitorját, arrébb rakja. Következő pillanatban, már fölém térdelve szedi ki a dobozt a kezemből. Próbálok ellenkezni, de olyan szinten elzárja az utamat, hogy sehogy sem tudnék menekülni. Talán, nem is akarnék. Ujjai, olyan gyorsaságban kezdenek cirógatni, hogy felvisítok. Minden lehetséges bőrfelületemet csiklandozni kezdi. Hangosan kacagok föl, de hamar visításba megy át. Ide-oda dobálom magam, a végén, már minden lehetséges módon kérlelem, hogy hagyja abba, de ő nem tágít.

− Patrick, kérlek…− nyöszörgöm. Lassulnak az ujjai mozgása, s hamar simogatóvá válnak. Lélegzetem elakad, hogy a keze utat talál a karomon, a nyakamon, és a hasamon, kihagyva a mellemet. Tovább siklik, kikerülve minden lehetséges érzékeny területem, így a térdemre talál rá, majd le a lábszáramon. A testem vágyik az érintésére. A mellemen, a combomon és még feljebb. Miért kell ilyen úriembernek lennie? Mire harmadszorra is megteszi ezt az utat, erősen zilálok. Combom felé kezdene araszolni, de amint megérinti, visszakapja a kezét, mintha tűzbe nyúlt volna. Lassan hátrébb húzódik és visszaül a kanapéra.

− Sajnálom. – szólal meg rekedtesen – Nem kellett volna. – rázza a fejét.

− Semmi baj. – de még mennyire nem baj.

− Nem, tényleg nem kellett volna. Nem akarok nyomulni, de egyszerűen…− sose tudom meg mit akart volna mondani, mert visszanyeli a szavakat. – Figyelj, tényleg legyünk barátok. Mármint, egyelőre.

Szavai arcon ütnek, de azt a halovány reményt is elültetik bennem, ami egészen mélyen kezdett világítani. Egyelőre.