IX. fejezet

Bágyadtan, szétterülve fekszem az ágyon. Sírástól dagadt szemeim, alig bírom kinyitni. Egy pillanatig, nem is tudom, hogy kikerültem ágyba, a tegnapi ruhában. Egy papír cetlit találok magam mellett, mikor a másik oldalamra fordulok. Lassan, ropogó háttal, ülőhelyzetbe helyezkedem, majd olvasni kezdem.

„Jó reggelt Hercegnő!:) Remélem, jogos lesz a köszönésem és mire megtalálod ezt, kipihenten ébredsz. Először is, sajnálom, hogy ezt nem az én számból hallod, de biztos vagyok benne, anyukád nem értékelte volna, ha reggel engem talál az ágyadban… Nem tudom, mit kezdjek a helyzetünkkel. Gondolom, te is tanácstalan vagy, ezért csak annyit írok, hogy köszönöm neked ezt a csodálatos hónapot, amit veled tölthettem. Ne vedd ezt végleges búcsúnak, de ha mégis így hozná a sors, tud, sokat jelentesz nekem *letörlöm a könnyeid*.

Szipogva felnevetek. Mennyire ismer…

Nem is akarom tovább szaporítani a szót, mert lassan, a lap aljához érek. Remélem, még látjuk egymást!:)

Patrick

Többször, egymás után elolvasom a levelet. Vajon, tényleg úgy gondolja, hogy ez nem végleges? Vagy, csak az én megnyugtatásomra írta mindezt? Tényleg ennyi lenne nekünk?

Zavarodottan végzem a reggeli teendőim. Reggeli közben nézem meg a telefonom, ami reggel negyed hét órát mutat. Tegnap, öt óra óta, teljes időhiányba voltam, egészen mostanáig. Nem tudom, mikor jöhettünk haza, hánykor történhetett mindaz, ami történt, vagy épp, mikor aludhattam el. Hangulatomhoz képest, egész jól sikerült összeszednem magam. Nem szokásom a szoknya viselése, főleg nem a kávézóba, de a szekrényem legmélyén, rátaláltam, egy lenge, fehér, hát nélküli nyári ruhára, aminek szoknya része combközépig ér. A mellkas, és a derék részen, egy gumi tartja, hogy ne csússzon le rólam, minimális mintája, a kék pamutcsipke, ami leginkább takarás céljából van, ugyanis a ruhához borzalmasan néz ki, ha melltartót vesz az ember, de a fehér anyag kissé átlátszó. S mindezt, egy barna saruszandál egészíti ki. Nem szokásom a túl nagy smink, de kivételesen, muszáj voltam kiemelni a szemem, illetve lealapozni a kipirosodott bőröm. Körmeim, bár két napja lakkoztam ki, így is szépen tartanak kezemen és a lábamon is. Hajamat, már jó ideje nem vasalom, de a harminckét fog, így dupla annyinak tűnik. Fekete, göndör hajam, elég jól szívja a napot.

Az úton, az átlagnál többen néznek meg, főleg férfiak. Ennyit számít nekik a ruha? A kávézóba, elsőnek érek, bőven a nyitás előtt. Némán üldögélek a szállítók megérkezéséig, utána kipakolok, majd folytatom a semmittevést nyitásig. Agyamat teljesen üresnek érzem. Mintha kiszippantották volna belőle a gondolataim. Louis és Vic érkezésére kapom csak föl a fejem.

− Jó reggelt, Echo! – köszönt jó kedvűen Vicky – Baj van? Rosszkedvűnek tűnsz. – néz rám aggódva, miközben lepakolja a táskáját.

− Nincs semmi baj. – rázom a fejem – De nem vagyok ma beszélgetős kedvemben, sajnálom. – felpattanok a székről, majd az ajtóhoz megyek, ahol megfordítom a „Nyitva-zárva” táblát. Az unalmas, szokásos menet szerint megy minden. Ugyan azok a vendégek, ugyanaz a kávé. Rajtam kívül, minden ugyanaz. Lou és Vic eleget tesznek a kérésemnek és még csak rám sem néznek. Fél tizenegykor megcsendül a csengő az ajtó felett. Azonnal odakapom a fejem és pontosan az sétál el a hátsó asztalhoz, akit vártam.

− Patrick az? – szól ki a raktárból Vicky.

− Igen. – bólintok – Szeretnék egy kicsit kettesbe beszélni vele. – fordulok Louis felé. Aki csak némán bólint. Lépéseim egyre gyorsulnak, s mire az asztal közelébe érek, már futok. Lendületesen zuhanok rá a mit sem sejtő Patrickre.

− Neked is, szia. − fogja át a derekam, majd felnevet.

− Utállak. – motyogom a nyakába. Kezemet a nyaka köré tekerem, fejemet a vállába fúrom.

− Érzem. – simogatja meg a derekam a hüvelykujjával.

Annyi minden megfogalmazódik bennem, de csak egy valamit mondok.

− Te is fontos vagy nekem. – suttogom a fülébe. Ujjait végig futtatja a meztelen hátamon, amibe mind a ketten beleremegünk.

− Sose láttam ezt még rajtad. – morogja a nyakamba.

− Nem szokásom munkába ilyet felvenni. – orromat végig húzom a nyakán, majd a számmal félre nyomom a pólójának szegélyét, és puszit nyomok a vállára.

− Hm…− finoman belemarkol a fenekembe, majd belemosolyog a nyakamba. Várom, mikor kezd el égni a fejem a pírtől, de csak a tegnapihoz hasonló nyomás kezd alakulni az alhasamban. Kezét a térdemtől felsimítja, egészen a csípőcsontomig. Ujjai a bugyim pántját érintik. Szédelegni kezdek, mikor a két vékony, fekete pánt alá utat talál magának. Cirógatni kezdi a finom bőrt, de egy milliméterrel sem csúszik lejjebb az ujja, pedig, egyre erősebb késztetést érzek rá, hogy én magam tegyem arrébb a kezét. Egész testem az övé ellen nyomom, akárcsak tegnap. Csak most már nincs titkolni valóm.

− Ha nem itt lennének, biztos nem állítanálak meg. – motyogom. Nyöszörögve leejti a kezét, majd a vörös kárpitba mar. Nagy sóhajt követően, arcát felém fordítja, s az ajkát az enyémre nyomja. Máshogy csókol, mint tegnap. Lassan és gyengéden. Rövid időn belül, lecsillapodik a belső lángom. Szívverésem és légzésem is helyre. Egyszerűen csak csókolózunk. Mintha egy napi rutin lenne. Talán percek telnek el, mire elválik az ajkamtól és beszélni kezd.

− Figyelj, én nem tudom, mit kezdjek ezzel a helyzettel. – rázza a fejét hitetlenül – Akár hiszed, akár nem, amit tegnap mondtam, azzal tényleg téged akartalak volna védeni.

− Tudom és sajnálom az egészet. Én… nagyon gyerekesen viselkedtem. – sütöm le a szememet.

− Kicsinálnának, ha kiderülne. – mondja, mintha meg sem hallotta volna a bocsánat kérésem – Magamat nem féltem, nagyfiú vagyok már. – mosolyodik el – De te fiatal vagy. Nagyon. Kikészítene az egész balhé.

Sértődötten nézek el a válla fölött, mire felnevet.

− Nem vagyok kisgyerek. – teszem karba a kezemet.

− Tudom. Nagyon jól tudom. – simít végig az arcomon. Pillantása olyan nyílt és szenvedéllyel teli, hogyha valaki meglátná, biztos, hogy vörösödve tovább állna. – De azt be kell látnod, hogy kamasz vagy. Ez van. – vonja meg a vállát.

− Ne próbálj az apám lenni. – fintorodok el.

− Miért tennék ilyet? Nem csak az apád félthet. Mondhatnám, hogyha idősebb lennél, akkor is megterhelne az egész, de ha nem tizenhét lennél, nem lenne ilyen probléma.

− Nem egy idétlen kislány vagyok. Elhiheted, hogy érettebb vagyok a koromnál. – teszem hozzá idegesen.

Szemét az égnek emeli, lehunyja, sóhajt egyet, s végül rám néz.

− Több, mint egy hónapja huszonévesnek hiszlek. Mind külsőleg, mind belsőleg. Tudom, hogy nem vagy egy buta tini lány. Ha az lennél, most nem itt ülnénk, és nem erről vitáznánk. De ezzel a hisztiddel tud, teljesen úgy viselkedsz.

− Tényleg huszonévesnek hittél? – nézek rá kikerekedett szemmel – Akkor, hogy-hogy nem kérdeztél az egyetemről, vagy… bármiről az életemmel kapcsolatban?

− Mert mielőtt megtudtad az igazat rólam, te se kérdezgettél. Én ezt tiszteletben tartottam és vártam, mikor mesélsz valamit. Egyébként, emlékszem, szentül állítottad a tengerparton, hogy te mindent elmondtál magadról én meg semmit. – kuncog.

− Jó, de akkor ideges voltam. – morgom.

− Elég sűrűn vagy az. – ölel magához békülően – De akkor itt az idő. Mesélj, melyik gimibe jársz?

− Az Eastwoodba. Nem messze van innen.

− Tudom, ismerem. – bólint – És most fogsz érettségizni, vagy…

− Igen. Szeptemberbe kezdem az utolsó évem.

− Van terved, hova akarsz tovább menni?

− Őszintén? Nincs. – nevetek föl – Fogalmam sincs, mit akarok. Évek óta gyűjtök az egyetemre és a költözésre, de már szinte, esélyt sem látok rá, hogy itt hagyjam anyát. Egész nap nincs otthon, vagy ha mégis, alszik. Folyton éjszakázik, és már hetek óta nem is találkoztunk. Kezdem azt érezni, hogy direkt csinálja…− egy rakoncátlan könnycsepp gördül le az arcomon, amit Patrick a hüvelykujjával elkap, mielőtt végig csuroghatna rajta.

− Kapd el egyszer, ha otthon van és beszélj vele. Biztos vagyok benne, hogy ő is jót akar neked, csak…

− Tudod mit? Kezdem úgy érezni, hogy őt már nem érdekli, mi van velem. – nevetek föl, hisztérikus éllel.

− Ne mondj már ilyet. Az anyukád.

− Nem is ismered! – teszem hozzá.

−Ha ráhasonlítasz, csak jó ember lehet. – mosolyodik el – Ha bármiben kell segítség, én itt vagyok. Remélem, ezt tudod. – néz mélyen a szemembe.

− Nem fogok szívességet kérni.

− Ez nem szívesség. Egyébként, hagyod, hogy megcsókoljalak, de nem hagynád, hogy segítsek? – vonja föl a szemöldökét.

− Az egyéjszakás kalandokból sem lesz szerelem.

Aucs. Ez azért erős volt. Szomorú tekintete láttán, belém mar a bűntudat.

− Sajnálom… én nem úgy értettem. – simítok végig az arcán, majd puszit nyomok az orrára.

− Semmi baj. – rázza a fejét halvány mosollyal.

Elveszek az ártatlan tekintetében. Az egész lényéből sugárzik a kedvesség, a szeretet. Szeretnék, minden reggel ezekre a szemekre kelni. Ezt a hangot szeretném először meghallani, mikor belépek a házba, az Ő illatát szeretném érezni a nap minden percében.

− Mire gondolsz? – mosolya még inkább megmelengeti a szívemet.

− Semmire. – rázom a fejem. Mocorogva elhelyezkedem az ölébe, fejemet a mellkasára hajtom, lábamat felhúzom, s az ülésre helyezem.

− Megint olyan vagy, mint egy kiscica. – puszikkal halmozza el a hajamat.

− Szeretem, mikor becézel. – mondom ki hirtelen. Mosolyát, most a fejemen érzem.

− Van még egy személyes kedvencem, de azt egy bizonyos alkalomra tartogatom. – ajka a fülemet érinti, ahogy a szavak elhagyják a száját. Beleremegek a rekedtes hangjába.

− Lesz olyan alkalom? – suttogom.

− Szeretnéd, hogy legyen? – néz rám fátyolos tekintettel.

− Nagyon. – szinte ki se mondom a szavakat, de az elsötétült tekintetéből tudom, értette, amit mondtam. – Egyszer, álmodtam rólad. Rólunk. – csúszik ki a számon.

− Mond el. – érzem, hogy remegni kezd, alfele pedig, egyre jobban nyom.

− Te felettem voltál. Mind a ketten izzadtak voltunk és meztelenek. – suttogom szédelegve – A megcsókoltam a nyakad, és vállad. Te felnyögtél. Még jobban belém nyomtad magad. Aztán, mintha egy szakadékba estem volna. Arra keltem, hogy izzadok és át vagyok ázva. – a végén, egészen közel, a fülébe mondom. Kiélvezem minden pillanatát, a testi reakcióinak. – Mostanában, egyre többet fantáziáltam rólad. Volt néhány pillanat, mikor már nem bírtam magammal…− alsó ajkam rágcsálom, ezzel elfojtva egy mosolyt – kitalálod, mit csináltam?

− Kikészítesz, Cica. – nyögi elgyengülve – Hova tűnt a szende angyalom? – kérdezi visszatartott nevetéssel.

− Ilyen pillanatokban, eltűnik. – cirógatom meg a mellkasát, amin a póló időközben, úgy előre csúszott, hogy a felét feltárta előttem.

− Mit szeretnél, Cica? – kérdezi hirtelen.

− Téged. – lehelem a fülébe – Mindenhogy. A külsőd, a belsőd. Nem merem kimondani. – suttogom remegő ajakkal. Válasz helyett egyszerűen, átölel, és ha lehetséges, még közelebb húz magához.

− Még várjunk azzal. – puszilja meg a halántékom – És mással is. Bármennyire is szeretném.

Egyetértően bólintok, de azért hozzá teszem:

− Más azért lehet? – kuncogok.

− Ez nem is kérdés. – nevet fel halkan. Egy ideig, még így üldögélünk, de rájövök, bő fél óra után, életjelet kellene adnom magamról a srácoknak. Cipőtalp kopogást hallva, kiugrok Patrick öléből, s mellé helyezkedem. Nem sokkal utána Louis jelenik meg.

− Bocsánat, hogy megzavarlak titeket, csak tudni akartam, minden rendben van-e. – mentegetőzik megszeppenten. Egyre furcsább nekem ez a srác…

− Semmi baj. Csak beszélgettünk. – mosolyog rá Patrick ártatlanul. Egyre nehezebb feladatnak tűnik visszatartani a nevetést.

− Furcsállom, hogy Vicky nem jött ide. – kuncogok.

− Aha… biztos pakol, vagy valami. – lesütött szemmel vállat von, majd sarkon fordul és elviharzik. Felvont szemöldökkel nézek utána.

− Mi lehet mostanában Louissal? – kérdezem, inkább magamtól.

− Nem tudom. De nagyon furcsán viselkedik. Túl csöndes. – teszi hozzá Patrick – Viszont Vic, a szokásosnál is jobban föl van pörögve. – nevet föl.

− Rá se merek már kérdezni. – rázom a fejemet, majd visszabújok az ölébe. Puszit nyom a hajamba, kezét pedig, a combomra simítja. – Szerintem, ma hamarabb végzem a munkával. – motyogom, majd kikászálódom az öléből.

− Alig múlt el tizenegy. – kuncog.

− Jó, akkor kiveszek egy szabadnapot. – mondom, hátra sem nézve. A maga elé bámuló Louis felé lépek, aki még a pulton kopogtatásra sem kapja föl a fejét. – Louis, kiveszek mára egy szabadnapot, oké? – rogyasztom be a térdem, megpróbálkozva az arca fürkészésével.

− Oké. – bólint.

− Akkor… szia.

− Szia. – motyogja maga elé. Visszaindulok a bokszhoz, de közben a vállam fölött őt kémlelem, és persze, nem is én lennék, ha nem mennék neki valakinek.

− Indulhatunk, Cica? – belerezzenek Patrick hangjába, ami közvetlen a fülem mellett szólal meg. Bólintok, s ezt követően, elindulunk kifelé. Csak a kocsiba tudatosul bennem, hogy igazából, miért is megyünk Patrickhez. Hirtelen megrémülök, úgy érzem, mintha a kocsi egyre szűkebb lenne. Mi lesz, ha valamit elrontok? Bénán csinálok… vagy, majd magától jön minden? Idegesen mocorogni kezdek, de Patrick, ezt látszólag félre érti, így az arcán, egy féloldalas, huncut mosoly jelenik meg, ami rögtön változtat is a helyzetemen. Másodszorra járok nála, de már így is otthonosan érzem magam. Kanapéra heveredek le, de amint ő is helyet foglal mellettem, az ölébe, húz, és az ajkamhoz tapad. Sokkal határozottabb mozdulatokkal érint meg, mint eddig, bármikor. Ugyan olyan gyengéd, de nem bizonytalanodik el, mikor a térdemtől felsimít a combomig, majd a szoknyám alányúlva, a derekamra helyezi a kezét. Hirtelen leemel magáról és végig fektet a kanapén.

− Ismerős ez a helyzet. – mosolygok föl rá.

− Már akkor is ugyanezt kellett volna tennem. – rázza a fejét dorgálva magát. Kezét az arcomhoz vezeti, s végig simít rajta, le a nyakamra, át a vállamon, végül le a karomon. Hasamnál folytatja, majd le a lábamon. Ugyan úgy, mint első alkalommal, most se érinti meg az érzékeny pontjaim. A vágy egyre erősödik bennem, mocorogni kezdek. S mikor az ajkával folytatja ugyan ezeket a köröket, szinte zokogva nyögök föl.

− Kérlek. – nyöszörgök kéjesen. Hamar megtörik a jég, ugyanis, pillanatokon belül, keze a szoknya alatt lesz, szája, a vékony anyagon keresztül érinti a fedetlen mellemet. Erősen beletúrok a hajába, miközben puszikkal halmoz el. Mikor puha ajka megáll, a finom kezei indulnak el a combom belső felén. Medencecsontom kezdi cirógatni, majd lassan áthúzza ujjait a vénuszdombomon, egészen, a másik oldalig. Egyre jobban zilálok, ahogy közelebb ér a legérzékenyebb pontomhoz. Félig lehunyt szemmel pillantok le rá, s rögtön el is olvadok a nézésétől. Olyan csodálattal figyeli a testem, minden rezdülését, hogy félő, itt helyben el is ájul tőle. Gondolataim, akkor hagynak el végleg, mikor tényleg megérint. Bugyim finom anyagán keresztül, miden érintését érzem. Lassan, mégis határozottan kezd dörzsölni, aminek hirtelenségétől, összerezzenek. Az amúgy is érzékeny területem, még érzékenyebb lesz, így a legapróbb mozdulattól is felnyögök. Keze eltűnik, de a fehérneműm két pántjánál, újra előkerül. Finom mozdulattal húzza le a lábamon, s legnagyobb meglepetésemre, minden szégyenlősség nélkül nézek föl rá, miközben terpeszbe csúsztatom. Tekintete fel-le jár a kócos hajamtól, a lecsúszott ruhapánton át, a fedetlen ölemig. Szeméből, olyan gyengéd imádatot és szenvedélyt olvasok ki, amit még sose láttam. Hamarosan be is következik a nagy pillanatom. Igazság szerint, sajnos, tavaly nyáron elvesztettem a legnagyobb erényem, amit már akkor is bántam, de úgy gondoltam, utána érettebbnek fogom érezni magam. Mekkorát tévedtem… hetekig a csúf szégyenérzettel küzdöttem, míg rájöttem, ezen változtatni már nem tudok, így beletörődtem. Szóval a lényeg, hogy már volt szerencsém fiúhoz, de másként. Vele egyszeri alkalom volt és semmi ilyesmit nem csináltunk. Csak smároltunk egy ideig, lehúzta a bugyim, majd az alsóját és kész. Abszolút nem érdekelte, hogy fáj-e, vagy bármi, a lényeg számára, a saját beteljesülése volt, ami néhány percen belül be is következett. Utána lerakott és otthagyott. Néhány órán belül, egy tengerkék szemű, szőkével láttam szenvedélyesen csókolózni. Most viszont… Patricket más sem érdekel, csak az én gyönyöröm. Az ajak, a nyelve és az ujjai olyan összhangba vannak, hogy számomra ismeretlen helyeket és érzéseket fedeznek fel bennem. Néhányszor áttér a mellemre, a számra, de valami mindvégig a combjaim között marad. Hosszú, gyönyörű percek után, érzem azt, amit az álmom után, csak most sokkal intenzívebben és valósághűbben. Neve, fohászként szalad ki a számon, többször, egymás után ismételgetve. Csukott szemmel pihegek percekig, miközben ő apróbb puszikat hagy a nyakamon, a számsarkában, s minden vékony bőrfelületemen. Élvezettől fátyolos tekintettek ülök föl. Szemei az átlagosnál is jobban csillognak, tekintete, teljesen elvarázsolt.

− Csodálatos gyönyörű vagy. – motyogja. Ajkai elválnak egymástól, s akkor határozom el, hogy bizony, most ő következik. Ügyetlenül helyezkedem el az ölébe, s kezemet a nadrágján alakult, dudorhoz vezetem. Gyengéden cirógatni kezdem, minek hatására, szorosan lehunyja a szemét és mélyen az alsó ajkába a harap. A csodálatos látványa, folytatásra késztet. Övét kezdem bontogatni, de látva az ügyetlenkedésem, segítséget nyújt. Nadrággombjának és cipzárjának szét bontása is komoly problémát okoz, de végül, sikerül. Amennyire tudom, kinyitom az elejét, viszont rájövök, még egy akadály az utamba van. Egyébként, komolyan elgondolkodom, hogy ezek az alsónadrágokat, milyen anyagból készítik, hogy ennyire nyúlékonyak. Csípőjét kicsit megemeli, így a megmaradt anyagot is le tudom róla csúsztatni. Egy ideig csak nézem. Őt, a testét, a félelmetesen gyönyörű szemeit. Lecsúszom az öléből, majd a földre ereszkedem előtte. Minden kétségem elszáll afelől, hogy ügyetlen vagyok. Egyszerűen, minden mozdulatom, jön magától, ahogy sejtettem. A reakcióiból, rezdüléseiből, tudom, mi esik jól neki, esetleg mit szeretne. Ahogy a hajamba túr, s ahogy érzem őt, új forróság alakul bennem. Az ő beteljesülése váratlanul ér. Szívem hevesen verni kezd, attól a melegtől, amit kienged magából. Attól a látványtól. Fejét hátrahajtja, nevemet ismételgeti, majd egy újabb becenév is kicsúszik a száján. Babygirl. Kezével a hajamba túrva tartja a fejemet, amit ha nem tenne, talán össze is esnék. Visszamászok az ölébe, majd hozzá hasonlóan, én is puszikkal halmozom el, míg meg nem nyugszik. Szánk egy gyengéd, forró csókban találkozik újra, miben érezzük még egymás ízét.

− Nem gondoltam volna ezt rólad. – kuncog – Mármint a végén…

− Látod, milyen ügyes nagylány vagyok? – cirógatom meg az arcát, visszatartott nevetéssel – Egyébként, tetszik a különleges alkalmakra tartogatott becenevem. – harapok az alsó ajkamba, mire ő, büntetlenül ugyan ezt teszi, egy csókkal összekötve – Tetszik az a hang, ahogy mondod.

− Ha így haladsz, nem állunk meg itt. – nevet bele a nyakamba, majd egy újabb csókban egyesül a szánk.