Bágyadtan, szétterülve
fekszem az ágyon. Sírástól dagadt szemeim, alig bírom kinyitni. Egy pillanatig,
nem is tudom, hogy kikerültem ágyba, a tegnapi ruhában. Egy papír cetlit
találok magam mellett, mikor a másik oldalamra fordulok. Lassan, ropogó háttal,
ülőhelyzetbe helyezkedem, majd olvasni kezdem.
„Jó reggelt Hercegnő!:) Remélem, jogos lesz a köszönésem és mire
megtalálod ezt, kipihenten ébredsz. Először is, sajnálom, hogy ezt nem az én
számból hallod, de biztos vagyok benne, anyukád nem értékelte volna, ha reggel
engem talál az ágyadban… Nem tudom, mit kezdjek a helyzetünkkel. Gondolom, te
is tanácstalan vagy, ezért csak annyit írok, hogy köszönöm neked ezt a
csodálatos hónapot, amit veled tölthettem. Ne vedd ezt végleges búcsúnak, de ha
mégis így hozná a sors, tud, sokat jelentesz nekem *letörlöm a könnyeid*.
Szipogva felnevetek.
Mennyire ismer…
Nem is akarom tovább szaporítani a szót, mert lassan,
a lap aljához érek. Remélem, még látjuk egymást!:)
Patrick
Többször, egymás után
elolvasom a levelet. Vajon, tényleg úgy gondolja, hogy ez nem végleges? Vagy,
csak az én megnyugtatásomra írta mindezt? Tényleg ennyi lenne nekünk?
Zavarodottan végzem a reggeli
teendőim. Reggeli közben nézem meg a telefonom, ami reggel negyed hét órát
mutat. Tegnap, öt óra óta, teljes időhiányba voltam, egészen mostanáig. Nem
tudom, mikor jöhettünk haza, hánykor történhetett mindaz, ami történt, vagy
épp, mikor aludhattam el. Hangulatomhoz képest, egész jól sikerült összeszednem
magam. Nem szokásom a szoknya viselése, főleg nem a kávézóba, de a szekrényem
legmélyén, rátaláltam, egy lenge, fehér, hát nélküli nyári ruhára, aminek
szoknya része combközépig ér. A mellkas, és a derék részen, egy gumi tartja,
hogy ne csússzon le rólam, minimális mintája, a kék pamutcsipke, ami leginkább
takarás céljából van, ugyanis a ruhához borzalmasan néz ki, ha melltartót vesz
az ember, de a fehér anyag kissé átlátszó. S mindezt, egy barna saruszandál
egészíti ki. Nem szokásom a túl nagy smink, de kivételesen, muszáj voltam
kiemelni a szemem, illetve lealapozni a kipirosodott bőröm. Körmeim, bár két
napja lakkoztam ki, így is szépen tartanak kezemen és a lábamon is. Hajamat,
már jó ideje nem vasalom, de a harminckét fog, így dupla annyinak tűnik.
Fekete, göndör hajam, elég jól szívja a napot.
Az úton, az átlagnál
többen néznek meg, főleg férfiak. Ennyit számít nekik a ruha? A kávézóba,
elsőnek érek, bőven a nyitás előtt. Némán üldögélek a szállítók megérkezéséig,
utána kipakolok, majd folytatom a semmittevést nyitásig. Agyamat teljesen
üresnek érzem. Mintha kiszippantották volna belőle a gondolataim. Louis és Vic
érkezésére kapom csak föl a fejem.
− Jó reggelt, Echo! –
köszönt jó kedvűen Vicky – Baj van? Rosszkedvűnek tűnsz. – néz rám aggódva,
miközben lepakolja a táskáját.
− Nincs semmi baj. –
rázom a fejem – De nem vagyok ma beszélgetős kedvemben, sajnálom. – felpattanok
a székről, majd az ajtóhoz megyek, ahol megfordítom a „Nyitva-zárva” táblát. Az
unalmas, szokásos menet szerint megy minden. Ugyan azok a vendégek, ugyanaz a
kávé. Rajtam kívül, minden ugyanaz. Lou és Vic eleget tesznek a kérésemnek és
még csak rám sem néznek. Fél tizenegykor megcsendül a csengő az ajtó felett.
Azonnal odakapom a fejem és pontosan az sétál el a hátsó asztalhoz, akit
vártam.
− Patrick az? – szól ki a
raktárból Vicky.
− Igen. – bólintok –
Szeretnék egy kicsit kettesbe beszélni vele. – fordulok Louis felé. Aki csak némán
bólint. Lépéseim egyre gyorsulnak, s mire az asztal közelébe érek, már futok.
Lendületesen zuhanok rá a mit sem sejtő Patrickre.
− Neked is, szia. − fogja
át a derekam, majd felnevet.
− Utállak. – motyogom a
nyakába. Kezemet a nyaka köré tekerem, fejemet a vállába fúrom.
− Érzem. – simogatja meg
a derekam a hüvelykujjával.
Annyi minden
megfogalmazódik bennem, de csak egy valamit mondok.
− Te is fontos vagy
nekem. – suttogom a fülébe. Ujjait végig futtatja a meztelen hátamon, amibe
mind a ketten beleremegünk.
− Sose láttam ezt még
rajtad. – morogja a nyakamba.
− Nem szokásom munkába
ilyet felvenni. – orromat végig húzom a nyakán, majd a számmal félre nyomom a
pólójának szegélyét, és puszit nyomok a vállára.
− Hm…− finoman belemarkol
a fenekembe, majd belemosolyog a nyakamba. Várom, mikor kezd el égni a fejem a
pírtől, de csak a tegnapihoz hasonló nyomás kezd alakulni az alhasamban. Kezét
a térdemtől felsimítja, egészen a csípőcsontomig. Ujjai a bugyim pántját
érintik. Szédelegni kezdek, mikor a két vékony, fekete pánt alá utat talál
magának. Cirógatni kezdi a finom bőrt, de egy milliméterrel sem csúszik lejjebb
az ujja, pedig, egyre erősebb késztetést érzek rá, hogy én magam tegyem arrébb
a kezét. Egész testem az övé ellen nyomom, akárcsak tegnap. Csak most már nincs
titkolni valóm.
− Ha nem itt lennének, biztos
nem állítanálak meg. – motyogom. Nyöszörögve leejti a kezét, majd a vörös
kárpitba mar. Nagy sóhajt követően, arcát felém fordítja, s az ajkát az enyémre
nyomja. Máshogy csókol, mint tegnap. Lassan és gyengéden. Rövid időn belül,
lecsillapodik a belső lángom. Szívverésem és légzésem is helyre. Egyszerűen
csak csókolózunk. Mintha egy napi rutin lenne. Talán percek telnek el, mire
elválik az ajkamtól és beszélni kezd.
− Figyelj, én nem tudom,
mit kezdjek ezzel a helyzettel. – rázza a fejét hitetlenül – Akár hiszed, akár
nem, amit tegnap mondtam, azzal tényleg téged akartalak volna védeni.
− Tudom és sajnálom az
egészet. Én… nagyon gyerekesen viselkedtem. – sütöm le a szememet.
− Kicsinálnának, ha
kiderülne. – mondja, mintha meg sem hallotta volna a bocsánat kérésem – Magamat
nem féltem, nagyfiú vagyok már. – mosolyodik el – De te fiatal vagy. Nagyon.
Kikészítene az egész balhé.
Sértődötten nézek el a
válla fölött, mire felnevet.
− Nem vagyok kisgyerek. –
teszem karba a kezemet.
− Tudom. Nagyon jól tudom.
– simít végig az arcomon. Pillantása olyan nyílt és szenvedéllyel teli, hogyha
valaki meglátná, biztos, hogy vörösödve tovább állna. – De azt be kell látnod,
hogy kamasz vagy. Ez van. – vonja meg a vállát.
− Ne próbálj az apám
lenni. – fintorodok el.
− Miért tennék ilyet? Nem
csak az apád félthet. Mondhatnám, hogyha idősebb lennél, akkor is megterhelne
az egész, de ha nem tizenhét lennél, nem lenne ilyen probléma.
− Nem egy idétlen kislány
vagyok. Elhiheted, hogy érettebb vagyok a koromnál. – teszem hozzá idegesen.
Szemét az égnek emeli,
lehunyja, sóhajt egyet, s végül rám néz.
− Több, mint egy hónapja
huszonévesnek hiszlek. Mind külsőleg, mind belsőleg. Tudom, hogy nem vagy egy
buta tini lány. Ha az lennél, most nem itt ülnénk, és nem erről vitáznánk. De
ezzel a hisztiddel tud, teljesen úgy viselkedsz.
− Tényleg huszonévesnek
hittél? – nézek rá kikerekedett szemmel – Akkor, hogy-hogy nem kérdeztél az
egyetemről, vagy… bármiről az életemmel kapcsolatban?
− Mert mielőtt megtudtad
az igazat rólam, te se kérdezgettél. Én ezt tiszteletben tartottam és vártam,
mikor mesélsz valamit. Egyébként, emlékszem, szentül állítottad a tengerparton,
hogy te mindent elmondtál magadról én meg semmit. – kuncog.
− Jó, de akkor ideges
voltam. – morgom.
− Elég sűrűn vagy az. –
ölel magához békülően – De akkor itt az idő. Mesélj, melyik gimibe jársz?
− Az Eastwoodba. Nem
messze van innen.
− Tudom, ismerem. –
bólint – És most fogsz érettségizni, vagy…
− Igen. Szeptemberbe
kezdem az utolsó évem.
− Van terved, hova akarsz
tovább menni?
− Őszintén? Nincs. –
nevetek föl – Fogalmam sincs, mit akarok. Évek óta gyűjtök az egyetemre és a
költözésre, de már szinte, esélyt sem látok rá, hogy itt hagyjam anyát.
Egész nap nincs otthon, vagy ha mégis, alszik. Folyton éjszakázik, és már hetek
óta nem is találkoztunk. Kezdem azt érezni, hogy direkt csinálja…− egy
rakoncátlan könnycsepp gördül le az arcomon, amit Patrick a hüvelykujjával
elkap, mielőtt végig csuroghatna rajta.
− Kapd el egyszer, ha
otthon van és beszélj vele. Biztos vagyok benne, hogy ő is jót akar neked,
csak…
− Tudod mit? Kezdem úgy
érezni, hogy őt már nem érdekli, mi van velem. – nevetek föl, hisztérikus
éllel.
− Ne mondj már ilyet. Az
anyukád.
− Nem is ismered! –
teszem hozzá.
−Ha ráhasonlítasz, csak
jó ember lehet. – mosolyodik el – Ha bármiben kell segítség, én itt vagyok.
Remélem, ezt tudod. – néz mélyen a szemembe.
− Nem fogok szívességet
kérni.
− Ez nem szívesség.
Egyébként, hagyod, hogy megcsókoljalak, de nem hagynád, hogy segítsek? – vonja
föl a szemöldökét.
− Az egyéjszakás
kalandokból sem lesz szerelem.
Aucs. Ez azért erős volt.
Szomorú tekintete láttán, belém mar a bűntudat.
− Sajnálom… én nem úgy
értettem. – simítok végig az arcán, majd puszit nyomok az orrára.
− Semmi baj. – rázza a
fejét halvány mosollyal.
Elveszek az ártatlan
tekintetében. Az egész lényéből sugárzik a kedvesség, a szeretet. Szeretnék,
minden reggel ezekre a szemekre kelni. Ezt a hangot szeretném először
meghallani, mikor belépek a házba, az Ő illatát
szeretném érezni a nap minden percében.
− Mire gondolsz? –
mosolya még inkább megmelengeti a szívemet.
− Semmire. – rázom a
fejem. Mocorogva elhelyezkedem az ölébe, fejemet a mellkasára hajtom, lábamat
felhúzom, s az ülésre helyezem.
− Megint olyan vagy, mint
egy kiscica. – puszikkal halmozza el a hajamat.
− Szeretem, mikor
becézel. – mondom ki hirtelen. Mosolyát, most a fejemen érzem.
− Van még egy személyes
kedvencem, de azt egy bizonyos alkalomra
tartogatom. – ajka a fülemet érinti, ahogy a szavak elhagyják a száját.
Beleremegek a rekedtes hangjába.
− Lesz olyan alkalom? – suttogom.
− Szeretnéd, hogy legyen?
– néz rám fátyolos tekintettel.
− Nagyon. – szinte ki se
mondom a szavakat, de az elsötétült tekintetéből tudom, értette, amit mondtam.
– Egyszer, álmodtam rólad. Rólunk. – csúszik ki a számon.
− Mond el. – érzem, hogy
remegni kezd, alfele pedig, egyre jobban nyom.
− Te felettem voltál.
Mind a ketten izzadtak voltunk és meztelenek. – suttogom szédelegve – A
megcsókoltam a nyakad, és vállad. Te felnyögtél. Még jobban belém nyomtad
magad. Aztán, mintha egy szakadékba estem volna. Arra keltem, hogy izzadok és
át vagyok ázva. – a végén, egészen közel, a fülébe mondom. Kiélvezem minden
pillanatát, a testi reakcióinak. – Mostanában, egyre többet fantáziáltam rólad.
Volt néhány pillanat, mikor már nem bírtam magammal…− alsó ajkam rágcsálom,
ezzel elfojtva egy mosolyt – kitalálod, mit csináltam?
− Kikészítesz, Cica. –
nyögi elgyengülve – Hova tűnt a szende angyalom? – kérdezi visszatartott
nevetéssel.
− Ilyen pillanatokban,
eltűnik. – cirógatom meg a mellkasát, amin a póló időközben, úgy előre csúszott,
hogy a felét feltárta előttem.
− Mit szeretnél, Cica? –
kérdezi hirtelen.
− Téged. – lehelem a
fülébe – Mindenhogy. A külsőd, a belsőd. Nem merem kimondani. – suttogom remegő
ajakkal. Válasz helyett egyszerűen, átölel, és ha lehetséges, még közelebb húz
magához.
− Még várjunk azzal. –
puszilja meg a halántékom – És mással is. Bármennyire is szeretném.
Egyetértően bólintok, de
azért hozzá teszem:
− Más azért lehet? –
kuncogok.
− Ez nem is kérdés. –
nevet fel halkan. Egy ideig, még így üldögélünk, de rájövök, bő fél óra után,
életjelet kellene adnom magamról a srácoknak. Cipőtalp kopogást hallva, kiugrok
Patrick öléből, s mellé helyezkedem. Nem sokkal utána Louis jelenik meg.
− Bocsánat, hogy
megzavarlak titeket, csak tudni akartam, minden rendben van-e. – mentegetőzik
megszeppenten. Egyre furcsább nekem ez a srác…
− Semmi baj. Csak
beszélgettünk. – mosolyog rá Patrick ártatlanul. Egyre nehezebb feladatnak
tűnik visszatartani a nevetést.
− Furcsállom, hogy Vicky
nem jött ide. – kuncogok.
− Aha… biztos pakol, vagy
valami. – lesütött szemmel vállat von, majd sarkon fordul és elviharzik.
Felvont szemöldökkel nézek utána.
− Mi lehet mostanában
Louissal? – kérdezem, inkább magamtól.
− Nem tudom. De nagyon
furcsán viselkedik. Túl csöndes. – teszi hozzá Patrick – Viszont Vic, a
szokásosnál is jobban föl van pörögve. – nevet föl.
− Rá se merek már
kérdezni. – rázom a fejemet, majd visszabújok az ölébe. Puszit nyom a hajamba,
kezét pedig, a combomra simítja. – Szerintem, ma hamarabb végzem a munkával. –
motyogom, majd kikászálódom az öléből.
− Alig múlt el tizenegy.
– kuncog.
− Jó, akkor kiveszek egy
szabadnapot. – mondom, hátra sem nézve. A maga elé bámuló Louis felé lépek, aki
még a pulton kopogtatásra sem kapja föl a fejét. – Louis, kiveszek mára egy
szabadnapot, oké? – rogyasztom be a térdem, megpróbálkozva az arca
fürkészésével.
− Oké. – bólint.
− Akkor… szia.
− Szia. – motyogja maga
elé. Visszaindulok a bokszhoz, de közben a vállam fölött őt kémlelem, és
persze, nem is én lennék, ha nem mennék neki valakinek.
− Indulhatunk, Cica? –
belerezzenek Patrick hangjába, ami közvetlen a fülem mellett szólal meg. Bólintok,
s ezt követően, elindulunk kifelé. Csak a kocsiba tudatosul bennem, hogy
igazából, miért is megyünk Patrickhez. Hirtelen megrémülök, úgy érzem, mintha a
kocsi egyre szűkebb lenne. Mi lesz, ha valamit elrontok? Bénán csinálok… vagy,
majd magától jön minden? Idegesen mocorogni kezdek, de Patrick, ezt látszólag
félre érti, így az arcán, egy féloldalas, huncut mosoly jelenik meg, ami rögtön
változtat is a helyzetemen. Másodszorra járok nála, de már így is otthonosan
érzem magam. Kanapéra heveredek le, de amint ő is helyet foglal mellettem, az
ölébe, húz, és az ajkamhoz tapad. Sokkal határozottabb mozdulatokkal érint meg,
mint eddig, bármikor. Ugyan olyan gyengéd, de nem bizonytalanodik el, mikor a
térdemtől felsimít a combomig, majd a szoknyám alányúlva, a derekamra helyezi a
kezét. Hirtelen leemel magáról és végig fektet a kanapén.
− Ismerős ez a helyzet. –
mosolygok föl rá.
− Már akkor is ugyanezt
kellett volna tennem. – rázza a fejét dorgálva magát. Kezét az arcomhoz vezeti,
s végig simít rajta, le a nyakamra, át a vállamon, végül le a karomon. Hasamnál
folytatja, majd le a lábamon. Ugyan úgy, mint első alkalommal, most se érinti
meg az érzékeny pontjaim. A vágy egyre erősödik bennem, mocorogni kezdek. S
mikor az ajkával folytatja ugyan ezeket a köröket, szinte zokogva nyögök föl.
− Kérlek. – nyöszörgök
kéjesen. Hamar megtörik a jég, ugyanis, pillanatokon belül, keze a szoknya
alatt lesz, szája, a vékony anyagon keresztül érinti a fedetlen mellemet.
Erősen beletúrok a hajába, miközben puszikkal halmoz el. Mikor puha ajka
megáll, a finom kezei indulnak el a combom belső felén. Medencecsontom kezdi
cirógatni, majd lassan áthúzza ujjait a vénuszdombomon, egészen, a másik
oldalig. Egyre jobban zilálok, ahogy közelebb ér a legérzékenyebb pontomhoz.
Félig lehunyt szemmel pillantok le rá, s rögtön el is olvadok a nézésétől.
Olyan csodálattal figyeli a testem, minden rezdülését, hogy félő, itt helyben
el is ájul tőle. Gondolataim, akkor hagynak el végleg, mikor tényleg megérint. Bugyim finom anyagán
keresztül, miden érintését érzem. Lassan, mégis határozottan kezd dörzsölni,
aminek hirtelenségétől, összerezzenek. Az amúgy is érzékeny területem, még
érzékenyebb lesz, így a legapróbb mozdulattól is felnyögök. Keze eltűnik, de a
fehérneműm két pántjánál, újra előkerül. Finom mozdulattal húzza le a lábamon,
s legnagyobb meglepetésemre, minden szégyenlősség nélkül nézek föl rá, miközben
terpeszbe csúsztatom. Tekintete fel-le jár a kócos hajamtól, a lecsúszott
ruhapánton át, a fedetlen ölemig. Szeméből, olyan gyengéd imádatot és
szenvedélyt olvasok ki, amit még sose láttam. Hamarosan be is következik a nagy
pillanatom. Igazság szerint, sajnos, tavaly nyáron elvesztettem a legnagyobb
erényem, amit már akkor is bántam, de úgy gondoltam, utána érettebbnek fogom
érezni magam. Mekkorát tévedtem… hetekig a csúf szégyenérzettel küzdöttem, míg
rájöttem, ezen változtatni már nem tudok, így beletörődtem. Szóval a lényeg,
hogy már volt szerencsém fiúhoz, de másként. Vele egyszeri alkalom volt és
semmi ilyesmit nem csináltunk. Csak smároltunk egy ideig, lehúzta a bugyim,
majd az alsóját és kész. Abszolút nem érdekelte, hogy fáj-e, vagy bármi, a
lényeg számára, a saját beteljesülése volt, ami néhány percen belül be is
következett. Utána lerakott és otthagyott. Néhány órán belül, egy tengerkék
szemű, szőkével láttam szenvedélyesen csókolózni. Most viszont… Patricket más
sem érdekel, csak az én gyönyöröm. Az ajak, a nyelve és az ujjai olyan
összhangba vannak, hogy számomra ismeretlen helyeket és érzéseket fedeznek fel
bennem. Néhányszor áttér a mellemre, a számra, de valami mindvégig a combjaim
között marad. Hosszú, gyönyörű percek után, érzem azt, amit az álmom után, csak
most sokkal intenzívebben és valósághűbben. Neve, fohászként szalad ki a
számon, többször, egymás után ismételgetve. Csukott szemmel pihegek percekig,
miközben ő apróbb puszikat hagy a nyakamon, a számsarkában, s minden vékony
bőrfelületemen. Élvezettől fátyolos tekintettek ülök föl. Szemei az átlagosnál
is jobban csillognak, tekintete, teljesen elvarázsolt.
− Csodálatos gyönyörű
vagy. – motyogja. Ajkai elválnak egymástól, s akkor határozom el, hogy bizony,
most ő következik. Ügyetlenül helyezkedem el az ölébe, s kezemet a nadrágján
alakult, dudorhoz vezetem. Gyengéden cirógatni kezdem, minek hatására, szorosan
lehunyja a szemét és mélyen az alsó ajkába a harap. A csodálatos látványa,
folytatásra késztet. Övét kezdem bontogatni, de látva az ügyetlenkedésem,
segítséget nyújt. Nadrággombjának és cipzárjának szét bontása is komoly
problémát okoz, de végül, sikerül. Amennyire tudom, kinyitom az elejét, viszont
rájövök, még egy akadály az utamba van. Egyébként, komolyan elgondolkodom, hogy
ezek az alsónadrágokat, milyen anyagból készítik, hogy ennyire nyúlékonyak. Csípőjét kicsit megemeli, így a megmaradt
anyagot is le tudom róla csúsztatni. Egy ideig csak nézem. Őt, a testét, a
félelmetesen gyönyörű szemeit. Lecsúszom az öléből, majd a földre ereszkedem
előtte. Minden kétségem elszáll afelől, hogy ügyetlen vagyok. Egyszerűen,
minden mozdulatom, jön magától, ahogy sejtettem. A reakcióiból, rezdüléseiből,
tudom, mi esik jól neki, esetleg mit szeretne. Ahogy a hajamba túr, s ahogy érzem őt, új forróság alakul bennem. Az
ő beteljesülése váratlanul ér. Szívem hevesen verni kezd, attól a melegtől,
amit kienged magából. Attól a látványtól. Fejét hátrahajtja, nevemet
ismételgeti, majd egy újabb becenév is kicsúszik a száján. Babygirl. Kezével a hajamba túrva tartja a fejemet, amit ha nem
tenne, talán össze is esnék. Visszamászok az ölébe, majd hozzá hasonlóan, én is
puszikkal halmozom el, míg meg nem nyugszik. Szánk egy gyengéd, forró csókban
találkozik újra, miben érezzük még egymás ízét.
− Nem gondoltam volna ezt
rólad. – kuncog – Mármint a végén…
− Látod, milyen ügyes
nagylány vagyok? – cirógatom meg az arcát, visszatartott nevetéssel –
Egyébként, tetszik a különleges alkalmakra tartogatott becenevem. – harapok az
alsó ajkamba, mire ő, büntetlenül ugyan ezt teszi, egy csókkal összekötve –
Tetszik az a hang, ahogy mondod.
− Ha így haladsz, nem
állunk meg itt. – nevet bele a nyakamba, majd egy újabb csókban egyesül a
szánk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése