2014. július 11., péntek

8.rész-Az igazság...

Reggel tízkor sikerült elindulnunk, így délre hazaértem.
-Akkor...nem tudom most mi lesz...-mondtam gyomorgörccsel.
-Őszintén? Én sem...-próbálta Pete leplezni az idegességét, de látszott, hogy ő még jobban is izgul mint én. Ami lássuk be elég nehéz... .
-Akkor szia!-adtam puszit az arcára kiszállva a kocsiból.
-Szia!-sóhajtott idegesen, majd elhajtott. Mély levegőt véve elindultam a házhoz. Az ajtó előtt kissé meginogtam. Gondoltam rá hogy esetleg elfussak, de az gyávaság így hát beléptem... .
-Öm...szia! Hazajöttem!-lépkedtem halkan keresve Patricket.
-Szia!-köszönt vissza, mikor a nappaliba értem. Ül a kanapén és idegesen bámul maga elé...ez nem jelent jót.
-Katherina...miért csaltál meg?-nézett rám, én pedig lefehéredtem.
-Én...-motyogtam elszorult torokkal a sírógörcs határán.
-Miért csaltál meg?-emelte fel a hangját.
-Nem...nem tudom!-mondtam, miközben egy kövér könnycsepp gördült végig az arcomon.-Honnan tudod...?-kérdeztem félve.
-Te komolyan ilyen hülyének nézel?-kiabált rám.-Ha tényleg a lányokkal nyaraltál volna miért lettél volna kikapcsolva? Felhívtam Lindsay aki azonnal kinyomott. Aztán Ashley-t aki felvette, de azt mondta dolga van. Ezután jött anyukád, gondoltam megkérdezem hogy van a lába..., de akkor már tudtam hogy nem ott voltál... Persze ő nem tudott semmiről, és végig otthon volt Chicagoban! Évek óta nem is járt New York-ban!-kiabált rám fel-alá sétálgatva.-És itt esett le...a telefonálás, az esti kimaradás, és hogy szinte kényszerítetted magad hogy csak egy puszit is adj! Te megcsaltál!-üvöltött magából kikelve.-És mégis kivel?? Legalább ennyit mondj!
-Patrick...ezt...nem hiszem hogy tudni akarod...-dadogtam sírva.
-De akarom!
-P-Pete-tel...-mondta majd kidőlt belőlem a hangos zokogás.
-Hogy kivel? Pete? Ez ugye most nem mondod komolyan!-nézett rám tágra nyílt szemekkel.
-De...-zokogtam.
-Te szemét kurva!-üvöltött, majd lerogyott a kanapéra.-Takarodj el innen!-sziszegte.
-Kérlek ne...-álltam fel.
-Takarodj! Soha többé nem akarlak látni és ezt vedd egy szakításnak!-ordított rám. Zokogva felrohantam a lépcsőn és a többi ruhám, cipő, táskám összepakolva elindultam.
-Akkor...szia!-motyogtam a nappali felé. Nem köszönt vissza, amit meg is értek... . Még magamnak sem köszönnék ezek után. Egyszerűen nem bírtam ki a kocsimig, így az útközepén lerogytam a földre és hangos bőgésbe kezdtem. Fogalmam sincs hova mehetnék...hotelbe nem akarok, a magány csak felemésztene. A lányok kijelentették hogy rájuk ne számítsak. Hát akkor...maradtak a srácok. Ugye bár Pete-et tárcsáztam először.
-Szia! Patrick rájött és kidobott. Most itt ülök az udvar közepén! Kérlek had menjek hozzád!-hadartam.
-Mi?? És hogy? Vagy mi?? Figyelj ez...nem lenne most jó ötlet ha hozzám jönnél lakni...
-De kérlek! Nincs hová mennem!-könyörögtem.-Mi van azzal amit tegnap mondtál? Hogy te is szeretsz?
-Bocs Katherina...de...ez most nem!-rakta le a telefont. Teljesen összetörtem... . Ezt...ezt nem hiszem el! Kétségbe esetten hívtam Joe, aki három csengés után fel is vette.
-Szia! Kérlek hallgass meg! Megcsaltam Patrick és...kidobott!
-Hogy mit csináltál??!!-kiáltott bele a telefonba olyan hangosan hogy el kellett tartanom a fülemtől a készüléket.-Mégis kivel??
-Petetel...-motyogtam újra a nevét. Választ nem kaptam, mivel egyszerűen lecsapta... . Andy-vel is ugyan ez volt a helyzet... . Hogy is gondolhattam hogy befogadnak?? Négyen ők több mint egy banda...legjobb barátok! Egész egyértelmű hogy egy ilyet...aki ilyet tett befogadnak...de akkor most mit csináljak? Muszáj New York-ba maradnom! Nem hagyhatok itt mindent! Az utolsó lehetőségem tárcsáztam akinél lehet esélyem... .
-Szia Paul!-szóltam bele.-Figyelj...olyat tette amit nagyon, de nagyon nem kellett volna és nagyon bánom és, és fogalmam sincs mit csináljak!
-Katherina mond már mi van!
-Megcsaltam Patricket...Petetel és most kidobott...kérlek ne tedd le a telefont! Te vagy az egyetlen esélyem! Nem akarok hotelba menni! Kérlek segíts!-habogtam a pánikroham szélén.
- Nem teszem le a telefont, mert a barátom vagy, de amit tettél azt gondolom tudod hogy megbocsájt hatatlan! Nem nekem, mert nekem ehhez az egészhez semmi közöm!-mondta kimérten.
-I-igen értem! És akkor mehetek hozzátok??-kérdeztem félve. Egyébként a többesszám rá és a barátnőjére vonatkozik (felesége volt de elvált).
-Igen!-sóhajtott.-Van egy üres szoba...
-Úristen! Köszönöm!-könnyebbültem meg.
-De nem maradhatsz örökké... .
-Persze tudom, csak pár napra! Vagy max. egy hétre! Még egyszer köszönöm!-leraktam a telefont, majd fel lökve magam beszálltam a kocsimba. A szemeim aprók és vörösek. Remek! Könnyes szemmel elindítottam a kocsim, majd a gázra lépve elindultam. Egy messzebbre távolodva, egyre jobban kezdett újra megközelíteni a sírás... . Majd mikor látótávolságon kívül került a sírás szinte kiszakadt belőlem. Fogalmam sincs hogy csináltam, végig bőgtem az utat és mégis baleset mentesen eljutottam Paulékhoz... . Ezek szerint egész jól vezetek. Megbeszéltem velük három napig maradom kisírni magam nekik utána megyek hotelba és ott szenvedek tovább... . Jó tanácsként olyat kaptam, amit összeszorított foggal sem fogok kibírni... . Nem találkozzak egyikőjükkel sem hónapokig...vagy akár évekig... .

2 megjegyzés: